SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 7

„Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytől, úgyhogy az új életben a Lélek szerint szolgálunk, nem pedig az Írás betűje szerint, mint a régiben” (Róm 7:6, új prot. ford.).

Csak kevés olyan fejezet van a Bibliában, ami annyi vitát váltott ki, mint a Római levél 7. fejezete. A szóban forgó kérdésről ezt olvassuk: „Az egész levél egyik legvitatottabb problémája a 14-25. versek értelme. A legfőbb kérdés, hogy vajon egy ilyen heves erkölcsi küzdelem lehet-e önéletrajzi leírás, és ha igen, akkor vajon Pál a megtérése előtti vagy utáni tapasztalatát írja-e le. Az apostol a saját, a bűnnel folytatott küzdelméről beszél, ez nyilvánvaló szavai egyszerű jelentéséből [vö. 7-11. versek (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely. ’A bűnösnek Krisztusra van szüksége’ c. fejezet, 14–15. o.…]). Továbbá az is bizonyos, hogy olyan küzdelmet ír le, amelyet többé-kevésbé mindenki átél Isten törvényének elvárásaival szembesülve” (The SDA Bible Commentary. 6. köt. 553. o.).

A bibliakutatók véleménye tehát eltér arra vonatkozóan, hogy Pál a megtérése előtti vagy utáni tapasztalatát írja-e le a Római levél 7. fejezetében. Bármely állásponton legyünk is, a lényeg, hogy Jézus igazsága befedez, és az Ő igazságában tökéletesként állunk Isten előtt, aki megígéri: megszentel, győzelmet ad a bűn felett és „Fia ábrázatához” hasonlatossá tesz (Róm 8:29). E fontos pontokat kell tudnunk és tapasztalnunk, miközben igyekszünk az örökkévaló evangéliumot hirdetni „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” (Jel 14:6).

Milyen példával szemlélteti Pál Róm 7:1-6 verseiben az olvasók törvényhez való viszonyát, és mire akar ezzel rámutatni?

Egy kissé bonyolult Pál példája Róm 7:1-6 verseiben, de az igeszakasz figyelmes elemzése segít nyomon követni érvelését.

A levél egészének összefüggésében Pál a Sínai-hegynél felállított istentiszteleti renddel foglalkozik. Amikor a törvény kifejezést használja, gyakran erre gondol. A zsidóknak nehezükre esett megérteni, hogy ez az egykor Istentől kapott rend a Messiás eljövetelével megszűnik. Pálnak azzal a problémával kellett szembenéznie, hogy a zsidó hívők még nem voltak hajlandók feladni azt, ami addigi életükben olyan fontos szerepet játszott.

Lényegében Pál a következő példát mondja: egy asszony férjnél van, a törvény a férjéhez köti, amíg a férje él; addig nem élhet együtt más férfival. Férje halála után azonban felszabadul a törvény alól, ami eddig társához kötötte (3. vers).

Hogyan alkalmazza Pál a házasság törvényének példáját a judaizmus rendszerére? Róm 7:4-5

Ahogy az asszony felszabadul a törvény alól férje halálakor, úgy a testben való régi élet halála Jézus Krisztus által felszabadítja a zsidókat a törvény alól, amit egészen addig meg kellett tartaniuk, amíg előképeit a Messiás be nem töltötte. A zsidók így már minden kötöttség nélkül „újraházasodhattak”. Szabadon vőlegényüknek választhatták a feltámadt Messiást, hogy gyümölcsöt teremjenek Istennek. E szemléltetéssel Pál ismét csak arról akarta meggyőzni a zsidókat, hogy bátran elszakadhatnak a régi rendszertől.

Figyelembe véve, amit Pál és a Biblia egésze a Tízparancsolatnak való engedelmességről ír, értelmetlen lenne azt állítani, hogy ezzel az apostol a Tízparancsolat hatályon kívül kerülését tanítaná a zsidó hívőknek. Különben is, akik e szavakra hivatkozva érvelnek az erkölcsi törvény érvénytelensége mellett, nem az egész Tízparancsolat, hanem csak a hetedik nap, a szombat eltörlését hangoztatják. Aki e szakaszt úgy értelmezi, mint ami a szombat érvénytelenítését, illetve annak a vasárnappal való felváltását tanítja, olyan jelentést tulajdonít neki, ami Pál szándékával nem egyezett.

Ha Pál a Sínai-hegynél adott egész törvényrendszerről beszél, akkor mit kezdünk Róm 7:7 versével, ami a Tízparancsolat egy konkrét tételét említi? Vajon nem cáfolja ez a tegnapi tanulmány álláspontját, miszerint nem a Tízparancsolat eltörléséről beszélt? A válasz: Nem! Észben kell tartanunk, hogy Pálnál a törvény kifejezés a Sínai-hegynél adott egész rendszerre vonatkozik, ami magában foglalja ugyan az erkölcsi törvényt, de semmiképpen nem korlátozódik arra. Érvelése során az apostol tehát nyugodtan idézhet belőle, mint ahogy a zsidó törvényrendszer bármely más részéből is. Krisztus halálával ugyan a rendszer érvényét vesztette, ám ez nem jelentette az erkölcsi törvény eltörlését is, ami létezett már a Sínai előtt, és érvényben maradt a Golgota után is.

Mit mond Pál a törvény és a bűn viszonyáról Róm 7:8-11 verseiben?

Isten kijelentette magát a zsidóknak, és részletesen kifejtette, hogy az erkölcsi, a polgári, a ceremoniális és az egészségügyi kérdéseket illetően mi a jó és mi a rossz. Azt is elmondta, hogy a különböző parancsolatok megszegésének mi a büntetése. A bűn Isten kinyilatkoztatott akaratának áthágása – ezt a meghatározást találjuk itt. Pál úgy érvel, hogy nem tudta volna: bűn kívánni, ha erről a „törvény” nem világosítja fel. A bűn az Isten kinyilatkoztatott akaratának áthágása, tehát aki nem ismeri a kinyilatkoztatott akaratot, nem tudja, hogy bűnt követ el. A kinyilatkoztatott akaratot megismerve az ember felismeri saját bűnösségét is, valamint azt, hogy a halál kárhoztatása alatt áll, és ebben az értelemben meghal. Érvelésével Pál itt és ebben az egész szakaszban arra akarja rávezetni a zsidókat – akik a „törvényt” tisztelik –, hogy Krisztusban meglássák a törvény beteljesedését. Megmutatja, hogy bár a törvény szükséges, feladata korlátozott. Isten azt akarta, hogy a törvény rámutasson a megváltás szükségességére, nem a megváltás elérésének eszközéül szánta.

„Pál apostol saját tapasztalatát említve egy fontos igazságra világít rá a megtérés munkájával kapcsolatban. Azt mondja: ’Én pedig éltem régen a törvény nélkül’ – nem érzett kárhoztatást; ’de ama parancsolatnak eljövetelével’ – amikor Isten törvénye hatott a lelkiismeretére, ’felelevenedék a bűn, én pedig meghalék’. Akkor meglátta, hogy bűnös, akit az isteni törvény elítél. Figyeljük meg, hogy nem a törvény, hanem Pál az, aki meghal” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1076. o.).

Hogyan értsük Róm 7:12 versét az eddig tárgyaltak tükrében?

A zsidók tisztelték a törvényt, ezért Pál minden lehetőséget megragad annak magasztalására. A törvény jó arra, amire rendeltetett, de nem használható arra, amire nem rendeltetett, tudniillik a bűntől való megváltásra. Ehhez Jézusra van szükségünk, mert a törvény – legyen az a zsidó rendszer egésze, vagy konkrétan az erkölcsi törvény – nem válthat meg. Erre csak Jézus és az Ő igazsága képes, amiben hit által részesülünk.

Kit okol Pál a „halál” állapotáért, és mit mentesít? Miért fontos ez a megkülönböztetés? Róm 7:13

Ebben a versben az apostol a lehető legjobb értelemben beszél a „törvényről”. A bűnt, nem pedig a törvényt hibáztatja rettentő bűnösségéért, ti. a „minden kívánság” (8. vers) tettéért. A törvény önmagában jó, hiszen az a magatartás isteni mércéje, ám bűnösként Pál kárhoztatva érezte magát előtte.

Miért mutathatta a törvény olyannyira bűnösnek Pált? Róm 7:14-15

Pálnak – testi ember lévén – Krisztusra volt szüksége. Csak Jézus Krisztus szabadíthat meg a kárhozattól (Róm 8:1). Egyedül Jézus Krisztus menthette ki Pált a bűn rabságából. Az apostol úgy beszél önmagáról, mint aki „bűn alá [van] rekesztve”. S mivel a bűn szolgája, nincs szabadsága, nem csinálhatja azt, amit akar. Bár igyekszik azt tenni, amire a törvény készteti, csakhogy a bűn nem engedi.

Pál e szemléltetéssel akarta megmutatni a zsidóknak, hogy szükségük van a Messiásra. Már korábban kifejtette, hogy csak kegyelem alatt lehetséges a győzelem (Róm 6:14). Ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza a Római levél 7. fejezetében. A „törvény” alatt élni annyi, mint a bűn, vagyis egy könyörtelen úr szolgálatában állni.

Tapasztalatunk szerint hogyan kerül az ember a bűn rabságába? Próbáltunk már játszani a bűnnel, azt gondolva: uralkodhatunk rajta, csakhogy egy kegyetlen és könyörtelen zsarnok hatalma alatt találtuk magunkat? Éppen ez a valóság! Miért annyira fontos tehát, hogy átadjuk magunkat Jézusnak, és naponta meghaljunk az énnek?

„Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn” (Róm 7:16-17). Milyen küzdelmet tárnak elénk ezek a versek?

A törvényt tükörként használva, a Szentlélek meggyőzi az embert: Isten rosszallását váltja ki, ha nem tesz eleget a törvény követelményeinek. Amikor pedig a bűnös erőfeszítéseket tesz a törvény követelményeinek betartásáért, azt mutatja be, hogy a törvényt jónak tartja.

Melyik korábbi kijelentését hangsúlyozza itt újra Pál? Róm 7:18-20

A Szentlélek gyakran úgy ébreszti rá az embert, milyen nagy szüksége van Krisztusra, hogy az „Ószövetséghez” hasonlítható tapasztalaton vezeti át. Ellen G. White a következőképpen írja le Izráel esetét: „A nép nem fogta fel saját bűnös voltát. Azt sem, hogy Krisztus nélkül lehetetlenség volt számukra Isten törvényének megtartása. Mindezek ellenére készségesen léptek szövetségre Istennel. Úgy érezték, hogy képesek voltak és lesznek saját igazságukat létrehozni, és ezért merték kijelenteni: ’Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk’ (2Móz 24:7)… Csak néhány hét telt el, és máris megszegték Istennel kötött szövetségüket és leborulva imádták a faragott képet. Nem remélhették Isten tetszését egy olyan szövetség útján, amelyet megszegtek. Most azonban, mikor belátták bűnös voltukat és azt is, hogy bocsánatra van szükségük, tudatára ébredtek annak, hogy nem lehetnek meg ama Megváltó nélkül, aki az ábrahámi szövetségben jelentette ki magát” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 331–332. o.).

Sajnos a keresztények közül sokan elmulasztják naponként odaszánni magukat Krisztusnak – bár vonakodnak ezt beismerni –, s így gyakorlatilag a bűnt szolgálják. Azzal érvelnek, hogy valójában a megszentelődés folyamatát élik, és még hosszú út áll előttük. Így ahelyett, hogy felismert bűneiket Krisztus elé vinnék, és tőle kérnék a győzelmet felettük, a Római levél 7. fejezetével takaróznak, ami szerintük azt tanítja, hogy lehetetlenség jót tenni. Pedig a fejezet valójában azt állítja, hogy akkor lehetetlenség jót tenni, ha az ember a bűn szolgája, Jézus Krisztusban viszont lehetséges a győzelem!

Sikerül győzelmet aratni énünk és a bűn felett, ahogy Krisztus megígérte? Ha nem, vajon miért nem? Milyen rossz döntéseket hozunk mi magunk?

Átéltünk már a Róm 7:21-23 verseiben leírtakhoz hasonló küzdelmet, talán még keresztényként is?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Ebben az igeszakaszban Pál a tagjaiban (ti. testében) lévő törvényt a bűn törvényével azonosítja. „Testemmel – mondja Pál – a bűn törvényének szolgálok” (Róm 7:25). Éppen ezért találóan nevezte testét, ami a bűnt szolgálta, „e halál” testének.

Isten törvénye az akaratának kinyilatkoztatása. Pál a Szentlélek meggyőzésének hatására egyetértett a törvénnyel. Az elméjében eltökélte, hogy betartja, de amikor a megvalósítással próbálkozott, kudarcot vallott, mert a teste a bűnt akarta. Ki nem élte már át ezt a küzdelmet? Értelmünkkel tudjuk, hogy mit akarunk, de a testünk egészen mást követel.

Hogyan szabadulhatunk meg ebből a nehéz helyzetből? Róm 7:24-25

    _____________________________________________________________

A „hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által” csodálatos betetőző kiejezése után egyesek nem értik, Pál miért tér ismét vissza a lélek küzdelmére, amiből már nyilván kiszabadult. Egyesek a hálakitörést amolyan beszúrt, zárójeles felkiáltásnak vélik, ami szerintük természetszerűleg követi a „kicsoda szabadít meg?” felkiáltást. Úgy gondolják, Pál ebben a versben összegzi az előzőkben mondottakat, és mielőtt még rátérne a dicsőséges szabadulás részletezésére (Róma 8), ismételten bevallja, milyen küzdelmet vív a bűn hatalma ellen.

Mások szerint Pál „én” kifejezése azt jelenti, hogy „magamra utalva, Krisztus nélkül”. Bárhogy értelmezzük is e verset, egy dolgot fontos megjegyeznünk: Krisztus nélkül, magunkra hagyatva tehetetlenek vagyunk a bűnnel szemben. Krisztussal, Krisztusban azonban új életünk van, és noha az én állandóan felerősödik, nekünk szólnak a győzelem ígéretei, ha igényt akarunk rájuk tartani! Más nem lélegezhet vagy tüsszenthet helyettünk, hasonlóképpen azt sem döntheti el helyettünk senki, hogy átadjuk-e magunkat Krisztusnak. Erről csak mi magunk dönthetünk. Nincs más módja a győzelemnek, amire Jézusban ígéretet kaptunk.

Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. „A tökéletes törvény” (201–204. o.) és „A bűnöket hordozó Isten” c. fejezet (286–287. o.); A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. „A lélek gyógyítása” (49–50. o.) és „Az igaz ismeret keresésének fontossága” (324–326. o.) c. fejezet.

„A törvény áthágásában nincs biztonság, megnyugvás, és megigazulás. Ha az ember megmarad a bűnben, akkor nem remélhet ártatlanságot Isten előtt, és Krisztus érdemei nem békéltethetik meg Istennel” (Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 202. o.).

„Pál szeretné, ha testvérei felismernék, hogy a bűnbocsátó Megváltó hatalmas dicsősége adott jelentőséget az egész zsidó vallási rendszernek. Azt is szeretné megértetni velük, hogy amikor Krisztus eljött a földre és az ember áldozataként meghalt, akkor az előkép találkozott a valósággal. Miután Krisztus bűnért való áldozatként meghalt a kereszten, a ceremoniális törvény nem lehetett többé érvényben, noha addig kapcsolódott az erkölcsi törvényhez, és dicsőséges is volt. Isten pecsétje nyugodott a törvény egészén, ami az Úr szentségét és igazságát fejezte ki. Ha pedig az árnyékszolgálat dicsőséges volt, mennyivel inkább dicsőségesnek kellett lennie annak a valóságban, amikor Krisztus eljött, hogy életadó, megszentelő Lelkét árassza a hívőkre” (Ellen G. White magyarázata, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1095. o.)!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Kire utalhat a Római levél 7. fejezetének embere: a megtérés előtti vagy utáni Pálra? Vagy talán egészen másról szól ez a fejezet? Mivel indokoljuk a válaszunkat?

2.        Mivel magyarázzuk azt, hogy még a megkeresztelt, újjászületett hí­vők is küzdenek a bűnnel? Nem kellene-e automatikusan mindenen felülkerekednünk? Vagy mindig is vétkezni fogunk? Esetleg valahol a kettő között van az igazság?

3.        Milyen veszélyt rejt az a nézet, miszerint keresztényként is folyvást vétkezünk, elesünk és áthágjuk Isten törvényét? Másrészt, mi a veszélye annak a nézetnek, hogy keresztényként le kell győznünk minden rossz gondolatot és hajlamot, különben nem üdvözülünk?

4.        Végül, függetlenül attól, ki milyen állásfoglalásra jut a Római levél 7. fejezetének emberét illetően, milyen ígéretet találunk e fejezetben,ami segít megérteni, hogy mit jelent Jézus követőjének lenni?

NEM EMBERI RENDELETEK

 „Őrizkedjetek… a gonosz munkásoktól, őrizkedjetek a megmetélkedéstől: mert mi vagyunk a körülmetélkedés, akik lélekben szolgálunk az Istennek, és a Krisztus Jézusban dicsekedünk, és nem a testben bizakodunk” (Fil 3:2-3).

Isten parancsolatát – ami pedig most próbakőnek számító igazság – szinte általánosan érvénytelennek tartják… Közeleg az idő, amikor Isten minden követőjén ott lesz ez a megkülönböztető jel. A Mennyel kötött szövetségüknek ez a jele, erről ismerik őket úgy, mint Isten szolgáit. Viszont minden olyan egyéb próbakő, ami emberi eredetű, eltereli a figyelmet a jelenvaló igazság nagyszerű és fontos tantételeiről.

Sátán azt akarja és tervezi, hogy olyan embereket hoz be közénk, akik rendkívül szélsőségesek, szűk látókörű, bírálgató és heves emberek, akik makacsul ragaszkodnak az igazságról alkotott saját elképzeléseikhez. Követelőznek, és szigorú kötelességeket akarnak rákényszeríteni az emberekre, lényegtelen kérdéseket eltúloznak, míg elhanyagolják a törvény súlyosabb dolgait, az ítéletet, az irgalmat és Isten szeretetét. Néhány ilyen ember tevékenysége miatt a szombatünneplők egész csoportját bigottnak… és fanatikusnak fogják nevezni…

Isten különleges feladatot bíz a tapasztalt emberekre. Őrizniük kell Isten művét. Oda kell figyelniük, nehogy Isten műve olyan emberek kezébe kerüljön, akik úgy érzik, joguk van ahhoz, hogy a saját, független elképzeléseik szerint haladjanak előre, bármit hirdessenek, amihez kedvük van, és senkinek ne tartozzanak számadással a tanításaik és munkájuk kérdésében. Ha ez a fajta elbizakodottság uralkodik el közöttünk, cselekedeteink nem lesznek összehangoltak, nem lesz meg a lélek egysége, a munka nem lesz biztonságban, a mű nem fog egészségesen fejlődni… Krisztus azért imádkozott, hogy követői egyek legyenek, mint ahogy az Atya és Ő is egy. Akik szeretnék, hogy ez a kérése meghallgattatásra találjon, azoknak fel kell lépni a megoszlásra vezető legcsekélyebb irányzat ellen is, és igyekezniük kell a testvérek között megtartani az egység és a szeretet lelkületét” (Ellen G. White: Maranatha. 148. o.).