SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Kezdetben

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 5Mózes 32:10-11; Jób 38:4-7; Zsoltár 19; Ézsaiás 66:22; Máté 19:4; János 1:1-13; Róma 5:12

„Mert Őbenne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Őáltala és Őreá nézve teremtettek” (Kol 1:16).

KULCSGONDOLAT: A teremtésről, a valóságos, hat napos teremtésről szóló tanítás az alapja mindannak, amiben hiszünk.

Nehéz volna a világ eredetéről két, egymástól jobban eltérő nézetet elképzelni, mint amilyen a bibliai teremtéstörténet és az ateista evolúciós elmélet. Az előbbi úgy mutatja be a teremtést, mint amit tervezés, alapos végiggondolás, számítás előzött meg, tehát semmi szerepe nem maradt benne a véletlennek. Ezzel szemben az evolúciós elmélet értelmében minden véletlenül történik. Másodsorban a bibliai beszámoló szerint Isten konkrét céllal teremtett; volt egy végcél, görögül telosz, szándék, amire gondolva végezte az egész teremtést. Az evolúció viszont arra az előfeltételezésre épít, hogy nem létezik végső cél, nincs olyan szándékát megvalósító erő, ami a teremtést ösztönözte volna. A véletlenszerű mutáció és a természetes kiválasztódás (ami egyaránt a véletlen műve) vakon hat együtt, megtartva azt, ami életképes, elvetve azt, ami nem. Végezetül a bibliai beszámoló kijelenti, hogy Isten a saját képére formálta az embert. Az evolúció tanítása ezzel szemben azt fogalmazza meg, hogy az ember annak a képét tükrözi, ami történetesen megelőzte a homo sapienst. A héten a bibliai teremtés tantételével foglalkozunk, és megvizsgáljuk, hogyan képezi ez az alapját minden további bibliai igazságnak. Ha tévedünk a kezdeteket illetően, biztosra vehetjük, hogy még sok egyéb kérdésben félresiklunk.

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet” (1Móz 1:1). Hogyan mutatja a Biblia legelső sora, hogy a Szentírás és a darwini evolúciós elmélet kölcsönösen kizárja egymást?

Mózes első könyve már az elején teremtői tevékenysége közepette mutatja be Istent. Nem fűz Istenhez magyarázatot, bevezetést. Egyik bibliai író sem gondolta, hogy valahogy be kellene vezetnie az Istenről szóló írást. Talán a zsoltáros véleménye áll a legközelebb Isten létének bizonyításához: „Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten” (Zsolt 14:1). A tudósok nemcsak a teremtés munkájában, hanem abban is bámulatos művészi tökélyt figyeltek meg, ahogy a Biblia leírja a teremtést. 1Móz 1:2 verse bevezet oda, ahol azután Isten formába öntötte anyagi természetű mesterműveit: „A föld pedig kietlen és puszta vala.” Az első három nap Isten „megformázta” azt, ami „kietlen” (az angolban formátlan) volt, a következő három nap során pedig „megtöltötte”, ami „puszta”, azaz üres volt. Másként fogalmazva, az első napon megteremtett világosságot Isten betöltötte vagy teljessé tette a negyedik napon megteremtett nagy égitestekkel, a nappal, a holddal meg a csillagokkal (1Móz 1:16). A második napon a figyelem homlokterébe kerülő levegő és víz az ötödik napon népesült be madarakkal és vízi állatokkal (1Móz 1:6-8, 20-23). A harmadik napon Isten elkülönítette a szárazföldet a vizektől, majd növényzettel borította (1Móz 1:9-13), ám ez csak akkor vált teljessé, amikor a hatodik napon megteremtette a szárazföldi állatokat és az embert. Végül az Úr mindent áttekintve kijelentette: „igen jó”, majd pedig a hetedik napon fejedelmi módon megünnepelte a teremtést (1Móz 2:1-3).

A lényeg: e szövegekben semmi nem utal arra, hogy bármi szerepe is lett volna a véletlennek. Sőt, az igei szakaszok ennek pontosan az ellenkezőjét tanítják: Isten mindent a legnagyobb aprólékossággal kidolgozott és eltervezett.

Az következő bibliaszövegek hogyan közelítenek a teremtés kérdéséhez (2Móz 20:8-11; Ézs 40:26; Mt 19:4; 1Tim 2:13)?

A Bibliában minden azt tanúsítja, hogy az Úr teremtette a világot, szavával hívta életre, amint Mózes első és második könyve bemutatja. Az Írás ebben a dologban nem hagy mozgásteret. Az ember választhatja vagy a teremtést, vagy az evolúciót, de ha tisztességgel megvizsgáljuk, lehetetlen a kettőt ötvözni. Maguk az igeszakaszok zárják ezt ki.

A teremtés hetének eseményei különösen drámaiak. A Teremtő napról napra szavával hívta létre a tudósokat folyamatosan csodálatra késztető életrendszereket és formákat. Még Isten is utal rá, hogy milyen végtelen öröm jellemezte azt az időt.

Jóbhoz szólva mit mondott az Úr a föld teremtésének lelkes izgalmáról (Jób 38:4-7)?

A Teremtő szívének örömét sejteti 1Móz 1:2 verse is: „az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.” A teológusok mind jobban értékelik a Pentateukhosz (Mózes öt könyve) mesteri irodalmi szerkezetét. Ebben az esetben Mózes, amikor arról ír, hogy Isten Lelke „lebeg” a vizek felett a teremtés hetének kezdetén, szándékosan olyan szót választ, amit azután csak egyszer használ, Mózes ötödik könyve 32. fejezetében. Ez a fejezet az Izráel népe előtt elmondott búcsúbeszédének része.

Hogyan használja Mózes másodszor a lebeg szót (5Móz 32:10-11; lásd még Mt 23:37)?

Gondoljunk arra, milyen szeretettel készíti az anyamadár a fészket a fiókáinak, majd képzeljük el, ahogy lebeg felettük, amikor táplálja és repülni tanítja őket!

Mózes, aki negyven évig pásztorkodott, bizonyára minden tavasszal tanúja lehetett e természeti jelenségnek, amiről Isten gyengéd gondoskodása jutott eszébe. Az ihletés hatására maga előtt látta, hogy amikor az emberiség „fészke” készült, a Szentlélek szívét is hasonló érzések töltötték be.

Tehát a teremtési beszámoló a különféle evolúciós elképzelésekkel ellentétben – amelyek a világ kialakulását egymással ádáz harcot folytató erők kölcsönhatásának tulajdonítják – bemutatja a teremtményeit szerető, róluk gondoskodó, az egész világot meghatározott céllal, gondosan megtervező Istent. A teremtésben nincs semmi személytelen, érzéketlen, céltalan. A teremtés hetének kezdetén már ott volt a szeretet. Éles ellentétben áll ez az evolúcióval, ami azt tanítja, hogy végül valahogy kialakult a szeretet, de csak az önző erőszak évmilliárdjai után! A teremtést a szeretet mozgatta, és a szeretet akkor is ott lesz, amikor a meghibásodott teremtettséget Isten majd újjáteszi.

Gondoljunk a természet csodáira! Hogyan mutatkozik meg bennük Isten hatalmas szeretete?

A zsoltárok könyvében megtalálható a Teremtőt dicsérő énekek gazdag gyűjteménye. A zsoltárírók rendszeresen és örömmel utalnak Isten „nagy cselekedeteire”.

Zsoltár 19. A gondolatmenet merész. Először is Dávid bemutatja az égbolt dicsőségét, megemlíti a fényes napot is. Az égitest ragyogó energiáját a vőlegényhez hasonlítja menyegzője idején, majd az éppen edző sportolóhoz (1-7. versek). A továbbiakban a tündöklő napot Isten törvénye tökéletességéhez és rendeléseinek erejéhez méri, ezzel a törvény tartalmát Isten teremtő tetteinek nagyszerűségéhez kapcsolja (8-12. versek).

Zsoltár 92. Ez a „Zsoltárének szombatnapra” hálás szívből fakadó dicsérettel kezdődik. Aki nyomon követi, hogyan használja A zsoltárok könyve (vagy a többi bibliai könyv) a „te műveid” vagy a „kezeinek munkái” kifejezéseket, mindenképpen a hatása alá kerül annak, hogy a Biblia megkapóan dicsőíti az Urat a teremtett világért. Minél többet megtud az ember Isten teremtményeiről – akár a csak mikroszkóppal látható legparányibb részletekről, akár a távcsővel megfigyelhető legtávolabbi csillagokról, bolygókról, akár az állatvilág bármelyik egyedéről (amelyik úszik, repül vagy jár) – annál csodálatosabbnak tűnik fel előtte Isten teremtő hatalma.

„Világos, hogy az állkapocs nem az intelligens tervezés egyik példája, inkább a meglévő anyagokkal dolgozó természetes kiválasztódás tökéletlen átformálásának eredményeképpen alakult ki, miközben az emlősök pofája megrövidült és arccá alakult” (Owen Gingerich: God’s Universe. Cambridge, Mass., 2006, Harvard University Press. 98–99. o.).

Mi az a lényeges pont, amit ez a keresztény író sajnálatos módon számításon kívül hagyott, miközben sikertelenül próbálta ötvözni az evolúciót a keresztény világnézettel?

Kérdés nem fér hozzá, hogy a teremtett világ bemutatja Alkotója szeretetét és hatalmát. Világunkat azonban megrontotta a bűn meg a nagy küzdelem okozta sok seb és törés. A borzalmas következményeket mindenütt láthatjuk a környezetünkben betegség, halál, természeti katasztrófák és hasonlók formájában. Nincs olyan része a földi teremtett világnak, ami ettől mentes lenne – így az emberek sem. Ám még a nagyfokú pusztulás dacára is felismerhető a Teremtő szeretete és hatalma. Ennek az a kulcsa, hogy nem a rosszra, hanem az alatta meghúzódó jóra kell odafigyelni.

Olvassuk el Jn 1:1-13 verseit! Hogyan kapcsolja össze János a keresztet a Teremtéssel? Miért elválaszthatatlan e kettő egymástól?

A Biblia több helyen is világosan összeköti az Úr teremtői voltát azzal, hogy Ő a Megváltó. Ez pedig további bizonyítékokkal szolgál arra nézve, hogy az evolúciót nem lehet összeegyeztetni a Bibliával, főként nem a keresztről szóló tanítással. Mi lenne különben? Az, hogy az Úrnak a természetes szelekció kegyetlen és fájdalmasan gyilkos ciklusai során kialakult, evolválódott majomként kellett volna testet öltenie, hogy eltörölje az „utolsó ellenség”-et, a halált (1Kor 15:26)? Mégis, hogyan lehetne a halál az utolsó „ellenség”, ha Isten éppen ezt választotta volna eszközül az emberek megteremtéséhez – legalábbis az evolúciós elképzelés szerint? Az Úr bizonyára igen sok homo erectus (felegyenesedett ember), heidelbergi és neandervölgyi ember halála után ért volna el oda, hogy végre kapjon egyet a saját képére (homo sapiens). Mi mást jelentene ez, mint hogy Jézus eljött megmenteni az emberiséget éppen attól a folyamattól, amit Teremtőként felhasznált az ember létrehozására? Ha ez nevetségesnek hangzik, az csak azért van, mert valóban nevetséges is.

Miként világít rá Róm 5:12 arra, hogy az egész megváltási terv szempontjából elengedhetetlen szó szerint venni Mózes első könyve teremtéstörténetét?

Hogyan magyarázza a bűneset egyértelműen bibliai történetét az, aki az evolúció elméletét ötvözni próbálja a Bibliával? Vajon Isten az erőszak, az önzés folyamatát használhatta volna fel, amelyben a gyengét legyűri az erős, hogy így teremtse meg az erkölcsileg feddhetetlen és önzetlen lényt, aki majd azután a kegyetlenség, az önzés állapotába „esik” vissza – amelyben a gyengét legyűri az erős? Ebből az állapotából kellene megmenteni, különben végzetes büntetést kapna?

Ez a nézet megint csak kizárható, lévén teljes képtelenség. A keresztnek csak akkor lehet értelme, csak akkor van szüksége Megváltóra a bűnbe esett emberiségnek, ha az ember valahonnan „leesett”. Az esés a magasból való lejjebb érkezést, hanyatlást sejtet – azt, hogy valami a jóból rosszabb helyzetbe került. Mózes első könyvének szó szerinti értelmezésével ez teljesen érthető, az evolúcióval azonban egyáltalán nem. Valójában az evolúció a bűneset és a kereszt megcsúfolását jelenti.

Milyen nagyszerű ígéreteket találunk a következő versekben: Ézs 65:17; 66:22; 2Pt 3:13; Jel 21:4? Hogyan kapcsolódnak ezek is a Mózes első könyve első fejezeteiben kinyilatkoztatott bibliai teremtéstörténethez?

A keresztény reménység alapját képezik azok az ígéretek, amelyek az új égre és új földre vonatkoznak, ahol nem lesz olyan pusztítás, mint amit jelenlegi lakóhelyünkön vitt végbe a bűn. E remény, ígéret nélkül szó szerint semmiben nem bízhatnánk. Az örök élet ígérete csodálatos, de olyan világban szeretnénk örökké élni, ami mentes e föld borzalmaitól, fájdalmaitól és csalódásaitól. Vajon mi lenne rosszabb az örök halálnál, ami azokra vár, akik kimaradnak a megváltásból, mint az, hogy egy olyan világban kelljen örökké élni, ahol a nyomorúság inkább szabály, mint kivétel?

Mindez néhány igen érdekes kérdéshez vezet el a kezdetekkel, ill. azzal kapcsolatban, hogyan végezte Isten az első teremtés folyamatát – amit olyan mesterien mutat be Mózes első könyve 1. és 2. fejezete. A kérdés az, hogy vajon az új eget és új földet az isteni parancs hozza majd létre, hasonlóan ahhoz, ahogy Mózes első könyvének szó szerint értett beszámolójában olvashatjuk: azaz Isten szól, miután káprázatosan rövid idő alatt minden földi életforma máris teljesen kialakul, és semmi szerepe nem lesz az erőszaknak, a véletlennek? Vagy pedig az újjáteremtés folyamata azt fogja jelenteni, hogy az életnek évmilliárdokon át ismét ki kell állnia a természetes kiválasztódás és a legerősebbek túlélése folyamatának „örömeit” és zordságát, míg végül megjelenik az új világ, „amelyekben igazság lakozik” (2Pt 3:13)? Hiszen ha Isten először úgy döntött, hogy az evolúció által teremti meg ezt a világot, másodszor vajon miért tenne másként? Ha az első teremtés alkalmával ez volt a választott eszköze, miért ne tarthatná megfelelőnek a második körben is?

Abszurd még a gondolata is, hogy az egek és a föld újjáteremtéséhez Isten az evolúciót használná fel. Ez is azt bizonyítja, hogy milyen képtelenség volna ezt a nézetet elfogadni a világ első megteremtésére. Vitathatatlan, hogy a kereszt, a megváltás és az új égre és új földre vonatkozó ígéret témakörei elválaszthatatlanul kötődnek Mózes első könyve szó szerinti teremtéstörténetéhez.

Próbáljuk meg elképzelni, milyen lehetett világunk kezdeti szépségében, majd képzeljük el azt is, hogy milyen lesz majd, amikor Isten újjáteremti! Miért mondhatjuk, hogy nincs a földön olyan, ami miatt érdemes lenne elveszíteni azt, amit Isten megígért?

„Ez a hitetlenség legrosszabb formája, mert sokakat, akik állítják, hogy elfogadják a teremtési beszámolót, így közelít meg a burkolt hitetlenség” (Ellen G. White cikke, The Signs of the Times. [Az idők jelei.] 1879. márc. 20.).

„Mindezeket tekintetbe véve, azért az elméletért, hogy az egysejtűektől, a puhatestűektől és farkatlan majmoktól származtassuk magunkat, elvessük-e a Szentírásnak azt az állítását, amely egyszerűségében is monumentális: ’Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt…’ (1Móz 1:27)” (Ellen G. White: Előtted az élet. Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 128. o.).

„Amikor az Úr kijelenti, hogy hat nap alatt teremtette meg a földet, a hetediken pedig megnyugodott, akkor huszonnégy órából álló napra utalt, amit a napfelkeltével és napnyugtával jelölt meg” (Ellen G. White: Testimonies to Ministers and Gospel Workers. [ Bizonyságtételek lelkészeknek és evangéliumi munkásoknak.] 136. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. A Biblia és az evolúció ötvözésére tett kísérlet következtében problémásnak tűnne a halottak feltámadásának a kérdése is az idők végén. Vajon ez nem azonnal, „egy szempillantásban” (1Kor 15:52) megy végbe? Sokan már évezredek óta halottak, nem maradt belőlük sok, amiből ki lehetne indulni. Viszont ha Isten képes egyetlen szempillantás alatt újjáteremteni, ugyan miért teremtette volna meg az embert először az evolúció útján?

2. Az általános hiedelemmel ellentétben Charles Darwin az evolúció elméletét egy bizonyos teológiai feltételezésre alapozta: „Számomra úgy tűnik, hogy túl sok a rossz a világon. Képtelen vagyok meggyőzni magam arról, hogy a jóságos és mindenható Isten szándékosan teremtette meg [az élősködő darazsat] kifejezetten azt tervezve, hogy élő hernyók testéből táplálkozzon, sem azt, hogy a macska játsszon az egérrel.” Természetesen a „jó és mindenható Isten” nem tett ilyet. Mi a téves Darwin feltevésében, és vajon mi késztette e valótlan elmélet kialakítására az ember eredetével kapcsolatban?

ÖSSZEFOGLALÁS: Noha számtalan kísérletet tettek a bibliai világkép és az evolúció elméletének összeegyeztetésére, e két tanítás szöges ellentétben áll egymással. A keresztényeknek ragaszkodni kell a teremtéstörténet szó szerinti értelmezéséhez. Aki ezt megkérdőjelezi, azzal együtt a megváltási tervet is kétségesnek tartja.

DIR-APRÓK:

TÉNYÁLLÁS

Csillagokra fölnézünk,

egyre jobban szédülünk.

Szédülünk és vénülünk.

Napról-napra tévedünk.

ELŐRELÁTÁS

Uram!

Amikor

a fülünket

teremtetted,

már tudtad,

hogy a bűn miatt

egyszer majd

szemüveg

kerül rá?

Hova tennénk,

ha nem lenne?!

Hálás köszönet érte!