SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 28; 32:1-6; 3Mózes 21:7-24; 22:1-8; Zsidók 4:14-15; Jelenések 21:12-14

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Pt 2:9).

„Minden hívő papsága” – ez a reformáció egyik nagyszerű gondolata. Az iménti igéből vezették le (persze nem kizárólag ebből), hogy minden keresztény „pap” Isten színe előtt, mivel Jézusnak hála, nincs többé szükség földi közbenjáróra az ember és az Úr között (amit bizonyos vallások tanítanak). „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2:5).

Jézus élete, halála, feltámadása és főpapi szolgálata volt az, amiben az Isten által elrendelt régi izraelita áldozati rendszer beteljesedett. Azt követően a lévita papság helyett új rendet alapított Isten: a királyi papságot, aminek már mindannyian részei vagyunk.

Ezen a héten az ószövetségi papok ruhadarabjairól tanulunk, miközben egy kicsit többet megtudhatunk arról is, hogy mit takar az újszövetségi papság fogalma.

Jézus a lehető legvilágosabban kijelentette: „És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle” (Lk 12:48). Roppant fontos ez az elv, amit jól teszünk, ha komolyan veszünk, hiszen adventistaként mi is oly sokat kaptunk! Gondoljunk csak az általunk ismert igazságokra, összehasonlítva egyéb tanításokkal (mint pl. az örökös gyötrelem a pokolban, a szombat helyett a vasárnap szentsége stb.), és akkor értjük meg igazán, milyen kincseket bízott ránk Isten!

Tehát éppen ez az az elv, ami miatt égbekiáltónak mondhatjuk Áron bűnét, az aranyborjú készítését.

Mivel mentegethette kirívó bűnét Áron, azt, hogy ő is beleegyezett a nyílt hitehagyásba? 2Móz 32:1-6

_____________________________________________________________

A hittől való elfordulás már önmagában elég nagy baj volt, azonban még inkább felfoghatatlannak tűnik, hogy Áron is hajlott rá. Idézzük csak fel, mennyi kiváltságban részesült Áron! Mózessel együtt volt kezdettől fogva (2Móz 4:27-30); testvére nevében ő szólt a fáraóhoz (2Móz 7:1); ő dobta el a botot, ami kígyóvá vált (10. vers); ő sújtott a vízre, ami azután vérré vált (20. vers); annak a néhány kiválasztottnak az egyike lehetett, akik Isten színe elé járulhattak (2Móz 24:9-10). Röviden szólva, olyan kiváltságokat kapott, amelyekben a történelem során csak igen kevesen részesültek, de a nagy próba idején csúfosan elbukott.

Éppen ezért kifejezetten érdekes, hogy Isten nemcsak megbocsátotta Áron bűnét, de az engedélyével a szövetséges nép első főpapjaként viselhette a szent öltözetet is. Gyakorlatilag előképe lehetett Jézusnak főpapi szolgálatában (Zsid 8:1). Másként fogalmazva tehát, noha Áron bűne rettenetes volt, ő mégis részesült Isten megmentő kegyelmében. A kegyelem hatalmas voltát pedig az tanúsítja, hogy az Úr nemcsak megbocsátott neki, hanem szent tisztségbe is állította. Tiszte Isten kegyelmére, irgalmára és bűnbocsánatára mutatott. Következésképp Áron élete a Krisztusban rendelkezésünkre álló kegyelem és megváltás kimagasló példája lett.

Buktunk már mi is szégyenletesen nagyot, amikor nem tudtunk az általunk elnyert sokféle ajándékhoz méltóan viselkedni? Hogyan meríthetünk erőt Áron esetéből, hogy hibáink ellenére sincs minden veszve?

„Te pedig hívasd magadhoz a te atyádfiát Áront, és az ő fiait ővele az Izráel fiai közül, hogy papjaim legyenek; Áron, Nádáb, Abihu, Eleázár, Ithamár, Áronnak fiai” (2Móz 28:1).

Izráel népének pusztai vándorlása idején alapította meg Isten a lévita papságot, aminek másfél évezrednél is hosszabb ideig kellett működnie. Az Úrnak már jóval azelőtt is voltak papjai (lásd 1Móz 14:18), de e papság felállítása után a szerepük világosabban megmutatkozott.

Amint az előző részben megállapítottuk, égbekiáltó bűne dacára Áront az újonnan alapított papság vezetőjének választotta az Úr. Ebből is látszik, hogy az Isten előtt szolgáló papoknak is át kellett érezni az általuk képviselt nép helyzetét, hiszen éppen erre szólt az elhívásuk. Az elbukott emberiség és a szent Isten közötti közbenjárók, képviselők voltak. Áron mint bűnös ember könnyen tudott azonosulni a többi bűnbe esett emberrel, akiket képviselnie kellett az Úr előtt. Hogy jött volna ahhoz, hogy másokat megítéljen bűneik miatt, amikor őt aligha lehetett ártatlannak mondani? Ugyanakkor szent megtiszteltetés volt a papi tiszt, ennélfogva a papoknak a szentséget és a tisztaságot kellett jelképezni. Végtére is, ők álltak meg a nép helyett az Úr színe előtt, ezért „szentnek” kellett lenniük, máskülönben mi értelme lett volna a papság intézményének? A nép többi tagjától különbözniük kellett, de nem tetszőleges módon (hogy pusztán a másság kedvéért legyenek mások). Szent értelemben kellett különbözniük, világosan eltérniük a többiektől, noha tisztában kellett lenniük azzal, hogy milyen szorosan kötődnek azokhoz, akiket képviselnek.

Mi mindent kívánt meg Isten a papoktól? Mit jelképezett mindez? 3Móz 21:7-24; 22:1-8

_____________________________________________________________

Bizonyos elveket ugyan talán most nehéz megértenünk, annyi azonban egyértelmű, hogy a papoknak különbözőnek, szentnek, különlegesnek kellett lenni. Jézust szimbolizálták, és munkájukkal annak árnyékait, előképeit mutatták, amit Jézus tett és tesz az emberekért.

Nekünk is különböznünk kell a környezetünktől, a világtól? Ha igen, miért és hogyan?

„Ezek pedig a ruhák, amelyeket készítsenek; hósen, efód, palást, kockás köntös, süveg és öv. És csináljanak szent ruhákat Áronnak a te atyádfiának, és az ő fiainak, hogy papjaim legyenek” (2Móz 28:4).

A földi szentélyszolgálat tanulmányozása során kitűnik, hogy nem lehetett szerepe véletlennek. Isten határozott útmutatást adott a papoknak feladatukkal kapcsolatban. Ez megnyilvánult az öltözetükben is. Mindent pontosan az isteni parancs szerint kellett tenniük.

Olvassuk el Mózes második könyve 28. fejezetében azoknak a ruháknak a leírását, amelyeket Áron, a főpap, valamint általában a papok számára kellett elkészíteni. Anélkül, hogy elvesznénk a részletek bonyolult szövevényében, általánosságban véve milyen lelki tanulságot vonhatunk le?

_____________________________________________________________

„Isten a papi öltözetek mintáját a hegyen mutatta meg Mózesnek. Pontos leírást adott minden egyes darabról, amit a főpapnak viselnie kellett, valamint az elkészítés módjáról. E ruhadarabokat a legkomolyabb célra szentelték, Jézus Krisztus nagyszerű jellemének előképeiként szolgáltak. Dicsőséggel és szépséggel övezték a papot, tisztének méltóságát mutatva. Amikor a pap felöltötte e darabokat és Izráel képviselőjeként megjelent, ruhái azt a dicsőséget szimbolizálták, amit Isten választott népének kell a világ előtt bemutatnia” (Ellen G. White: The Youth’s Instructor. 1900. június 7.).

Az évszázadok során rengeteget írtak már arról, hogy mit is szimbolizálhatott, jelenthetett minden szín, anyag és kő. Összességükben azonban az igazi kép, az igazi Főpap, Jézus tökéletességét, szentségét, szépségét és méltóságát jelképezték, azét, aki most a mennyei szentélyben végzi szolgálatát (Zsid 8:1-2).

Figyeljük meg a következő versekben azt is, hogy a papok különböző dolgokat hordoztak, ill. viseltek (2Móz 28:12, 29, 30, 38, 42). A megváltási tervben természetesen központi szerepe van annak, amit a papság és a szentély szimbolizált, annak, hogy Jézus, a Helyettesünk magára vette bűneinket, valamint az értük járó büntetést. Mindennek előrevetítette a képét a szentélyszolgálat és a papok öltözéke – Jézus értünk végbevitt tetteit és jellemét szimbolizálva.

A papok öltözetének minden darabja közül a főpap által viselt hósent (2Móz 28:15) kellett a legaprólékosabban kidolgozni. A pap ruhatárának e szent darabja mellett a többi rész csupán mellékesnek tűnhetett. Mózes jelentős terjedelemben, a fejezet mintegy harmadában (2Móz 28:15-30) foglalkozik a szent dísz leírásával. Már önmagában ez is azt sugallja, hogy mennyire fontos, központi volt e darab szerepe abban a szolgálatában, amit a papok a szentélyben végeztek.

2Móz 28:15-30 verseit olvasva mit mondhatunk a különböző kövekről? Mi a jelentősége annak, hogy a pap „Izráel fiainak neveit” viseli „az ítélet hósenén, az ő szíve felett” (29. vers, lásd még Jel 21:12-14)?

Itt ismét arra a gondolatra kerül a hangsúly, hogy a Jézus szimbólumaként megjelenő pap a népet hordozza. Az Ószövetség a hordozást kifejező héber szóval általában a bűn hordozására utal, ami a papok szolgálatának részét képezte (2Móz 28:38; 3Móz 10:17; 4Móz 18:1, 23). Ugyan most arról olvashatunk, hogy a papok Izráel fiainak neveit hordozzák. A szűkebb értelemben vett szövegösszefüggés itt másra utal, mégis kitűnik a lényeg: Isten népének teljesen az Úrra kell hagyatkozni, aki megbocsát, aki megtart, aki erőt ad népének a szent életvitelhez, amit megkíván tőlük (Fil 4:13).

Figyeljük meg azt is, hogy hol viseli a pap a neveket: a szívén. A szöveg ezt határozottan megemlíti. A Bibliában (és így van ez számos kultúrában) a szív általánosan használt szimbólum, ami azt fejezi ki, hogy milyen szeretettel, gyengéd gondoskodással viseltetik az Úr a gyermekei iránt.

Fontos kitérni arra is, hogy minden törzset más és más, eltérő tulajdonságú drágakő jelképezett, mutatva különbözőségüket (lásd 1Mózes 49. fejezet). A kommentárok ezzel is érzékeltetik nem csupán a tizenkét törzs és nem is csak a tizenkét apostol (Jel 21:14) jellegzetes különbségeit, sajátosságait, hanem az egész egyházét is, ami számtalan élő kőből áll össze (1Pt 2:5). Bármennyire is eltérünk egymástól személyiségünket, jellemünket, adottságainkat illetően, nagy Főpapunk, Jézus kegyelme és uralma alatt céljainkban egységesnek kell lennünk!

Hogyan tapasztaltuk már személyesen Isten szeretetét? Mivel adta tanújelét az Úr, hogy a szívén viseli sorsunkat? Miért olyan fontos emlékezni ezekre a tapasztalatokra, erőt merítve belőlük, különösen a megpróbáltatás idejében?

„Lévén annakokáért nagy főpapunk, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt” (Zsid 4:14-15). Milyen reményt és ígéretet találunk ebben a két versben, amit a saját életünkben, a kísértésekkel való küzdelmeinkben is alkalmazhatunk?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Főpapunk, Krisztus ma a mennyei szentélyben végzi szolgálatát, és bizonyos értelemben a szíve fölött viseli a hósent is. Mivel pedig „ő mindenkor él, hogy esedezzék” értünk (Zsid 7:25, új prot. ford.), fontos vigaszt találnunk abban a gondolatban, hogy Főpapunk nem marad közömbös problémáink, fájdalmaink és kísértéseink láttán. Áronhoz hasonlóan Jézus is élt emberként, számára sem volt ismeretlen a megpróbáltatás, a nehézség és a kísértés, amivel az egész emberi család találkozik. Árontól eltérően viszont Ő nem követett el bűnt, ami lényeges különbség. Bűntelensége miatt két nagyszerű ígéretre is számot tarthatunk: 1) hit által megkaphatjuk igazságának palástját, és ezért tudhatjuk, hogy tökéletesen állhatunk meg Isten előtt; 2) erőt kaphatunk legyőzni a kísértést, mint ahogy Jézus is győzött a kísértések felett.

Milyen ígéreteket találunk Zsid 8:10-13 verseiben, és hogyan kellene ezeknek megmutatkozni az életünkben?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Itt mindkét vetületét láthatjuk annak, hogy mit jelent a Krisztusban nyerhető megváltás, az igazság palástja. Csodálatos ígéret, hogy az Úr irgalmas lesz „gonoszságaikkal szemben, és bűneikről” nem emlékezik meg többé (12. vers, új prot. ford.). Azokra vonatkozik ez, akik hittel átadták magukat Jézusnak és kérték az új szövetség ígéretét, akiknek szívébe van írva Isten törvénye, amit be is tartanak. Nem mintha így akarnák megváltásukat biztosítani, hanem mert már üdvösséget nyertek. Krisztus igazságába öltözve ezt az igazságot valósítják meg az életükben. Ez az új szövetség szíve, lelke.

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „A szentély és szolgálata” c. fejezetből 304–306. o.; Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. „Az Úr szőlőskertje” c. fejezetből 194–195. o.; Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó. „Elpusztul népem, mert nem ismeri Istent” c. fejezetből 183. o.; A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. „Mi a szentély” c. fejezetből 372. o.; „Isten népe megszabadul” c. fejezetből 574–575. o.

„Krisztus az igazi sátorban végzi szolgálatát, Ő a Főpapja mindazoknak, akik személyes Megváltójuknak tartják és hisznek benne. Más nem töltheti be ezt a tisztet. Ő az egyház Főpapja” (Ellen G. White: That I May Know Him. 74. o.).

„Naponta gyakorolnunk kell hitünket, és fontos, hogy hitünk folyamatosan erősödjön, miközben felismerjük: nemcsak megváltott az Úr, hanem szeret is. Saját vérével mosta le bűneinket, valamint Istenünk, Atyánk királyaivá és papjaivá tett” (Ellen G. White: Sons and Daughters of God. 287. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.      Olvassuk el Jel 1:5-6 verseit, ahol Jézus megfogalmazza, mi is a feladata, majd elmondja az ígéretet, aminek a beteljesülését annyira várjuk. Beszéljük meg, mit jelent a 6. versben az, hogy „tett minket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának”!

2.      Nézzünk utána Mózes második könyve 28. fejezetében, hogy még milyen ruhadarabokat viseltek a papok! Milyen egyéb lelki tanulságokat és igazságokat találhatunk itt?

3.      Fennállhat a veszélye, hogy az ember úgy tesz, mintha magára öltené az igazság palástját, ám az életét mégsem jellemzi az igazság. Beszélgessünk arról, hogyan ellenőrizhetjük indítékainkat és tetteinket! Miből állapíthatjuk meg, hogy valóban befedez Krisztus igazsága, vagy csak áltatjuk magunkat? Honnan tudhatjuk, hogy „felöltözve” vagy inkább „mezítelenségünk szégyenében” járkálunk?

4.      Beszélgessünk még a vasárnapi gondolatról, a kegyelemről és a bocsánatról, amit Áron Istentől kapott! Isten nagy felelősséget bízott rá, ő viszont nem tudott ennek megfelelően viselkedni, ami tragédiához vezetett. Ennek ellenére Áron később még nagyobb feladatot kapott. Mit tanulhat ebből gyülekezetünk arra nézve, ha a soraink közül megbotlik valaki, akinek szintén fontos feladata volt?

IRGALOM, MEGBOCSÁTÁS ÉS BŰNBOCSÁNAT

E három szó egy 1896-ben használt tankönyv szerint látszólag hasonló jelentésű, mégis egészen mást fejez ki, ha alaposan szemügyre vesszük a meghatározásokat.

Az irgalom azt jelenti, nem járunk el olyan szigorral valakivel szemben, mint ahogyan kellene, vagy általánosabb értelemben több jóság, kegy gyakorlása valaki iránt, mint érdemelné. Kegyelmet, szívességet, jóságot, áldást az érdemtelen kap; megbocsátást, irgalmat, bűnbocsánatot az arra nem érdemesek kapnak. A bűnbocsánat elengedi a büntetést, amelyet a vétkes megérdemel; a megbocsátás elűzi a sértett szívéből a neheztelést az irgalom a legjobbat kívánja a vétkesnek…

Megbocsátani a bűnt annyit tesz, hogy elfelejtjük a hibát, a bűnt, és nem neheztelünk miatta, nem kívánunk büntetést. A megbocsátani szó az érzelmekre utal, a bűnbocsánat a következményekre, de hivatalosan semmi köze a megbocsátáshoz. A személyes sértést megbocsáthatja a sértett, így Isten egyszerre bocsát meg és ad bűnbocsánatot, a bűnbocsánatot nyert vétkes ismét részese az isteni szeretetnek. A bűnbocsánat egy feljebbvaló gesztusa, benne foglaltatik a büntetés joga; megbocsátani a legalázatosabb embernek is joga van, akit megsértettek.

James C. Fernald