SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 20–21; János 3:14-15; Jakab 4:4-15

„Menj fel a Piszga tetejére, és emeld fel a te szemeidet napnyugat felé és észak felé, dél felé és napkelet felé, és nézz szét a te szemeiddel, mert nem mégy át ezen a Jordánon” (5Móz 3:27).

Sokévi vándorlás után Izráel végül elérkezett Kádés-Barneába, az Ígéret Földjének déli határához. Miután oly sok mindenen keresztülmentek – az Úr kemény leckéket adott nekik, és súlyos büntetéseket kellett elszenvedniük azok­nak, akik nyíltan fellázadtak ellene –, az ember azt gondolná, a nép végre-valahára készen állt arra, hogy Isten a lehető legjobban fel tudja használni őket. Amint ismeretes, nem egészen így történt.

Ezen a héten tanulmányunk tárgya a Biblia legfontosabb, és mindent átható tanítása: Isten kegyelme és irgalma, ami népének hűtlensége, bűne és hálátlansága dacára is megmutatkozott. Az Édenben élő Ádámtól és Évától kezdve egészen a mai kor laodiceai egyházáig azt láthatjuk, hogy Isten kegyelemmel és irgalommal bánik azokkal, akik többnyire nem igényelték a győzelemre, hitre és szentségre vonatkozó ígéreteit.

Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy az Úr milyen készségesen megbocsát azoknak, akik megbotlanak és elesnek, még olyanoknak is, akiktől többet lehetett volna várni. Láthatjuk ezt Mózes esetében is, aki gyengesége, türelmetlensége, sőt talán önhittsége egy pillanatában szem elől tévesztette Istent, aki oly sokat tett már érte. Tehát ha Mózes elbukott, mit várhatunk önmagunktól?

Amikor a víz elapadt Kádés-Barneában, ahol Izráel táborozott, lehetőség kínálkozott arra, hogy a nép Istentől kérjen segítséget. A múltban is mindig gondoskodott róluk, miért tenne most másként? Ők azonban gyorsan elfeledkeztek a korábbi dolgokról, és megint csak régi panaszaikat zúdították Mózesre és Áronra.

Olvassuk el 4Móz 20:1-13 verseit! Mit parancsolt az Úr Mózesnek, és ő mit tett ehelyett? Vajon Isten szelíd, hűséges és áldozatos szolgája akkor miért viselkedett rá egyáltalán nem jellemző módon, úgy, mint akinek nincs hite, bizalma az Úrban?

Bizonyos mértékig érthető Mózes feszült lelkiállapota, hiszen akkoriban temette el nővérét, ami kétségtelenül mély fájdalommal töltötte el. Mindennek tetejében pedig újból ugyanazt a panaszáradatot kellett végighallgatnia, amivel a mostani zúgolódóknak már az atyái is keserítették. Az Úr szemében azonban ez nem volt mentség. „A víz bőségesen buggyant ki a kősziklából és kielégítette a népet. Azonban nagy hiba történt: Mózes ingerülten szólt a néphez… Amikor… magára vállalta azt, hogy önmagától emel vádat ellenük, ezzel megszomorította Isten Lelkét, és ártott a népnek. Türelmének és önuralmának hiánya nyilvánvalóvá lett. Így a népnek okot és alkalmat adott annak megkérdőjelezésére, hogy vajon a múltban megtett útjukon Isten irányítása, vezetése alatt álltak-e vagy sem? Sőt, saját bűneikre is mentséget találtak. Mózes éppen úgy megsértette Istent, mint ők. Azt mondták, hogy Mózes életútja és magatartása kezdettől fogva kiérdemelte a kritikát és a megrovást. Most végre megtalálták azt az ürügyet, amely után vágyakoztak, és amely segítségével elvethették mindazokat a dorgálásokat, amelyekben Isten részesítette őket szolgája, Mózes által” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 382–383. old.). Az Úr leghűségesebb és legszorgalmasabb szolgáinak is óvatosnak kell lenniük! Mózes bűnét az teszi még súlyosabbá, hogy aki elkövette, oly nagy kiváltságokat kapott. Gondoljuk át, hányszor látta Mózes Isten hatalmának megnyilvánulását; hányszor volt újra és újra szemtanúja az Úr csodálatos kinyilatkoztatásainak! Mégis, e sok tapasztalat birtokában is engedte, hogy énje felszínre kerüljön, és uralkodjon rajta. Milyen figyelmeztetés ez mindnyájunk számára!

Idézzünk fel egy esetet, amikor elfogyott a türelmünk, és igazán durva, rossz dolgot tettünk! Hányszor kívántuk már, bárcsak vissza tudnánk pörgetni az időt, meg nem történtté téve az okozott kárt?!

Olvassuk el 4Móz 20:23-29 verseit! Áron halálának leírásában mely részek mondanak különösen sokat? Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből önmagunkra és az Úr szolgálatában végzett munkánkra vonatkozóan?

    _____________________________________________________________

Mózes negyedik könyve 20. fejezete Mirjám halálával kezdődik, és Áron halálával zárul. Az idősebb nemzedék lassan kihalt; a fiatalok folytatták munkájukat. Ugyanezt láthatjuk egyházunkban is: az egyik generáció elmegy, de egy új követi, amely átveszi a stafétát. A kérdés azonban ugyanaz marad: vajon az új nemzedék tanul az előttük járók hibáiból és sikereiből?

Figyeljük meg a különbséget a Mirjám és Áron haláláról szóló beszámolók között! Mirjám halálát egyetlen rövid mondatban említi a Biblia, mintha hirtelen és váratlanul következett volna be. Mennyire más Áron halála, amit előre bejelentett az Úr.

Áron még halála előtt felment Mózessel és fiával, Eleázárral a Hór hegyére. Ott a közösség szeme láttára Mózes levette testvéréről a papi ruhát, majd unokaöccsére, Eleázárra adta fel azt. Rendkívül szemléletesen mutatta ez a jelenet, hogyan ruházza át Isten a felelősséget egyik nemzedékről a másikra. Áron hamarosan „népeihez takaríttatik”, de a főpap szolgálatát végezni kellett azután is. Más szóval, az egyház munkája és küldetése fontosabb egy-egy ember személyénél. Ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk a feladatot, akármilyen hűségesen is végezzük munkánkat, előbb vagy utóbb távozunk a színről, akkor pedig majd mások folytatják onnan, ahol abbahagytuk.

Különösen megindító lehetett ez a jelenet minden érintettnek. Mózes, aki tudta, hogy nemsokára ő is távozik az élők sorából, levette bátyjáról a szent ruhadarabokat, és ráadta unokaöccsére, Áron fiára. Áron, aki bizonyára igencsak bánta elkövetett hibáit, tisztában volt vele, hogy hamarosan meg fog halni. Eleázár a halál szélén álló apja szeme láttára vette magára a főpap tisztségének nehéz felelősségét. Mindeközben pedig a távolból, a hegy tövéből Izráel népe figyelemmel kísérte az eseményeket.

Ha holnap meghalnánk, vajon milyen örökséget hagynánk magunk után? Mit tettünk az Úr művében? Hogyan használhatnánk ki jobban azt a kevés időt, ami életünkből még hátravan (Jak 4:4-15)?

Mivel az Ézsautól származó Edom népe nem engedte át a határain Izráelt, meg kellett kerülniük az országot (lásd 4Móz 20:14-21). Az edomiták uralták ugyanis a Holt-tenger déli partjától az Akabai-öbölig húzódó területet.

Olvassuk el 4Móz 21:1-5 verseit! Mire panaszkodott a nép? Gondoljuk végig, mi minden történt velük, és mi mindenen mentek keresztül! Vajon nem jogosan zúgolódtak?

    _____________________________________________________________

Bármennyire is azt gondolták, hogy okkal panaszkodnak, az Úr nyilvánvalóan nem értett egyet ezzel. Hiszen vándorlásuk minden napján kegyelmének csodája tartotta életben őket. A sivatagban mindig volt vizük; kenyerük, az angyalok eledele (Zsolt 78:25) a mennyből szállt alá; békességet és biztonságot élveztek az árnyat adó felhő alatt nappal, a tűzoszlop mellett éjszaka. Soraikban nem volt beteg, lábuk nem dagadt meg a hosszú vándorlás alatt és ruházatuk „le nem kopott” róluk (5Móz 8:3-4; Zsolt 105:37). Kétségtelen, hogy megvoltak a küzdelmeik, problémáik, félelmeik, mint ahogy nekünk is; mivel azonban főleg a gondokra összpontosítottak, elfeledkeztek Isten áldásairól, amelyeket oly hosszú időn keresztül élvezhettek. Talán éppen az volt a bajuk, hogy Isten kegyelmét, irgalmát és gondoskodását olyannyira megszokva, mindezeket teljesen természetesnek kezdték tartani. Pedig ha az ember valamit magától értetődőnek, adottnak vesz, akkor könnyen előfordulhat, hogy már nem is értékeli!

Mennyi mindent veszünk természetesnek az életünkben? Miért olyan balga dolog ez?

    _____________________________________________________________

Az egyetlen gyógyír, ha naponta megköszönjük az Úrnak mindazt, amit nekünk adott. Ezért olyan fontos a hálaadás! Nem Istennek van szüksége a hálánkra, hanem számunkra lényeges, hogy teljes szívből köszönetet mondjunk az Úrnak, mert akkor nem tévesztjük szem elől azt, amiért hálával tartozunk neki.

Fogalmazzuk meg saját hálaadó zsoltárunkat! Írjunk bele mindent, amiért köszönettel tartozunk! Képzeljük el, hogy egy nap el kell majd énekelnünk. Hogyan segít ez abban, hogy ne essünk a hálátlanság bűnébe, és azokba a veszélyes csapdákba, amelyek abból következnek?

Bármennyire is úgy gondolták az emberek, hogy alapos okuk van a panaszkodásra, az Úr nyilvánvalóan nem tartotta sérelmeiket jogosnak. A pusztában eltöltött oly sok év után, amikor Isten számtalan csodáját láthatták, mit tesznek ismét? Régesrégi panaszaikat sorolják, hogy minek is vitte őket Isten a pusztába. Azért, hogy meghaljanak? Nem csoda, ha Isten nem indult meg jajgatásukon. Panaszkodásukat még érthetetlenebbé tette, hogy közvetlenül azelőtt győzték le a kanaánitákat.

Olvassuk el 4Móz 21:5-9 verseit! Miben látjuk ismét Mózes közbenjárói szerepét? Miért volt szüksége a népnek közbenjáróra, különösen akkor?

    _____________________________________________________________

Palesztinában körülbelül 35 kígyófaj él; némelyik faj mérge halálos. A pusztát ekkor elárasztó mérges kígyókat „tüzes kígyók”-nak nevezi a Biblia, utalva méregfoguk marásának szörnyű következményeire. Amint Isten visszavonta védelmező karját Izráeltől, sokakat megtámadtak a veszedelmes teremtmények. Tehát nem Isten küldte a kígyókat az izraelitákra, csak visszavonta tőlük addig felettük tartott oltalmát, a nép pedig ennek következményeit szenvedte.

Olvassuk el Jn 3:14-15 versét! Hogyan kapcsolja Jézus a kígyók történetét a megváltási tervhez? Milyen értelemben mondhatjuk, hogy mindnyájunkat megmartak a tüzes kígyók?

    _____________________________________________________________

A rézkígyónak a póznára tűzése még nem közömbösítette a kígyók mérgét. Az embereknek fel kellett nézni a rézkígyóra, el kellett dönteniük, hogy engedelmeskednek, és csak azután következhetett a gyógyulás, a szabadulás. Ugyanígy Jézus halála sem jelent önmagában üdvösséget a világnak. Biztosítja ugyan a megváltás útját, de ahogy a népnek a pusztában fel kellett nézni a kígyóra, úgy nekünk is fel kell tekintenünk Jézusra, és hit által nyerjük el mindazt, amit Ő ingyen, kegyelemből felkínál.

Hogyan tapasztaltuk már az életünkben Krisztus gyógyító hatalmát? Még milyen sérelmünket kell hozzá vinnünk, hogy vigasztalást, gyógyulást és erőt kapjunk a továbblépéshez, még ha elviselhetetlennek tűnik is fájdalmunk?

Csaknem negyven évvel korábban Izráel ugyanezen a területen már megpróbálta megtámadni a kanaánitákat, de csúfos vereséget szenvedett (4Móz 14:40-45). Az a nemzedék már kihalt a negyvenéves pusztai vándorlás során, az új pedig felkészült arra, hogy folytassa az elődeik által abbahagyott harcot.

4Móz 21:10-33 versei szerint mi a különbség aközött, ahogyan az izraeliták Szíhon királyhoz ill. Og királyhoz viszonyultak, amikor területüket megközelítették?

    _____________________________________________________________

 „Ezeket a Kánaán határain élő népeket megkímélte volna az Úr, ha nem helyezkednek szembe szavával, és nem kísérlik akadályozni Izráel előrenyomulását… Az emoreusok bálványimádók voltak, akik gonoszságukkal az életüket már eljátszották. Isten négyszáz évig mégis megkímélte őket… Isten mindazon csodái, amelyekkel Izráelt kihozta Egyiptomból, ismeretesek voltak előttük. Isten elegendő bizonyítékot adott nekik” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 403. old.).

Figyeljük meg, mennyire más volt Izráel haditerve a két királysággal szemben! Ami Og földjét illeti, nem kérték, hogy békésen átvonulhassanak rajta. Éppen ellenkezőleg! Az Úr kiűzte a királyt és seregeit városaikból, amelyek „magas kőfalakkal, kapukkal és zárokkal” voltak megerősítve (5Móz 3:5). A Mózes által adott isteni vezetést követve és ígéreteiben bízva Izráel képes volt teljesen legyőzni a harcmezőn a védvonalaiktól eltávolított Og királyt és emoreus seregét.

Izráel dalban is megörökítette a Jordánon túli vidéken élő emoreus királyok, Szíhon és Og elleni győzelmeket (Zsolt 135:10-12; 136:18-26), és e történetek fennmaradtak a nemzet krónikáiban is (Bír 11:18-22).

Negyven év elteltével Izráel népe végül belépett az Ígéret Földjére. Mennyi időt elvesztegettek hitetlenségük és bizalmatlanságuk miatt, holott Isten végig bizonyságát adta annak, hogy vezeti őket! Mennyi értékes időt hagyunk veszni mi is, amikor nem lépünk hittel előre?! A sok halogatás helyett hogyan tanulhatnánk meg jobban bízni Isten ígéreteiben, majd az ígéretek alapján cselekedni?

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „A megütött kőszikla”, 378–388. old.; „Vándorlás Edom körül”, 389–401. old.; és „Básán bevétele”, 402–407. old. címû fejezetei.

„Nikodémus vonzódott Krisztushoz. Amikor a Megváltó az újjászületésről magyarázott neki, vágyott arra, hogy ez a változás végbemenjen benne. De hogyan történt ez meg? Jézus válaszolt a fel nem tett kérdésre: ’Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen’ (Jn 3:14-15).

Ez már olyan terület volt, melyen Nikodémus is otthon érezte magát. A felemelt kígyó jelképe világossá tette számára a Megváltó küldetését. Amikor Izráel népe közül sokan elpusztultak a tüzes kígyók marásától, Isten utasította Mózest, hogy készítsen egy érckígyót, és helyezze el magasan a gyülekezet közepette. Azután hírül adták a táborban, hogy aki feltekint a kígyóra, életben marad. A nép jól tudta, hogy a kígyónak önmagában nincs ereje, nem tud segíteni. Krisztust szimbolizálta. Ahogyan a pusztító kígyók képmására készített jelképet felemelték gyógyulásuk érdekében, úgy fog az Üdvözítõ megjelenni ’a bűn testének hasonlatosságában’ (Róm 8:3)… Sem sebeik gyógyulásáért, sem bűneik bocsánatáért maguk semmit nem tehettek, csupán Isten ajándékába vetett hitüket kellett megmutatniuk. Rá kellett tekinteniük, hogy éljenek” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 136–137. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.     Gondoljuk végig még egyszer a tüzes kígyók történetét! Mire világít rá ez a történet Isten megváltási tervével kapcsolatban?! Hogyan segít alázatunkat megőrizni, ha arra gondolunk, hogy örökéletünket illetően Isten nélkül egészen tehetetlenek vagyunk?

ÖSSZEFOGLALÁS: Mózes negyedik könyvének ez a része a negyvenéves pusztai vándorlás utolsó mozzanataira összpontosít. A nõvérük, Mirjám halálát gyászoló Mózes és Áron igen felindult lelkiállapotban vétkezik az Úr ellen. Később a lázongó népet halált hozó kígyók támadják meg, de aki feltekint a rézkígyóra, amit Mózes az Úr parancsára készített, hit által testi-lelki gyógyulást nyer. Az alázatra késztető esetet követően pedig az Úr képessé tette Izráelt arra, hogy legyőzze a Jordánon túli területeken élő emoreusokat, és földjüket elfoglalja.

PETRŐCZ LÁSZLÓNÉ:

„EREJÜK MEGÚJUL”

Mert meglankadnak

a legkülönbek is,

megfáradnak és

leroskadnak,

csontjaikat égeti

a menetelés láza,

lelküket összegyűri

a fel nem tett

kérdések, meg nem

adott válaszok,

üresen botorkáló

feleletek riadalma!

De fel tudnak

egyenesedni, akik

az Úrban bíznak.

Hallják a száguldó

idők Parancsolatait,

szárnyrakelnek,

erejük megújul,

derekukat felövezik

és zsoltárokat énekelnek.