SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Apostolok cselekedetei 28:17-31; Róma 1:7; 15:14, 20-27; Efézus 1; Filippi 1:12

„Először hálát adok az én Istenemnek a Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van” (Róm 1:8).

Ideális esetben a Római levél tanulmányozását a történelmi háttér megismerése után Róm 1:1-nél kezdenénk, majd versről versre haladva átvennénk az egész könyvet. Miután azonban csak egy negyedév áll rendelkezésünkre a levél vizsgálatára, amivel akár négy negyedévet is tölthetnénk, meg kell válogatnunk, hogy mely részeivel foglalkozunk leginkább. Csak a legalapvetőbb, kulcsfontosságú üzenetet tartalmazó fejezeteket érintjük.

A Római levél tanulmányozójának fontos megismerni a történelmi hátteret, mivel e nélkül nehéz lenne megérteni, hogy miről beszél Pál. Az apostol egy bizonyos keresztény csoportnak írt, adott időben, konkrét okkal. Minél többet megtudunk az indokairól, annál eredményesebb lesz a tanulmányozásunk.

Képzeletben vissza kell tehát mennünk az időben Rómába, és meg kell próbálnunk úgy hallgatni Pált és a Szentlélek által neki adott igéket, mint ahogy azt az első századi keresztény gyülekezet tagjai tették. Csodálatos módon e régen, teljesen más környezetben írott levél ma is időszerű Isten népe számára; minden helyen és szinte minden helyzetben az.

Ezért fontos, hogy imádságos lelkülettel figyeljünk az apostol szavaira, és alkalmazzuk is azokat az életünkben.

Róm 16:1-2 verse alapján feltételezhetjük, hogy Pál ezt a levelét a Korinthustól keletre fekvő kikötővárosban, a görögországi Kenkhreaban írta. Fébének, a korinthusi vonzáskörzet lakosának említése is azt valószínűsíti, hogy az apostol innen írta a Római levelet.

Az újszövetségi levelek keletkezési helyének, vagyis a városok megnevezésének egyik célja, hogy megbizonyosodjunk írásuk időpontjáról. Mivel Pál sokat utazott, ha tudjuk, hogy egy adott időben éppen hol tartózkodott, következtet­hetünk egy-egy irat keletkezésének dátumára. Pál a Korinthusban lévő gyülekezetet második misszióútja során alapítja, Kr. u. 49-52-ben (lásd ApCsel 18:1-18). Harmadik útja alkalmával, Kr. u. 53-58 között, ismét meglátogatja Görög­országot (ApCsel 20:2-3), és az utazása vége felé átveszi a rászoruló jeruzsálemi hívők megsegítésére gyűjtött adományt (Róm 15:25-26). A Római levelet tehát Kr. u. 58. első hónapjaiban írhatta.

Még melyik nagy gyülekezeteket látogatta meg Pál a harmadik misszióútja során? ApCsel 18:23

A galáciai gyülekezeteket felkeresve Pál azzal szembesült, hogy távollétében a tagok hamis tanítóknak engedve, alávetették magukat a körülmetélésnek és a mózesi törvény egyéb parancsolatainak. Pál attól tartott, hogy ellenfelei még előtte eljutnak Rómába, ezért levelet írt, amivel meg akarta akadályozni tanítá­saik ottani elterjedését. Feltehetően a Galáciai levelet is Korinthusból küldte – valószínűleg nem sokkal érkezése után –, amikor harmadik misszióútja során három hónapot töltött a városban.

„Pál a rómabeliekhez intézett levelében leszögezte az evangélium nagy alapelveit. Állást foglalt azokban a kérdésekben, melyek a zsidó és a pogány gyülekezeteket foglalkoztatták, és kimutatta, hogy azok a remények és ígéretek, melyeket egykor Isten különösen a zsidóknak adott, most már a pogányoknak is szólnak” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 254–255. o.).

Ahogy ezt már említettük, a Biblia bármely könyvének tanulmányozásakor fontos tudni, hogy miért írták; vagyis, hogy milyen helyzetre vonatkozik. Ismernünk kell tehát, hogy milyen gondolatok foglalkoztatták a zsidó és a pogány gyülekezeteket. A következő heti tanulmányunk majd ezt a kört érinti.

Levelet írni egy dolog, de egészen más a személyes látogatás. Ezért jelenti be Pál is a rómaiaknak írva, hogy személyesen is szeretné látni őket. Tudatni akarta velük, hogy megy, és azt is, miért.

Mivel indokolja Pál Róm 15:20-27-ig terjedő szakaszában, hogy korábban nem látogatott el Rómába? Mi késztette utazási idejének megválasztására? Érvelésében milyen súlya van a missziónak? Mit tanulhatunk a misszióról és a bizonyságtevésről Pál e szavaiból? A 27. versben milyen érdekes és fontos megállapítást tesz Pál a zsidókra és a pogányokra vonatkozóan?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A pogányok nagy apostola mindig késztetést érzett arra, hogy az evangéliumot új terültekre vigye, másokra hagyva a munkát ott, ahol az evangéliumnak már alapot vetettek. Azokban az időkben, amikor a kereszténység még gyermekcipőben járt, a munkás pedig kevés volt, az értékes missziós erő tékozlása lett volna, ha Pál olyan helyen fáradozik, ahol már hallottak az evangéliumról. Ezt vallotta: „azt tartottam becsületesnek, hogy az evangéliumot nem ott hirdettem, ahol Krisztust már ismertté tették, hogy ne idegen alapra építsek,” hanem azoknak, „akiknek még nem hirdették, és akik még nem hallották,” hogy ők is megértsék (Róm 15:20-21, új prot. ford.).

Pálnak nem állt szándékában letelepedni Rómában. Célja Hispánia evangelizálása volt. Azt remélte, hogy elnyeri a római keresztények támogatását e törekvéséhez.

Milyen fontos elvet tanulhatunk a misszió kérdésének egészére nézve abból, hogy Pál egy erős gyülekezet támogatását kérte az új területen való evangelizáláshoz?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Olvassuk el újra Róm 15:20-27 verseit! Figyeljük meg, hogy Pál számára mennyire fontos a szolgálat! Mi az, ami bennünket ösztönöz, tettekre sarkall? Mennyire szolgálatkész a szívünk?

 „Mikor pedig Rómába jutottunk, a százados átadá a foglyokat a testőrsereg fővezérének. Pálnak azonban megengedteték, hogy külön lakjék az őt őriző vitézzel” (ApCsel 28:16).

Mit tudunk meg ebből a versből, hogyan jutott el végül Rómába Pál? Milyen tanulságot vonhatunk le saját magunkra, az életünkben bekövetkező váratlan és nem kívánt eseményekre vonatkozóan?

    _____________________________________________________________

Az élet időnként furcsa fordulatot vesz. Gyakran a legjobb szándéktól vezérelt terveink sem úgy valósulnak meg, ahogy azokat elképzeltük vagy reméltük. Pál apostol is eljutott Rómába, de valószínűleg nem így tervezte előre.

Amikor harmadik misszióútja végén megérkezett Jeruzsálembe az adománnyal, amit a szegények javára gyűjtött az európai és kis-ázsiai gyülekezetekben, váratlan események elé nézett. Letartóztatták és bilincsbe verték. Miután két évig raboskodott Cézáreában, Pál a császárra apellált. Elfogatása után mintegy három évvel érkezett Rómába, ám (feltételezhetjük) nem úgy, ahogy azt gondolta, amikor évekkel azelőtt először írt látogatási szándékáról a római gyülekezetnek.

Mit árulnak el a következő versek Pál római tartózkodásáról? Ami pedig még ennél is fontosabb, milyen tanulságot vonhatunk le ebből a szakasz­ból? ApCsel 28:17-31

    _____________________________________________________________

 „Nem prédikációi, hanem Pál béklyói irányították az udvar figyelmét a kereszténységre. Mint fogoly, sok lelket szabadított meg béklyóitól, melyekkel a bűn tartotta fogva őket. De ez nem minden; még azt is írhatta: ’És többen az Úrban való atyafiak közül, bízván az én fogságomban, nagyobb bátorsággal merik szólani az igét’ (Fil 1:14)” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 318. o.).

Hányszor tapasztaltunk váratlan fordulatokat az életünkben, amelyek végül jól végződtek (lásd Fil 1:12)? Hogyan erősíthetik meg Istenbe vetett hitünket ezek az élmények akkor, amikor előreláthatóan semmi jó nem várható?

Pál apostol így köszönti a római gyülekezetet: „Mindeneknek, akik Rómában vagytok, Isten szerelmeseinek, hivatalos szenteknek: Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól” (Róm 1:7). Az igazság, a teológia és a hit mely elveit fedezhetjük fel szavaiban?

    _____________________________________________________________

Isten szerelmesei. Isten szereti a világot, különösen azokat, akik Őt választották, akik elfogadják szeretetét. Az emberi kapcsolatokban is megfigyelhetünk valami hasonlót. Különös módon szeretjük azokat, akik bennünket szeretnek; mivel az érzelmeink kölcsönösek. A szeretet viszonzást igényel, ennek hiányában nem tud teljességgel kibontakozni, mert kifejeződése korlátokba ütközik.

Hivatalos szentek. A „szentek” a görög hagioi szó fordítása, ami vallási értelemben azt jelenti, hogy odaszánt. Szent az, akit Isten „elkülönített”. Lehet, hogy az illető előtt még a megszentelődés hosszú útja áll, de mivel Krisztust választotta Urának, szentté lett a kifejezés bibliai értelmében.

Pál „hivatalos” szentekről beszél (az új fordításban ez áll: „akiket ő elhívott és megszentelt”). Vajon ez azt jelenti, hogy egyesek nem hivatalosak? Vannak, akiket Isten nem hívott el? Hogyan segít Pál szavait megérteni Ef 1:4, Zsid 2:9 és 2Pt 3:9 verse?

    _____________________________________________________________

Az evangélium jó híre, hogy Krisztus halálának jelentősége egyetemes: az Úr minden egyes emberért meghalt a kereszten. Már a világ alapítása előtt mindenkihez szólt a hívás, hogy Krisztusban üdvözüljenek, „hivatalos szentek” legyenek. Isten eredeti szándéka az volt, hogy az egész emberiség megváltást találjon Jézusban. A pokol végső tüzét csak az ördögnek és angyalainak szánta (Mt 25:41). Az ajándék nagyszerűségét nem kisebbíti az, hogy vannak, akik nem élnek a lehetősséggel, mint ahogy az sem csökkenti egy piactér kínálatának bőségét, ha valaki a kellős közepén éhségsztrájkba kezd.

Gondoljunk csak bele: Isten már a világ teremtése előtt megváltásra hívott! Vigyáznunk kell, nehogy valami miatt ne tudjuk meghallani hívását. Mi gátolhat ebben?

„Először hálát adok az én Istenemnek Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van” (Róm 1:8).

Nem lehet tudni, hogyan jött létre a római gyülekezet. Nincs történelmi alapja annak a hagyománynak, amely Pétert és Pált nevezi a gyülekezet alapítójának. Talán egyes hívők, a jeruzsálemi pünkösd megtértjei (Az apostolok cselekedetei 2) alapították, akik Rómába látogattak, odatelepedtek, vagy talán a későbbi időben odaköltöző hívők csoportja tett bizonyságot hitéről a világ akkori fővárosában.

Mindenesetre meglepő, hogy már pünkösd után néhány évtizeddel ilyen ismertté lett ez a gyülekezet, amelyben korábban egyetlen apostol sem járt. „Az ellenállás dacára, húsz évvel Krisztus kereszthalála után, élő, komoly gyülekezet működött Rómában. Erős volt és lelkes, az Úr munkálkodott érte” (Ellen G. White megjegyzései, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1067. o.).

A „hit” itt nyilván a hithűségnek egy tágabb értelmét foglalja magában; vagyis a Krisztusban felfedezett új élethez való hűséget jelenti.

Olvassuk el Róm 15:14 versét! Milyennek írja le Pál a római gyülekezetet?

Pál apostol három említésre való dolgot emel ki a rómaiak keresztény tapasztalatából:

1.         „Teljesek vagytok minden jósággal”. Vajon ezt mondanák az emberek rólunk is? Velünk kapcsolatban vajon a jóság teljessége az, ami felkelti figyelmüket?

2.         „Betöltve minden ismerettel”. A Biblia ismételten hangsúlyozza a felvilágosultság, az ismeret és a tudás fontosságát, a keresztényeket ösztönzi az Ige tanulmányozására, hogy jártasak legyenek tanításaiban. „Az ige, hogy ’adok nékik új szívet’ azt jelenti, hogy ’új elmét adok nekik.’ A szívbéli változás mindig együtt jár a keresztény kötelesség világos felfogásával, az igazság megértésével” (Ellen G. White: My Life Today. 24. o.).

3.         „Képesek… egymást is inteni.” A hittestvérektől elszakítva az ember lelki élete nem lehet virágzó. Szükségünk van arra, hogy másokat bátorítani tudjunk, ugyanakkor mások minket is erősítsenek.

Mi jellemzi gyülekezetünket? Milyen a hírneve, és van egyáltalán híre? Mit árul el válaszunk a gyülekezetünkről?

Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. „Üdvösség a zsidóknak” c. fejezet, 245–251. o.

„Így, noha látszólag minden lehetősége a tevékeny közreműködésre teljesen megszűnt, Pál befolyása sokkal hatékonyabbá vált, mintha szabadon látogathatta volna a gyülekezeteket, úgy, mint az előző években. Mint az Úr foglyát, a testvérek sokkal jobban szerették; szavai, melyeket mint a Krisztus ügyéért megláncolt szenvedő intézett hozzájuk, sokkal több figyelmet és tiszteletet ébresztettek, mint amikor személyesen közöttük időzött” (i. m. 310. o.).

„Látni kívánta a keresztény hit meggyökerezését és megszilárdulását az akkor ismert világ ezen nagy központjában; ez képezte leglelkesebb reményét, leghőbb vágyát és dédelgetett tervét. Rómában akkor már volt gyülekezet. Az apostol azon fáradozott tehát, hogy biztosítsa az ottani hívők segítségét és együttműködését az Itáliában, valamint más országokban végzendő evangelizáló munkához. Hogy munkássága útját előkészítse a római testvérek között – akik közül még nem mindenkit ismert –, előbb levelet intézett hozzájuk. Jelezte szándékát, hogy meglátogatja Rómát, sőt közölte azt a reményét is, hogy kitűzi a kereszt zászlaját Spanyolországban” (i. m. 254. o.).

„Az örökkévaló Isten megkülönböztető határvonalat vont szent és bűnös, megtért és megtéretlen között. A két csoport nem vegyül simulékonyan egymással, mint a szivárvány színei, hanem elütnek egymástól, mint a déli verőfény és az éjfél sötétje” (Ellen G. White: Messages to Young People. 390. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Időzzünk el a csütörtöki tanulmány utolsó kérdésénél! Hogyan növelhetné szombatiskolai csoportunk a gyülekezet hírnevét, amennyiben szükség lenne rá?

2.        Mondjunk el a csoportban olyan tapasztalatokat, amelyek először borzalmasnak tűntek, majd jóra fordultak. Hogyan segíthetünk ilyen tapasztalatokkal azokon, akik váratlan nehézségekkel küzdenek?

3.        Foglalkozzunk még azzal a gondolattal, hogy Isten már a világ megalapítása előtt elhívott a szent életre (lásd még Tit 1:1-2; Tim 1:8-9)! Miért meríthetünk ebből bátorítást? Mit árul ez el Istennek az ember iránti szeretetéről? Miért olyan tragikus, amikor valaki hátat fordít az Isten által kegyelemmel felkínált lehetőségnek?

MIÉRT TART MÉG A PRÓBAIDŐ?

„Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pt 3:9).

„Láttam, népünket az a veszély fenyegeti, hogy a világhoz hasonulunk, és nem Krisztushoz. Elérkeztünk az örök ország határaihoz, de az ellenség azt az érzetet akarja kelteni bennünk, hogy az idők vége még igen messze van. Sátán minden elképzelhető módon támadni fogja azokat, akik Isten parancsolatokat megtartó népének vallják magukat, és arra várnak, hogy a Megváltó megjelenjen az ég felhőiben, hatalommal és nagy dicsőséggel. A lehető legtöbb embert rá akarja venni arra, hogy igen távolinak gondolják azt a nagy napot, és lélekben a világhoz hasonuljanak, szokásait felvegyék. Megrémített, amikor láttam, hogy a világ lelkülete uralja sok olyan embernek a szívét és gondolatait, aki nagy hanggal hirdeti az igazságot…

Az idő rövidségére való tekintettel népünknek vigyázni és imádkozni kell! Semmi esetre sem engedhetjük, hogy bármi is eltérítsen az előttünk álló fontos eseményre való komoly felkészüléstől. Mivel az idő nyilvánvalóan tovább tart, sokan már nem figyelnek úgy oda szavaikra és tetteikre. Nem ismerik fel, milyen veszélyben vannak; nem látják és nem értik: az Úr könyörületből hosszabbítja meg a kegyelmi időt, hogy legyen idejük az eljövendő, örök élethez illő jellemet kialakítani. Roppant fontos minden egyes pillanat. Nem azért kapunk még időt, hogy saját kényelmünket keressük, és nyugodtan éljünk a földön, hanem hogy minden jellemhibánkat legyőzzük, és példaadással, erőfeszítéseket téve másoknak is segítsünk meglátni a szentség szépségét. Istennek van egy népe a földön, amelyik hittel és szent reménységgel követi nyomon a gyorsan teljesedő próféciák sorát, igyekeznek megtisztítani lelküket az igazságnak engedelmeskedve, hogy megjelenésekor Krisztus ne menyegzői ruha nélkül találja őket…

A próféciában előre megjövendölt jelek gyorsan teljesednek körülöttünk, aminek Krisztus minden követőjét szorgos tettekre kell sarkallnia” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 4. köt. 306–307. o.).