SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 14–16

„Te pedig miért kárhoztatod a te atyádfiát? avagy te is miért veted meg a te atyádfiát? Hiszen mindnyájan odaállunk majd a Krisztus ítélőszéke elé” (Róm 14:10).

Az ókorban egyszer valaki felkeresett egy híres rabbit, és megkérte, hogy magyarázza el neki a teljes Tórát fél lábon állva. „Ne tedd mással azt – mondta a rabbi fél lábon –, amit bántónak tartasz. Ez a Tóra lényege, a többi már csak magyarázat.”

Van igazság a szavaiban! Hitünk egyes elemei alapvetőek, más részei pedig inkább magyarázatnak tekinthetők. E heti tanulmányunk ezekkel az értelmezésekkel foglalkozik. Eddig főként a megváltás alapvető elveiről volt szó. Mi a törvény – akár az ószövetségi rendszer egészére, akár csak a Tízparancsolatra gondolunk – szerepe a megváltásban? Pálnak világosan meg kellett határoznia, hogy milyen alapon fogadja el Isten az embert. Talán a pogány börtönőr kérdésével összegezhetnénk: „Mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” (ApCsel 16:30, új prot. ford.).

Ennek tisztázása után az apostol „magyarázatokba” bocsátkozik. Míg egyes kérdésekben igen határozott, másokban engedékenyebb, méghozzá azért, mert ott nem alapvető dolgokról van szó, inkább „magyarázatokról”. Noha maguk az adott kérdések nem létfontosságúak, a keresztények egymáshoz való viszonya e kérdéseket illetően nagyon is az!

Róm 14:1-3 verseiben a feltételezhetően bálványoknak áldozott hús fogyasztása a kérdés. A jeruzsálemi zsinat (Apostolok cselekedetei 15) úgy határozott, hogy a pogányok közül megtértek tartózkodjanak az ilyen ételektől. Az azonban továbbra is kérdéses volt, hogy a piacon árult húsok vajon bálványoknak áldozott állatokból származtak-e (lásd 1Kor 10:25). Egyes keresztények nem foglalkoztak ezzel, mások viszont a legcsekélyebb kétely esetén is inkább csak zöldségeket fogyasztottak. Ennek semmi köze nem volt a vegetarianizmushoz és az egészséges életmódhoz, és Pál arra sem utal ebben a szakaszban, hogy a tiszta és a tisztátalan állatok megkülönböztetése már nem lenne érvényben. Nem erről volt itt szó. Ha a „mindent megehetik” (Róm 14:2) szókapcsolatot úgy értelmeznénk, hogy minden tiszta és tisztátalan állat húsát meg lehet enni, akkor ezzel kiragadnánk a kifejezést a szövegösszefüggésből. Más újszövetségi szakaszokkal történő összevetés kizárja ezt az értelmezést.

A hitben erőtelen befogadása pedig azt jelenti, hogy teljes tagságot biztosítunk neki, elfogadjuk. Nem kell vitázni vele, adjuk meg neki a szabad vélemény jogát.

Milyen elvet tanuljunk tehát meg Róm 14:1-3 verseiből?

    _____________________________________________________________

Fontos felfigyelni rá, hogy a 3. versben Pál nem marasztalja el a „hitben erőtelen” embert. Azzal kapcsolatban sem tanácsolja, hogyan erősödhetne meg. Isten elfogadja a szőrszálhasogató keresztényt is (akit nyilván nem Isten, hanem hittestvérei mondanak szőrszálhasogatónak): „Mert az Isten befogadta őt.”

Hogyan erősíti meg Róm 14:4 verse az eddigi gondolatokat?

    _____________________________________________________________

Miközben észben tartjuk a mai részben kifejtett elveket, időnként vajon nem adódhat olyan helyzet, amikor közbe kell lépnünk, megítélve, ha nem is a másik szívet, de a cselekedeteit? Minden esetben tartózkodjunk ettől? Ézs 56:10 verse ugyanis ezt mondja egyes őrállókról: „néma ebek”, akik „nem tudnak ugatni”. Hogyan dönthetjük el, mikor szóljunk, ill. mikor hallgassunk? Mi segít helyes egyensúlyt tartani?

Mivel indokolja Pál Róm 14:10 versében, hogy óvakodjunk mások megítélésétől?

Hajlamosak vagyunk szigorúan elítélni másokat, gyakran éppen olyasmiért, amit mi magunk is elkövetünk. Ám hányszor előfordul, hogy saját tettünk korántsem tűnik olyan rossznak, mint amikor más követi el ugyanazt. Magunkat talán megtéveszthetjük képmutatásunkkal, Istent viszont semmiképpen, aki így figyelmeztet:

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?” (Mt 7:1-4).

Mi a jelentősége a Pál által idézett ószövetségi kijelentésnek? Róm 14:11

Az Ézs 45:23 verséből vett idézet alátámasztja, hogy mindannyian ítélet alá esünk. A „minden térd” és „minden nyelv” kifejezés teszi személyre szabottá az idézést. Ez azt jelenti, hogy egyen-egyenként mindenkinek számot kell adnia életéről és tetteiről (12. vers). Senki nem felelhet másért. E tekintetben valóban nem vagyunk atyánkfiainak őrizői.

Figyelembe véve a szövegösszefüggést, hogyan értsük Róm 14:14 versét?

Még mindig a bálványoknak áldozott ételekről van szó, és egyértelműen nem a tiszta és tisztátalan ételek megkülönböztetéséről. Pál azt mondja, hogy önmagá­ban semmi rossz nincs abban, ha az ember olyan ételt eszik, amit talán bálványoknak áldoztak. Végtére is, mi a bálvány? Semmi (lásd 1Kor 8:4). Mit számít tehát, ha a pogányok bemutatták az ételt egy béka vagy egy bika szobra előtt? Senkit nem szabad azonban arra késztetni, hogy saját lelkiismerete ellen tegyen, még akkor sem, ha lelkiismerete túlzottan érzékeny. Az „erős” testvérek nyilván nem értették ezt meg. Megvetették „erőtlen” testvéreik aggályoskodását, és megbotránkoztatták őket.

Előfordulhat, hogy az Úrért való buzgóságunkban éppen annak a veszélynek tesszük ki magunkat, ami ellen Pál óv? Miért vigyázzunk, nehogy mások lelkiismereteként próbáljunk élni, még ha jó szándékkal tennénk is?

Olvassuk el Róm 14:15-23 verseit! (Lásd még 1Kor 8:12-13!) Foglaljuk össze Pál mondandójának lényegét! Milyen, az életünk minden terén alkalmazható elv kristályosodik ki ebben az igeszakaszban?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A 17-20. versekben Pál megfelelő nézőpontba állítja a kereszténység különböző vetületeit. Az étkezés fontos ugyan, de a keresztényeknek nem szabad azon vitázniuk, hogy megeszik-e az esetlegesen bálványoknak áldozott húsokat, vagy inkább zöldségeket fogyasztanak. Ehelyett inkább összpontosítsák figyelmüket az igazságra, a békességre és a Szentlélekben való örömre. Napjainkban hogyan alkalmazhatnánk ezt az elvet egyházunkban az étkezéssel kapcsolatos kérdésekre? Nagy áldás az egészségügyi üzenet, főleg az étkezésre vonatkozó tanításai, ugyanakkor nem mindenki látja egyformán e kérdést, tehát tartsuk tiszteletben e különbségeket!

A mások lelkiismeretének tiszteletben tartására való felhívások közepette Pál a 22. versben egy igen furcsa intést ad: „Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel.” Mire figyelmeztet itt az apostol? Hogyan ellensúlyozza mindazt, amit ebben a szövegösszefüggésben mondott?

Hallottuk-e már, hogy valaki ezt mondja: „Senkire sem tartozik, hogy mit eszem, vagy mit viselek, vagy hogyan szórakozom”? Valóban így van? Nem elszigetelten élünk. Szavaink, cselekedeteink, sőt még az étkezésünk is hatással lehet másokra, akár rossz, akár jó irányban. Nem nehéz belátni, hogyan is történik ez. Ha valaki, aki felnéz ránk, szemtanúja lesz egy „rossz” cselekedetünknek, könnyen a követőnkké válhat. Magunkat csapjuk be, ha ezt nem ismerjük el. Nem számít, hogy nem alkalmazunk kényszert. Keresztényként felelősséggel tartozunk egymásért, és ha példánkkal valakit félrevezetünk, az felróható ellenünk.

Milyen példát adunk? Vajon nem lenne kellemetlen számunkra, ha mások, különösen fiatalok és új hívők, mindenben követnék a példánkat? A válaszunkból mit tudhatunk meg önmagunkról?

Eddig Pál azt tárgyalta, hogy ne ítéljünk meg másokat, ha egyes dolgokat másképp látnak, mint mi, ill. ne botránkoztassuk meg azokat, akik tetteink miatt esetleg megütközhetnek. Ezután felveti bizonyos napok kérdését is, amelyeket némelyek meg akarnak tartani, mások pedig nem.

Hogyan értsük Pál szavait Róm 14:4-10-ig terjedő szakaszában? Érinti ez a 4. parancsolatot? Ha nem, miért nem?

Milyen napokra utal itt az apostol? Volt-e vita a korai egyházban bizonyos napok megtartását illetően? Nyilvánvalóan igen. Gal 4:9-10 verseiben is találunk rá utalást, ahol Pál megfeddi a galáciai keresztényeket, amiért megtartják „a napokat és hónapokat és időket, meg az esztendőket”. Amint a 2. tanulmányban említettük, a gyülekezetből egyesek meggyőzték a galáciai keresztényeket, hogy vállalják a körülmetélkedést, és tartsák meg Mózes törvényének más parancsolatait is. Pál attól tartott, hogy ezek az elképzelések megfertőzik a római gyülekezetet is. Rómában azonban talán éppen a zsidó keresztényeknek esett nehezére meggyőzni magukat, hogy már nem kell megtartaniuk a zsidó ünnepeket. Pál itt azt mondja, hogy tegyünk kedvünk szerint, csak ne ítéljük el azokat, akik tőlünk eltérően látják az adott kérdést. A biztonság kedvéért ugyanis egyes keresztények elhatározták, hogy megtartják egyikmásik zsidó ünnepet is. Pál azt tanácsolta, hogy tegyék, ha ez a meggyőződésük. Semmi nem indokolja, hogy Róm 14:5 versébe belemagyarázzuk a hetenkénti szombat megtartását, mint egyesek teszik. El tudnánk képzelni, hogy Pál ilyen könnyedén vette volna a 4. parancsolatot? Az egész negyedév során azt láthattuk, hogy nagy hangsúlyt helyezett a törvénynek való engedelmességre, tehát nem sorolhatja a szombat parancsolatát egy kategóriába az esetlegesen bálványoknak áldozott étel felett aggályoskodó emberekkel. Gyakran idézik ezeket a szövegeket például arra, hogy a hetedik nap, a szombat már érvényét vesztette, csakhogy nem erről van bennük szó! Az ilyen alkalmazás ékes példát szolgáltat arra az intésre, amit Péter mondott Pál írásainak használatával kapcsolatban: „Szinte minden levelében is, amikor ezekről beszél azokban; amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a magok vesztére” (2Pt 3:16).

Mi a saját tapasztalatunk a szombattal? Áldásnak érezzük-e, úgy, ahogy Isten akarta? Min változtathatnánk, hogy még inkább átéljük azt, amit az Úr a szombattal nekünk nyújt?

Milyen fontos keresztény igazságot fejeznek ki Róm 15:1-3 versei?

Milyen oldalról közelítik meg e versek annak a lényegét, hogy mit jelent Jézus követőjének lenni?

Még melyik versek közvetítik ugyanezt a gondolatot? Hogyan élhetünk e szerint az elv szerint?

Milyen áldásokat mondott Pál a levele végén? Róm 15:5-6, 13, 33

A békességes tűrésnek Istene segíti gyermekeit a kitartásban. A béketűrésnek, türelemnek fordított hüpomoné kifejezés jelentése „kitartás”, „állhatatosság”. A „vigasztalás” érthető úgy is, hogy „bátorítás”. A bátorítás Istene bátorít, a remény Istene reményt nyújt az emberiségnek. Hasonlóképpen, a békesség Istene békét ad, benne az ember békére lelhet.

Mennyire illik ez az áldás a hit általi megigazulással foglalkozó levélhez! Bátorítás, remény, békesség! Milyen nagy szükség van mindezekre a mai világban!

A személyes üdvözletek mellett mivel búcsúzik el az apostol? Róm 16:25-27

Pál Isten dicsőítésével fejezi be levelét. Isten az, akiben bízhatnak a római keresztények éppúgy, mint minden más keresztény. Ő erősíti megváltott, hit által megigazult gyermekeit, akik a Szentlélek vezetése alatt állnak. Pált boldoggá teszi, hogy ilyen nagyszerű hírt közvetíthet, amit így nevez: „az én evangéliumom”. Ez az általa hirdetett evangélium, ami egyezik Jézus és a próféták taní­tásaival. Korábban ez titok volt, de nem mintha Isten el akarta volna rejteni az emberek elől, hanem azért, mert az emberek elutasították a mennyből jövő világosságot. Isten ezért nem tudott még több világosságot árasztani rájuk. Persze a megváltás tervének voltak olyan részei is, amelyeket nem érthettek meg, mielőtt a Messiás emberi testben eljött. Pál nemcsak azt mutatta be, milyen Is-ten, hanem azt is, hogy mivé lehet az ember, ha megragadja az isteni erőt. Az új élet a „hitben való engedelmesség” élete lehet; az engedelmesség az Úrba vetett hitből fakad. Az Úr ugyanis kegyelméből megigazítja a bűnösöket az igazság által, amit mindenkinek megad, aki azt igényli.

Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. „Segíts a megkísértetteknek!” c. fejezet (109–110. o).

„Sokan kérdezik tőlünk: Csináljam ezt? Belevágjak abba a vállalkozásba? Vagy az öltözetet illetően: Viseljem-e ezt vagy azt? Azt szoktam ilyenkor felelni: Krisztus tanítványának mondod magad. Kutasd hát a Bibliát! Olvasd figyelmesen és imádkozó szívvel a drága Megváltó életének történetét, amikor a földön, az emberek között élt! Utánozd az Ő életét, akkor biztosan nem tévedsz le a keskeny útról! Nem lehetünk mások lelkiismeretei. Ha pontosan előírnánk a többieknek, hogy mit tegyenek, tőlünk várnák az útmutatást, és nem fordulnának egyenesen Jézushoz” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 2. köt. 118, 119. o.).

„Kötelességünkért való felelősségünket azonban nem helyezhetjük, háríthatjuk át másokra, és nem várhatunk arra, hogy ők mondják meg nekünk azt, hogy mit te­gyünk. Nem függhetünk az emberek tanácsától. Az Úr minket is éppen olyan készségesen megtanít kötelességeinkre, mint ahogy másokat is megtanít… Azok, akik úgy döntenek, hogy semmi olyan nem tesznek, ami nem tetszik Istennek, miután ügyüket Isten elé vitték, megtudják majd, hogy pontosan melyik úton kell járniuk” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 574. o.).

„A gyülekezetben kezdettől fogva mindig akadtak emberek, akik állandóan személyes függetlenségre törekedtek. Az ilyenek nem látják be, hogy a szellem ilyen függetlenítése az embert könnyen arra vezeti, hogy túlságosan bízzék önmagában, és saját ítéletét többre értékelje hittestvérei tanácsánál és ítéleténél” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 110. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

A heti tanulmányunk témáira gondolva, keresztényként hogyan találjuk meg az egyensúlyt a következő kérdésekben?

1)      Hűségesen kitartunk hitelveink mellett, ugyanakkor nem ítélünk el másokat, akik másként gondolkoznak, mint mi.

2)    Lelkiismeretesen élünk, de nem akarunk mások lelkiismeretének szerepében tetszelegni, ugyanakkor szeretnénk segíteni azoknak, akik szerintünk tévednek. Mikor szóljunk, és mikor hallgassunk? Mikor róható fel nekünk, ha hallgatunk?

3)      Szabadok vagyunk az Úrban, viszont felelősségünk tudatában élünk; tudjuk, hogy jó példát kell mutatnunk mindazoknak, akik esetleg felnéznek ránk.

LEHET MÁSKÉPP IS

„Nem vetem a szemem hiábavaló dologra; a pártoskodók cselekedetét gyűlölöm: nincs köze hozzám. A csalárd szív távol van éntőlem, gonoszt nem ismerek” (Zsolt 101:3-4).

„Fontos, hogy szerető gondoskodással vegyük körül gyermekeinket, akik lépten-nyomon kísértésekkel találkoznak majd. Nem kerülhetik el a rossz társasággal való érintkezést… Látni és hallani fognak erkölcsromboló dolgokat, ki lesznek téve ilyen befolyásnak, és ha nincsenek teljesen felvértezve, e hatások észrevétlenül, de biztosan megrontják szívüket és torzítják jellemüket… Csakhogy, kedves szülők, megtalálhatjuk a jó utat… ha akarjuk! Elkerülhetjük azt, hogy látnunk kelljen sokféle gonoszságot, amelyek az utolsó napokban olyan gyorsan terjednek…

A gyerekek és fiatalok élénk képzelete számára a jövőre vonatkozó szemléletes elképzelések valóságnak tűnnek… Olyan eseményeket mutatnak be, amelyek ledöntik a törvény és az önmegtartóztatás gátjait, és sokan átveszik az így bemutatott lelkületet. Ennek hatása alatt talán még borzalmasabb bűnöket követnek el, mint amit a regények írói bemutatnak. Az ilyen hatások következménye a társadalom erkölcsi romlása. A törvényszegés magvait széles körben hintik, így nem csoda, hogy a bűnözés hullámát aratjuk…

Mondjuk ki határozottan: ’Nem fogom az értékes perceket olyan olvasnivalóra pazarolni, ami nem hasznos, és ami alkalmatlanná tesz a másoknak való szolgálatra. Az időmet és a gondolataimat arra fordítom, amiből erőt meríthetek Isten szolgálatára. Nem nézek haszontalan, bűnös dolgokat. A fülem is az Úré, nem hallgatom meg az ellenség leplezett érvelését. A hangomat sem irányíthatja olyan akarat, ami nem Isten Lelkének befolyása alatt áll. A testem a Szentlélek temploma, minden erőmmel méltó ügyeket szolgálok’” (Ellen G. White: Maranatha. 146. o.).