SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

3. tanulmány     2009  Október 10 - 16.

Istentisztelet és odaszentelődés

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 25:22; 4Mózes 7–8; Zakariás 4:1-6, 11-14; Jelenések 4:2, 5; 11:4

„Kiki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9:7).

Kétségtelen, hogy Izráel népe igen távol áll tőlünk – időben éppúgy, mint a kultúra terén. Az ő világuk sok vonatkozásban érthetetlen számunkra, mint ahogy a miénk is az lenne nekik.

Mindazonáltal van, aki összeköt bennünket: az Úr, Teremtőnk és Megváltónk. A köztünk lévő időbeli, kulturális, nyelvi vagy történelmi távolság ellenére is ugyanazt az Istent szolgáljuk, noha más formában és más eszközökkel. Alapjában véve nekünk is ugyanazokat az igazságokat kell megtanulnunk ma, mint amelyeket ők sajátítottak el a szertartásokon keresztül.

Ezen a héten tovább követjük lelki elődeinket hitbeli útjukon. Alaposabban megvizsgáljuk szertartásaikat, törvényeiket és a parancsokat, amelyeket Isten abban az időben adott népének. Többek között tanulmányozzuk az égőáldozati oltárnál bemutatott szertartásokat, a szent sátorban lévő menóra (gyertyatartó) szerepét, valamint a lévitáknak a szent feladatra való felszentelését – ami azt jelentette, hogy segíteniük kellett a papoknak a pusztai szent sátor szolgálataiban.

 

AZ OLTÁR FELSZENTELÉSE

Október 11

Vasárnap

 

A szent sátorban az áldozatbemutatás központi helye az égőáldozati oltár volt. Az akácfából készült, rézzel borított oltár a pitvarban állt, közel a két helyiségből álló szentély bejáratához. A szentek szentjének kárpitja előtt álló aranyoltár csak a tömjén égetésére szolgált.

Olvassuk el Mózes negyedik könyve 7. fejezetét! Milyen érzéseket kelt bennünk az, amikor az ünnepélyes szertartás keretében bemutatott áldozatokról olvasunk? Milyen lelki tanulságokat vonhatunk le e beszámolóból? Például, mi jelképezi itt a keresztet?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Az oltárt korábban már egy hét napig tartó szertartás során felszentelték (2Móz 29:37). Most a fejedelmek – a nép képviselői – hoztak el áldozatokat az oltár felszentelésének megünneplésére, amely 12 napon át tartott. Minden fejedelemnek és törzsének egy nap állt rendelkezésére. Mindenki egyforma ajándékot hozott, ami talán arra utalt, hogy mindegy, ki milyen pozíciót tölt be az életben, Isten szemében mindannyian kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk.

„Némelyek csodálkoznak azon, hogy Isten olyan sok vérző áldozat felajánlását igényelte a zsidó társadalomban.

A haldokló áldozatok Jézust jelképezték. A lecke – melyet a papok világosan megmagyaráztak – ünnepélyes, szent ceremónia útján vésődött az elmékbe és a szívekbe. Az áldozatokat maga Isten tervezte, hogy általuk megtanítsa azt a nagyszerű és jelentős igazságot: egyedül Krisztus vére által van bűnbocsánat” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 1. köt. 99. old.).

Könnyű belemerülni a világ dolgaiba, igaz? Mit kell tennünk azért naponta, hogy Krisztus keresztáldozatának valósága, illetve Megváltónk értünk vállalt tettei maradjanak a legfontosabbak számunkra?

 

KÖZÖSSÉGBEN ISTENNEL

Október 12

Hétfő

 

Az izraelita istentisztelet kulcseleme a frigyláda volt, mint jelkép. A Seregek Urá­nak, Istennek mennyei trónját szimbolizálta, azét „ki ül a Kérubok között” (2Sám 6:2). A szentek szentjében a két kérub között volt látható az Úr dicsősége, vagyis az Úr jelenlétének jelképe. A kérubok trónja alatt elhelyezett Tízparancsolat – az Isten és népe közötti szövetség alapja, és az Úr egyetemes uralmának és kormányzatának erkölcsi pillére – Isten akaratát nyilvánította ki. Isten népe a törvény által ismerte meg az Úr jellemét, aki rendelkezéseiben tárta eléjük kéréseit.

Olvassuk el 2Móz 25:22 és 4Móz 7:89 verseit! Próbáljuk meg elképzelni az Istennel való találkozásnak ezt az élményét! Miből gondolnánk, hogy nem semmisülnénk meg, ha túlságosan közel merészkednénk hozzá? Lásd 2Móz 20:19!

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Ma milyen értelemben kerülhetünk még ennél is közelebb Istenhez? Lásd Zsid 4:14-16 verseit! Hogyan tette lehetővé Jézus ezt a közelséget?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Mózes azért ment be a szentélybe, hogy beszéljen az Úrral. A szöveg szerint azonban az Úr szólt Mózeshez. Az üzenet világos: legtöbben tudjuk, hogyan imádkozzunk, szóljunk, könyörögjünk az Úrhoz, és kérjünk ezt vagy azt, ám a kapcsolattartás nem lehet egyoldalú. Mindkét félnek szólnia kell a másikhoz. Miért lenne ez másképp a Teremtő és miközöttünk? A kérdés tehát csak az: mennyire vagyunk nyitottak arra, hogy meghalljuk Isten hangját, amikor szól hozzánk?

Milyen tapasztalatokat szereztünk az Istennel való kapcsolatunk során? Hogyan közölte velünk az Úr az akaratát? Készségesen meghalljuk a hangját? Mi lehet az az életünkben, ami akadályozza, hogy szorosabb kacsolatba kerüljünk Istennel?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

 

FÉNY A SZENTÉLYBEN

Október 13

Kedd

 

Amikor Mózes a pitvarban lévő oltár felszentelésére elkülönített 12 nap után belépett a szentélybe, feltételezhetjük, hogy a szentek szentjében sötét volt. Ak­kor az Úr azt az utasítást adta, hogy Áron gyújtsa meg a „gyertyatartó” mind a hét mécsesét. A gyertyatartó héber neve a menóra, ami az or, vagyis „fény” szóból ered (4Móz 8:1-4).

A menóra (vagy gyertyatartó) fő ága és hat mellékága (három-három mindkét oldalán) egy talentumnyi aranyból készült, és egy stilizált mandulaág formájára mintázták (2Móz 25:31-40). Az ágak tetején nyugvó mécsesekhez napjában kétszer, reggel és este járult a pap (2Móz 30:7-8), hogy „a tiszta arany gyertyatartóra rakja fel a mécseket; az Úr előtt legyenek szüntelen(3Móz 24:4; az író kiemelése).

A menóra jelképe által közvetített üzenetből mit értünk meg az alábbi igék alapján?

Zak 4:1-6, 11-14; Jel 4:2, 5; 11:4 ____________________________________

    _____________________________________________________________

Zakariás látomásából arra következtethetünk, hogy a gyertyatartó mécseseibe töltött, és az égéshez szükséges olaj Isten Lelkét jelképezi (Zak 4:5-6). A mandula szó héber megfelelője (Jer 1:11-12) azt is jelenti: „vigyázni”, „virrasztani”, „felébreszteni”. A mandulafát egyébként is „ébresztő” vagy „vigyázó fának” nevezték, mert tavasszal ez a fa „ébred fel” és borul virágba elsőként. János a mennyei szentélyről szóló látomásában is látja a királyi szék előtt világítani a hétágú gyertyatartó mécseseit, amelyekre úgy utalt, mint „Isten hét Lelkére”. János így kívánta érzékeltetni, milyen sokféle formában nyilvánul meg a Szentlélek munkája.

A pusztában vándorló népet állandó jelenlétéről biztosította az Úr a szent sátor első helyiségében és a másodikban is.

Hogyan mutatta már meg jelenlétét az Úr az életünkben? Emlékezzünk vissza olyan esetekre, amikor egyértelműen és különleges módon éreztük Isten közelségét! Hogyan segít ezeknek a tapasztalatoknak a felelevenítése erősnek maradni akkor is, amikor félelem és sötétség vesz körül? Lásd Zsoltár 23!

 

A LÉVITÁK FELSZENTELÉSE – 1. RÉSZ

Október 14

Szerda

 

Olvassuk el 4Móz 8:6-26 verseit, amelyek arról szólnak, hogyan szentelték fel a lévitákat az Úr szolgálatában végzett feladatukra! Különösen mely elemek ragadnak meg bennünket e szolgálattal kapcsolatban? Mire tanítanak a szentségről, a bűnről, a megtisztulásról és az Istennek való odaszentelődésről? Mely alapelveket alkalmazhatjuk ma is, függetlenül attól, milyen szerepet töltünk be az Úr szolgálatában?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A léviták három csoportjába tartozó családok a szent sátor körül táboroztak. Mivel létszámuk összesen mintegy 22 000 főt tett ki (4Móz 3:39), nyilvánvaló, hogy felszentelésük bizonyos részei csak jelképesen történtek meg. Vagyis, nem mindenki vett részt közvetlenül a szertartásban, csak egyesek, a képviselőik.

Az is rendkívül érdekes itt, hogy tisztálkodásuk és borotválkozásuk után a léviták bűnért való áldozatot mutattak be (4Móz 8:7-8), majd őket is „áldozatul” ajánlották fel (11. vers). Ennek természetesen semmi köze az emberáldozathoz. E cselekedet az odaszánás, odaszentelődés gondolatát közvetíti, annak elismerését, hogy a léviták olyan munkát fognak végezni Izráelért, amit a nép nem végezhetne el önmagáért.

Ezt még inkább kihangsúlyozzák Mózes szavai: „Izráel fiai tegyék kezeiket a lévitákra” (10. vers), ezzel elismerve, hogy e feladatokat rájuk ruházzák. Az egész törzset így élő áldozatként ajánlották Istennek, aki pedig azt a különleges szolgálatot bízta rájuk a szent sátorban, amit az elsőszülöttek helyett, azokat jelképezve kellett végezniük.

E szertartás alapelveit szem előtt tartva, hogyan értelmezhetjük Pál szavait Róm 12:1 versében? Hogyan lehetünk mi is „élő áldozatok”? Mit jelent ez mindennapi életünkben?

 

A LÉVITÁK FELSZENTELÉSE – 2. RÉSZ

Október 15

Csütörtök

 

„Mert bizony nékem adattak ők Izráel fiai közül; mindazok helyett, akik az ő anyjuk méhét megnyitják; Izráelnek elsőszülöttei helyett vettem őket magam­nak” (4Móz 8:16).

Figyeljük meg, milyen hangsúlyosan fogalmaz az Úr a léviták különleges elhívása kapcsán: „nékem adattak”! (Az új protestáns fordítás így írja: „egészen az én tulajdonaim ők” – a fordító megjegyzése.) A héber pedig ismétléssel emeli ki még jobban, hogy milyen komolyan veszi az Úr elhívatásukat: „nékem adattak, nékem adattak”.

Olvassuk el 4Móz 8:19 versét! Mit jelent ez a kifejezés: „engesztelést végezzenek Izráel fiaiért”? Hogyan kell ezt értelmeznünk a kereszt fényében? Róm 5:11; Zsid 9:25-28

A kutatók véleménye megoszlik e kifejezés pontos értelmezését illetően. Az engesztelés itt nyilván nem azt jelenti, hogy meg kellett volna halniuk mások bűneiért, mint ahogy a Mózes harmadik könyve 16. fejezetében szereplő bűnbak sem halt meg, amelyről szintén azt írja az Ige: „engesztelés legyen általa” (3Móz 16:10). A bűnbakot, ami Sátán jelképe volt, nem áldozták fel, így engesztelést sem tudott szerezni, amennyiben az engesztelést, mint helyettesítő áldozatot értjük.

Nyilvánvaló, hogy az „engesztelést végezzenek” kifejezés ebben az összefüggésben sokkal tágabban értelmezendő, mint általában. Ebben az esetben a választ ugyanabban a versben találjuk, amely ezt írja: a léviták megmentik a népet a csapástól azzal, hogy végzik szolgálatukat Izráelért. Vagyis, szolgálatukkal segítenek megvédeni Izráel népét Isten haragjától, amivel szembesülniük kellene, ha a szent helyhez közelednének (4Móz 8:19).

A léviták tehát a papokhoz hasonlóan olyasmit tettek a népért, amit ők maguk nem tudtak volna elvégezni önmagukért. Ilyen tágabb vonatkozásban érthetjük tehát, hogy engesztelést végeztek a népért.

Természetesen mi nem végezhetünk „engesztelést”, feladataink hűséges végzésével mégis hogyan munkálkodhatunk másokért, a lévitákhoz hasonlóan? Mit teszünk azért gyülekezetünkben, hogy előrevigyük az egyház munkáját és küldetését?

 

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA:  

Október 16

Péntek

 

Kövessük nyomon a „kézrátétel” ókori zsidó szokását! Lényegében mi volt a jelentősége? 1Móz 48:8-9, 13-14, 17-20; 4Móz 27:18-23; Mt 19:13-15; ApCsel 13:1-3

A zsidók számára ez az eljárás jelentős volt. Amikor a zsidó apa gyermekeit megáldotta, ünnepélyesen fejükre helyezte kezét. Amikor az állatot odaszánták áldozatul, akkor az áldozatot bemutató, papi tekintéllyel felruházott egyén kezét az áldozat fejére helyezte. És amikor az antiókhiai hívő gyülekezet szolgái rátették kezüket Pál és Barnabás fejére, e cselekménnyel kérték Istent, adja áldását a különleges munkára kiválasztott és elhívott apostolokra.

Később a kézrátétellel való felszentelés szertartásával visszaéltek; indokolatlan fontosságot tulajdonítottak e cselekménynek, mintha azokra, akik ilyen felszentelésben részesültek, rögtön valamilyen erő áradna, mely azonnal bármely lelki munkára képesíti őket. A két apostol kiválasztásánál semmilyen feljegyzés sem utal arra, hogy a kézrátétel puszta cselekvése által valamilyen külön erőben részesültek volna” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 108. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Gyülekezetünk lelkésze milyen szempontból tölt be a lévitákéhoz hasonló szerepet? Mit tehetünk azért, hogy a lelkészt támogassuk ebben?

2.  Az adakozás hogyan hat Istennel való kapcsolatunkra? Milyen vonatkozásban mondhatjuk jövedelmünk egy részének visszaadását hitkérdésnek, istentiszteletünk részének? Miért olyan fontos bőkezűen adakozni?

3.       Mit tett meg értünk Jézus a kereszten, amire mi képtelenek vol­nánk? Miért kellett Jézusnak meghalnia? Vajon életünk megreformálása, a törvény betartása és mások feltétel nélküli szeretete nem lenne elég ahhoz, hogy Isten elfogadjon?

ÖSSZEFOGLALÁS: Az ókori Izráel istentiszteletének formái különböztek attól, amit „a világ pusztaságában” élő mai egyház gyakorol, de lényegét tekintve ugyanaz. Anyagi javaink odaszánása, a kereszt jelentőségéről való elmélkedés, az imádság, a bennünk lakozó Szentlélek világosságának bemutatása és életünk maradéktalan átadása az Úrnak mind-mind ugyanarról a biblikus hitről tanúskodik.

 

 

TÚRMEZEI ERZSÉBET:

ÉLETÜNK ARANYA

 

„Sáfáraim!” – intett az Úr.
S mi olyan gazdagok vagyunk.
Percet, órát kezünkbe számolt.
Sok láthatatlan aranyunk.

Olyan csodálatos vagyon.
Mire való? Meddig elég?
Míg aranyat aranyra költünk,
soha nem sejtjük van-e még?

De egy is olyan hatalom:
egy óra… röpke pillanat…
kenyérré lehet koldusasztalon…
lehet meghajlás Isten-kéz alatt…

Boldog fölfeleszárnyalás…
bilincses, átkos kötelék.
Odaadhatjuk játszva semmiért
– és lehet mindenre elég

 

Életet nyerhetünk vele,

s szétszórhatjuk haszontalan.

De soha egyikünk se tudja,

melyik az utolsó arany.