SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 15:6; 2Sámuel 11-12; Róma 3:20-23, 31; 4:1-17; Galata 3:19; 1János 3:4

„A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-é a hit által? Távol legyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük” (Róm 3:31).

A Római levél 4. fejezete sok szempontból is eljut a hit általi megváltás bibliai tanának alapjáig. Pál Ábrahámot, mint a szentség és az erény mintaképét választotta a kegyelem általi és a törvény cselekedetei nélküli megváltás példájaként, nem hagyva teret a félreértésnek. Isten szemében még a leghűségesebb ember sem válhat igazzá tettei vagy a törvény betartása által, akkor ugyan miben reménykedhetne bárki más? Ha Ábrahámnak kegyelemre volt szüksége, akkor kegyelem kell mindenkinek, zsidónak, pogánynak egyaránt. A Római levél 4. fejezetében az apostol a megváltási terv három fő szakaszát tárja elénk: 1) az isteni áldás ígérete (a kegyelem ígérete); 2) az ember válasza erre az ígéretre (a hit válasza); és végezetül 3) az igazság isteni kinyilvánítása azok életében, akik hisznek (a megigazulás). Így működött ez Ábrahám esetében, és így van ez velünk is. Fontos tudnunk, hogy Pál szerint a megváltás kegyelem által történik; az üdvösséget kapjuk, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk érdemesek rá. Ha megérdemelnénk, akkor járna nekünk; ha pedig járandóságunk lenne, nem ajándékként kapnánk, hanem egy tartozás kiegyenlítéseként. Pedig a bűntől megrontott ember egyetlen esélye, hogy a megváltás ajándék. Pál visszanyúlt egészen Mózes első könyvéig, 1Móz 15:6 versét idézte, hogy bizonyítsa az egyedül hit által nyerhető üdvösséggel kapcsolatos álláspontját: „És [Ábrahám] hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul”. Íme, a hit általi megigazulás a Biblia legelső lapjainak egyikén!

Mire akart Pál rámutatni Róm 3:31 versében? Miért fontos ez nekünk, adventistáknak?

Ebben a szakaszban az apostol azt hangsúlyozza, hogy a hit nem teszi hiábavalóvá Isten törvényét. Akik megtartották a törvényt, akár az egész ószövetségi törvénygyűjteményt, nem üdvözültek általa. Az a lényege az Ószövetség vallásának, mint ahogy az Újszövetségének is, hogy a bűnösök hit által részesülnek Isten kegyelmében.

Mivel mutatja be Róm 4:1-8 szakasza, hogy már az Ószövetségben is hit által adatott az üdvösség, nem pedig a törvény cselekedeteiből?

Az ószövetségi elbeszélés szerint Isten azt tulajdonította igazságul Ábrahámnak, hogy „hitt” neki. Tehát az Ószövetség is a hit általi igazságot tanítja. Ezért hamis minden olyan feltételezés, miszerint a hit „hiábavalóvá” teszi (a görög katargeo jelentése: „hatástalanná tenni,” „érvényteleníteni”) a törvényt. A hit általi üdvösség nagyon is része az Ószövetségnek, a kegyelem tanítása az elejétől a végéig jelen van benne. Mi más volt például az egész szentélyszolgálat, ha nem annak bemutatása, hogyan nyert megváltást a bűnös, méghozzá nem saját cselekedetei, hanem a helyettes áldozat halála révén? Továbbá, mi mással magyaráznánk, hogy Dávid bocsánatot nyert a Betsabéval folytatott szégyenletes viszonya után? Biztos, hogy nem a törvény betartásával szerzett megváltást, hiszen sok parancsolatot megszegett, aminek következtében számos esetben a törvény ítélete alá került. Ha Dávidnak a törvény által kellene üdvözülnie, egyáltalán nem üdvözülhetne. Pál a hit általi megigazulás példájaként állítja elénk azt, hogy Dávid újból isteni kegyben részesült. A megbocsátás Isten kegyelmének része. Íme, egy újabb ószövetségi példa a hit általi megigazulásra! Ami azt illeti, a zsidó vallás mindig is a kegyelem vallása volt, függetlenül attól, hogy az ókori Izráelben sokan törvényeskedővé lettek. A törvényeskedés a vallás eltorzult formája, nem pedig az alapja volt.

Időzzünk el egy kicsit Dávid bűnénél és megtérésénél (2Sámuel 11-12; Zsoltár 51)! Miért meríthetünk reményt ebből a szomorú történetből? Milyen tanulság rejlik ebben azzal kapcsolatban, hogyan kell az eleset­tekkel bánni a gyülekezetben?

Pál itt nem csupán egy teológiai kérdéssel foglalkozik. A kérdés a megváltás lényegét, valamint Istennel való kapcsolatunkat érinti. Aki azt gondolja, hogy az elfogadást ki kell érdemelnie, el kell érnie a szentségnek egy bizonyos fokát, mielőtt Isten megigazítaná és bocsánatban részesítené, az természetszerűleg befelé fordul, önmagára, saját cselekedeteire tekint. Így a vallás kifejezetten én-központúvá válhat, amire senkinek nincs szüksége.

Ezzel szemben, ha valaki megérti a jó hírt, miszerint a megigazulás Isten ki nem érdemelhető ajándéka, mennyivel egyszerűbb és természetesebb számára, hogy figyelmét ne önmagára, hanem Isten szeretetére és irgalmára irányítsa!

Végül pedig, kiben fog inkább tükröződni Isten jelleme: abban, aki csak önmagára koncentrál, vagy abban, aki Istenre összpontosítja figyelmét?

Hogyan fejti ki Pál a hit általi megigazulás témáját Róm 4:6-8 verseiben?

„A bűnösnek hit által Krisztushoz kell jönnie, meg kell ragadnia érdemeit, a Megváltóra helyeznie vétkeit és elfogadnia bűnbocsánatát. Ő ezért jött világunkba. Krisztus igazsága a bűnbánó, hívő bűnösnek tulajdoníttatik, aki így a királyi család tagjává… válik” (Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 204. o.).

Pál azzal folytatja tanítását, hogy nemcsak a zsidók, hanem a pogányok is hit által nyerik az üdvösséget (Róm 4:9-12). Sőt, ha ragaszkodunk a pontos meghatározáshoz, el kell mondanunk, hogy Ábrahám nem is volt zsidó: felmenői pogányok voltak (Józs 24:2). Az ő idejében nem létezett a pogány-zsidó megkülönböztetés. Megigazulásakor Ábrahám még körülmetéletlen volt (1Móz 15:6). Így lett Ábrahám atyja a körülmetélteknek és a körülmetéletleneknek egyaránt, remek például szolgálva Pálnak, aki általa bemutathatta a megváltás egyetemes voltát. Krisztus mindenkiért meghalt, fajtól és nemzetiségtől függetlenül (Zsid 2:9).

Miért olyan borzalmas a faji, etnikai vagy nemzeti előítélet, tekintettel a kereszt egyetemességére, és arra, amilyen tanítás rejlik benne az ember értékéről? Hogyan ismerhetjük fel magunkban az előítéletet, és Isten kegyelme által hogyan tisztíthatjuk meg a gondolkodásunkat tőle?

„Mert nem a törvény által adatott az ígéret Ábrahámnak, vagy az ő magvának, hogy e világnak örököse lesz, hanem a hitnek igazsága által” (Róm 4:13).

Ebben a versben az „ígéret” és a „törvény” szemben áll egymással. Pál az Ószövetségre alapozza a hit általi megigazulás tanát. Példaként Ábrahám életét említi, akit minden zsidó ősének fogadott el. Ábrahámot azonban Isten a törvény nélkül fogadta el és igazította meg. Isten megígérte neki, hogy „e világnak örököse lesz”, Ábrahám pedig elhitte az ígéretet, és elfogadta a szerepet, amit az Úr kijelölt neki. Következésképpen Isten elfogadta Ábrahámot; rajta keresztül munkálkodott a világ megváltásáért. Nagyszerű példa ez arra, hogyan működött a kegyelem már az Ószövetségben, kétségkívül ezért utalt rá Pál is.

Hogyan mutat rá Róm 4:14-17 verseiben Pál, hogy mennyire központi szerepe volt már az Ószövetségben is a hit általi megváltásnak? Lásd még Gal 3:7-9!

Ahogy azt már az elején is mondtuk, fontos észben tartanunk, hogy Pál kinek írta a levelét. A zsidó hívők gondolkodását áthatotta az ószövetségi törvény, olyannyira, hogy idővel elterjedt köztük az az elképzelés, miszerint üdvösségük attól függ, mennyire tartják meg a törvényt, noha ezt az Ószövetség nem tanította.

E téves elképzelés kiigazítása érdekében Pál azzal érvelt, hogy Ábrahám a Sínai-hegyi törvényadás előtt kapta az ígéretet, méghozzá nem a törvény cselekedetei révén (ugyanis a törvény, vagyis a Tóra egésze és a ceremoniális rendszer akkor még nem létezett), hanem hit által.

A lényegen az sem változtatna, ha Pál kizárólag az erkölcsi törvényre utalt volna, ami elvileg már a Sínai-hegyi törvényadás előtt is létezett. Sőt, még inkább igaz lenne állítása. Hiábavalóvá tesszük a hitet, ha Isten ígéreteit a törvény által keressük, mondja Pál. Kemény szavak ezek, de lényegében azt akarja kifejezni, hogy a hit üdvözít, a törvény viszont kárhoztat. Azt kívánja bemutatni, hogy mennyire hiábavaló dolog éppen attól várni az üdvösséget, ami ítélet alá von. Elvégre legyünk akár zsidók, akár pogányok, egyaránt áthágtuk a törvényt, éppen arra van tehát szükségünk, mint Ábrahámnak: hogy Isten hit által nekünk tulajdonítsa Jézus megváltó igazságát.

A tegnapi tanulmányban Pál bemutatta – azon keresztül, ahogy Isten Ábrahámmal bánt –, hogy a megváltás a kegyelem ígérete, nem pedig a törvény által lehetséges. Tehát, ha a zsidók üdvözülni akartak, fel kellett adniuk a saját cselekedeteikbe, mint üdvösségük zálogába vetett bizalmukat, és el kellett fogadniuk az ábrahámi ígéretet, ami az eljövendő Messiásban teljesedett be. Tulajdonképpen ugyanez vo­natkozik mindenkire, zsidóra és pogányra egyaránt, aki úgy gondolja, hogy „jó” cselekedetei elegendőek az Istennel való kapcsolat helyreállításához.

„Az az elképzelés, hogy az ember cselekedeteivel megválthatja önmagát, minden pogány vallás alapvető elve… Ahol pedig ezt vallják, ott nincs védőgát a bűn ellen” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 26. o.). Mit jelent ez? Miért szolgáltat ki a bűnnek az az elképzelés, miszerint saját cselekedeteinkkel megválthatjuk magunkat?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Hogyan magyarázta Pál a törvény és a hit kapcsolatát a Galáciai levelében? Gal 3:21-23

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Ha létezne életet adó törvény, az minden bizonnyal csak Isten törvénye lehetne. Pál mégis azt fejtegeti, hogy még Isten törvénye sem eleveníthet meg, mivel mindenki törvényszegővé lett, és így a törvény ítélete alá esik.

A hit ígérete azonban, amit Krisztus még teljesebben bemutatott, minden hívőt felszabadít a „törvény alól”, vagyis a törvény kárhoztatása alól és annak terhe alól, hogy általa igyekezzünk megdolgozni a megváltásért. A törvény ugyanis hit és kegyelem nélkül teherré válik – mert törvény alatt lenni hit, kegyelem és a hit általi igazság nélkül annyit jelent, mint a bűn terhe és kárhozata alatt lenni.

Mennyire központi a hit általi megigazulás szerepe az Istennel való kapcsolatunkban? Vagyis, mit tehetünk, nehogy az igazság más vetületei annyira elhomályosítsák ezt a kérdést, hogy végül megfeledkezzünk alapvető tanításáról? Elvégre, ugyan mit használ a többi tanítás e nélkül?

Gyakran halljuk az emberektől, hogy az Újszövetségben Isten már eltörölte a törvényt. Sokan idézetekre hivatkoznak, amelyek szerintük alátámasztják érveiket. Az állításuk mögött meghúzódó logika és teológia azonban némi kivetnivalót hagy maga után.

Mit árulnak el a törvény és a bűn kapcsolatáról 1Jn 2:3-6, 3:4 és Róm 3:20 versei?

Úgy háromszáz évvel ezelőtt a Gulliver utazásait lejegyző ír szerző, Jonathan Swift egy másik művében ezt írta: „De ki állítaná, hogy amennyiben parlamenti határozattal eltörölnénk az angol nyelvből és szótárainkból az ivás, csalás, hazugság és lopás szavakat, akkor másnap mindannyian mértékletes, őszinte, méltányos és igazságot szerető emberként ébrednénk? Helytálló ez a következtetés” (Jonathan Swift: A Modest Proposal and Other Satires. New York, 1995. Prometheus Books. 205. o.)? Hasonlóképpen, ha Isten törvényét valóban eltörölték, akkor miért számít még bűnnek a hazugság, a gyilkosság és a lopás, miért rossz még mindig? Ha Isten törvénye megváltozott, akkor meg kell változnia a bűn meghatározásának is. Vagy pedig, ha Isten törvénye hatályon kívül került, akkor a bűn is, és ugyan ki hiszi ezt el? (Lásd még 1Jn 1:7-10; Jak 1:14-15!) Az Újszövetségben jelen van mind a törvény, mind az evangélium. A törvény megmutatja, hogy mi a bűn, az evangélium pedig felkínálja a gyógyírt a bűnre, ami nem más, mint Jézus halála és feltámadása. Ha nincs törvény, nincs bűn sem, akkor pedig mitől kellene megszabadulnunk? Az evangéliumnak csak a törvény összefüggésében, illetve annak folytonos érvényessége mellett van értelme. Sokszor halljuk, hogy Isten eltörölte a törvényt a kereszten. Ez azért is furcsa, mert épp a kereszt mutatja meg, hogy a törvényt nem lehet sem visszavonni, sem megváltoztatni. Ha Isten nem vonta vissza törvényét, sőt nem is változtatott rajta Krisztus kereszthalála előtt, miért tenné utána? Miért nem szabadult meg a törvénytől, amikor az ember bűnbe esett, megkímélve ezzel az emberiséget a törvényes büntetéstől, amit a törvényszegés von maga után? Így Jézusnak sem kellett volna meghalnia. Jézus halála éppen azt mutatja, hogy ha a törvényt meg lehetett volna változtatni, vagy vissza lehetett volna vonni, akkor azt a kereszt előtt és nem utána kellett volna megtenni. Semmi nem bizonyítja tehát jobban a törvény folytonos érvényességét, mint Jézus halála, ami pont a törvény változhatatlansága miatt következett be. Ha a törvényt meg lehetett volna változtatni, hogy kedvezzen bukott természetünknek, vajon nem az lett volna a jobb megoldás, mint hagyni Jézust meghalni?

Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. „Krisztus – az üzenet központja” c. fejezetből, 356. o.; Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „Ábrahám elhívása” c. fejezetből, 93–95. o., „A törvény és a szövetségek” c. fejezetből, 322–324. o.; Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „A Hegyibeszéd” c. fejezetből, 250–252. o., „Küzdelem” c. fejezetből, 512–513. o., „Elvégeztetett” c. fejezetből, 670–672. o.

„Az osztályszellem e korszakában, amikor az emberi jogokat gyakran nem ismerték el, hirdette Pál az emberiség testvériségének magasztos igazságát, hogy Isten ’az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén.’ Isten előtt mindannyian egyenlőek vagyunk” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 160–161. o.).

„Az ember megváltása és a törvény dicsőségének helyreállítása érdekében Isten Fia felajánlotta életét bűnért való áldozatul. Aki nem ismert bűnt, bűnné lett éret­tünk. Meghalt értünk a Kálvárián. Halála megmutatja Isten csodálatos szeretetét az emberek iránt, és törvényének változhatatlanságát” (Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 227. o.).

„A törvény igazságot követel, és ezzel a bűnös tartozik a törvénynek, de képtelen annak megadására. Egyedül hit által igazulhat meg. Hit által Istenhez hoz­hatja Krisztus érdemeit, és az Úr a bűnösnek tulajdonítja Fiának engedelmes­ségét” (i. m. 336–337. o.).

„Ha Sátánnak sikerül rávennie az embert, hogy saját cselekedeteit érdemszerző és igazságos cselekedetekként értékelje, akkor tudja, hogy legyűrheti kísértéseivel, áldozatra és zsákmányra lel benne... Kend be az ajtófélfákat a Golgota Bárányának vérével, és biztonságban leszel” (Ellen G. White: Review and Herald, 1889. szeptember 3.)!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Miért olyan fontos megérteni, hogy az üdvösséget a törvény cselekedetei nélkül, egyedül hit által nyerjük el? Milyen tévedésektől menthet meg, ha ezt tudjuk? Milyen veszélyek leselkednek arra, aki szem elől téveszti ezt az alapvető bibliai tanítást?

2.        Mivel tudjuk még alátámasztani, hogy Isten törvénye továbbra is érvényes, de nem a törvény és a törvénynek való engedelmesség üdvözít?

TÚRMEZEI ERZSÉBET:

GONDOK A MAGASLATON

Milyen jó hegymászók a gondok!
A magaslatra is felérnek.
Szöges cipőben, könnyű bottal
nekivágnak a meredélynek.

Hogy kiszuszogják magukat,
hirtelen a hátadra ülnek.
Hiába mennek a hegyekbe,
akik előlük menekülnek.

Se hegy, se völgy, se csendes erdő,
nincs rejtek, ahol reád nem lelnek.
Csak egy helyen van gondtalanság,
Gyermeki jó sor: Jézus mellett.

Ki minden gondját ráveti,
élhet akárhol: síkon, dombon,
szikkasztó nyárban, téli fagyban
boldogan vallja: Nincsen gondom!