SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 9, 18–19; 1Péter 2:9; Jelenések 14:6-12

„Monda pedig az Úr Áronnak… Én vagyok a te osztályrészed és a te örökséged Izráel fiai között” (4Móz 18:20).

Kóré lázadása és a botok próbája után szükségessé vált a papok és a léviták konkrét feladatai közötti különbség további részletezése. Bár mindkettő Istentől rendelt tisztség, az Úr egyértelműen elválasztotta a kettőt egymástól. Igaz, hogy mindkét funkció megszűnt már régen, mégis vannak tanulságok, amelyeket levonhatunk ebből a történetből.

Figyeljük meg például, milyen szentnek és ünnepélyesnek számítottak ezek a tisztségek! Ebbõl számunkra is az a tanulság, hogy igen komolyan kell vennünk minden szent kötelezettségünket és feladatunkat.

Figyeljük meg azt is, mennyire függtek egymástól ezek az emberek, de nemcsak saját körükben, hanem a nép egészén belül is ugyanez a kölcsönös egy­másrautaltság volt jellemző. Mint egyházi és mint gyülekezeti közösség, ebből is levonhatjuk a tanulságokat. Továbbá a kegyelem szerepére is felfigyelhetünk e fejezetekben, hiszen az érintett személyek érdem nélkül kapták ajándékaikat. Csakis azért töltötték be tisztüket, mert Isten adta azt nekik, és nem azért, mert méltók voltak rá.

Milyen nagyszerűen jelképezi ez az evangéliumot!

„Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép. Ezek azok az igék, melyeket el kell mondanod Izráel fiainak” (2Móz 19:5-6).

Hogyan tudjuk alkalmazni a fent leírtakat magunkra, mint egyházra, amit arra hívott el az Úr, hogy üzenetét eljuttassa a világnak? Lásd 1Pt 2:9; Jel 14:6-12!

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

4Móz 18:1-ben az Úr szerette volna arról biztosítani a népet, hogy nem fognak meghalni, ha az általa erre a feladatra kiválasztott papok közvetítésével közelítik meg a szent sátort, mert a papok közbenjárók lesznek köztük és az Úr között. A többi lévitától eltérően a papok felelőssége volt, hogy felügyeljék: illetéktelen személyek ne közelíthessék meg a sátort, beszennyezve azt. A közösségnek így nem kellett annyira félni attól, hogy a sátorhoz közelítve a halál kockázatát vállalják.

Olvassuk el 4Móz 18:1-7 verseit! Milyen egymástól eltérő feladatokról olvasunk itt?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Fontos megfigyelnünk, hogy bár az egész nép „papok birodalma” volt, csak bizonyos emberek végezhettek egyes feladatokat; mint ahogy itt is láthatjuk: a lévitákat és Áron családját elkülönítette Isten a „köznéptől”, sőt, Áron családját is a lévitáktól. Egyértelmű, hogy az Újszövetség idején az ilyen, öröklődésen alapuló szerepek – mint amilyen a léviták tiszte volt – már megszűntek, de az Újszövetségben is olvasunk különböző egyházi tisztségekről (1Kor 12:28-31; Ef 4:11).

Milyen lelki ajándékokkal rendelkezünk, és hogyan tudnánk azokat jobban kamatoztatni saját gyülekezetünkben?

Amikor az Úr utasítását olvassuk 4Móz 18:1-7 verseiben, néhány mozzanat egyértelműen kitűnik. Először is: az Úr világossá teszi, hogy Ő az, aki kiválasztja az embereket a tisztségekre. Talán a korábbi problémák miatt – nemcsak Kóréra és társaira, de Mirjámra és Áronra is gondolunk itt – kellett ezt hangsúlyozni. Így legalább nem volt kérdés, ki miért kapta tisztségét. Azért voltak ott, mert Isten egy időre oda helyezte őket. Figyeljük meg azt is, miért rendezte az Úr így ezt a beosztást. Azért volt ez, „hogy ne legyen ezután harag Izráel fiai ellen” (5. vers). Itt újra láthatjuk Isten kegyelmét még a legszörnyűbb ítéletek közepette is. Isten népe megmentésére törekszik, és nem arra, hogy kárhoztassa, vagy elpusztítsa őket. Az egész megváltási terv, elejétől a végéig azt bizonyítja, hogy az Úr meg akarja menteni a bűnbe esett embereket a pusztulástól, ami máskülönben a törvényszegés elkerülhetetlen következményeként rájuk szakadna (Jn 3:16-18).

Milyen kifejezést használ az Ige arra, hogy minek számítottak a léviták a papság számára, illetve mi volt a papság Áron családja számára? Milyen tanulság rejlik ebben?

Az ajándék fogalmára gondolva olyasmi jut eszünkbe, amit nem kell kiérdemelni. Teljes mértékben ingyen, kegyelemből kapjuk. Ezek az emberek nem azért nyerték tisztüket, mintha bármi érdemük lett volna, hanem Isten kegyelméből és gondviseléséből, kiváltságként.

Egyszóval: az Úrnak emberekre volt szüksége e munka végzéséhez, és isteni bölcsessége folytán őket választotta. A szent feladattal természetesen szent kötelességek jártak együtt. Élet és halál kérdése volt ott minden történés – úgy fizikailag, mint lelkileg –, hiszen a földön a szent sátornál jelent meg Isten. Továbbá mindez előképeként is szolgált annak, amit Jézus tett értünk itt a földön, és amit a mennyben végez (Zsidók 9). Ezek az előképek és árnyékszolgálatok kicsiben mind a Golgotára mutattak előre. Emberek végső sorsa forgott kockán. Ezért az ünnepélyes komolyság, amelyben Isten ezeknek az embereknek a tisztségét részesítette.

Gondoljunk velünk született képességeinkre! Tekintet nélkül arra, milyen sok munkát fektettünk azok fejlesztésébe, attól még ajándékok maradnak: ajándékok, amelyeket Istentől kaptunk. Mit teszünk ezekkel az ajándékokkal? Saját dicsőségünkre használjuk fel őket, vagy mások javára és az Úr ügyének előmozdítására? Szükségünk van-e alapos önvizsgálatra és változásra?

Miután szólt a vallási szolgálattevők közötti különbségről, az Úr a továbbiakban a megélhetésükkel kapcsolatos rendelkezéseit közli. Munkájuk nyilvánvalóan teljes munkaidőt jelentett, ami azzal járt együtt, hogy ők nem szolgáltak „asztalok körül” (ApCsel 6:2), így tartva el magukat. Az anyagi támogatásnak tehát máshonnan kellett érkeznie.

Olvassuk el 4Móz 18:8-20 verseit! Mely pontok tűnnek a leglényegesebbnek?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Sok érdekes gondolat tűnik ki ezekből a versekből. Figyeljük meg például, milyen szorosan összekapcsolja az Úr a neki bemutatott áldozatot azzal, amit a papságnak adnak. Azaz, a neki szánt áldozatokat és felajánlásokat Ő a papoknak adta. Ennélfogva, amikor az emberek az Úrnak vittek áldozatot, ugyanakkor a papoknak juttatták azt. Ez mutatja, milyen szoros volt az Úr kapcsolata a papsággal, akik közvetítő szerepet töltöttek be Isten és a nép között.

Ugyanakkor látható, hogy a papok is emberek voltak: noha kiváltságos tisztet nyertek, létfenntartásuk tekintetében a népre voltak utalva. Amikor az emberek olajuk, boruk, gabonájuk stb. legjavát nekik adták, ez kétségkívül folyamatosan arra emlékeztette őket, hogy kötelességük hűségesen szolgálni a népet, és nem szabad visszaélniük az Istentől kapott tisztséggel.

A gyermekek vagy állatok pénzen történő megváltásával az Úr a helyettesítés fogalmát tanította Izráel népének, arra utalva, hogy egy nap majd Krisztus életét adja a bűnösök helyetteseként (1Pt 1:18-19). A só, amit minden áldozathoz hozzáadtak, szintén jelkép volt: Istennek a népével kötött állandó szövetségére utalt (3Móz 2:13).

Milyen szent feladataink vannak a közösségben? Mennyire végezzük hűségesen a ránk bízott munkát? Mit tehetnénk másként, hogy még jobban teljesítsük kötelességeinket?

Bár Lévi törzse nem kapott földterületet, övék lett 48 város, és ezek közül 13­-ban a papok családjai laktak (Józs 21:19, 41). Az Úr kijelentette, hogy „én vagyok a te osztályrészed” (4Móz 18:20).

Az áldozatokból kapott részen kívül még milyen tervet készített az Úr, hogy gondoskodjon a papokról és a lévitákról? 4Móz 18:21-32

    _____________________________________________________________

Ősrégi szokás volt, hogy az ember jövedelme tizedrészét visszaadja az Úrnak (3Móz 27:30). A Biblia abban a történetben tesz róla először említést, ahol arról ír, hogy Ábrahám tizedet ad Melkisédeknek, Sálem pap-királyának (1Móz 14:18-20; Zsid 7:1-2). Jákób szintén megfogadta az Úrnak, hogy minden keresetének tizedét neki adja (1Móz 28:22). Az Úr most beilleszti a rendtartásba Izráel tizedét, Lévi egész törzsének szánva, beleértve a papok családját is.

Ugyanakkor azonban még a léviták is – akik maguk is a tizedből éltek – fizettek tizedet, nekik is le kellett adniuk mindennek a „legjavát”, amit kaptak. Az ő tizedük Áront illette. Ez nemcsak a papság fenntartását szolgálta, hanem azt is tudatosította bennük, hogy Istentől függnek, és mindent tőle kapnak. Nekik is ki kellett mutatniuk hálájukat azzal, hogy hűségesen fizették a „tized tizedét”. Ha a népnek mindig emlékeznie kellett arra, hogy az Úrtól függnek, mennyivel inkább igaz ez a lévitákra?

Olvassuk el 4Móz 18:32 versét! Milyen üzenet van ebben az igében a léviták szent elhívását illetően?

    _____________________________________________________________

Istennek ebben a tervében mindenkinek megvolt a szerepe, mindenkinek volt tennivalója. A papok és a léviták szent kötelessége a sátorban folyó szertartások levezetése és a sátor szolgálata volt, míg a népé az, hogy hűségesen fizessék a tizedet. A tizedfizetés igazán nem jelentett nagy áldozatot, ha figyelembe vesszük mindazt, amit a léviták és a papok szolgálat gyanánt tettek értük. Ami a feladatokat illeti, a különböző csoportok bizonyos értelemben kölcsönösen egymásra voltak utalva, az egész nép pedig összességében az Úrtól függött.

A hibátlan, igába még nem fogott vörös tehén feláldozása volt a legkülönösebb szertartás Izráel áldozati rendszerében (4Mózes 19). Milyen tanulságokat vonhatunk le belőle?

    _____________________________________________________________

A tehénnek vörösnek kellett lennie, jelképezve a vért – nyilvánvalóan Jézus vérét. Csak hibátlan állatot áldozhattak fel, ami sosem viselt igát. Ez szintén Krisztusra utal, a tökéletes áldozatra, aki önként jött el, hogy elvégezze az engeszte­lés munkáját. A kötelesség igája nem terhelte Őt, hiszen független volt, és felette állt minden törvénynek. A vörös tehenet kivitték a táboron kívülre, és ott áldozták meg. Krisztus is Jeruzsálem kapuin kívül szenvedett (Zsid 13:12), hiszen a Golgota Jeruzsálem kapuin kívül esett. Ennek az volt az üzenete, hogy Krisztus nemcsak a zsidókért halt meg, hanem az egész emberiségért (Róm 5:12-20). Azt hirdette ezzel is a bűnbe esett világnak, hogy mindnyájuk Üdvözítőjeként jött, és kéri, fogadják el az általa felkínált üdvösséget. Miután leölték a vörös tehenet, a hófehér ruhába öltözött pap a tenyeréből hétszer a sátor felé hintette a feláldozott állat kiömlő vérét. A tökéletesen igazságos Krisztus is, miután vérét ontotta, belépett a mennyei szentélybe, hogy ott szolgáljon a bűnösökért, ahol vérével szerez megbékélést Isten és az emberiség között (lásd Zsid 10:21-23).

Ezután hamuvá égették a tehenet, ami az áldozat teljes és maradéktalan voltát jelképezte. A hamvakat egy olyan valaki gyûjtötte össze és helyezte a táboron kívülre egy tiszta helyre, aki nem szennyezte be magát a holttesttel. Amikor tisztító szertartást akartak végezni, vettek valamennyit a tehén hamvából, és forrásvízzel töltött edénybe szórták. Ez a tisztának számító ember fogott egy cédrusfából készült botot, egy skarlátvörös ruhadarabot és egy köteg izsópot, és azokat az edénybe mártva meghintette a sátort és a jelenlévő embert. Többször is megismételték e szertartást, amelyet a bűntől való tisztulás érdekében végeztek, hogy alapos legyen. A tisztátalannak számító emberre hintett tisztító víz Krisztus vérét jelképezte, amely kiontatott, hogy erkölcsi tisztátalanságunktól megtisztítson. A többszörös meghintés pedig a megtérő bűnösért végzett munka alaposságát jelzi. Mindenét meg kell szentelnie. A bűnösnek nemcsak lelkileg kellett megtisztulnia, hanem élete minden területén tisztaságra és szentségre kellett törekednie.

Vizsgáljuk meg saját életünket! Mely dolgokat kell alávetnünk a megtisztítás folyamatának? Mihez ragaszkodunk mindenáron, és miért?

„Istennek a tized rendszerére vonatkozó, egyszerű, és mindenki számára egyenlőséget biztosító terve tökéletes. Mindenki hittel, bátran követheti, mert Istentől eredt. E bölcs tervben az egyszerűség és a hasznosság ötvöződik, megértéséhez és gyakorlásához nem szükséges mélyreható tanulmányok folytatása. Mindenki érezheti, hogy része lehet a megváltás fontos művének előre vitelében. Minden férfi, nő és fiatal lehet az Úr pénztárosa, és segíthet abban, hogy a tárház ne maradjon üres…

E rendszer által nagy dolgokat lehet véghezvinni. Ha mindenki elfogadná azt, és Isten éber, hűséges sáfára lenne, akkor nem lennének híjával az eszközöknek, amelyek segítségével hirdethetik a világnak szóló utolsó figyelmeztető üzenetet” (Ellen G. White: Gospel Workers. 223. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.   Milyen kérdések merülnek fel ma az egyházban a tizedfizetéssel kapcsolatban? Miért fontos a tized nemcsak az egyház működése, de a tizedfizető lelki jóléte szempontjából is?

2.  Tekintsük át újra a vörös tehénről szóló csütörtöki tanulmányt! Mit mond el Krisztus haláláról és értünk végzett szolgálatáról? Mindennek fényében tehát, mennyire szükséges megtisztulnunk a bűntől? Mit tett Krisztus, ami által gyõzhetünk a bűn felett?

3.   Gondoljunk az otthonunkra! Vannak-e olyan dolgaink, amelyeket el kellene távolítanunk, mert beszennyezhetnek? Könyvek, DVD-k, bizonyos zene, magazinok stb.? Mi tartozik ebbe a körbe, és miért kell megszabadulnunk tőlük?

4.   Hogyan segíthetünk másoknak, különösen gyülekezetünk fiataljainak, hogy az Úr művében használják Istentől kapott talentumaikat? Más szóval, miként vezethetjük rá azokat, akiknek valóban vannak lelki ajándékaik, hogy amit kaptak, azt jól, jó helyen hasznosítsák? Kötelességünk-e segíteni nekik?

ÖSSZEFOGLALÁS: Kóré lázadása és a papi hatalom utáni vágya miatt Isten utasításokat adott Mózesnek (a nép érdekében) arra vonatkozóan, hogy különbséget tegyen a papok és a léviták szerepe között. A papi tiszt ajándék volt Istentől, a léviták pedig a papság számára számítottak ajándéknak. Mindkét csoport a tizedből élt. Isten terve szerint a vörös tehén hamvával kevert víz is eszköz volt arra, hogy különleges megtisztítási szertartást végezzenek, ami az embert a bűn szennyétől megtisztító isteni kegyelmet jelképezte.

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET:

TEREMTŐ ISTEN

Megnyílt az ég.
Csak egy vakító fényesség látszott.
És dörgött olyan végtelen erővel,
hogy az idegeimben is megrázott.
Kerestem a villámok útjait, de
nem tudta követni emberi szemem.
Vihar tombolt,
csavarta a fákat:
rólad beszélt hatalmas Istenem!
Én gyönyörködtem
végtelen erődben,
lelkem az alázat útjait kereste,
s a mindenséget rázó dörgések hangjába
az ajkam imáját, csak beleremegte.

–     Teremtő Isten!

Ki mennyben és földön

el nem képzelhető hatalommal bírsz,

a fellegekbe villámló betűkkel

a természetnek, szabott törvényt

Te írsz.

Az én lelkembe,

az én szívembe is

villámló betűkkel

írd be útjaid,

s a villámok útján

teremtő szavadnak

soha el nem múló,

dörgő visszhangjait.