SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 2:15-17, 20-25; 3:6-11, 21;

Lukács 21:36; 2Timóteus 3:16-17

„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket” (1Móz 1:27).

Amint már megállapítottuk, Lucifer bukásának hatása nem korlátozódott a mennyre. A földön is alkalmazza fortélyait és csalásait. Csodálkozunk rajta, hogy milyen sikerrel ferdítette el Isten Igéjének legnyilvánvalóbb igazságait, emberek millióival hitetve el azok ellenkezőjét.

Mózes első könyve például világosan kifejti: már kezdetben a földi „tápláléklánc” csúcsán volt az ember, akit Isten a saját képére teremtett. Az ember istenképűsége nem évmilliárdok alatt fejlődött ki természetes folyamatok következtében. Az evolúció hívei ennek éppen az ellenkezőjét tanítják – miszerint az ember a létezés alacsonyabb szintjéről (mikrobákból) indult, míg a kegyetlenség és a halál brutális eseményein átvergődve felküzdötte magát a tápláléklánc csúcsára. A Szentírás ezzel ellentétben azt tanítja, hogy az ember már kezdetben a csúcson volt, Isten a saját képére teremtette, és folyamatos süllyedése a bűn következtében indult meg.

Ezen a héten Mózes első könyvének az öltözetre vonatkozó jelképeit szemlélve betekinthetünk abba, hogyan is kezdődött el a hanyatlás, és egyedül mi jelenti a megoldást.

Fussuk át gyorsan Mózes első könyve első két fejezetét! Próbáljuk meg elképzelni, hogy is nézhetett ki a Teremtő kezéből frissen kikerült föld, amikor még nem ejtett foltot rajta a bűn! Mi mindenben különbözik mai világunk a kezdeti állapotoktól?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Isten olyan környezetbe helyezte Ádámot és Évát, amit távolról sem tudunk elképzelni – káprázatos otthon, lélegzetelállító kerttel, ahol hűséges barátaikként éltek a különféle állatok. Őseink kedvüket lelték a lenyűgöző látványban, az illatos virágokban, a madarakban és egyéb állatokban. Örömmel töltötte el őket Isten szeretete és az egymás iránti szeretet. Nem kívántak többet, nem nélkülöztek semmit. A kertet gondozták, ahogy meghagyta nekik Alkotójuk. Ádám és Éva minden bizonnyal várta a Teremtő látogatásait, ilyenkor együtt sétáltak a kertben és társalogtak vele. Biztosak voltak az Úr szeretetében, és bennük is naponként erősödött a szeretet Isten iránt.

Ádám és Éva Istennel való kapcsolata napi találkozásaik közben szilárdult, erősödött. Olyan világban éltek, amelyben nem volt bűn, romlás vagy pusztulás, amit a bűn mindig magával hoz. Hogyan juthatunk el ilyen kapcsolatra a Teremtőnkkel itt, a bűn által megmérgezett világban? Lásd Mt 6:25-34; Lk 21:36; Jn 17:3; 2Tim 3:16-17!

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ádám és Éva szemtől szembe láthatta az Urat, de nekünk már nincs meg ez a kiváltságunk. Az viszont számunkra is lehetséges, hogy állandó kapcsolatban álljunk Ádám és Éva Istenével. Ugyan a bűn közénk állt, ám Jézus eltörhetetlen kapoccsal kötötte össze a mennyet a földdel. Így nekünk is lehet szoros, meghitt kapcsolatunk a Teremtővel.

Mennyire szoros és meghitt a viszonyunk Istennel? Miközben a választ fontolgatjuk, kérdezzük meg azt is magunktól, hogy mit teszünk a kapcsolat ápolásáért? Mi minden gyengíti a viszonyunkat? Milyen döntéseket kell meghoznunk azért, hogy jobban kötődjünk az Úrhoz?

Nekünk, akiknek a világról, a valóságról – gyakorlatilag mindenről – alkotott képét átszőtte, beszennyezte, eltorzította a bűn, nagyon nehéz teljesen elképzelnünk, hogy milyen is volt valójában Ádám és Éva erkölcsi állapota az Édenben. Nem ismerték a fájdalmat, a szenvedést, a megtévesztést, az árulást, a halált, a veszteséget, a szégyent, és főként nem a szexuális természetű szégyent (ami ma, a bűn következményeibe oly mélyre süllyedt világban talán a leginkább túlsúlyba került).

1Móz 2:20-25 verseiből mit tudhatunk meg Ádám és Éva szoros, meghitt kapcsolatáról?

Ádám és Éva „egy testté” (1Móz 2:24) lett, tehát nemcsak Istennel, hanem egymással is közeli kapcsolatban álltak. Szövegünk nagyon világos, félreérthetetlen: meztelenek voltak és nem szégyellték (lásd 25. vers). Az igazi tisztaság, ártatlanság!

„A bűntelen pár nem viselt mesterséges öltözéket; fény és dicsőség takarta be őket, mint az angyalokat. Ameddig engedelmeskedtek Istennek, ez a palást burkolta be őket” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 19. o.).

Azt nem tudjuk meg, pontosan hogy is nézett ki ez a fény, hogyan működött, mi volt a célja. Csak annyit árul el a feljegyzés, hogy még ezzel együtt is meztelennek lehetett nevezni őket. Mivel nem szégyellték magukat, arra következtethetünk, hogy a fény nem fedte el meztelenségüket teljesen, ez azonban nem számított a bűntelen környezetben, nem létezett szégyen.

Bizonyos értelemben a mezítelenség hangsúlyozása arra látszik utalni, hogy a bűntelen pár egyfajta fizikai közelséget élvezett. Nyitottság, átláthatóság, ártatlanság jellemezte őket és mindazt, amit tettek, ezért élhettek így. Maradéktalan őszinteségben, nyitottságban és szabadságban éltek egymással, Isten színe előtt, végtére is így rendelte el az Úr. Milyen nagyszerű lehetett!

Mennyire jellemzi az életünket a nyitottság, az átláthatóság? Vagy talán állandóan igyekszünk elrejteni dolgokat, erkölcsi sarkokat vágva, köpönyegeket húzva magunkra, nehogy megmutatkozzon a valóság? (Lásd Mt 10:26!) Az utóbbi esetén az életünk mely területein kell változtatnunk?

A múlt heti tanulmányunkban beszéltünk egy lényeges igazságról, arról, hogy Isten minden erkölcsi teremtményének szabadságot enged. E szabadság nélkül is tehetnének olyasmit, amit erkölcsösnek mondhatnánk, mint például ahogy a ház riasztóberendezése véd a bűncselekményektől, mégis, ugyan ki nevezhetné erkölcsösnek a riasztót? Hasonlóképpen azokat a lényeket sem lehetne erkölcsösnek tartani, akiknek nincs választásuk, kizárólag jót képesek tenni. Tehát, csakis az lehet erkölcsös, aki szabad. Ádámot és Évát egyszerű próba elé állította Isten, hogy lássa, szabadságukban vajon engedelmeskednek-e neki. Bizonyos értelemben ez volt a próbaideje a szabad teremtményeknek. Ekkor kellett megmutatniuk, hogy a kapott szabadságukban helyesen fognak cselekedni.

Olvassunk 1Móz 2:15-17 verseiben a próbáról, amit Ádámnak (és végeredményben Évának) ki kellett állni! Gondoljunk arra, hogy milyen környezetben voltak akkor! Bűnük így miért mondható még inkább égbekiáltónak?

_____________________________________________________________

Figyeljük meg jól, hogy mit mondott Sátán Évának 1Móz 3:1-4 verseiben! Milyen igazságot kevert a hazugságai közé?

_____________________________________________________________

Érdekes, hogy a fa „jó és gonosz” is volt! Isten nyilván nem akarta Ádámot és Évát megfosztani a jótól, hiszen az általa teremtett egész világ – beleértve az első emberpárt is – jó, mi több, „igen jó” (1Móz 1:31) volt. Az Úr csupán a gonoszság megismerésétől kívánta megkímélni őket, amit nem nehéz megérteni, ugye? Még bűnös világunkban is melyik szülő ne akarná megvédeni gyerekeit attól, hogy megismerjék a rosszat? Mennyivel inkább óvni akarta Isten Ádámot és Évát a gonosztól és annak az ismeretétől, aminek következtében elveszítik fényruhájukat és megtudják, mi a szégyen, a szenvedés meg a halál!

A gonoszság nem mindig mutatkozik meg a maga valójában, hiszen akkor könnyű volna meglátni, felismerni és általában elkerülni. (Utalhatnánk itt a sorozatgyilkosokra és egyebekre.) A rossznak vannak nagyon is rejtett, burkolt megnyilvánulásai. Milyen példákat mondhatunk? Hogyan tanulhatjuk meg felismerni különböző formáit, hogy azután védekezhessünk ellenük?

Jól tudjuk, hogy Ádám és Éva elbukott a próbán, ami pedig nem volt bonyolult. Ha a következményeket pusztán tragikusnak neveznénk, az emberiség történelmében az lenne az alábecsülés legkirívóbb esete. A tragikus szó aligha elegendő arra, hogy eleink engedetlenségének iszonytató következményeit kellőképpen érzékeltesse.

1Móz 3:6-11 szerint mi történt a bukás után először Ádámmal és Évával? (Gyakorlatilag éppen az, amit Sátán az 5. versben megmondott.) Ez mit jelentett? Mire utalt a bűnük következményére vonatkozóan?

_____________________________________________________________

A szemük megnyílt – pontosan ezt mondta Sátán –, csakhogy attól fogva már egészen másként látták a világot és a valóságot, mint azelőtt. A szakaszban újból és újból előkerül mezítelenségük kérdése, ez vált a fő motívummá. Az ártatlanságukat elvevő bukást, engedetlenséget, valamint az Istennel és egymással való megváltozott, új kapcsolatukat mind-mind azzal fejezi ki a Szentírás, hogy már tudatára ébredtek meztelenségüknek.

Figyeljük meg az Úr kérdését is: „Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy” (11. vers)? Ebből arra következtethetünk, hogy ártatlanságukban fel sem ötlött bennük a meztelenség gondolata, természetes állapotnak tartották, tehát egyáltalán nem foglalkoztak vele. Attól fogva viszont nemcsak gondoltak rá, hanem uralta is őket az abból fakadó szégyen.

Mi a jelentősége annak, ahogy Ádám és Éva a mezítelenségre reagált?

_____________________________________________________________

Képzeljük el őket, amint a bokrokban rejtőzködnek, a csodálkozástól elkerekedett szájjal néznek önmagukra, miközben igyekeznek takargatni magukat az Úr előtt. Sorra vették a lehetőségeket, hogy mibe is burkolózhatnának, és valószínűleg a fügefa levelét találták e célra legalkalmasabbnak. Ebben láthatjuk a cselekedetek általi megváltás első tanulságát, amikor az ember a bűn problémáját saját tetteivel igyekszik megoldani. Szánalmas volt a próbálkozásuk, de ne feledjük, semmivel sem kevésbé szánalmasak a mi ilyen irányú kísérleteink!

„És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket” (1Móz 3:21).

Tegnap megnéztük, mit tett Ádám és Éva, miután elkövették a bűnt, ma pedig azzal foglalkozunk, hogy Isten hogyan reagált erre. Az iménti bibliaversben egy bizonyos értelemben az evangélium üzenetének előképét láthatjuk. Először is, kiderült: Ádám és Éva fügefalevélből összeaggatott öltözete nem volt megfelelő, máskülönben mi szükség lett volna az ártatlan állatok megölésére, csak hogy a bűnössé lett pár fel tudjon valamit venni. Hasonlóképpen, a törvény betartása érdekében tett erőfeszítéseink összessége sem elegendő ahhoz, hogy általuk megváltásra jussunk. Ha megdolgozhatnánk az üdvösségünkért, Krisztusnak nem kellett volna meghalnia értünk. A fügefalevél olcsóbb, kevesebb veszteséget jelentett volna az ártatlan állatok halálánál, épp úgy, mint ahogy a mi cselekedeteink is olcsóbbak lennének Jézus halálánál. Ám sem a fügefalevelek, sem a saját cselekedeteink nem elegendőek; ezért kellett Jézusnak meghalnia értünk; ezért kellett ártatlan állatokat megölni. Nem volt más megoldás (Róm 3:21-28; Gal 3:21). Másodszor pedig, mi a fő különbség a fügefalevél és az állatbőr között? Mi az, ami elkerülhetetlenül hozzátartozik az utóbbihoz, de az előzőhöz nem? A válasz természetesen: a vér. Ebből is megállapítható, hogy az evangélium már 1Móz 3:21 versében megjelenik (lásd még 3Móz 17:11; Zsid 9:22; 1Pt 1:18-19; Jel 12:11). Harmadszor pedig, a vers vége árul el a legtöbbet, ahol azt olvassuk, hogy „és felöltözteté őket.” A héber szövegből világosan kiderül, hogy Isten helyezte az állatbőrt Ádámra és Évára. A meztelenség miatti szégyenüket az Úr tette fedte el, az, amit értük vitt végbe. Amint az előző részben is megállapítottuk, bűnük közvetlen következménye megmutatkozott a mezítelenség motívumában. A problémát Isten oldotta meg, méghozzá úgy, hogy saját maga öltöztette fel őket, a levágott ártatlan állatok bőrével. A versből csak annyit tudunk meg, hogy „bőr” takarta be őket, de azt nem olvashatjuk, hogy miféle bőr. Mégsem túl nehéz kitalálni, ugye? (Lásd 1Móz 22:8; Jn 1:36; 3:16!)

Tehát az Úr egészen a kezdettől fogva kezdte kinyilatkoztatni a megváltási tervet. Bármennyire iszonyatos volt is Ádám és Éva bűne, Isten megváltó kegyelménél nem volt nagyobb, és erről soha nem szabad elfeledkeznünk!

Időzzünk a Jézusban nyerhető hit általi megváltás gondolatkörénél! Beszélgessünk arról az ígéretről, hogy Jézus értünk vállalt tettében találunk üdvösséget, nem abban, amit magunkért valaha is megtehetnénk!

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „A teremtés”; „Kísértés és bukás”, „A megváltás terve” c. fejezetei, 18–44. o.

„Amikor Isten a szent Édenben elhelyezte ősszüleinket, az ártatlanság fehér ruháját viselték… Semmiféle emberi találmány nem helyettesítheti az ártatlanság elveszett öltözetét… Kizárólag a Krisztus által rendelkezésünkre bocsátott palástban jelenhetünk meg Isten színe előtt. Az Úr minden bűnbánó hívőre ráadja ezt az öltözetet, Krisztus igazságának palástját… Ebben a mennyei szövőszéken készült köntösben egyetlen ember szőtte szál sincs. Az ember Krisztus jelleme tökéletes volt, és ezt a jellemet ajánlja fel nekünk” (Ellen G. White: Maranatha. 78. o.).

„Az Úr Jézus Krisztus öltözetet készített, saját igazságának palástját, amit minden megtérő hívőre ráborít, aki hit által kész elfogadni azt… Majd pedig amikor az Úr rátekint a hívő bűnösre, nem a testét borító fügefaleveleket látja, hanem saját igazságának palástját” (Ellen G. White: Advent Review and Sabbath Herald. 1898. nov. 15.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.      Milyen csatornán át férkőzött az ördög Éva lelkéhez, amivel előidézte bukását? Hogyan tudja ugyanezt ma is felhasználni?

2.      Foglalkozzunk még az édeni esetben a mezítelenség kérdésével! Még mire következtethetünk ebből, ami segít megérteni az ott történteket?

3.      Olvassuk el ismét az előbbi két White idézetet! Hogyan mutatkozik meg az evangélium csodálatos igazsága ezekben a gondolatokban is?

4.      Zsid 5:14 versében ez áll: „Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre.” Foglalkozzunk még a gonoszság kérdésével! Mit jelent a „rossz” szó? Változatlan, állandó, vagy pedig itt egy viszonylagos fogalomra gondolhatunk, abban az értelemben, hogy egyes helyeken rossznak tartják azt, amit másutt jónak neveznek, vagy amit valahol korábban rossznak tartottak, azt később már nem mondják annak? Mennyire hat maga a társadalom arra, hogy mit tartanak jónak, ill. rossznak? Hogyan lehetünk képesek az adott kultúránktól függetlenül, biztosan tudni, hogy mi helyes vagy helytelen? Miként értsük Ézs 5:20 versét: „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé!”

TÚRMEZEI ERZSÉBET:

ÉS LENNÉK FÉNYSUGÁR…

Most te nem látsz belőlem egyebet,

csak azt a fénylő kegyelemruhát,

mely ráborulva sebre, gyöngeségre,

fehéren, csillogón beföd.

Szövése köd,

de nem látsz rajta át.

Nem látsz belőlem egyebet,

csak ezt a fénylő kegyelemruhát.

Én…, én tudom: alatta, rejtve,

fénnyel fedezve, elfelejtve,

én…, én tudom, hogy ki vagyok.

Jaj, a fekélyes, bűnnel megvert,

rab, gyáva, gyönge, régi embert

érzem mozdulni annyiszor még

hófehér köntösöm alatt.

De kegyelem borít el lágyan.

Járhatok fénnyel szőtt ruhában,

s ím szemed mást se lát belőlem,

csak a rám hulló sugarat.

Bár mindig, mindig így lehetne:

ne látna engem senki többé…

Voltom, valóm mind teljesebben

és mindörökre elfödözné

a kegyelem, mely megmarad…

Ne látna engem senki már,

csak azt az ég felé vezérlő,

örökké fénylő sugarat…!

És lennék fénysugár!