SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 26–32; Róma 5

„Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Iste­nedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből” (5Móz 6:4-5).

A lázadó nemzedék, mivel nem akart, nem is lépett be az Ígéret Földjére – ahogy ezt az Úr előre kijelentette. Helyettük Isten a következő nemzedéket vezette a megígért föld határához. Ott azt az utasítást adta Mózesnek és Eleázár főpapnak, hogy számlálja meg a közösség férfitagjait húsz esztendőstől fölfelé, „mindenkit, aki hadba mehet Izráelben” (4Móz 26:2). Meglepő módon a második népszámláláskor összesen 601 730 főt számoltak össze (51. vers), majdnem annyit, mint az első összeírás alkalmával, közel negyven évvel korábban; akkor 603 550 volt a számuk (4Móz 2:32). A rájuk szabott isteni ítélet ellenére, amelynek következtében (Józsué és Káleb kivételével) már mindenki meghalt, Isten ekkorra bőségesen megszaporította őket, olyannyira, hogy a Moáb síkságán felsorakozott sereg minden szempontból felért az első nemzedék hadseregével.

Sok kérdés azonban nyitva marad: vajon ez az új nemzedék, amely szülei súlyos hibáinak következményeit hordozta, kész lesz-e tanulni azokból a hibákból, és engedelmeskedni fog-e az Úrnak? Mennyire lesznek felkészültek arra, hogy átvegyék a stafétát? Mit kellett megtanulniuk, és mit tanulhatunk tőlük mi?

A Sittimben történt pusztulás után összeírták a húsz esztendősnél idősebb férfiakat (4Móz 26:1-4). Néhány vezetőt leszámítva (64–65. versek) az idősebb nemzedék már kihalt, és megjelent az új generáció.

Mi volt a népszámlálás egyik oka? Miért olyan fontos ez? 4Móz 26:52-56

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Amikor a második nemzedék meghódítja a földet, a felosztást igazságosan kell elvégezni, máskülönben harc és viszály tör ki. Szerencsére Mózes még élt, és tudta irányítani ezt a fontos feladatot. A szöveg megfogalmazása szerint a legnagyobb létszámú törzsek kapták a legnagyobb földterületet, a kisebb létszámúak pedig kisebbet. Mi lehetett volna ennél igazságosabb?

Olvassuk el 4Móz 27:1-11 verseit! Mely fontos alapelvek gyakorlati megvalósulását láthatjuk itt?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A legfontosabb elem itt a család szentsége, különösen a magántulajdont és az örökösödési jogot illetően. Világosan kitűnik az alapelv: amennyire csak lehetséges, a családon belül kellett tartani a tulajdont. A föld „örökség”, és a csalá­dot illette.

Ahogy látjuk, ez nem csupán egyszeri döntés volt. Mivel ezeknek az asszonyoknak volt hite és bátorsága ahhoz, hogy Mózes elé vigyenek egy alapvetően jogos kérdést, az Úr egy újabb rendelkezést hozott, ami „végezett törvényük” (4Móz 27:11) lett az izraelitáknak, és ami hatályos maradt a későbbi generációk életében is, védelmet adva azoknak a nőknek, akik hasonló körülmények közé kerültek.

Bizonyos dolgok, mint például a vagyon, könnyen annyira hatalmukba keríthetik az embert, hogy elfeledkezünk a legalapvetőbb keresztény elvekről is. Hogyan kerülhetjük el, hogy anyagi természetű vágyaink megrontsák Istennel és egymással való kapcsolatunkat?

A pusztában töltött sok-sok év után Izráel népe hamarosan belép az Ígéret Földjére. Az új nemzedék örökölte azt a földet, amit Isten még évszázadokkal azelőtt ősatyjuknak, Ábrahámnak ígért (1Móz 17:8). Isten tehát a sok visszaesés, a lázadások, a zúgolódás és a nép hitetlensége ellenére beteljesíteni készült ígéretét – csupán egy nemzedékkel később.

Olvassuk el 4Móz 27:12-23 verseit, és válaszoljunk az alábbi kérdésekre!

    _____________________________________________________________

4Móz 27:12 versében az Úr arról szól, hogy Izráel népének „adta” a földet. Múlt időben fogalmazott, pedig az ígéret még nem teljesedett. Mit árul ez el Isten ígéreteiről?

    _____________________________________________________________

Mit mondott Mózes, amikor az Úr ismét kijelentette neki, hogy bűne miatt nem mehet be arra a földre? Mi volt a legfőbb aggodalma? Szavai mit árulnak el jelleméről?

    _____________________________________________________________

Miért volt fontos, hogy Józsué az egész közösség színe előtt kapja megbízatását?

    _____________________________________________________________

Mózes, aki munkáját már elvégezte, hamarosan meghal. Feladatát Józsué veszi át, akit Isten jelölt ki utódjául. Különös, hogy nem Mózes egyik fia foglalta el apja helyét, hanem olyan valaki, aki bizonyította alkalmasságát. Józsuét nem Mózes, hanem maga Isten választotta.

A szövegből az is kiderül, hogy Mózeshez hasonlóan Józsuénak is Isten irányításával kellett vezetnie a népet, vagyis az írott törvényeken és parancsolatokon túl az Urim ítéletével is keresnie kellett az Úr akaratát (21. vers).

Milyen gyakran kérjük az Úr tanácsát imában, mielőtt fontos döntéseket hoznánk? Végeredményben milyen alapon döntünk, ha nem keressük Isten akaratát?

Amikor az Úr a Sínai-hegyről fennhangon kijelentette a Tízparancsolatot (2Mózes 20), és elrendelte a szent sátor felépítését (2Mózes 25), e második nemzedék tagjai még gyerekek voltak. Ezért Isten úgy döntött, összefoglalva megerősíti az áldozati rendszer pontjait az immár felnőtté vált következő generációnak is.

4Móz 28:1-8 versei leírják a „mindennapi”, illetve „szüntelen való” áldozat rendjét; azt, hogyan áldozzon a pap egy-egy bárányt minden reggel és este. Ennek az áldozatnak szüntelen égnie kellett (3Móz 6:9, 13), ezért is nevezték „mindennapi” vagy „szüntelen való” áldozatnak. Ez volt a szentélyszolgálat központi eleme, fontosabb minden egyéb áldozatnál. Izráel istentiszteleti rendszerének lényegét jelképezve azt szemléltette, hogy Isten megbocsátó és elfogadó szeretete mindig rendelkezésre áll az Üdvözítő által, akire az áldozat előre mutatott.

Olvassuk el Róma 5. fejezetét! Mit tudunk meg ebből a fejezetből Krisztus értünk hozott áldozatának tökéletességéről?

Szombatnapon a „mindennapin” kívül egy rendkívüli áldozatot is bemutattak. Ekkor két bárányt áldoztak fel, reggel és este (4Móz 28:9-10). Ezután 4Móz 28:11-15 versei részletezik a hónap elején (újholdkor) bemutatandó áldozato­kat is. Ezt követi az ünnepek leírása: a páska, a zsengék napja (a hetek ünnepe), a kürtzengés napja, az engesztelés napja és a hét napig tartó sátoros ünnep (4Mózes 28–29).

„Némelyek csodálkoznak azon, hogy Isten olyan sok vérző áldozat felajánlását igényelte a zsidó társadalomban. A haldokló áldozatok Jézust jelképezték. A lecke – melyet a papok világosan megmagyaráztak – ünnepélyes, szent ceremónia útján vésődött az elmékbe és a szívekbe. Az áldozatokat maga Isten tervezte, hogy általuk megtanítsa azt a nagyszerű és jelentős igazságot: egyedül Krisztus vére által van bűnbocsánat” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 99. old.).

Miért olyan fontos, hogy üdvösségünk eszközeként kizárólag Krisztus érdemeiben és igazságában bízzunk, és ne a magunk érdemeiben, tetteiben? Mi történik, ha önmagunkra kezdünk figyelni, mintha elég jók lehetnénk az üdvösség kiérdemléséhez?

Olvassuk el Mózes negyedik könyve 30. fejezetét, amely a fogadalmakról és eskütételről szól! Mit találunk itt kimondott szavaink jelentőségéről? Milyen figyelmeztetést tartalmaz ez a szakasz?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A hazugság egyértelműen helytelen és bűn. Itt azonban nem erről van szó. Milyen gyakran fordul elő, hogy ünnepélyes ígéretet vagy fogadalmat teszünk az Úr nevében, majd bizonyos oknál fogva végül megszegjük azt?

Ebben a szövegösszefüggésben ugyan „az Úrnak” tett fogadalmakról van szó, de nincs ez másként a hétköznapi életben sem. Amikor megígérjük, hogy megteszünk valamit – különösen mivel keresztények vagyunk –, azt tegyük is meg. Az ígéret kimondásának pillanatában érzett szándék mit sem számít annak, akinek fogadkoztunk. Talán hisz nekünk, talán nem. A lényeg itt az, hogy hitvalló keresztényként hogyan képviseljük Krisztust, ha olyan ígéreteket vagy fogadalmakat teszünk, amelyeket végül – bármilyen oknál fogva – nem tartunk be?

Ugyan mit ér a vallásunk, ha szószegők vagyunk? Ezért olyan fontos körültekintően ígérni vagy fogadni bármit is, mert különben abban a kínos helyzetben találjuk magunkat, hogy nem vagyunk képesek szavunkat állni, bármilyen ne­mesek voltak is a szándékaink.

„Ha valakit a szó kötelez – nem a rossz cselekvésére – szentnek kell azt venni” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 470. old.).

Amikor az izraelita kultúrában valaki nem tartotta be Isten nevében tett ígéretét, ezt úgy tekintették, hogy a mulasztás vétkét követte el. Egy fogadalom be nem tartása azt jelenti, hogy az ember hiába veszi fel Isten nevét, különösen igaz ez a keresztényekre, akiknek – ideális esetben – mindent Krisztus nevében kell cselekedni.

Hányszor tettünk már fogadalmat és ígéretet Istennek, másoknak vagy önmagunknak, amit végül megszegtünk? Mit tanulhatunk ezekből az esetekből? Isten mely ígéreteire hagyatkozva bízhatunk abban, hogy nem esünk újból ilyen hibába?

Hosszú idő után egy új nemzedék támadt, amely készen állt arra, hogy háta mögött hagyva a pusztaságot, végre otthonra találjon, amit sajátjának nevezhet. Egyesek azonban túlzottan csak a letelepedésre figyeltek.

Olvassuk el 4Móz 32:1-5 verseit! Mi történt itt? Miért hozakodtak elő kérésükkel e férfiak?

    _____________________________________________________________

4Móz 32:6-15 verseiben olvashatjuk Mózes válaszát. Egyáltalán nem örült, sőt bűnnek tartotta tettüket. Ahhoz hasonlította, mint amikor még az előző alkalommal álltak meg a határon, a Jordánon való átkelés előtt. A különbség csak annyi, hogy ezúttal más volt az indokuk. Először egyszerűen megrémültek a föld lakóitól, és nem bíztak az Úrban annyira, hogy át mertek volna kelni a folyón. Ekkor azonban más volt a helyzet. Nem féltek bemenni a földre, viszont jobban tetszett nekik az a hely, ahol voltak, és ott akartak maradni.

Hogyan válaszoltak Rúben és Gád törzsének vezetői, és Mózes mit felelt nekik? 4Móz 32:16-42

    _____________________________________________________________

Rúben és Gád törzsének válasza azt mutatta, készek megtenni kötelességüket népük többi tagjáért. Tehát, bármennyire is szerették volna azt a földet, ami már az övék lett, nem akartak önzőnek bizonyulni. Rabul ejtette őket, amit már birtokoltak, mégis mindent meg akartak tenni azért, hogy a többi izraelita is megkapja saját örökrészét, mielőtt letelepednek és élvezik a sajátjukat.

Mivel Mózes látta hajlandóságukat – bár figyelmeztette õket, hogy „bűnötök­nek büntetése utolér benneteket” (23. vers) –, szavukon fogta őket, és elfogadta a meghatározott feltételeket.

Gondoljuk át, hogyan viszonyulunk a gyülekezet egészéhez! Hasonlítsuk össze, mennyit igyekszünk adni a közösségnek, és mennyit kapunk? Mit tudhatunk meg a válaszunkból önmagunkról? Előfordulhat-e olyan élethelyzet, amikor többet kell elfogadnunk, mint amennyit adni tudunk?

Tanulmányozzuk az alábbi szövegeket, amelyekben Mózes az izraeliták második nemzedékét emlékeztette bizonyos pontokra! Szavait ő is erre az elvre alapozta: „Mit sem kell félnünk a jövőtől, ha nem feledkezünk el arról, milyen úton vezetett az Úr, és hogyan tanított történelmünk által” (Ellen G. White: Life Sketches, 196. old.).

·         A Sittimben pusztító csapás, amelyben 24 000 ember halt meg (4Móz 25:9; 26:1).

·         Kóré, Dáthán és Abirám lázadása (4Móz 26:9-11).

·         Ér és Onán, Júda fiai (19. vers).

·         Nádáb és Abihu, Áron pap fiai (61. vers).

·         Káleb és Józsué kivételével az első nemzedék a pusztában halt meg (63–65. versek).

A Mózes által felsorolt események nagy részét a második nemzedék is átélte. Miért kellett hivatkozni mégis a héber történelem e tragédiáira? Pál apostolnál találjuk a választ: „Mindezek pedig példaképpen estek rajtok; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett” (1Kor 10:11).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Hogyan adhatja át az egyik generáció értékeit, hitét és buzgalmát a következőnek? Egyáltalán átadható volna mindez? Vagy közelítsünk más szempontból: elvárhatja-e egy nemzedék a következőtől, hogy hasonló tapasztalatai legyenek, és ugyanolyan hittel rendelkezzen, mint ők?

2.    Beszélgessünk arról, hogy mi a szerepünk a gyülekezetben! Először vizsgáljuk meg a gyülekezet egészének szerepét, majd azt, mi hogyan illeszkedünk bele! Vajon mindig csak adnunk kell, vagy olykor helyénvaló elfogadni is? Mikor?

3.  Izráel népének pusztai vándorlását tanulmányoztuk. Milyen hibákat követtek el, amelyek bennünket is veszélyeztetnek? Mit tehetünk azért, hogy ne essünk bele ugyanazokba a csapdákba, vagy ha már beleestünk, hogyan kerülhetünk ki azokból?

ÖSSZEFOGLALÁS: Mózes még élt, helyénvaló és egyértelmű volt tehát, hogy Isten őt bízta meg: közölje utasításait a második nemzedékkel, erősítse hitüket, és nevezze ki Józsuét Isten népe új vezetőjévé.

TÚRMEZEI ERZSÉBET:

   FOHÁSZ

Keserű kérdések

egész özönével

kínoztam a lelkem.

Feleletet, választ

egyikre se leltem

nélküled, Úr Jézus.

Kegyelmeddel nyílt meg

mindegyik miértnek

titkos művű zára.

Tebenned találtam

életem céljára.

Tebenned, Úr Jézus.

Most már, bármi fájjon,

minek kérdjek? Tudom,

aranykalászt terem

fájdalmak vetése.

Áldott a te kezed

minden vezetése.

Csak vezess, Úr Jézus!