SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 3Mózes 23; Máté 19:17;

               Apostolok cselekedetei 15:1-29; Galata 1:1-12; Zsidók 8:6;

               Jelenések 12:17

„Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett” (Jn 1:17).

Akik először elfogadták a kereszténységet, valamennyien zsidók voltak, ám az Újszövetségben nem olvasunk arról, hogy el kellett volna hagyniuk a körülmetélés gyakorlatát, vagy figyelmen kívül kellett volna hagyniuk a zsidó ünnepeket. Miután azonban a pogányok közül is többen kereszténnyé lettek, fontos kérdések merültek fel. Vajon ők is vessék alá magukat a körülmetélésnek? Milyen mértékben kell megtartaniuk a zsidók többi törvényét? Végül zsinatot hívtak össze Jeruzsálemben, hogy tisztázzák ezeket a kérdéseket (lásd Az apostolok cselekedetei 15. fejezetét). Noha a zsinat úgy döntött, nem terhelik a pogányokat egy halom rendelettel és törvénnyel, egyes tanítók továbbra is azzal gyötörték a gyülekezeteket, hogy ragaszkodtak a pogányok körében is e szabályok és rendeletek érvényesítéséhez – beleértve a körülmetélést is. Bizonyos értelemben e kérdések még ma is léteznek, csak más formában. A Tízparancsolathoz (vagy pontosabban a szombathoz) való ragaszkodásunk miatt milyen gyakran ér bennünket, adventistákat a judaizálás vagy legalizmus vádja? Hányszor hallottuk már, hogy az Újszövetség idején élünk, és a törvény (benne a szombat parancsolata) már nincs érvényben?

Másrészt viszont egyházunk gyakran olyanokkal is szembekerül, akik még több ószövetségi rendeletet és szabályt akarnak ránk erőltetni.

Mi az üzenete Zsid 8:6 versének? Mit értünk „jobb ígéretek” alatt?

Az Ó- és az Újszövetség vallása közti legnagyobb különbség talán az, hogy az Újszövetség korszakát a Messiás, a názáreti Jézus eljövetele vezette be, akit Isten küldött Megváltónak. Az emberek nem hagyhatják Őt figyelmen kívül, ha üdvözülni akarnak. Csakis az általa biztosított engesztelés révén nyerhető el a bűnbocsánat. Egyedül úgy állhatunk meg kárhoztatás nélkül Isten előtt, ha az Atya nekünk tulajdonítja Krisztus tökéletes életét. Más szóval, az üdvösségre csak és kizárólag Jézus igazsága által van lehetőség.

Az ószövetségi hívők a Messiás korának áldásaira és az üdvösség ígéretére tekintettek előre. Az újszövetségi korban az embereknek azzal a kérdéssel kell szembenézniük, hogy elfogadják-e személyes Megváltójuknak a názáreti Jézust, akit Isten Messiásként küldött? Ha hisznek benne – vagyis, ha elfogadják és átadják magukat neki – akkor üdvözülhetnek az igazság által, amit ingyen felkínál.

Ugyanakkor az erkölcsi elvárások változatlanul fennállnak az Újszövetségben is, mivel Isten és Krisztus jelleme az alapjuk. Az Isten erkölcsi törvényének való engedelmesség éppúgy része az Újszövetségnek, mint ahogy része volt az Ószövetségnek is.

Mit állítanak a következő újszövetségi igék az erkölcsi törvényről? Mt 19:17; Jel 12:17; 14:12; Jak 2:10-11

A sajátságosan izraelita rituális és ceremoniális törvény egésze azonban, ami meghatározóan a régi szövetséghez kötődött, és kifejezetten Jézusra, halálára és főpapi szolgálatára mutatott, már érvényét vesztette. Ezzel egy új rend kezdődött, ami „jobb ígéretek” alapjára épült.

A Római levéllel Pálnak az volt az egyik legfontosabb célja, hogy segítsen úgy a zsidóknak, mint a pogányoknak megérteni, mi minden tartozik a judaizmusból a kereszténységbe való átmenethez. Az átmenet mindenképpen időigényes.

Melyek a kedvenc bibliai ígéreteink? Milyen gyakran hivatkozunk rájuk? Mely döntéseinkkel gátoljuk ezeknek az ígéreteknek a beteljesedését az életünkben?

Mi jut eszünkbe, ha Mózes harmadik könyvét, pl. a 12., 16. vagy 23. fejeze­tet olvassuk?

Hasznos, ha az ószövetségi parancsolatokat különböző kategóriákba soroljuk: 1) erkölcsi törvény; 2) ceremoniális törvény; 3) polgári törvény; 4) rendeletek és ítéletek; 5) egészségügyi törvények.

E felosztás persze kissé erőltetett. A valóságban egyes kategóriák összefonódnak, és meglehetősen nagy az átfedés köztük. Az ókorban nem is különítették el őket egymástól. Az erkölcsi törvényt a Tízparancsolat foglalja össze (2Móz 20:1-17), összegezve az emberiséggel szembeni erkölcsi elvárásokat. E tíz parancsolatot részletezik és alkalmazzák a Biblia első öt könyvének különböző rendeletei és ítéletei, amelyek megmutatják, hogy mit jelentett különböző helyzetekben megtartani Isten törvényét. Ezektől nem lehet elválasztani a polgári törvényeket sem, amelyeknek szintén az erkölcsi törvény képezi alapját. A polgári törvények határozzák meg az emberek egymással, valamint az állami hatóságokkal való kapcsolatát, továbbá megnevezik a különböző áthágásokért járó büntetéseket is. A ceremoniális törvények szabályozták a szentély szertartásait, írták le a különböző áldozatok rendjét és az egyén felelősségét. Meghatározták még az ünnepnapokat és azok megtartásának rendjét is. Az egészségügyi törvények átfedésben vannak a többivel. A tisztátalanságra vonatkozó különböző parancsolatok meghatározták a ceremoniális tisztátalanságot, de ezen túlmenően a tisztaságra és az egészségre vonatkozó elveket is magukba foglalnak. A tiszta és tisztátalan húsok megkülönböztetése természettani megfontolásokon alapszik. Noha a zsidók minden bizonnyal egy egységként tekintettek a törvényre, hiszen mindegyik Istentől eredt, gondolatban azonban csak tettek különbséget köztük. A Tízparancsolatot Isten közvetlenül a néphez intézte, ez jel­zi különös fontosságát. A többi parancsolatot Mózes tolmácsolta. A szentély szertartásait csak akkor tudták megtartani, amikor a szentély működött.

Miután a zsidók elvesztették függetlenségüket, és más nemzetek polgári uralma alá kerültek, a polgári törvényeket, vagy legalábbis azok nagy részét már nem tudták érvényesíteni. A ceremoniális parancsolatok közül sokat már nem lehetett megtartani a templom lerombolása után. Továbbá, mivel a Messiás eljövetelével számos előkép beteljesedett, így ezek is érvényüket vesztették.

Mi okozta a nézeteltérést (ApCsel 15:1)? Miért gondolhatták egyesek, hogy e rendtartások nem csak a zsidókra vonatkoznak? Lásd 1Móz 17:10!

Miközben Pál azon fáradozott az antiókhiai szolgálattevőkkel és gyülekezeti tagokkal együtt, hogy sokakat megnyerjenek Krisztusnak, „a farizeusok szerzetéből való” egyes júdeai zsidó hívőknek sikerült egy olyan kérdést felvetniük, amely hamarosan az egész egyházat érintő vitává fajult, döbbenetet keltve a hívő pogányokban. Ezek a tanítók nagy meggyőződéssel állították, hogy az ember csak akkor üdvözülhet, ha körülmetélkedik és megtartja valamennyi ceremoniális törvényt. Elvégre a zsidók mindig is büszkék voltak az Isten adta szertartásaikra, és sokan közülük, akik megtértek Krisztus hitére, valószínűtlennek tartották, hogy Isten, aki egyszer világosan meghatározta az istentisztelet módját a zsidók számára, valaha is megváltoztatná a fennálló rendet. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a zsidó törvények és szertartások beépüljenek a keresztény vallásba. Lassan értették meg, hogy minden áldozat bemutatása csupán előképe volt Isten Fia halálának, ahol az árnyék találkozott a valósággal, és ami után a mózesi rend szertartásai és ceremóniái már szükségtelenné váltak.

Hogyan zárták le ezt a vitát (ApCsel 15:2-12)?

„Ámbár Istenhez fordult közvetlen vezetésért, de kész volt mindenkor elismerni azt a tekintélyt, amelyet a keresztény gyülekezethez tartozó hívők összessége képviselt. Érezte, hogy tanácsra szorul, és ha lényegbevágó kérdések merültek fel, szívesen tárta a gyülekezet elé. Imában egyesült hittestvéreivel és Istentől kért bölcsességet, hogy helyes határozatot hozzanak” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 134–135. o.).

Figyelemreméltó, hogy Pál, aki gyakran szólt Jézustól nyert prófétai elhívásáról és küldetéséről, olyan készségesen működött együtt az egyház testületével. Felismerte: függetlenül attól, hogy mire hívta el őt Isten, része az egyháznak, és amennyire csak lehet, együtt kell működnie vele.

Hogyan viszonyulunk az egyházvezetéshez? Mennyire vagyunk együttműködők? Miért olyan fontos ez? Mi történne, ha a vezetéstől függetlenedve mindenki azt tenné, amit csak akar?

Olvassuk el ApCsel 15:5-29 verseit! Milyen döntésre jutott a zsinat, és mivel érveltek?

    _____________________________________________________________

A zsinat a judaizálók nyomása ellenében döntött. Ők ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy a pogány megtértek körülmetéltessenek és megtartsanak minden ceremoniális törvényt, valamint hogy „a zsidó törvényeket és ceremóniákat beiktassák a keresztény vallás egyházi szertartásai közé” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 127. o.).

Érdekes megfigyelni, hogy Péter úgy emlegeti a régi törvényeket, mint amelyek saját maguk számára is elhordozhatatlan „igát” jelentenek. Isten, aki e törvényeket adta, vajon igaként helyezte volna őket népe nyakába? Ez aligha hihető. Inkább arról van szó, hogy az évek során egyes vezetők az áldásnak szánt törvényeket teherré változtatták. A zsinat arra törekedett, hogy e terhektől megkímélje a pogányokat.

Figyeljük meg azt is: még kérdésként sem merül fel, hogy a pogányoknak nem kellene a Tízparancsolatnak engedelmeskedni. Elvégre, el tudjuk képzelni, hogy a zsinat felszólítja a pogányokat a vértől való tartózkodásra, miközben elnézi, hogy figyelmen kívül hagyják a házasságtörést és a gyilkosságot tiltó parancsolatokat?

Milyen szabályokat tartottak fontosnak a pogányokra nézve (ApCsel 15:20, 29)? Miért éppen ezeket?

    _____________________________________________________________

Noha a zsidó hívők nem kényszeríthették a pogányokra szabályaikat és hagyományaikat, a zsinat biztosítani akarta, hogy a pogányok sem tesznek majd olyant, amit a Jézusban velük összetartozó zsidók sérelmeznének. Az apostolok és a vének tehát megegyeztek: levélben arra intik a pogányokat, hogy tartózkodjanak a paráznaságtól, a bálványoknak bemutatott húsok, a megfulladt állatok és a vér fogyasztásától. Egyesek azt mondják, hogy mivel a levél nem tesz említést a szombatünneplésről, az nem is vonatkozik a pogányokra (persze nem nevezi meg kifejezetten a hazugság és a gyilkosság elleni parancsolatokat sem, így értelmét veszti a fenti érvelés).

A zsinat világos döntése ellenére voltak, akik továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy a pogányoknak meg kell tartaniuk a zsidó hagyományokat és törvényeket. Pál számára ez kiemelkedő fontosságú kérdéssé vált; vagyis, nem úgy tekintett rá, mintha szőrszálhasogatás lenne a hit egy jelentéktelen pontját illetően; Krisztus evangéliumának a megtagadását jelentette.

Mennyire tartotta komolynak Pál a Galáciában tapasztaltakat (Gal 1:1-12)? Mit árul ez el a kérdés fontosságáról?

    _____________________________________________________________

Ahogy azt már említettük, nagyrészt a Galáciában történtek nyomán fogalmazta meg Pál a Római levélben foglaltakat, folytatva a Galáciai levél témáját. A judaizálók kitartottak amellett, hogy a Mózes által kapott isteni törvény fontos, és a pogány megtértek számára is kötelező. Pál viszont be akarta mutatni a mózesi törvény valódi helyét és szerepét. Nem akarta, hogy a judaizálók Rómában is megvessék a lábukat, mint ahogy Galáciában tették.

Túlzott leegyszerűsítése lenne a dolognak azt kérdezni, hogy Pál a galáciaiakhoz és a rómaiakhoz írott levelében a ceremoniális vagy az erkölcsi törvényről ír-e. Akkor az volt a kérdés, hogy a pogány megtérteknek meg kell-e tartaniuk a körülmetélésre vonatkozó parancsot, illetve Mózes törvényeit. A jeruzsálemi zsinat már döntött e kérdésben, de nem mindenki akarta ezt elfogadni. Egyesek bizonyítékot látnak arra úgy a Galáciai levélben, mint a Római levelében, hogy az erkölcsi törvény, a Tízparancsolat (vagyis valójában annak negyedik parancsolata) már nem kötelező a keresztényekre nézve. Ők azonban félreértik a levelek lényegét, nem látják a történelmi összefüggéseket és kérdéseket, amelyekre Pál rámutatott. Az apostol kiemelte, hogy a megváltás kizárólag hit által lehetséges, nem pedig a törvény cselekedetéből – még az erkölcsi törvény cselekedetéből sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az erkölcsi törvényt ne kellene megtartani. A Tízparancsolat iránti engedelmesség soha nem volt kérdéses. Akik azzá teszik, egy olyan jelenkori kérdést vetítenek a múltba, amivel Pál annak idején nem foglalkozott.

Mit válaszolunk azoknak, akik szerint a szombat megtartása már nem kötelezi a keresztényeket? Hogyan mutathatjuk be a szombat igazságát olymódon, hogy közben nem csorbítjuk az evangélium sérthetetlenségét?

Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. „Zsidó és pogány” (125–133. o.) és „Hitehagyás Galáciában” (252–255. o.) c. fejezet; Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „A törvény és a szövetségek” c. fejezet (329–333. o.); Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „A választott nép” c. fejezet (19–22. o.).

„Ha pedig az ábrahámi szövetség már magában foglalta a megváltás ígéretét, akkor miért alkottak egy másik szövetséget a Sínai-hegyen? Rabszolgasága idején a nép nagymértékben elvesztette Isten ismeretét és az ábrahámi szövetség alapelveinek ismeretét is… A nép nem fogta fel saját bűnös voltát. Azt sem, hogy Krisztus nélkül lehetetlenség volt számukra Isten törvényének megtartása. Mindezek ellenére készségesen léptek szövetségre Istennel” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 331–332. o.).

„Hamis tanítók befolyása következtében, akik a jeruzsálemi hívők közül kerültek ki, szakadások, tévtanok és érzékiség gyorsan terjedt a galáciai hívők között. Ezek az álnok tanítók zsidó hagyományokat kevertek össze az evangélium igazságával. Mellőzték a jeruzsálemi nagygyűlés határozatait; ráerőszakolták a pogányok közül megtértekre a ceremoniális törvények betartását” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 261. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Milyen értelemben helyezhet a gyülekezet, a család vagy akár mi magunk is szükségtelen terheket másokra (netalán önmagunkra)? Hogyan ismerhetjük fel, ha ezt tesszük? Vagy talán ennek éppen az ellenkezője veszélyeztet? Megeshet, hogy túlságosan laza lett az életvitelünk, olyannyira, hogy már nem is látszik rajtunk, milyen nemes feladatra hívott el Krisztus? Hogyan vehetjük észre, ha ez a helyzet?

2.        Mire hivatkozva hangoztatják egyesek, hogy a szombat már nem vonatkozik a keresztényekre? Mit válaszolunk állításaikra? Miért olyan tévesek ezek az állítások?

3.        Olvassuk el újra a Galáciai levél 1. fejezetének első tizenkét versét! Figyeljük meg, mennyire nem ismert megalkuvást, milyen dogmatikus és határozott volt Pál az evangélium értelmezését illetően! Mire következtethetünk ebből arra vonatkozóan, hogy bizonyos kérdésekben rendíthetetlenül kell állnunk, különösen most, a pluralizmus és a relativizmus korában?

Túrmezei Erzsébet:

NEM NÉZEK VISSZA

Elmúlt tavaszok illata kísér,
de nem nézek vissza rájuk.
Új felé sietek.
Hervadt tegnapok siratója
nem lehetek.
Még a régi csoda is sápadt
és színtelen.
Megyek előre. Új csodák várnak,
új kegyelem.

Hogyha az este lágy ölelése
elaltatott,
levetem a régit, s új dallal köszöntöm
az új napot.