SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 11–14

„Mindeneket zúgolódások és versengések nélkül cselekedjetek; hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon” (Fil 2:14-15).

Amikor a felhőoszlop felemelkedett a Sínai-hegynél felállított szent sátorról, és a papok elindultak a frigyládával, Mózes így szólt: „Kelj fel Uram, és széledjenek el a te ellenségeid, és fussanak el előled a te gyűlölőid” (4Móz 10:35). Olyan volt ez, mint egy győzelmi kiáltás. Izráel hatalmas seregei örömmel indultak el. Végre úton voltak az Ígéret Földje felé!

Képzeljük el, milyen lehetett Isten látható jelenlétére tekinteni! Azt gondolnánk, hogy egy ilyen világos, egyértelmű jel láttán a nép készségesen és örömmel engedelmeskedik Isten minden parancsának, amint az atyáiknak, sok évvel azelőtt adatott ígéret beteljesedése felé haladnak.

Persze a dolgok nem egészen így működnek, még Isten népének életében sem. Ezen a héten áttekintjük, hogyan követte egyik zűrzavar a másikat a kétség, a hitetlenség és a hálátlanság megnyilvánulásai miatt. Tanulás közben gondoljuk át, milyen párhuzamok rejlenek mindebben számunkra, akik még nagyobb ígéret beteljesedésére várunk (Zsid 11:40)!

Olvassuk el 4Mózes 11. fejezetét, majd tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:

Miért olyan fontos emlékezni arra, hogyan vezetett Isten a múltban?

    _____________________________________________________________

Hogyan értsük az Úr válaszát?

    _____________________________________________________________

Mit tanulhatunk ebből az esetből étvágyunk féken tartásának fontosságáról?

    _____________________________________________________________

A héber szöveg „gonosz zúgolódóknak” nevezi az elégedetlenkedőket. Persze csak feltételezhetjük, milyen „gonoszságokat” mondhattak. Talán úgy érezték, hogy Isten halálos csapdába vezette a népet a pusztában a tejjel és mézzel folyó Ígéret Földje helyett. Az Egyiptomban átélt csodák és a Vörös-tengeren való átkelés után panaszkodásuk lázadásnak számított. Mivel befolyásuk ragályos és pusztító lett volna a fiatal nép számára, a tábor szélén az Úrtól jövő tűz emésztette meg őket (4Móz 11:1), amely csak Mózes közbenjárására aludt ki.

Az embereknek nem igazán volt okuk a panaszkodásra az élelem miatt. A mannát többféleképpen is el lehetett készíteni: megőrölni, mozsárban összetörni, meg lehetett főzni és meg is lehetett sütni (2Móz 16:23; 4Móz 11:8). Bizonyos, hogy Isten, aki annyiféle ízletes csodát teremtett az emberiség számára, nem élvezhetetlen dolgokkal táplálta szövetséges népét. Mindig volt kéznél kecske-, juh- és tehéntej is, amiből vajat készíthettek (5Móz 32:14). Ami a húsételeket illeti, a különböző áldozatok, fogadalmak, hálaáldozatok és szabad akaratból adott áldozatok mind közös étkezéssel végződtek, amikor is a pap, az áldozatot bemutató, annak családja és szolgái, valamint a meghívott léviták együtt részesültek az áldozat elkészített húsából. Egyáltalán nem éheztek!

Szoktuk mondani: „Vigyázz, mit kérsz, vagy miért imádkozol: lehet, hogy megkapod!” Mit jelent ez, és mit tanulhatunk belőle?

Amikor Izráel olyan hamar visszatért a bálványimádáshoz és az aranyborjú előtt hajlongott, Mózes könyörgött Istennek, hogy bocsásson meg nekik, „ha pedig nem – mondta – törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál” (2Móz 32:32).

Később azonban mit tett Mózes, amikor látta, hogyan sír a nép, ki-ki saját sátra előtt, így kiáltozva: „Kicsoda ád nékünk húst ennünk” (4Móz 11:4)? Miért volt indokolatlan a viselkedése? Hol látjuk kiütközni e nagyszerű vezetõ emberi mivoltát? 10–15. versek

Olvassuk el 4Móz 11:21-23 verseit! Hogy nyilvánult meg ismét Mózes emberi természete?

Mózes elkövetett hibákat, és alkalmanként a bizalma is megingott, pedig az Úr igyekezett enyhíteni a számára túl nehéznek tűnő terhein azáltal, hogy kijelölt 70 vént, akik munkájában segítették (16–17. versek). A 70 férfi valami hasonlót tapasztalt ahhoz, amit Krisztus tanítványai éltek át pünkösdkor, amikor a Lélek leszállt rájuk – csak a vének „prófétáltak”. Így részesítette őket tisztességben az Úr az egész nép előtt.

„Ezen emberek kiválasztására sosem lett volna szükség, ha Mózes megélt hite megfelelt volna azoknak a bizonyítékoknak, amelyek támogatásával tanúbizonyságot tett Isten hatalmáról és jóságáról. Mózes azonban annyira felnagyította saját terheit és szolgálatait, hogy majdnem szem elől tévesztette azt a tényt, hogy ő csak eszköz, amellyel Isten munkálkodik. Nem volt megbocsátható a legkisebb mértékben sem, hogy ezt megengedte magának, mert éppen a zúgolódás lelkülete volt Izráel átka” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 341. old.)

Olvassuk el gondosan 4Móz 11:20 versét! Az Ige ezt írja Izráel népéről: „megvetettétek az Urat, aki közöttetek van”. Az Úr megvetése nem nyílt hitehagyást, vagy Isten létének tagadását jelentette, és nem is azt, hogy valakinek a nevét kihúzzák a gyülekezeti névsorból. Mi a tanulság ebből az esetből, hogy mennyire könnyen becsaphatjuk magunkat, ha azt hisszük, jó a kapcsolatunk Istennel?

Mózes felesége, Cippóra a két fiával együtt apjánál, Midián papjánál maradt az egyiptomi csapások ideje alatt. Miután Izráel letelepedett a Sínai-hegynél, Jetró elvitte Cippórát és a gyermekeket Mózeshez. Cippóra észrevette, mennyire kimerültnek látszik Mózes, és ezt apjának is megemlítette. Jetró alaposan megfigyelte Mózes vezetési módszerét, és egy szervezeti változtatást javasolt: nevezzen ki Mózes elöljárókat az ezres, százas, ötvenes és tízes csoportok élére. Továbbá azt is tanácsolta, engedje meg nekik, hogy kisebb jelentőségő ügyekben ítélkezzenek. A nagyobb horderejő ügyeket pedig Mózes terjessze Isten elé. Ő ezt elfogadta, így a kiválasztott férfiak „ítélik vala a népet minden időben” (2Móz 18:13-26). Később azonban ez irigységet és féltékenységet szült Mirjám és Áron szívében.

Olvassuk el 4Mózes 12. fejezetét! Milyen torz jellemvonások ütköztek ki Mirjámban és Áronban? Bűnük milyennek tűnik, szemben Mózes magatartásával és jellemével? E szomorú történet alapján vajon hogyan tekint Isten az ilyen elítélendő viselkedésre?

    _____________________________________________________________

4Móz 12:1 versében az eredeti héber szövegben a „szólának” ige egyes számban és nőnemben szerepel, ami azt jelzi, hogy Mirjám volt az, aki az 1. vers után következő vádakat felhozta. Mirjám féltékenységből azzal vádolta Cippórát, hogy ő vette rá Mózest a Jetró által javasolt bírák kinevezésére. Majd kúsitának is nevezte, talán sötét bőre miatt, holott Cippóra valójában midianita volt, Ábrahámnak Ketúrától született fia, Midián leszármazottja. A midianiták is az egy igaz Istent imádták. A kúsita gúnyos elnevezés onnan is eredhetett, hogy a Sínai-hegytől, valamint az arábiai Akabai-öböltől keletre elterülő területen több kúsita törzs is élt a midianiták között. Ezért mindkét névvel illethették, mint ahogy ma egy német származású, de már az Egyesült Államokban született embert is nevezhetünk németnek, de amerikainak is. Valószínűbb azonban, hogy Mirjám gúnyosan használta ezt a kifejezést.

Mirjám és Áron komolyan hitt Istenben, és mindketten hatalmas csodáknak lehettek tanúi, mégis nagyon csúnya viselkedésnek engedtek te-ret. Vizsgáljuk meg saját szívünket! Milyen helytelen magatartásformától kell megszabadulnunk, mielőtt azok lelki romlásunkat okoznák?

Hónap szerint talán szeptember lehetett, a szőlőültetvényeken lassan beért a termés, és a fügefák is másodszor teremtek. Az izraeliták vándorlása mindössze 11 napig tartott, és már el is értek Kádés-Barneába, ami Kánaán déli határánál feküdt. Csak elképzelni tudjuk, mekkora öröm és boldogság vett erőt a hatalmas sokaságon, amint közeledtek dédelgetett álmaik földjéhez!

Olvassuk el 5Móz 1:19-23 verseit! Milyen hibát követtek el a történet szereplői?

Miután átolvastuk 4Mózes 13. fejezetét, válaszoljunk az alábbi kérdésekre: Az Úr ugyan megengedte, hogy kémeket küldjenek ki, miért jelentett ez mégis kompromisszumot? Milyen következményekkel járt ez a lépés?

    _____________________________________________________________

Mit árul el a népről a többség reakciója, noha korábban saját szemükkel látták Isten hatalmának csodálatos megnyilvánulásait?

    _____________________________________________________________

Kétségtelen, hogy a nép nagyon örült, mihelyst meghallotta, milyen termékeny földön van leendő otthonuk. Ámulva nézték a hatalmas szőlőfürtöket, amelyeket két férfinek kellett cipelni. Valóban nagyszerű az a föld, még legmerészebb álmaikat is túlszárnyalja!

Ám mint ahogy az lenni szokott a bűnös földön, problémák mindig akadnak – még akkor is, ha Isten vezet. Természetesen az Úr tudta, hogy ott élnek a pogány népek. A héberek nem gondolták, hogy képes megoldani ezt a helyzetet? Hiszen emlékezzünk csak, mit tett az egyiptomiakkal!

Mégis, Isten hatalmáról és ígéreteiről elfeledkezve, csak az előttük tornyosuló akadályokat látták. Káleb és Józsué kérlelésének ellenére a másik tíz kém elkeserítő híreket zúdított az izraelitákra.

Hogyan tanulhatnánk meg bízni Istenben akkor is, amikor látszólag legyőzhetetlen akadályok keresztezik utunkat? Ma milyen döntéseket hozhatunk annak érdekében, hogy szembe tudjunk nézni a holnappal?

Olvassuk el 4Mózes 14. fejezetét! Mi ennek a történetnek a legsúlyosabb és legfontosabb lelki tanulsága számunkra? Milyen vonatkozásban mondhatjuk, hogy sokszor mi is ugyanúgy teszünk, mint az ószövetségi nép?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Az izraeliták számtalan szörnyű bűne közül talán az volt a legmegdöbbentőbb, hogy vezetőt akartak választani, aki visszaviszi őket Egyiptomba (3-4. versek). Ha belegondolunk, hogy Egyiptom a bőn, a halál szolgaságának és az Istentől való elidegenedésnek a jelképe, akkor egy ilyen csodálatos szabadulás után nem találni mentséget tetteikre.

„A hűtlen kémek nagy hangon vettek részt Káleb és Józsué bevádolásában. A nép pedig azt kezdte el kiáltozni, hogy kövezzék meg őket. A megkergült tömeg kődarabokat ragadott, hogy megölje e hőséges embereket. Az őrültségre jellemző ordítozással rohantak előre. Hirtelen a kövek kihullottak kezükbõl, és mélységes csend ereszkedett rájuk. Remegni kezdtek a félelemtől. Isten közbelépett, hogy megakadályozza gyilkos szándékuk megvalósítását. Isten jelenlétének dicsősége lángoló fényként világította meg a sátrat… senki sem merte folytatni ellenállását” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 353. old.).

Mi mutatja Isten hosszútűrését és kegyelmét, amit még ezekkel az emberekkel szemben is kinyilvánított, akik ilyen nyíltan fellázadtak ellene?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Figyeljük meg, mit tettek, miután az Úr büntetését megkapták! Bizonyos értelemben elutasították az Úr segítségét, és a maguk erejéből próbáltak cselekedni, ami persze tragédiához vezetett. Ha egyszerűen bíztak volna Istenben, aki oly sokat tett értük addig is, akkor elkerülhették volna a bajt. Sajnos, mint ahogy az minden bűn esetében igaz, sok ártatlan is szenvedett mások vétkéért, akiknek pedig semmi közük nem volt a lázadáshoz.

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „A Sínaitól Kádesig” című fejezete, 334–348. old. és „A tizenkét kém” című feje­zete, 349–358. old.

„Ezek az emberek rossz útra tértek, konokul szembehelyezkedtek Kálebbel, Józsuéval és Mózessel, sőt magával Istennel is. Minden lépéssel, amit megtettek, csak még elszántabbak lettek. Elhatározták, hogy kedvét szegik mindazoknak, akik birtokukba akarják venni Kánaánt, és ennek megvalósítása érdekében fáradoznak. Eltorzították az igazságot, hogy fenntarthassák káros befolyásukat. ’Olyan föld az’ – mondták – ’amely megemészti lakóit’. Ez nemcsak rosszindulatú beszámoló, hanem hazugság is volt. Ez a hazugság önmagával is összeegyeztethetetlen, önmagának is ellentmondó volt. A kémek azt jelentették erről az országról, hogy termékeny, virágzó ország, és a lakói óriás termetű emberek. Mindez lehetetlen lett volna, ha az ország éghajlata egészségtelen. Amikor az emberek hitetlenségre adják szívüket, akkor Sátán uralma alá helyezik magukat, és senki sem tudhatja, milyen messzire vezeti majd el őket” (i. m. 351–352. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Miért oly fontos az Úr iránti szeretetet és hálát ápolni a szívünkben, bármilyen helyzetbe kerülünk is? Körülményeinktől függetlenül mindnyájunknak van miért hálát adnunk! Miért fontosabb ezen gondolkodni, mintsem a bajokon, amelyek mindnyájunkra szakadnak? Miért szükséges a dicséret és a hála ahhoz, hogy a hitünk erős maradjon?

2.       Tapasztaltuk már, milyen ragályos a bírálgatás és a panaszkodás, és mennyire gyorsan átragad ránk is másokról? Mire figyelmeztet ez azzal kapcsolatban, hogy mennyire meg kell gondolnunk szavainkat?

3.      Vajon előfordulhat velünk is, akik Jézus második eljövetelét várjuk, hogy a hosszúnak tűnő várakozás alatt hasonlóan viselkedünk ahhoz, mint amit a héberek történetében elítélünk?

ÖSSZEFOGLALÁS: Izráel pusztai vándorlásának egyik legszörnyűbb időszaka volt az a 11 nap, amíg a Sínai-hegytől eljutottak a Kánaán határán fekvő Kádés-Barneáig. Úgy tiltakoztak a manna ellen, hogy Mózes már könyörgött Istennek, hagyja őt ott helyben meghalni. Mirjám és Áron bántó kritikája újabb csapásként érte Mózest. Végül a kémek ártó szavai hallatán a nép átlépett egy határt, aminek következménye a 40 éves pusztai vándorlás lett.

     REMÉNYIK SÁNDOR:

          NE ÍTÉLJ

Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak,
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő,
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.