SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 6; 1János 1:8–2:1

„Mert a bűn tirajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt” (Róm 6:14).

Miután Pál kifejtette a hit általi – nem a törvény cselekedeteiből fakadó – megigazulás témáját, választ ad a következő kérdésre: Ha a cselekedetek nem üdvözítenek, akkor miért bajlódjunk velük? Miért ne vétkeznénk tovább?

A 6. fejezet a válasz erre a fontos kérdésre. Itt arról van szó, amit általában „megszentelődésnek” nevezünk. E kifejezés azt a folyamatot jelöli, amelynek során felülkerekedünk a bűnön, és mind jobban tükrözzük Krisztus jellemét.

A Bibliában a „megszentel” kifejezés azt jelenti, hogy valamit, valakit „odaszán”, általában Istennek. A megszentelésről gyakran úgy olvashatunk, mint ami már a múltban befejeződött, pl. „minden megszenteltek” (ApCsel 20:32). E meghatározás szerint azok a „megszenteltek”, akik Istennek szánták, vagyis szentelték magukat.

A „megszentelés” szó ilyen bibliai alkalmazása nem tagadja a megszentelődés tanítását, sem azt, hogy ez az egész életen át tartó feladat. A Biblia éppen ezt a tanítást képviseli, de általában más kifejezésekkel írja le.

Ezen a héten a hit általi üdvösség egy másik oldalát vesszük szemügyre, amit könnyű félreérteni: azt, hogy a Jézusban megváltottak megkapták a bűn feletti győzelem ígéretét.

Róm 5:20 versében Pál igen erőteljes kijelentést tesz: „ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik.” Mondanivalójának az a lényege, hogy függetlenül a bűn nagyságától és borzalmas következményeitől, Isten kegyelme elég vele szemben. Mennyi reményt meríthetünk ebből mindnyájan, különösen, ha az a gondolat kísért, hogy bűnünk túl nagy, megbocsáthatatlan!

A következő versben Pál rámutat, hogy bár a bűn halált hozott, Isten kegyelme Jézus által legyőzte a halált, és örök életet adhat.

Milyen logikai érvelést vitat Pál Róm 6:1 versében, és hogy felel a kérdésre a következőkben? Róm 6:2-11

A 6. fejezetben Pál figyelemreméltó érveléssel indokolja, miért ne vétkezzen a megigazult ember. Azzal kezdi: ne vétkezzünk, mert meghaltunk a bűnnek, majd megmagyarázza, hogy ez mit jelent.

A keresztvízben történő alámerülés a temetést szimbolizálja. Minek a temetését? A bűnös „ó ember” temetését, vagyis a bűnt elkövető, bűn uralta testét. Tehát a „bűn teste” meghal, hogy tovább ne szolgáljon a bűnnek. A Római levél 6. fejezete a bűnt szolgái felett uralkodó zsarnokként jeleníti meg. Ha meghal a „bűn teste”, ami a bűnt szolgálta, a bűn uralma is megszűnik felette. Aki felkel a hullámsírból, új emberként lép ki, nem szolgál többé a bűnnek; már új életben jár.

Krisztus egyszer s mindenkorra meghalt, de már örökké él. A halál már nem uralkodik rajta. Hasonlóképpen nem kell a bűn uralma alá kerülnie a megkeresztelkedett hívőnek sem, aki egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek. Minden megkeresztelt hívő tudja, hogy a bűn nem tűnik el csak úgy, automatikusan az életünkből, miután kijövünk a vízből. Nem uralkodik felettünk, de ez még távolról sem jelenti azt, hogy ne kellene megküzdenünk vele! Naponként, sőt percről percre harcolnunk kell azért, hogy „holtak maradjunk” a bűnnek, és Krisztusnak éljünk. A győzelem ígéretei biztosak, csakhogy hit által kell igényelnünk azokat. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Isten kegyelme bővölködik akkor is, ha vétkezünk. Máskülönben ugyan miben reménykedhetnénk, még a keresztségünk után is?

Tapasztalatunk szerint milyen hatalommal bír az ember élete felett a bűn, még a keresztséget követően is?

Milyen figyelmeztetést olvasunk Róm 6:12 versében?

Az „uralkodjék” ige mutatja, hogy Pál uralkodóként mutatja be a bűnt. A görög eredetiben itt szereplő ige jelentése szó szerint az, hogy „királyként uralkodni.” A bűn túlságosan is kész felülkerekedni halandó testünkön, meghatározva magatartásunkat.

Amikor Pál azt mondja: „ne uralkodjék tehát a bűn…”, ezzel arra utal, hogy a megigazult ember eldöntheti, megakadályozza a bűn uralmát az életében. Itt van az akarat szerepe.

„Meg kell értened az akarat tényleges erejét. Ez az emberi természetet uraló erő, a döntés vagy a választás hatalma. Minden az akarat helyes irányától függ. A választás képességét Isten megadta az embernek; tőled függ, hogy helyesen élj azzal. Bár szívedet nem változtathatod meg, és saját erődből nem szeretheted Istent, mégis szabad választásodtól függ, hogy Őt szolgáld. Mihelyt átadod neki az akaratodat, Ő fogja benned munkálni úgy az akarást, mint a cselekvést. Ily módon egész lényedet Krisztus Lelke uralja; szereteted Isten Fiában összpontosul, s gondolataid összhangban lesznek vele” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely. 36. o.).

Róm 6:12 versében a „kívánságai”-nak fordított szó azt jelenti, hogy akár jó, akár rossz dolgok utáni „vágyak”; ám a bennünk uralkodó bűn rossz kívánságokat szül. Ha csak a saját erőnkkel küzdünk ellenük, e vágyak erősnek, vagy akár legyőzhetetlennek bizonyulnak. A bűn kegyetlen zsarnok, sosem elégszik meg, mindig többet követel. Csakis hit által, a győzelem ígéretét kérve kerekedhetünk felül e hajthatatlan zsarnokon.

A „tehát” szó igen fontos ebben a részben. Az előzményekre utal, különösen arra, ami a 10. és a 11. versben olvasható. A megkeresztelt ember már „az Istennek él”, vagyis Isten áll új élete középpontjában. Istennek szolgál, azt teszi, ami Istennek tetsző, nem szolgálhat egyszerre a bűnnek is. Az ember „az Istennek [él] a mi Urunk Jézus Krisztusban.”

Olvassuk el újra a mai tanulmányban található White idézetet! Figyeljük meg, hogy milyen fontos a szabad akarat szerepe!

Hogyan értsük Róm 6:14 versét? Azt jelentené, hogy a Tízparancsolat már nem kötelező ránk nézve? Ha pedig nem ezt jelenti, akkor mit?

Róm 6:14 a levél egyik kulcsfontosságú kijelentése. Gyakran idézik, leginkább akkor, amikor az adventistáknak mondják, hogy a hetedik nap, a szombat érvényét vesztette.

A szöveg nyilván nem ezt jelenti. Korábban is felmerült már a kérdés: hogyan lehetne hatályon kívül helyezni a törvényt, ha a bűn továbbra is valóság? Hiszen éppen az erkölcsi törvény határozza meg, mi a bűn. Ha a Római levélben elolvassuk a fenti vers előzményeit, sőt, ha csak a 6. fejezetben található előzményeket nézzük, nehéz elképzelni, hogy Pál a bűn valóságát ecsetelő érvelése kellős közepén egyszer csak azt állítaná: „Mellesleg, az erkölcsi törvény, a bűnt meghatározó Tízparancsolat már nem érvényes.” Ez teljesen értelmetlen lenne.

Pál azt magyarázza a rómaiaknak, hogy a „törvény alatt” – vagyis az akkori zsidó gyakorlat és annak emberi szabályai és rendeletei alatt – élő embert a bűn uralja. Aki viszont a kegyelem alatt él, győz a bűn felett, mivel a törvény a szívében van, és engedi, hogy Isten Lelke vezesse lépéseit. Elfogadni Jézus Krisztust Messiásnak, megigazulni benne, halálába megkeresztelkedni, megölni az „ó embert”, és új életre kelni – ezek a lépések vezetnek a bűn trónfosztásához. Ne feledjük, a fenti ige ilyen szövegösszefüggésben értendő, és a bűn feletti győzelem ígérete bontakozik ki benne!

Ne szűkítsük le túlságosan a „törvény alatt” kifejezés jelentését. Ha valaki állítólag „kegyelem alatt” él, de megszegi Isten törvényét, nem kegyelmet, hanem kárhozatot talál. „Kegyelem alatt” lenni azt jelenti, hogy a Jézusban kinyilatkoztatott isteni kegyelem eltörli a kárhoztatást, amivel a törvény elkerülhetetlenül sújtja a bűnöst. Így tehát, felszabadulva a törvény kárhoztatása alól, már „új életben” élünk. Ez abban mutatkozik meg, hogy mivel meghaltunk az énnek, már nem vagyunk a bűn szolgái.

Hogyan tapasztaltuk a Krisztusban való új élet valóságát? Milyen kézzelfogható bizonyítékok jelzik, hogy mit vitt végbe bennünk Krisztus? Melyek azok a dolgok, amelyeket nem akarunk elengedni, és miért kell mégis feladni azokat?

Mire mutat rá Pál Róm 6:16 versében? Érvelésében miért nem ad lehetőséget a középútra? Milyen tanulságot vonhatunk le ebből az éles ellentétből?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Pál ismét hangsúlyozza, hogy a hitből fakadó új élet nem ad teret a bűnnek. A hit lehetővé teszi a bűn feletti győzelmet, és valójában ez az egyetlen módja a megígért győzelem elnyerésének.

Miután Pál az alattvalói felett zsarnokoskodó királyként mutatta be a bűnt, visszatér a szolgáitól engedelmességet követelő úr képéhez. Rámutat, hogy az ember megválaszthatja urát. Szolgálhat a bűnnek, ami a halálra visz, illetve az igazságnak, ami viszont örök életet eredményez. Nem hagy középutat, lehetőséget a megalkuvásra. Vagy az egyiket választjuk, vagy a másikat, a végeredmény pedig vagy örök élet, vagy örök halál lesz.

Hogyan fejti ki Pál Róm 6:17 versében a 16. versben mondottakat?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Figyeljük meg, hogy az engedelmesség a helyes „tanításhoz” (új prot. ford.) kapcsolódik. A római keresztények megismerték a keresztény hit elveit, amelyeknek engedelmeskedtek. A szívből betartott helyes tanítás nyomán pedig az „igazságnak szolgáivá” lettek (18. vers). Időnként hallani olyan véleményt, hogy a tanítás nem számít, ha szeretetet tanúsítunk. Ez igen erős leegyszerűsítése valaminek, ami pedig távolról sem egyszerű. Amint egy korábbi tanulmányban láttuk, Pált aggasztotta a galáciai gyülekezetben eluralkodó hamis tanítás. Óvatosan bánjunk tehát az olyan kijelentésekkel, amelyek a helyes tanítás fontosságát csökkentik!

A bűn szolgái vagy az igazság szolgái: éles az ellentét. Ha a keresztségünk után vétkezünk, vajon ez azt jelenti, hogy nem jutottunk üdvösségre? Hogy világít rá 1Jn 1:8-2:1 igeszakasza, mit jelent Krisztus követőjének, ugyanakkor esendőnek is lenni?

A Római levél 6. fejezetéből eddig tanultakat észben tartva, olvassuk el a 19-23. verseket! Összegezzük Pál mondandóját! Hogyan tehetnénk az apostol által felvetett fontos igazságokat életünk részévé? Mi forog itt kockán?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Pál tisztán látja, hogy az ember természete bűnös. Beszél „testünk erőtlenségéről”. Tudja, hogy a bűnös emberi természet önmagában mire képes. Így ismét a választás hatalmára hivatkozik – dönthetünk úgy is, hogy magunkat, erőtlen testünket új úrnak, Jézusnak adjuk át, aki képessé tesz igaz életet élni. Róm 6:23 versét gyakran idézik arra, hogy a bűn – vagyis a törvényszegés – bünte-tése: halál. A bűn „zsoldja” valóban a halál, de a Római levél 6. fejezetében Pál a halált is úrként mutatja be, aki zsarnokoskodik szolgái felett, és csalárd módon halállal fizet.

A két szembenálló úr párhuzamában Pál arra is felhívja a figyelmet, hogy ha az egyik úrnak szolgálunk, felszabadulunk a másik szolgálata alól. Ismét világos döntés előtt állunk: vagy az egyik, vagy a másik, középút nincs. Ugyanakkor jól tudjuk: a bűn uralmától való szabadulás még nem jelent bűntelenséget, sem azt, hogy ne kellene küzdenünk, és nem fogunk többet elesni. Viszont már nem a bűn irányít, bármennyire valós marad is az életünkben, és bármennyire is szükséges naponként igényelnünk a győzelem ígéretét.

Ez az igehely határozott felszólítás a bűn szolgáinak. E zsarnok a szégyenletes tettek fizetségeként nem kínál mást, mint halált; tehát az értelmes ember szükségképpen szabadulni akar szorításából. Akik az igazságnak szolgálnak, azokat egyenes és dicséretes dolgok jellemzik, de nem azért, hogy kiérdemeljék a megváltást, inkább új tapasztalatuk gyümölcseként lesz ez így. Ha megváltásukért akarnának megdolgozni, nem értenék az evangélium és a megváltás lényegét, illetve azt sem, hogy miért van szükségük Jézusra.

Ellen G. White: Gondolatok a Hegyibeszédről. „Senki sem szolgálhat két úrnak” c. fejezet, 93–95. o. „[Jézus] Nem egyezett bele a bűnbe. Még gondolatban sem hajlott a kísértésre. Ez történhet velünk is. Krisztus emberi természete egységben volt istenségével, a benne lakozó Szentlélek vértezte fel a küzdelemre. Azért jött, hogy az isteni természet részeseivé tegyen minket. Amíg hit által egyek vagyunk vele, a bűn nem uralkodhat rajtunk. Isten megfogja kezünket, és segít, hogy megragadjuk Krisztus istenségét, és tökéletes jellemet öltsünk magunkra” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 94. o.). „Keresztségünkkor megfogadtuk, hogy megszakítunk minden kapcsolatot Sátánnal és ügynökeivel, és teljes szívvel, értelemmel és lélekkel Isten országának hirdetésére szánjuk magunkat… Az Atya, a Fiú és a Szentlélek ígérte, hogy együtt munkálkodik a megszentelt emberi eszközökkel” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1075. o.). „Semmit nem ér, ha valaki kereszténynek vallja magát, de életét nem jellemzi a megfelelő hit és cselekedet. Senki nem szolgálhat két úrnak. A gonosz gyermekei saját uruk szolgái; mindenki annak a szolgája, akinek engedelmeskedik. Addig nem lehet az ember Isten szolgája, amíg meg nem tagadja az ördögöt és minden mesterkedését. A mennyei Király szolgáira nézve nem lehet veszélytelen, ha bekapcsolódnak Sátán szolgáinak élvezeteibe és szórakozásba, még ha sokszor is hangoztatják, hogy veszélytelen az efféle szórakozás. Isten szent igazságokat közölt, amivel elválasztja népét az istentelenektől, és megtisztítja őket magának. A hetednapi adventisták éljenek hitük szerint” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 1. köt. 404. o.)!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Noha ismerjük a bűn feletti győzelem nagyszerű ígéreteit, mindannyiunknak (még ha újjászületett keresztények vagyunk is!) tudnunk kell, hogy bűnösök vagyunk, és mennyire romlott tud lenni a szívünk! Ez vajon ellentmondás? Indokoljuk is meg a válaszunkat!

2.        Beszéljünk arról a csoportban, hogy mit tett értünk Krisztus! Milyen változásokat tapasztaltunk? Milyen az új életünk?

3.        Fontos tudni, hogy egyedül Krisztusban van üdvösségünk. Ugyanakkor miért lehet veszélyes, ha ezt túlhangsúlyozzuk, pl. ha nem gondolunk a másik oldalra, arra, hogy mit tesz Jézus bennünk, hogyan formál át saját képére? Miért kell az üdvösség mindkét oldalát egyaránt kiemelni?

      túrmezei erzsébet

       társis felé

    JÓNÁS KÖNYVÉBŐL

Fut a hajó messze Tarsis felé.
Ismerős partok halvány ködbe hullnak.
„Hiszen mindegy Tarsis vagy Ninive!
Ott épp úgy lehet szolgálni az Úrnak!”

Csitítsuk el a háborgó szívet!
Derült az ég, kacag a tenger kéken.
„Hisz ha valaki Isten embere,
Tarsisban is az, nemcsak Ninivében!”

Hullám altatja Jónást és a gondját.
Nem látja már, hogy fellegek bevonják
egét… a villám vad verése csattan…

Bődül a tenger, hasad a vitorla…
mintha már a mindenség dőlne porba!
Akkor eszmél sikoltva:

„Énmiattam!”