SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 9

„Annakokáért akin akar könyörül, akit pedig akar, megkeményít” (Róm 9:18).

„Miképpen meg van írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem… Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök… és kegyelmezek annak, akinek kegyelme­zek” (Róm 9:13, 15). Miről beszél Pál? Hol van itt az emberi szabad akarat és a választás szabadsága, ami nélkül nem sok értelme van mindannak, amiben hi­szünk? Nincs-e szabadságunk Istent választani vagy elutasítani? Vagy azt tanítják ezek az igék, hogy egyeseket Isten kiválaszt az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra, személyes döntésüktől függetlenül?

Mint általában, a választ most is Pál mondandójának egészét vizsgálva találjuk meg. Érvelésében az apostol Istennek azt a jogát akarja bemutatni, hogy dönthet arról, kit kíván „választottjaként” felhasználni. Végső soron ugyanis Istenen nyugszik a világ evangelizálásának felelőssége. Éppen ezért, miért ne választhatná eszközeinek azokat, akiket akar?! Senkit nem zár ki az üdvösségből, tehát ez az intézkedése nem ellenkezik a szabad akarat elvével, sőt, nem ellentétes azzal a nagyszerű igazsággal sem, hogy Krisztus minden emberért, az üdvösségükért meghalt.

Róma 9. fejezete nem a nevezettek üdvösségéről szól, hanem arról, hogy Isten egy bizonyos feladat elvégzésére hívta el őket. Ha ezt észben tartjuk, nem nehéz a fejezetet megérteni.

„És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép. Ezek azok az igék, melyeket el kell mondanod Izráel fiainak” (2Móz 19:6).

Istennek szüksége volt egy népre, hogy közvetítse az evangéliumot a pogánysággal, sötétséggel és bálványimádással átitatott világnak. Az izraelitákat választotta ki erre a feladatra, és kinyilatkoztatta magát nekik. Az volt a terve, hogy mintaként élnek a többi nép előtt, és így majd másokat is az igaz Istenhez vonzanak. Azt akarta, hogy Izráel bemutassa jellemét, és ezáltal a világot magához vonja. Az áldozati rendszer tanításával Krisztust kellett felemelniük a népek előtt, hogy mindazok, akik rátekintenek, életet nyerjenek. Izráel népességének gyarapodásával, áldásainak sokasodásával határuk kiterjedt volna az egész világra.

Mire hívja fel a figyelmet Róm 9:1-12 verseiben Pál az emberi kudarcok közepette tanúsított isteni hűséggel kapcsolatban?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Pál az érvelésében fokozatosan bemutatja, hogy az Izráelnek adott ígéretek nem mind hiúsultak meg. A maradék által Isten továbbra is munkálkodni kíván. A maradék érvényességét Izráel történelmére utalva támasztja alá Pál. Bemutatja, hogy Isten mindig is gyakorolta a kiválasztást: 1) Ábrahám magvának nem az egészét választotta szövetségesének, csupán Izsák ágát. 2) Azonban Izsák leszármazottaiból sem mindenkit választott ki, csak Jákóbot.

Azt is fontos látni, hogy az örökség és a felmenők még nem garantálják az üdvösséget. Tartozhatunk a megfelelő vérvonalhoz, családhoz, vagy akár a meg­felelő egyházhoz, mégis megtörténhet, hogy elveszünk, és kívül rekedünk az ígéret körén. A hit, méghozzá a szeretet által munkálkodó hit az, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy kik „az ígéret fiai” (Róm 9:8).

Figyeljük meg az alábbi kifejezést Róm 9:6 versében: „Mert nem mindnyájan izráeliták azok, kik Izráeltől valók.” Milyen fontos üzenetet közvetít ez nekünk, akik jelenleg sok szempontból az egykori Izráelhez hasonló szerepet töltünk be?

„Megmondatott néki, hogy: A nagyobbik szolgál a kisebbiknek. Miképpen meg van írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Róm 9:12-13).

Ahogy azt már a heti tanulmányunk bevezetőjében is leszögeztük, mindaddig képtelenek vagyunk helyesen értelmezni a Római levél 9. fejezetét, amíg nem látjuk tisztán, hogy nem az ember üdvösségéről van benne szó. Ez a rész is sajátos szerepeket említ, amelyekre Isten egyes embereket elhívott. Az Úr azt akarta, hogy Jákóbtól származzon az a nép, amely különleges evangelizációs eszköze lesz a világban; de arra nem utal semmi ebben a szakaszban, hogy Ézsau ne üdvözülne. Isten éppúgy akarta az ő üdvösségét is, mint ahogy minden emberét.

Hogyan értelmezzük Róm 9:14-15 verseit az eddig olvasottak összefüggésében?

    _____________________________________________________________

Pál itt sem az egyéni üdvösségről beszél, mivel Isten mindenkire kiterjeszti a kegyelmét: „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2:4). „Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” (Tit 2:11). Isten azonban kiválaszthat népeket különböző szerepek betöltésére, amelyek ugyan megtagadhatják e feladatok teljesítését, de nem akadályozhatják meg Isten választását. Bármennyire akarta volna is Ézsau, nem lehetett volna sem a Messiás, sem a választott nép őse. Istennek nem volt olyan önkényes döntése vagy rendelkezése, ami kizárta Ézsaut az üdvösségből, hiszen Isten kegyelmének ajándékait Krisztus által mindenkinek ingyen adja. Mindnyájunkat üdvösségre hívott, nem pedig kárhozatra (Ef 1:4-5; 2Pt 1:10). Saját döntésünk tart vissza a Krisztusban való örök élet ígéretének elnyerésétől, nem pedig Isten. Jézus minden emberért meghalt. Isten azonban Igéjében mindenki számára megszabta, mi a feltétele az örök életre való kiválasztásának, ez pedig a Krisztusba vetett hit, ami a megigazult bűnöst engedelmességre vezeti.

Isten még a világ teremtése előtt kiválasztott, mintha más nem is létezett volna, hogy az üdvösség részesei legyünk. Mekkora kiváltság, micsoda remény! Mindent összevetve, miért homályosul el minden egyéb emellett? Miért lenne az a legnagyobb tragédia, ha engednénk, hogy a bűn, az én és a test elragadja azt, amit Isten nekünk ígért Jézusban?

„Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál” (Ézs 55:8-9)!

Az eddigiek fényében hogyan értsük azt, amire Pál rámutat Róm 9:17-24 verseiben?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Isten az emberiség megváltásán fáradozott azzal, ahogy Egyiptommal bánt a kivonulás idején. Megmutatta magát az egyiptomi csapásokban, majd népe szabadításában, és ez azt a célt szolgálta, hogy bemutassa az egyiptomiaknak és a többi népnek: valóban Ő az igaz Isten. Felhívás volt ez a népek számára, hogy hagyják el isteneiket, és Őt imádják.

Nyilvánvaló, hogy a fáraó már meghozta döntését Isten ellen, így a szíve meg­keményítésével nem Isten fosztotta meg a megváltás lehetőségétől. A megkeményítés Izráel elengedése ellen irányult, és nem azt akarta megakadályozni, hogy a fáraó elfogadja a megváltást. Krisztus ugyanúgy meghalt a fáraóért, mint Mózesért, Áronért és Izráel egész népéért.

Bűnös emberként igencsak szűk rálátásunk van a világra, a valóságra, illetve Istenre és arra, ahogy a világban munkálkodik. Hogyan is fürkészhetnénk ki Isten dolgait, amikor a természet világában bárhová forduljunk, léptennyomon értelmünket meghaladó titkokba ütközünk? Elvégre arra is csak 150–200 éve jöttek rá az orvosok, hogy nem is olyan rossz ötlet kezet mosni műtét előtt. Ilyen mély volt a tudatlanság! És ki tudja, idővel még mi mindent fedezünk fel, ami megmutatja, hogy még most is milyen tudatlanok vagyunk?!

Meglehet, nem mindig értjük Isten útjait; Jézus azonban eljött, hogy bemutassa jellemét (Jn 14:9). Miért olyan fontos tehát az élet titkai és váratlan eseményei közepette Krisztus jellemét tanulmányoznunk, valamint azt, amit Istenről, szeretetéről kinyilatkoztatott? A látszólag igazságtalan és méltánytalan megpróbáltatások közepette hogyan erősítheti a hűségünket, ha ismerjük Isten jellemét?

Róm 9:25 versében Pál Hós 2:23 versét idézi, a 26. versben pedig Hós 1:10 versét. A történet háttere: Isten utasítja Hóseást: vegyen „parázna feleséget” (Hós 1:2). Ezzel akarta szemléltetni Isten viszonyát Izráelhez, mivel a nép idegen istenek után ment. A Hóseás házasságából született gyerekek neve azt jelölte, hogy Isten elveti és megbünteti a bálványimádó Izráelt. A harmadik gyermek neve így Ló-Ammi lett (Hós 1:9), ami szó szerint azt jelenti, hogy „nem az én népem”.

Mindeközben Hóseás jövendölt arról a napról, amelyen Isten a büntetést követően helyreállítja népét. Kiveszti közülük a hamis isteneket, és szövetségre lép velük (lásd Hós 2:11-19). Akik eddig Ló-Ammik, vagyis „nem az én népem” voltak, ekkor Ammik, vagyis „én népem” lesznek.

Pál korában „nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is” voltak Isten népéhez tartozók, vagyis Ammik (Róm 9:24). Milyen világos és erőteljes bemutatása ez az evangéliumnak, ami kezdettől fogva az egész világnak szól! Nem csoda, hogy adventistaként mi is részben ebből az igéből vesszük elhívásunkat: „És láttam, hogy egy másik angyal repül az ég közepén: az örök evangélium volt nála, és hirdette azoknak, akik a földön laknak, minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek” (Jel 14:6, új prot. ford.). Ma is az egész világnak szól a megváltás jó híre, éppúgy, mint Pál és az ókori Izráel idejében.

Olvassuk el Róm 9:25-29 verseit! (Figyeljük meg, Pál milyen gyakran idéz az Ószövetségből, hogy alátámassza kora eseményeit!) Mi a fő üzenete ezeknek a szövegeknek, és minek a reményét nyújtják?

Pál elmondta: „nagy az én szomorúságom és szüntelen való az én szívemnek fájdalma” (Róm 9:2), mert népe közül egyesek elutasították az evangéliumot. Viszont mégis volt egy maradék. Isten ígéretei nem hiúsulnak meg akkor sem, ha az emberek kudarcot vallanak. Reményt meríthetünk abból, hogy az Úr ígéretei végül valóra válnak, és ha igényt tartunk rájuk, bennünk is beteljesednek.

Hányszor hagytak már cserben emberek, és milyen gyakran okoztunk mi magunk is csalódást önmagunknak és másoknak? Valószínűleg többször, mint ahogy azt számon tudnánk tartani, nem igaz? Mi a tanulság e kudarcokból arra nézve, hogy alapvetően kiben/miben bízhatunk?

„Mit mondunk hát? Azt, hogy a pogányok, akik az igazságot nem követték, az igazságot elnyerték, mégpedig a hitből való igazságot; Izráel ellenben, mely az igazság törvényét követte, nem jutott el az igazság törvényére. Miért? Azért, mert nem hitből keresték” (Róm 9:30-32). Mi az üzenete az adott bibliaverseknek? Hogyan alkalmazhatjuk ezeket önmagunkra? Mit tehetünk, hogy elkerüljük az Izráel által elkövetett hibát?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Pál egyértelműen megmagyarázza népe tagjainak, hogy miért maradnak le arról, amit Isten nekik szánt, amit valójában ők maguk is kerestek, mégsem értek el.

Érdekes módon, a pogányok, akiket Isten elfogadott, nem is törekedtek erre. Saját érdekeikkel és céljaikkal törődtek, amikor elért hozzájuk az evangélium üzenete. Ők mégis felismerték értékét, és elfogadták. Isten igaznak nyilvánította őket, mert hittel helyettesüknek fogadták el Jézus Krisztust.

Izráellel az volt a gond, hogy megbotlottak a „beleütközés” kövében (Róm 9:33). Nem akarták elfogadni – nem mindnyájan ugyan, de egyesek (lásd ApCsel 2:41) –, hogy Jézus Krisztus az Istentől küldött Messiás. Mivel nem felelt meg elvárásaiknak, amikor eljött, hátat fordítottak neki.

A fejezet utolsó versében Pál ismét ószövetségi igét idéz: „Amint meg van írva: Ímé beleütközés kövét és megbotránkozás szikláját teszem Sionba; és aki hisz benne, nem szégyenül meg” (Róm 9:33). Ebben az igeszakaszban is arra mutat rá, hogy a megváltás tervében létfontosságú a hit szerepe (lásd még 1Pt 2:6-8). Megbotránkozás sziklája? Viszont, aki hisz benne, nem szégyenül meg? Bizony, Jézus sokak számára a megütközés köve, de azoknak, akik ismerik és szeretik, a szabadítás kősziklája (Zsolt 89:27).

Volt-e már számunkra Jézus a „beleütközés köve”, illetve a „megbotránkozás sziklája”? Ha igen, miért? Pontosabban, mit tettünk, ami ilyen helyzetbe hozott? Hogyan szabadultunk ki akkor, és milyen tanulságot vontunk le abból az esetből, hogy többé ne kerüljünk Jézussal ellentétbe?

Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. „A kései angol reformátorok” c. fejezet, (237–239. o.).

„Isten Igéjében az egyes ember vagy egy nép kiválasztása az üdvösségre való kiválasztását jelenti. Sokan a történet végére nézve azt gondolják, hogy ez a mennyei kegy elnyerését garantálta; de a Bibliában nem ilyen kiválasztás tárul elénk. Isten arra választja ki az embert, hogy félelemmel és rettegéssel vigye véghez üdvösségét. Kiválasztja, hogy vértezze fel magát, és harcolja meg a hit szép és nemes harcát. Kiválasztja, hogy az Istentől kapott minden eszközt felhasználva küzdjön minden szentségtelen kívánság ellen, miközben Sátán élet-halál harcot vív vele. Kiválasztja, hogy imádkozzon és vigyázzon, tanulmányozza az Írásokat, és kerülje a kísértés területét. Kiválasztja, hogy szüntelen higgyen. Kiválasztja, hogy engedelmeskedjen minden igének, ami Isten szájából származik, és az igének ne csak hallgatója, hanem cselekvője is legyen. Ez a bibliai kiválasztás” (Ellen G. White: Testimonies to Ministers and Gospel Workers. 453–454. o.).

„Véges elme nem képes teljesen felfogni a Végtelen jellemvonásait és munkáit. Kutatás által nem találhatjuk meg Istent. A legnagyobb és legműveltebb elmének ugyanúgy, mint a leggyengébbnek és legtudatlanabbnak is titoktól övezett marad az Ő szent lénye. ’Felhő és homályosság van körülötte; igazság és jogosság az ő székének erőssége’ (Zsolt 97:2). A velünk való bánásmódját csak annyira tudjuk megérteni, amennyire felismerjük határtalan kegyelmének egyesülését végtelen hatalmával. Szándékaiból annyit érthetünk meg, amennyit emberi elménk fel tud fogni. Ezen túlmenően is bízhatunk a mindenható kézben, és abban a szívben, amely telve van szeretettel” (Ellen G. White: Előtted az élet. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 169. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.      A keresztények között vannak, akik azt tanítják, hogy Isten még a születésük előtt kiválaszt egyeseket az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra. Ha történetesen azok közé kerülnénk, akiket Isten végtelen szeretete és bölcsessége révén kárhozatra rendelt, akkor döntéseinktől függetlenül a halál lenne a részünk, amit sokan a pokol örök tüzének hisznek. Más szóval, saját döntésüktől függetlenül Isten gondviselése egyeseket arra predesztinál, hogy most a Jézussal való üdvözítő kapcsolat nélkül éljenek, az eljövendő világban pedig örökké égjenek a pokol tüzében. Hol torzít ez a kép? Mennyiben ellenkezik a mi felfogásunkkal?

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET:

AZOKNAK, KIK SZOMORÚAN ÉLNEK

Azoknak, kik szomorúan élnek,

bánatuk van és nem remélnek,

azoknak írom, hogy aki hisz,

remél és nem kételkedik,

a megoldást Istenre bízza:

csodákat lát, ahogy van írva.

–        „Én vagyok az Úr, a te Istened!”

„Én vagyok, ki megsegítelek!”

–        „Örüljetek az Úrban

mindenkor – örüljetek!”