SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Sámuel 25; Lukács 17:3-4; 23:34; Efézus 4:1-3; Jakab 5:16; 1Péter 3:9-12

„Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták” (Mt 7:12).

Egy tapasztalt városi evangelizátor rendszeresen szervezett olyan előadásokat, amelyek során bevezetőként a stressz kezelésével foglalkozott. Egyszerű kérdőívet osztott ki a hallgatók között, amelyen kérte, hogy soroljanak fel négy vagy öt dolgot, ami leginkább stresszhatásnak teszi ki őket. Segítői a válaszokat főbb kategóriák szerint rendszerezték (egészség, pénz, munka, kapcsolatok stb.). Még mielőtt az összesítést befejezték volna, az egyik munkatárs észrevette, hogy az előadó máris előkészített egy sorozat írásvetítő fóliát, amelyeken elsőszámú tényezőként a kapcsolatokat tüntette fel. Amikor megkérdezték, a lelkész elmondta, hogy tapasztalatai szerint mindenütt ugyanaz az eredmény: a fő stresszforrást a rossz emberi kapcsolatok jelentik.

Legyen szó a házastárssal, gyerekekkel, főnökkel, munkatársakkal, szomszédokkal, barátokkal vagy éppen valamely ellenséggel való problémáról, úgy tűnik, hogy az emberek bizonyulnak a legfőbb stresszforrásnak. Viszont ha kapcsolataink jók, az emberek megelégedetté tehetnek. Földrajzi helytől és kultúrától függetlenül ez mindig és mindenütt igaznak bizonyul. Az emberek vagy boldoggá, vagy szerencsétlenné teszik egymást.

A héten éppen ezért foglalkozunk a kapcsolatokkal, és megnézzük, hogy mit mond a Biblia erről a fontos témáról.

Vajon miért köti össze Pál Ef 4:1-3 verseiben az alázatot, a szelídséget és a türelmet a jó kapcsolatokkal és az egységgel? Idézzünk fel emlékeket, amikor az iménti tulajdonságok kedvezően hatottak kapcsolatainkra!

Olvassuk el Sámuel első könyve 25. fejezetét! Mit tanulhatunk Abigailtól és Dávidtól a nehéz, feszült helyzetekben tanúsítandó megfelelő magatartással kapcsolatban?

Dávid, Nábál és Abigail története sok tanulsággal szolgál a jól működő emberi kapcsolatok kialakítását illetően. A dolgok kimenetele nagymértékben attól függ, ki-ki hogyan viselkedik: felsőbbséggel, egyenlőként vagy szerény barátként, társként.

Dávid jogos kéréssel küldte katonáit Nábálhoz: Megvédtük az embereidet és az állataidat; ezért kérünk, te is adj nekünk valamit, ami nem esik nehezedre (lásd 1Sám 25:7-8). Nábálnak azonban fogalma sem volt a kedvességről és a diplomáciai érzékről. Azt olvashatjuk róla, hogy goromba, gonosz ember volt. Más fordítások szerint udvariatlan, kegyetlen, durva, becstelen, faragatlan, bárdolatlan. Dávid katonái előtt bizonyosan így mutatkozott be. Ezzel szemben figyeljük meg Dávid közeledését! Noha jelentős katonai erővel bírt, üzenete tiszteletteljes, sőt szerény volt. Nábálnak és egész háznépének hosszú életet és jó egészséget kívánt, önmagára pedig így utalt: „a te fiad… Dávid” (8. vers).

Abigailról azt olvashatjuk a Bibliában, hogy értelmes, gyönyörű asszony volt. Figyeljük meg az ő viselkedését is! Az ételek bőséges és gazdag választékát küldte ajándékba, ráadásul ő maga sietett kiengesztelni Dávidot. Meghajolt előtte, önmagát Dávid szolgálólányának titulálva, Dávidot pedig „uram”-nak szólítva, és úgy kérte bocsánatát. Arra is emlékeztette a jövendő királyt, hogy Isten embereként kerülnie kell a felesleges vérontást. Abigail tapintatos és alázatos fellépése hatására gyökeresen megváltozott Dávid szándéka. Áldotta is Istent, hogy a jó ítélőképességű Abigailt küldte elé. Az istenfélő asszony eredményes közbenjárása sok ártatlan ember életét megmentette.

Könnyű (legalábbis többnyire) kedvesnek lenni azokkal, akiket szeretünk, de mi a helyzet akkor, ha valakit kevésbé kedvelünk? Gondoljunk most azokra, akikkel nem tudunk egyetérteni! Vajon ők hogyan reagálnának, ha szerényen, szelíden fordulnánk hozzájuk?

Mit akart az apostol igazából kifejezni 1Pt 3:8-12 verseiben? Milyen közvetlen módon alkalmazhatjuk ezeket az elveket saját életünkben?

Jézus magasabbra emelte a mércét a „szemet szemért” alapállásnál, amikor kö­etőinek meghagyta, hogy fordítsák oda a másik arcukat is (Mt 5:38-39). Ez akkor forradalmi gondolatnak számított – de számos kultúrában és hagyomány között még ma is az. Sajnálatos módon a keresztények is csak ritkán fizetnek jóval a rosszért. Jézus tanácsa azonban töretlenül így hangzik: „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11:29).

Egy kisgyermekes házaspárnak komoly problémái adódtak a szomszédaikkal. A szomszédok többször csúnyán megrótták a fiatal szülőket amiatt, hogy gyermekeik számára különböző játékokat helyeztek el a saját kertjükben, amelyeken a kicsik játszottak. Kifogásokkal éltek az udvar bizonyos részei miatt, és hangoztatták, hogy ez meg az mennyire zavarja őket. A fiatal párnak egyáltalán nem volt ínyére a durva és kellemetlen hangnem, hiszen semmivel nem hágták át a jó szomszédság szabályait. Amikor a gyümölcsösből leszüretelték az almát, a fiatalasszony elhatározta, hogy két tálca friss almás bélest visz át a szomszédoknak, akik örömmel el is fogadták a süteményt. Egyszerű kedvessége sokat javított a kapcsolatukon, valószínűleg azért, mert a zsémbelődő szomszédok nem is gondolták, hogy így fognak viszonyulni hozzájuk azok, akiket addig ők folyton szekíroztak.

Dávid mivel fizetett Saulnak, aki az életére tört (1Sám 24:4-6)? Mit árul ez el a jelleméről? Miért kellene hasonló lelkülettel viseltetnünk nekünk is, kiváltképp, ha olyan emberrel van gondunk, aki valamilyen módon szintén „az Úrnak felkentje”?

Sámuel első könyve négy olyan esetet jegyez fel, amikor Dávid kifejezte, hogy erkölcstelen dolog kezet emelni az Úr felkentjére. Többször is adódott volna alkalma bosszút állni, ő mégis inkább igyekezett közeledni a királyhoz és megbocsátani neki. Dávid úgy döntött, hogy az alázat és az istenfélő magatartás útját választja azzal az emberrel szemben, aki kifejezetten gonoszul bánt vele.

Vajon nem erre kellene mindannyiunknak törekedni, bármilyen helyzetben is vagyunk?

Lehetséges, hogy valakinek a hitélete látszólag gazdag és tartalmas, ugyanakkor komoly problémái vannak a kapcsolatok terén. Gyakran keresztezzük egy­más útját, ez tény, fájdalmat okozva még az egyházon belül is – sőt, talán főként ott. Éppen ezért annyira fontos elsajátítani a megbocsátás művészetét.

Mennyire tudjuk sikerrel alkalmazni Ef 4:32 tanácsát az életünkben? Kinek kell megbocsátanunk? Miért szolgálja elsősorban saját javunkat, ha képesek vagyunk ezt megtenni?

Pszichológusok, tanácsadók szakmai köreiben csak a legutóbbi években kezdtek nyitottabbá válni arra, hogy milyen fontosak a lelki elvek a mentális egészség szempontjából. Sok pszichológus és tanácsadó évtizedeken át csupán a bűntudat és a félelem felszín alatti forrásának tartotta a vallást és a lelki életet. Mára azonban sokan felismerték az őszinte keresztény életmód jótékony hatásait, és igyekeznek is hasznosítani ezeket. Újabban elismerik, hogy sokaknak segítenek különféle érzelmi zavarokat legyőzni olyan „terápiák”, mint pl. az imádság, a hitéleti naplóírás, fontos bibliaszövegek memorizálása, valamint a megbocsátás lépcsőfokai. A megbocsátást olyan stratégiák között tartják számon, amelyek révén leginkább megnyugodhat az ember, még akkor is, ha az igazi megbocsátás képessége és a bűnbocsánat csak Istentől, az általa átalakított szívből jöhet (Ez 36:26).

Mit tanítanak még Mt 5:23-25; Lk 17:3-4; 23:34 versei a megbocsátásról?

Néha úgy gondoljuk, hogy lehetetlen maradéktalanul megbocsátani. Ám soha egyetlen ember sem juthat el a fájdalomnak és a megaláztatásnak arra a fokára, ahol Jézus állt. A világegyetem Teremtőjével és Királyával igazságtalanul bántak, mintha megfoszthatták volna rangjától. Saját teremtményei feszítették keresztre. Ő azonban a legmélyebb alázatot tanúsítva törődött velük, és kérte az Atyát, hogy bocsásson meg nekik.

Előfordul, hogy emberek ártanak egymásnak, de nem látják tisztán, mekkora fájdalmat okoznak. Máskor azért viselkednek sértően, mert szívük mélyén bi­zonytalanok vagy személyiségzavarokkal küzdenek, és úgy akarnak megkönnyebbülni, hogy valakit megbántanak. Hogyan segíthet a megbocsátásban, ha látom, milyen problémával küzd a másik ember? Hogyan juthatunk el a meg­bocsátásig azokkal szemben, akik szánt szándékkal igyekeznek bántani?

Hogyan magyarázzuk Jakab tanácsát, hogy valljuk meg bűneinket egymásnak (Jak 5:16)? Gondolkozzunk el erről a versről, és arról, hogyan is tehetjük ezt meg adott helyzeteinkben!

Ha vétek a másik ember ellen, be kell vallanom neki, mit követtem el, hogy elnyerhessem bocsánatát, és így helyreálljon a kapcsolatunk. A beismerés azt is jelzi, hogy kész vagyok felelősséget vállalni tettemért, és bízom, reménykedem elfogadásában, megbocsátásban. A nemes lelkű ember Isten kegyelme által kész megbocsátani, függetlenül az őt ért sérelem nagyságától.

Jakab tanácsának emellett van egy másodlagos vetülete is, aminek erős gyógyító hatása lehet. Ha az ember bevallja bűneit, tévedéseit és vétkeit valakinek, akiben megbízik, érzelmi téren bekövetkezik a gyógyulás. Amikor egy őszinte keresztény barátunk előtt vállalni tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, könnyítünk bűnünk terhén. A kölcsönös beismerés emellett még a kapcsolatunkat is mélyíti. Ha én megbízom a másikban és a másik is megbízik bennem, szorosabban kötődünk egymáshoz, ami barátságunkat őszintévé és tartóssá teszi. Valójában a lelki tanácsadás egész szakmája arra az elvre épül, hogy a megbeszélés, beszélgetés jót tesz az ember lelkének. Természetesen léteznek különféle mentális zavarok, amelyek esetében szükséges az orvosi segítség, de sokféle nyomasztó érzéstől megszabadulhatunk gyülekezeti és közösségi szinten is. Ez különösen igaz a megromlott emberi kapcsolatok által kiváltott problémákra: félreértések, rágalmazások, irigység, féltékenység stb. Ha megfogadjuk Jakab tanácsát, ezzel nemcsak a lelki terhünkön könnyítünk, hanem ahhoz is új erőt nyerünk, hogy változtatni tudjunk káros viselkedési formákon.

Itt azért óvatosságra is kell inteni! Igaz, hogy az ember nagy megkönnyebbülést érezhet, ha egy jó barátjának bevallja elkövetett bűneit, ugyanakkor azonban sebezhetővé is válik. Megvan a kockázata, hogy barátunk továbbadja a bizalmas információt, ami minden érintettnek egyformán árt. A legfontosabb azonban, hogy vétkeinket teljes részletességgel bevallhatjuk az Úrnak, és egészen biztosak lehetünk megbocsátásában. Olvassuk el 1Pt 5:7 versét! A tökéletesnek egyáltalán nem mondható kapcsolatok bizonytalanságot, sőt félelmet és aggodalmat is kiválthatnak. Mások talán segítenek, de az igazán biztos segítség Istentől jön, aki kész mindig minden gondunkat elvenni. Valóban megkönnyebbülünk, ha terheinket az Ő kezébe tesszük le!

Hogyan alkalmazhatjuk saját életünkben a következő versek tanítását? Róm 14:19; Ef 4:29; 1Thessz 5:11 Miért olyan fontos ez nemcsak önmagunkra, hanem másokra nézve is?

Pál azt tanácsolta az első gyülekezeti közösségeknek, hogy igyekezzenek elejét venni a személyes kapcsolatok megromlásának „Krisztus testében”. Számos prob­léma abból fakad, hogy emberek becsmérlően beszélnek egymásról, és ennek az egész közösség kárát látja. Aki pletykálkodik és mások háta mögött beszél, az általában belső problémákkal küzd: kisebbségi érzése van, vagy szeretné, ha jobban odafigyelnének rá, esetleg hatalomra, irányító szerepre tör, vagy egyéb, belső bizonytalanság jellemzi. Az ilyen embernek segítségre van szüksége ahhoz, hogy el tudjon szakadni a lelkében dúló harcból fakadó, ártalmas megnyilvánulásoktól. Másrészt viszont, ha valaki el tudja fogadni önmagát, nem kapcsolódik be a pletykálkodásba és mások rágalmazásába. Fontos, hogy Krisztus testének tagjai érezzék, milyen kiváltság az üdvösség ajándéka, amiben részesülnek (Zsolt 17:8; 1Pt 2:9)! Ha valaki ezzel tisztában van, arra törekszik, hogy másokat is erősítsen, és a közös fejlődésért fáradozik. Bátorító és elismerő szavak, a dolgok pozitív oldalának kiemelése, alázat és örömteli alapállás – ez a megfelelő mód arra, hogy a személyiségproblémával küzdőket erősítsük. A segítségnyújtás másik módja, ha igyekszünk helyreállítani a kapcsolatokat. Jézus úgy fogalmazott, hogy „Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak” (Mt 5:9). Jakab szerint pedig aki békét teremt, az igazság gyümölcsét aratja (Jak 3:18).

Miért igaz minden kapcsolatra a Mt 7:12 versében megfogalmazott gondolat?

Ezt az elvet a társas kapcsolatok felbecsülhetetlen értékű ékköveként tarthatjuk számon. Szereteten alapul, biztos, egyetemes érvényű és túlmutat minden emberi törvényen. Ez az „aranyszabály” minden érintett fél számára előnyös. Egy kínai földműves éppen a rizsföldjén dolgozott a teraszos hegyoldalon – ahonnan jó kilátás nyílt a völgyre és a tengerre –, amikor meglátta, hogy szökőár közeleg. A tenger vize visszahúzódott, csupaszon hagyva az öböl nagy részét. Emberünk tudta, hogy a víz pusztító erővel tér majd vissza, és a völgyben mindent elsöpör. Azonnal eszébe jutottak a mélyebben fekvő területeken dolgozó barátai, ezért habozás nélkül felgyújtotta saját ültetvényét. Barátai sietve indultak felfelé a tüzet oltani, és így megmenekültek, amikor a szökőár lecsapott. Mind életben maradtak, mert segíteni akartak egymásnak. A történet tanulsága egyértelmű.

Olvassuk el Ef 4:25-32 szakaszát, és húzzuk alá a szívünkre leginkább ható szavakat! Gondolkozzunk azon, hogy Isten segítségével mi mindent tehetünk kapcsolataink javítása érdekében!

A következőkben részleteket közlünk abból a levélből, amit Ellen White 1908-ban írt egy lelkésznek: „Az az üzenetem számodra az Úrtól, hogy legyenek szavaid kedvesek, tetteid pedig szelídek. Nagyon ügyelj magadra, mert hajlamos vagy a ridegségre, az erőszakosságra, és arra, hogy durva dolgokat mondj… A kemény kifejezések megszomorítják az Urat; a botor beszéd ártalmas. Tolmácsolnom kell neked, hogy legyen a beszéded szelíd! Jól válogasd meg szavaidat! Ne engedd, hogy bármiféle durvaság jelentkezzen beszédedben vagy gesztusaidban…

Meglátszik majd jellemed egészségességén, kiegyensúlyozottságán, ha naponta Jézusra figyelsz, tőle tanulsz. Enyhíts a megnyilvánulásaidon, és ne légy elítélő! Tanulj a nagy Tanítótól! A kedves, együtt érző szavak gyógyszerként hatnak, és gyógyítják a csüggedt emberek lelkét. Gyógyító, csillapító ereje van annak, ha Isten Igéjének ismeretét a gyakorlati életben is kamatoztatjuk. A kemény beszéd nem használ sem neked, sem másnak” (Ellen G. White: Gospel Workers. 163–164. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Mennyire szeretünk pletykálkodni? Még ha mi magunk nem is tesszük, vajon másokat szívesen meghallgatunk? Bizonyos értelemben miért éppen olyan rossz ez is, mintha mi magunk terjesztenénk rágalmakat? Mit tehetünk, hogy többé ne legyünk részesei annak, ami másoknak nagy fájdalmat okoz?

2.  Nehéz lehet megbocsátani, különösen akkor, ha súlyos sérelem ért. Hogyan tanulhatunk meg azoknak is megbocsátani, akik nem kérnek erre, nem törődnek vele, hogy megbocsátunk-e nekik vagy sem, esetleg meg is vetnek érte? Mi a felelősségünk ilyen esetekben?

3.   A családon belüli szóbeli és fizikai erőszak rengeteg fájdalmat okoz egyes embereknek és csoportoknak. Milyen legyen a keresztény ember hozzáállása, amivel megelőzheti hasonló problémák kialakulását? Mit tegyünk, ill. javasoljunk akkor, ha a megbocsátás nem változtat semmit a bántalmazó magatartásán?

4.    Gondoljunk jelen életkörülményeinkre! Milyen lépésekkel javíthatnánk kapcsolatainkon? Miért olyan fontos az alázat, a szerénység, az Isten iránti bizalom és a jóra való törekvés ebben a folyamatban?

A SZERETETRŐL

Természetesen vonzódunk a szép, szeretetteljes, jó emberekhez. Az érett szeretet azonban tudja azt is, hogyan szerethetjük azokat, akiket nehéz szeretni, akik mintha képtelenek lennének viszonozni kedvességünket. Erre csak a mennyei szeretet képes.

Nem nehéz szeretni azokat, akik ragyognak – a világ gyémántjai. A szeretet igazi próbája az, ha azokat is szeretjük, akik olyanok, akár a szén – a csiszolatlan gyémántok, akik bepiszkolhatnak bennünket. Ha ennek ellenére szeretjük õket, szeretetünk nyomása alatt õk is gyémánttá válnak!

Néha fájdalmas a szeretet, fõként, ha azt látjuk, hogy szeretteink veszélyes dolgot tesznek. Rájuk kiáltunk: „Vigyázz!” Megragadjuk, és igyekszünk visszarántani õket egy biztonságosabb helyre. Csakhogy nem mindig hallgatnak ránk. Kiszabadítják magukat, nem törõdnek a figyelmeztetéssel. Mi pedig ott állunk, és el kell engednünk õket, hogy a maguk kárán tanulják meg a leckét. Ha szeretetünk állhatatos, tárt karokkal várjuk vissza õket, amikor végre úgy döntenek, elég a veszedelembõl, haza kell térnem. És ha szeretetünk igaz, nem azt vágjuk a fejükhöz: „Én megmondtam!” Inkább ezt mondjuk: „Most is szeretlek!”