SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 12:1-29; 4Mózes 9–10; Máté 26:36-43; Lukács 22:15, 19–20; 1Korinthus 15:52

„Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” (1Kor 5:7).

Amikor Jézus az utolsó húsvét alkalmával együtt étkezett a tanítványaival, elrendelte az úrvacsorát. A páskavacsora néhány elemét felhasználva Jézus így szólt: „Vegyétek, egyétek; ez az én testem”, majd a poharat véve hozzátette: „ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára” (Mt 26:26-28). Pál pedig ezt írta: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend” (1Kor 11:26).

Az úrvacsora a keresztény páskaünnep, Izráel Egyiptomból való szabadulásának újszövetségi párhuzama. Ezen a héten bepillantást nyerünk abba, hogyan ünnepelte Izráel a szabadulás első évfordulóját. Figyelemmel követjük azt is, hogyan nyilvánult meg az Úr útmutató jelenléte az izraeliták táborában. Áttekintjük az ezüstkürtök történetét, amelyeket bizonyos jeles alkalmakkor fújtak meg, és még néhány egyéb beszámolót, amelyek arról szólnak, hogyan élt Isten ókori népe a különleges életkörülmények között.

Mint mindig, most is keresünk tanulságokat, amelyeket magunk is alkalmazhatunk saját élethelyzeteinkben – függetlenül attól, mennyire mások a körülményeink –, amikor hasonló próbákkal és kísértésekkel szembesülünk.

Milyen lelki igazságokat találhatunk 4Móz 9:1-5 és 2Móz 12:1-29 beszámolóiban? Olvasás közben gondoljunk olyan fogalmakra, mint pl. az engedelmesség, a kegyelem, a megváltás, a hit és az ítélet!

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Ez volt az első évfordulója annak a drámai egyiptomi éjszakának, amikor az Úr angyala megölte az egyiptomi elsőszülötteket, de „elment” az izraeliták házai mellett, amelyeken ott volt a jel, az áldozati bárány vére. A páska évenkénti szertartása az Egyiptomból való különleges szabadulásra emlékeztette őket, valamint Isten megváltó tettére, amit értük vitt végbe.

Jézus követőinek hogyan kell ma megemlékezni a páska ünnepéről? Lk 22:15, 19-20 Mire emlékeztet bennünket ez a szertartás?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

„Jézus ott állt az Ó- és Újszövetség fordulópontján, a két szövetség két nagy ünnepének találkozásánál. Krisztus, Isten hibátlan Báránya elkezdte bűnáldozatként bemutatni magát, hogy ilyen módon véget vessen a jelképek és istentiszteleti szertartások ama rendszerének, amely négyezer év óta az Ő halálára mutatott. Mikor tanítványaival megette a húsvéti vacsorát, akkor ennek a helyettesítése szerezte ezt a szolgálatot, amelynek nagy áldozata emlékjeléül kellett szolgálnia. A zsidó nemzeti ünnep érvénye örökre megszűnt. Azt a szolgálatot, amelyet Krisztus akkor és ott elrendelt, figyelembe kellett és kell venni minden követőjének, minden országban és minden korszakban…

Az úrvacsorát Jézus annak a nagy szabadításnak a megemlékezésére rendelte el, amit Ő eszközölt ki halála eredményeként… Ez az az eszköz, amellyel Krisztus nagy művét frissen kell megtartanunk emlékezetünkben” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2002, Advent Kiadó. 8. kiad. 559–560. old.).

Izráelnek az egyik legnagyszerűbb bizonyossága a pusztában Isten jelenlétének látható jele volt, ami a legfeltűnőbb módon nyilvánult meg: felhő formájában nappal, tűz formájában éjszaka.

Gondoljunk csak bele! A táborba talán kétmillió ember tartozott; a kopár és veszélyes pusztaságban minden irányban sok kilométernyi területet foglaltak el. Mivel semmilyen közvetlen kommunikációs eszköz (rádió, telefon, internet) nem állt rendelkezésükre, valamilyen módon tudatni kellett a sokasággal, merre menjenek.

Olvassuk el 4Móz 9:15-23 verseit! Isten jelenlétének ez a megnyilvánulása hogyan közvetítette az Úr akaratát az útirányra vonatkozóan?

    _____________________________________________________________

Isten nem mindig könnyen járható utakon vezette a látható felhő által népét. Jeremiás így ír erről: „[Ő] vezérelt minket a pusztában, a kietlen és járatlan földön, a szomjúságnak és a halál árnyékának földén, amelyen nem vonult át ember, és ahol halandó nem lakott” (Jer 2:6).

A felhő- illetve tűzoszlopnak mélyebb jelentősége is volt annál, hogy megmutassa, mikor és merre menjenek. Isten folyamatos jelenlétének jele volt ez számukra. 4Móz 9:16 szerint: „Úgy vala szüntelen: A felhő borítja vala azt; és tűznek ábrázatja éjjel.” Mindegy, hol voltak éppen, milyen próbákkal néztek szembe, milyen ellenséggel találkoztak, Isten jelenlétének látható jele mindig ott lebegett előttük az égen.

Nagyszerű lehetett ennek tudata. A felhőnek és a tűznek minden bizonnyal elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy megőrizze szívükben az Isten iránti hűséget, bizalmat és engedelmességet. Igaz?

Döntés előtt állva, a tanácstalanság idején hányszor kívántuk már, hogy nappal a felhő, éjjel pedig a tűzoszlop vezessen? Milyen ígéreteket találunk a Bibliában arra vonatkozóan, hogy Isten ma is vezetni akar bennünket, és közöttünk kíván élni? Milyen döntéseket hozhatunk, amelyek által készségesebben követjük vezetését, és jobban tudatában lehetünk jelenlétének?

Az ókorban Izráelben kétféle kürtöt használtak: a közönséges kosszarvból készült kürtöt (ez a sófár), és a két ezüstkürtöt, amely a szent sátor felszerelésé­hez tartozott, és csak a papok fújhatták meg (4Móz 10:8). Az utóbbi ötvös munkája volt: egy-egy darab fémből készítették.

4Móz 10:1-10 versei szerint mely alkalmakkor fújták meg e kürtöket? Milyen lelki tanulságot vonhatunk le mindebből?

    _____________________________________________________________

Az ezüstkürtök megszólaltatásának mindig gyakorlati jelentősége volt; „szent” eseménynek számított. Háborúban például arról biztosította őket, hogy „emlékezetben lesztek az Úr előtt, a ti Istenetek előtt, és megszabadultok a ti ellenségeitektől” (9. vers). A kürtök megszólaltatása lesz „néktek emlékeztetőül a ti Istenetek előtt, [hogy] Én vagyok az Úr, a ti Istenetek” (10. vers).

Milyen különleges, az Úr a vezetését, útmutatását és jelenlétét bizonyító jeleken kívül ezeket a kürtöket is felhasználta arra, hogy emlékeztesse Izráelt: velük van és gondoskodik róluk! Látható (felhő- és tűzoszlop) és hallható (kürtök) jelek által folyamatosan biztosította őket útmutatásáról és jelenlétéről.

Ma nincs elõttünk a felhő, a tűz, nem halljuk a kürtöket sem, hogy emlékeztessenek Isten vezetésére és jelenlétére. Rendelkezésünkre áll viszont az Újszövetség, amely kinyilatkoztatja, hogy mit tett értünk Isten Jézus személyében, valamint biztosít szeretetéről, amit Izráel még nem érthetett meg teljes egészében. Ők ugyanis csak az előképeket, az árnyékot ismerhették, mi pedig a valóságot, vagyis Isten szeretetét úgy, ahogyan az a kereszten megnyilvánult.

Mit szeretnénk inkább: hallani az ezüstkürtök felharsanását, vagy ismerni annak szeretetét, jellemét és gondoskodását, „aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig” (Fil 2:6-8)?

1Kor 15:52 verse alapján, melyik az a trombitahang, amit feltétlenül szeretnénk meghallani? Miért?

Sára halála után Ábrahám újraházasodott. Ketúrá több fiút is szült neki, egyiküket Midiánnak hívták (1Móz 25:1-6). Jetró (aki Réhuel, illetve Reuél [Isten barátja] néven is szerepel a Bibliában), miután Mózes feleségül vette lányát, Cippórát, Mózes apósa lett. Jetró Midián papjának tisztét töltötte be (2Móz 18:1) és az igaz Istent szolgálta (12. vers). Midián egyéb leszármazottai elfordultak Ábrahám Istenétől, és pogány bálványokat imádtak; gyakran harcba is keveredtek Izráellel.

4Móz 10:29-32 szerint Mózes milyen kéréssel fordult Hóbábhoz, Jetró fiához? Mit válaszolt Hóbáb?

    _____________________________________________________________

Mózes nem kért tanácsot Istentől, mielőtt megpróbálta volna Hóbábot rábírni arra, hogy maradjon Izráel népével. Nem volt kielégítő Isten jelenléte, amely nappal felhőoszlopban, éjjel pedig tűzoszlopban vezette a vándorló népet keresztül a pusztaságon? Mózes emberi gyengesége ütközik ki abban, amikor visszariad az előtte álló kihívásoktól, és elfeledkezik arról, hogy Isten, aki megnyitotta előttük a Vörös-tengert, képes a pusztaságban is utat készíteni nekik, és élelemmel és vízzel ellátni őket.

Olvassuk el Mt 26:36-43 verseit! Mit árulnak el ezek az igék Jézus emberi természetéről?

    _____________________________________________________________

Olykor még Megváltónk is érezte, hogy szüksége van emberek együttérzésére és bátorítására. Bár minden tanítványát szerette, Péterhez, Jakabhoz és Jánoshoz különösen közel állt. A Gecsemáné kertben arra kérte őket, hogy imádkozzanak érte, de hiába. A megdicsőülés hegyén ugyanez a hármas volt jelen, és szintén elaludtak az imádkozás helyett. Isten azonban elküldte a mennyből Mózest és Illést, hogy bátorítsák Krisztust: csak haladjon tovább önmaga engesztelő áldozatként való bemutatása felé (Lk 9:28-31). „Most a menny elküldte követeit Jézushoz; nem angyalokat, hanem embereket, akik elszenvedtek fájdalmat, bánatot, és együtt tudtak érezni a Megváltóval földi életének próbájában. Mózes és Illés Krisztus munkatársai voltak. Vele együtt sóvárogták az emberiség megváltását… A világ reménye, minden emberi lény üdvössége volt beszélgetésük lényege” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 357–358. old.).

Olvassuk el 4Móz 10:11-36 verseinek beszámolóját az izraeliták első útjáról, amelyet Isten szervezett, szövetséges népeként tettek meg! Mi az, ami elsőként szembetűnik vonulásuk módját illetően? Miért olyan fontos ez?

Mózes leírása szerint a Sínai-hegytől mindössze 11 napig tartott az út Kádes-Barneáig, addig a városig, illetve területig, amely a majdani Júda déli határának közelében feküdt. Figyeljük meg a rendet! Három törzsből szervezett sereg követte a felhőt és a frigyládát. Azután a léviták csapata következett, akik a hordozható szent sátor különböző részeinek szállítását végezték. Őket három másik törzs serege követte. Ezután vonultak a kéhátiták, akik a szentély berendezési tárgyait szállították. Utánuk hat másik sereg következett, akik a hátvéd szerepét töltötték be. Minden nagyon szervezetten zajlott. Ellenben ha a vándorútra csak úgy össze-vissza indulnak, elkerülhetetlen lett volna a katasztrófa.

Az Egyiptomból Kánaánba vezető legrövidebb út a tengerpart mentén húzódott, amely „a filiszteusok földje” volt. Isten azonban tudta, hogy Izráel nincs felkészülve a háborúra (2Móz 13:17). Ezért tehát, amikor a felhőoszlop megadta a jelet az indulásra, keletre és északra vezette őket Párán pusztájába (4Móz 10:11-12), háromnapi járásra (33. vers).

„Előrehaladásuk közben azt tapasztalták, hogy az út egyre nehezebben és nehezebben járható számukra. Útjuk vízmosásokon és kopár pusztaságokon vezetett át. Körülöttük mindenütt csak a vadon terült el… Közel és távol mindenütt csak sziklás szurdokokon kellett a férfiaknak, nőknek és gyermekeknek átvergődniük, háziállataikkal és szekereikkel, nyájak és csordák hosszan elnyúló sorával. Előrehaladásuk nagyon lassú és fáradságos volt. A nép pedig a hosszú táborozás után nem készült fel az út veszélyeinek és kényelmetlenségeinek elviselésére” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 337–338. old.).

Olvassuk el 4Móz 10:35-36 verseit! Hogyan alkalmazhatjuk az itt található alapelveket hitbeli harcaink és vívódásaink során? Vajon miért nem tette a hatalmas Isten egy szempillantás alatt tisztává és egyszerűvé az utat népe előtt? Nem tudta volna ezt megtenni? De igen! Akkor miért engedte ilyen szörnyű próbák közé őket? Ha erre megtaláljuk a választ, ez talán segít megértenünk azt is, hogy miért nem teszi a mi útjainkat is egyszerűvé és akadálytalanná. Beszélgessünk erről a csoportban!

Minden nap döntéseket kell hoznunk: néha komoly, máskor kevésbé jelentős kérdésekben. Gondolkodjunk el a következő, Isten vezetésére vonatkozó ígéreteken: Zsolt 31:4; 32:8; 48:15; 78:52; Ézs 58:10-11!

„Ha Istennek adtad át magad, hogy munkáját végezd, akkor nem kell aggodalmaskodnod a holnap miatt. Akinek szolgálsz, kezdettől fogva ismeri a véget. A holnap eseményei, melyek szemeid elõtt titokzatosak, a Mindenható előtt nyilvánvalóak. Ha elvégzendő munkánk kivitelét magunk vesszük a kezünkbe és saját bölcsességünkben bízva akarunk sikert elérni, akkor olyan terhet veszünk vállainkra, melyet nem Isten rakott ránk, s amit segítsége nélkül akarunk hordani. Magunkra vállaljuk azt a felelősséget, amely Istent illeti, s így mi magunk akarjuk Őt helyettesíteni… de ha igazán hisszük, hogy Isten szeret bennünket és csak javunkat akarja, akkor a jövő nem fog aggasztani. Úgy bízunk Istenben, mint a gyermek bízik szerető szüleiben. Gondjaink és szenvedéseink eltűnnek, mert akaratunk megnyugszik Isten akaratában” (Ellen G. White: Gondolatok a hegyibeszédről. Budapest, 1990, Advent Kiadó. 90. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.       Beszélgessünk a csoportban a csütörtöki tanulmány utolsó kérdésére adott válaszainkról! Miért kell szembenéznünk próbákkal, amikor Is-ten az összes akadályt el tudná távolítani utunkból? A nagy küzdelem szemlélete hogyan segít abban, hogy – legalábbis részben – választ tudjunk adni erre a kérdésre? Lásd Jób könyve 1. és 2. fejezetét!

2.   Beszéljük meg alaposabban az emberi támogatás szükségességének kérdését! Milyen példákat találhatunk a Bibliában arra, amikor lét­fontosságú és hasznos volt Isten hűséges gyermekei számára is az emberektől jövő segítség? Hogyan segít Isten emberi eszközökön keresztül? Hogyan működik ez a gyülekezetünkben?

ÖSSZEFOGLALÁS: Mielőtt továbbindultak volna a Sínai-hegynél töltött esztendős táborozásuk után, Izráel fiai immár szabadságban ünnepelték meg a páska egyéves évfordulóját. Isten nem engedte, hogy elfeledkezzenek az egyiptomi rabszolgaságból való csodálatos szabadulásról. Amikor a törzsekből álló sereg három napon át vonult, Isten felhő- és tűzoszlopban vezette őket. A menet az ezüstkürtök jeladására indult, szervezett rendben, elöl a frigyláda, amit a papok vittek. A felhő kelet, majd észak felé vezette őket Párán pusztájában. Hasonlóképpen a vándorlás néha nekünk is nehéznek tűnhet. A siker titka viszont az, ha bízunk mindent tudó Atyánkban!

A TÜRELEM GYÜMÖLCSE

A legkönnyebben úgy tudunk megbirkózni a mindennapi élet nehézségeivel, ha türelemmel Istenre hagyatkozunk.

Az élet senkit sem kímél. Egyetlen ág sem kerülheti el a metszőollót, egyetlen drágakő sem kerülheti el a csiszolókövet, egyetlen gyermek sem kerülheti el a pálcát. Mások zsarnokoskodnak felettünk és zaklatnak minket. A körülmények nyomása alatt szívünk majd megszakad. Idegrendszerünket megviseli a versenyszellem. Valóban szükségünk van a türelemre!

És addig nem élhetünk így, amíg át nem adjuk magunkat a bennünk élő Krisztus gazdagságának. A szeretett apostol arról beszél, hogy részese Jézusban a türelemnek (Jel 1:9). Legyünk mi is. Az a nyugodt, rezzenéstelen türelem, amely Isten Bárányát elnémította üldözői előtt, a miénk. – F. B. Meyer