SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 25, 31; 5Mózes 21:10-14; 1Korinthus 10:1-14; Jelenések 2:14

„Se pedig ne paráználkodjunk mint azok közül paráználkodtak némelyek, és elestek egy napon huszonháromezren” (1Kor 10:8).

Itt is újra ugyanazt látjuk, amit már oly sokszor Mózes negyedik könyvében: A nép, amelyet oly egyértelműen és hatalmasan vezetett az Úr, továbbra is rossz döntéseket hoz, hitének hiányát bizonyítva, és még mindig a legbotrányosabb módon szegül szembe Isten akaratával. Isten kezdettől fogva be akarta vinni őket az Ígéret Földjére, ők viszont tetteikkel és döntéseikkel újra meg újra megnehezítették a tervet.

Nem kérdés azonban, hogy Isten mindent felülmúló gondviselése akkor is győzelemre jutott, és esetünkben is így lesz ez. Ahogy egykor szövetséges népét végül bevitte az Ígéret Földjére, ezt velünk is megteszi majd. Mennyivel jobb tehát, ha együttműködünk vele, és nem akarata ellen dolgozunk!

Ezen a héten az ótestamentumi történelem egyik legnagyobb hitszegését követjük nyomon, a Sittimben megesett hitehagyást. Bár több ezer évvel ezelőtt történt, a miénktől gyökeresen eltérő kultúrában és környezetben, a lelki párhuzamok mégis fellelhetők, amelyeknek hangos figyelmeztetőként kell szólniuk Istennek az Ígéret Földje határán álló egyháza számára.

4Móz 25:1 verse így hangzik: „Mikor pedig Sittimben lakozik vala Izráel, kezde a nép paráználkodni Moáb leányaival.” Tényszerű tudósítás, semmi több. Az ige azt írja: „Sittimben lakozik vala Izráel”. Vagyis egy helyben tartózkodtak. Pihentek, lazítottak, hiszen éppen azelőtt fejeztek be néhány sikeres hódítást: megverték a kanaánitákat (4Móz 21:1-3), az emoreusokat (21–31. versek) és Ognak, Básán királyának a népét (33–35. versek). Akkor már az Ígéret Földjének határára értek, csak a Jordán választotta el őket.

Más szóval, annyi hiba és visszaesés után a dolgok kezdtek jóra fordulni. Nem kellett tartaniuk harcoló seregektől, mert gyorsan megoldottak minden katonai fenyegetést. Így hát egy kicsit megkönnyebbülhettek.

Olvassuk el 4Móz 25:1-3 verseit! Milyen lépések követték egymást ebben a hitehagyásban? Hogyan történhetett meg ilyen szörnyűség?

    _____________________________________________________________

Kicsapongás, evés-ivás, bálványimádás: ez mind-mind megtörtént a Jordán partján. Ha a szövegben említett események sorrendjét nézzük: először is kapcsolatba léptek a moábita nőkkel, ami egyértelműen ledöntötte gátjaikat. Majd a nők hívásának engedve az izraelita férfiak áldozatot mutattak be a bálványisteneknek, végül le is borultak előttük, és imádták azokat.

A mi szemszögünkből nézve megint csak nehezen érthető, hogyan is történhetett meg mindez. Ennél bölcsebbnek kellett volna lenniük, nem igaz? Ők mégis elvegyültek a pogány nép között, először talán csak néhányan, azután egyre többen. Lassan, de biztosan omlottak le erkölcsi korlátaik, és mielőtt felocsúdtak volna, átvették az idegenek szokásait, és amint hatalmába kerítette őket az érzékiség és a szenvedély, beleestek a csapdába, így bármi megtörténhetett.

Becsapjuk magunkat, ha azt gondoljuk, kevésbé vagyunk sebezhetőek, akármilyen bűnről legyen is szó!

Olvassuk el 1Kor 10:1-14 verseit! Hogyan alkalmazhatjuk mi e figyelmeztetéseket, bármilyen élethelyzetben legyünk is? Milyen ígéreteket meríthetünk e szavakból?

Olvassuk el Jel 2:14 és 4Móz 31:16 verseit! Általuk bepillantást nyerhetünk abba, mi történt Izráellel Sittimben. Ezt olvasva hogyan értjük meg jobban, miért is bukott el a nép egy része?

Mivel nem sikerült legyőzni őket, az ellenség más módszerhez folyamodott, ami sokkal eredményesebbnek bizonyult. Az itt meghúzódó elv teljesen egyértelmű: amíg hittel és engedelmesen cselekszünk, addig zárva marad a bűn, a csalás és a romlás sok-sok ajtaja. Ám ha csak egyszer is másként teszünk, mint ahogy kellene, akkor már bármi megtörténhet. Mennyire fontos tehát, hogy az engedelmesség útján maradjunk!

„Bálám tanácsára a moábiták királya isteneik tiszteletére nagy ünnepséget rendezett és titokban megbeszélték, Bálám vegye rá az izraelitákat a részvételre. Nem volt nehéz számára a cél elérése, miután őt Izráelben is Isten prófétájának tartot­ták. A nép nagy része vele ment az ünnepség megtekintésére. Tiltott területre merészkedtek, s így Sátán hálójába kerültek. Zenétől és tánctól mámorosan, a pogány papnők szépségétől elbűvölve, megszegték Isten iránti hűségüket. Amint egyesültek a mulatságban és lakomában, a bor fogyasztása eltompította értelmüket és ledöntötte önuralmuk korlátait. A szenvedély úrrá lett felettük, s miután lelkiismeretüket ily módon beszennyezték, a moábiták rábeszélték őket a bálványok előtti meghajlásra. Áldozatot vittek pogány oltárokra, és részt vettek a legszégyenletesebb szertartásokon. Nemsokára a méreg halálos fertőzésként terjedt Izráel táborában. Azok, akik a harcban legyőzték ellenségeiket, legyőzettek a pogány asszonyok ravaszsága által. A nép megbabonázottnak látszott. Vezetői és fejedelmei jártak elöl a törvényszegésben, és a nép közül sokan bűnösök voltak abban, hogy a hitehagyás az egész nemzetre kiterjedt. ’És odaszegődék Izráel Bál-Peórhoz’ (4Móz 25:3). Amikor Mózes felfigyelt erre, és észrevette a gonoszságot, az ellenség cselszövése annyira eredményes volt, hogy az izraeliták már nemcsak részt vettek Peór hegyeinél a féktelen bálványimádásban, hanem saját táborukban is kezdték gyakorolni a pogány szertartásokat” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 424. old.).

Újra meg újra ugyanazt a folyamatot látjuk: Isten hatalmas dolgokat visz végbe népéért, nagyszerű ígéreteket tár eléjük, ők pedig saját magukat teszik tönkre. Mi a helyzet velünk? Nekünk mit ígért Isten, és mi hogyan fogadjuk ígéreteit?

Nem szolgálhat mentségül bűnükre, hogy e férfiakat tőrbe csalták. Ott kezdő­dik, hogy ha engedelmeskedtek volna az Úrnak, ha megtartják parancsolatait, ha azt teszik, ami tudottan helyes, és nem nyitnak lassanként ajtót a kísértésnek, sosem következik be ez a szörnyű hitehagyás és szenvedés! Eleinte minden bizonnyal nem akartak olyan messzire menni, ameddig végül süllyedtek. Végtére is csak egy mulatságon vettek részt, méghozzá éppen Bálám, Istenük prófétája meghívására. Ugyan, mi rossz lehet ebben? Csakhogy milyen gyorsan irányíthatatlanná váltak a dolgok!

Még milyen példákat találunk a Bibliában arra, hogy ha valaki ajtót nyit a bűnnek, szörnyű következményekkel kellett szembesülnie, olyanokkal, amelyekre legvadabb álmaiban sem gondolt volna?

A Bibliában gyakran találkozunk ilyen történetekkel, már az Édentől, Évától kezdve Júdásig, aki Jeruzsálemben árulta el az Urat. Akiknek bölcsebbnek kellett volna lenniük, akiket Isten figyelmeztetett, és akiknek nagy világosságot adott, végül mégis úgy döntöttek, elutasítják a világosságot, és – persze, tetteiket igazolva, mentegetve – olyan bűnökbe estek, amelyek pusztító következményekkel jártak. Ám ki az közöttünk, aki ne tapasztalta volna ugyanezt saját életében? Isten arra kér, hogy engedelmeskedjünk neki; no nem mintha követelődző zsarnok volna, hanem azért, mert ismeri gyermekeit, tudja, mi a legjobb nekünk.

Olvassuk el 4Móz 25:4-5 verseit! Miért ez a súlyos büntetés? Lásd még a 8-9. verseket! Milyen tanulság van ebben számunkra?

Képzeljük el, micsoda szívfájdalmat jelenthetett az izraelitáknak, hogy meg kellett ölniük társaikat! Minden törzsnek kötelessége volt sorai közül kivégezni azokat, akik részt vettek a hitehagyásban. Bizonyára volt, akinek közvetlen családtagját kellett megölnie, fényes nappal. Szörnyű lehetett ez az egész tábor számára!

Mit tehetünk akkor, ha a hozzánk közel állók közül vesz részt valaki olyan bűnös dologban, ami káros lehet úgy ránk, mint másokra nézve? Mi a kötelességünk és feladatunk ilyen helyzetben? Kihez fordulhatunk segítségért, ha tanácstalannak érezzük magunkat?

Nehéz elképzelni, milyen káosz, kavarodás és fájdalom uralkodhatott az izraeliták között ebben az időben. Csak sejthetjük gyászukat, amint olvassuk 4Móz 25:6 versét: „ők pedig sírnak vala a gyülekezet sátorának nyílásánál.” Bizonyára a hitehagyást, a szenvedést és társaik halálát siratták. Mivel közben járvány is pusztított a táborban, félelmükben önmagukért és családjukért is sírhattak, hogy talán a következőkben rájuk kerül a sor. A gyülekezet sátoránál voltak, ami arra utal, hogy az Úrhoz könyörögtek: vegye el róluk a csapást.

Olvassuk el 4Móz 25:6-18 verseit! Mi történt itt valójában? Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből az esetből?

    _____________________________________________________________

Bár a szöveg nem fogalmazza meg tényszerűen, úgy érthetjük a történteket, hogy az izraelita férfi, Zimri éppen az asszonyt ölelte, amikor Fineás belépett a sátorba, és mindkettőjüket átszúrta dárdájával. Ez valóban borzalmas volt, de gondoljunk a körülményekre! Az egész nép sírva gyászol és könyörög az Úrhoz a történtek miatt, miközben Zimri – pimaszul és nyíltan vállalva bűnét – mindenki szeme láttára beviszi a táborba, bevezeti sátrába ezt a midiánita nőt, hogy ott legyen vele. Éppen akkor, amikor dühöng a járvány! Még súlyosabbá tette a helyzetet, hogy Zimri fejedelmi házból származott. Az elöljárók közé tartozott, tehát sokkal bölcsebben kellett volna viselkednie. Bizonyára azonban annyira eszét vette a csábítás, annyira úrrá lett rajta a vágy, hogy még a sátor előtt sírva gyászoló sokaság látványa sem fékezte meg.

A Bibliában számtalan példát találunk arra, hogyan homályosítja el a bűn az emberek józan eszét, és viszi rá őket a legmeggondolatlanabb és legésszerűtlenebb dolgokra. Gondoljunk Káinra, Dávid esetére Betsabéval, vagy arra, ahogy Júdás elárulta Jézust! Nem csoda, hogy a Biblia újra meg újra óva int a bűntől. Nem arról van szó, hogy Isten ne bocsátaná meg bűneinket, de a bűn olyannyira körbehálózhat, míg végül már nem is látunk benne rosszat.

Lelki életünkben tapasztaltuk-e már, hogy a bűnös dolgok elkövetése annyira megkeményíti az embert, míg végül nem is látjuk a bűnt olyan rossznak? Mit tehetünk, hogy kitörjünk a lelki életünkre olyannyira veszélyes, halálos csapdából?

A Sittimben történt szörnyű pusztulás után az Úr még nem végzett a midiánitákkal, akiknek csábítása oly nagy szenvedést okozott népének. A történtek ítéletért kiáltottak. A midiánitáknak ez a csoportja teljesen átadta magát a bálványimádásnak, és minden azzal együtt járó gonoszságnak. Az emoreusokhoz hasonlóan ez a midiánita törzs is „betöltötte gonoszságának poharát” (Ellen G. White cikke, Review and Herald, 1893. május 2.). Az Úr elhatározta pusztulásukat.

Olvassuk el Mózes negyedik könyve 31. fejezetében a midiániták pusztulásának történetét! Milyen kegyetlen mozzanatok nehezítik e beszámoló megértését?

Valóban nehéz felfogni, miért kellett mindenkit megölni, beleértve a gyermekeket is. Egyszerűen csak bíznunk kell abban, amit Isten kinyilatkoztatott önmagáról Jézus Krisztus által, elfogadva, hogy vannak dolgok, amelyeket a mi szemszögünkből nézve nem értünk, mert Isten nem tárta fel azokat előttünk.

Sokakat különösen zavarnak 4Móz 31:13-18 versei, ami érthető is. Ám szem előtt kell tartanunk néhány dolgot. A midiánita nők közül sokan közvetlenül is részt vettek abban a csábításban, ami végül több ezer ember halálát okozta, így ők saját bűnük büntetését kapták. Mi a helyzet azonban a fiatal, még szűz lányokkal, akik valószínűleg ártatlanok voltak?

Vajon az Úr azt akarta volna, hogy magukra maradjanak? A gyámoltalan fiatal lányok egyedül maradtak, hiszen szüleik mind meghaltak, sőt a társadalom is megszűnt körülöttük. Mi történhetett volna velük az akkori kegyetlen, veszélyes világban? Az izraelita táborba kerülve nemcsak megmenekültek azoktól a veszélyektől, amelyek magukra maradva leselkedtek volna rájuk, de az izraeliták jól is bántak velük, hiszen törvényeik megkívánták ezt.

Olvassuk el 5Móz 21:10-14 verseit! Hogyan segít jobban megértenünk, mi történt a lányokkal, akiket fogolyként vittek el az izraeliták?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    ________________________________________________________

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „Hitehagyás a Jordánnál” című fejezete, 423–438. old.

„Az izraelitákat akkor csábították bűnre, amikor külső nyugalomban és biztonságban voltak… elhanyagolták az imát és az elbizakodottság lelkületét ápolgatták… Hosszú és a világ előtt ismeretlen előkészítő folyamat megy a szívben végbe, mielőtt a keresztény nyilvános bűnt követne el. A tisztaságból és szentségből az értelem nem hirtelen zuhan alá a romlottságba, a bűnbe és a gonoszságba. Időbe telik, hogy azok, akik az Isten képére lettek teremtve, az állati vagy sátáni szintjére süllyedjenek. Szemlélődés által változunk el. A tisztátalan gondolatok megtűrése által az ember úgy nevelheti értelmét, hogy az egykor gyűlölt bűn kedves lesz számára” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 428–429. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Isten egyik ajándéka a nemiség, ám épp ez az, amit leginkább megrontott a bűn. Sátán újra meg újra igen eredményesen használja fel arra, hogy tőrbe ejtse és tönkretegye azokat, akik szeretik Istent és Őt akarják szolgálni. Hogyan tudjuk segíteni egymást e téren? Hogyan válasszuk meg öltözékünket, szavainkat, amit megnézünk, mire vigyázzunk megjelenésünket, magatartásunkat illetően, hogy ne botránkoztassunk és kísértésbe se essünk olyan bűn terén, ami annyi szenvedést okozott már?

2.        Az izraeliták nem egyetlen éjszaka leforgása alatt estek így bűnbe. Lépésről lépésre haladtak előre. Mi a helyzet ma az egyházban? Vajon alábbhagy-e óvatosságunk, és engedjük-e, hogy talán alig észrevehetően, de fokozatosan megkeményedjünk, és így Sátán csapdájába essünk? Milyen szerepe van e fontos területen alapelveinknek? Hogyan védhetnek meg ezek az elvek a lassan, de biztosan előrehaladó folyamattól, ami a hitehagyás és a romlás felé visz? Segíthetnek egyáltalán? Ha hasznosak, hogyan kell azokat alkalmaznunk?

ÖSSZEFOGLALÁS: Szolgáljon például számunkra Izráel erkölcsi összeomlása Kánaán határánál arra nézve, hogyan igyekszik Sátán hitehagyásra bírni Isten népét a végidőben! „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek; mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen” (Mt 26:41).

DIETRICH BONHOEFFER:

ÁLLOMÁSOK A SZABADSÁGRA VIVŐ ÚTON

FEGYELEM

Kezdd a szabadság fölkutatását a fegyelemmel,

tested, lelked is őrizd jól, zabolázzad a vágyat,

hogy ne húzzon-vonjon majd ide, majd oda téged.

Biztosan uralkodjál a tagjaidon s elméden,

csak ha engedelmesek, akkor visznek a célig.

Ily fegyelemben nyiladoz ím a szabadság titka.

TETT

A helyeset tedd bátran és ne az óhajtottat.
Miért lesed a lehetőt? A valót kell megragadnod.
Gondolat árja sodor? Csak tettben él a szabadság!
Törj ki tétovaságodból, események zúgnak,
Isten igéje, hited hordoz, megtart a viharban,
és a szabadság ujjongásra készteti lelked.

SZENVEDÉS

Fordulat áll be. Serény kezeid megkötve. Árván,
bús tehetlen nézed tetteid estét – hulltát.
Ámde föleszmélsz s jobbodat ejted nála erősebb
Kéz tenyerébe csöndesen, állhatatos lélekkel.
Lám egy pillanatig a tiéd lehetett a szabadság,
s máris nyújtod odább: fénnyel koszorúzza meg Isten!

HALÁL

Ünnep, jöjj, midőn a szabadság fénylik örökre!
Jöjj te, halál – mulandó testnek oldva bilincsét,
döntve falát vakká homályosuló léleknek,
hadd lássuk, amit eddig elirigyelt a sorsunk!
Tett, fegyelem, kín – mind utadon, szabadság. Végül
halván, Isten színe előtt igazán a miénk vagy!

                                            Fordította: Scholz László