3. tanulmány − 2009
Október 10 - 16.Istentisztelet és odaszentelődés
SZOMBAT
DÉLUTÁN
E
HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 25:22; 4Mózes 7–8; Zakariás 4:1-6, 11-14; Jelenések 4:2, 5;
11:4
„Kiki
amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a
jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9:7).
Kétségtelen,
hogy Izráel népe igen távol áll tőlünk – időben éppúgy, mint a kultúra terén.
Az ő világuk sok vonatkozásban érthetetlen számunkra, mint ahogy a miénk is az
lenne nekik.
Mindazonáltal
van, aki összeköt bennünket: az Úr, Teremtőnk és Megváltónk. A köztünk lévő időbeli,
kulturális, nyelvi vagy történelmi távolság ellenére is ugyanazt az Istent
szolgáljuk, noha más formában és más eszközökkel. Alapjában véve nekünk is
ugyanazokat az igazságokat kell megtanulnunk ma, mint amelyeket ők sajátítottak
el a szertartásokon keresztül.
Ezen
a héten tovább követjük lelki elődeinket hitbeli útjukon. Alaposabban
megvizsgáljuk szertartásaikat, törvényeiket és a parancsokat, amelyeket Isten
abban az időben adott népének. Többek között tanulmányozzuk az égőáldozati
oltárnál bemutatott szertartásokat, a szent sátorban lévő menóra (gyertyatartó)
szerepét, valamint a lévitáknak a szent feladatra való felszentelését – ami azt
jelentette, hogy segíteniük kellett a papoknak a pusztai szent sátor szolgálataiban.
AZ OLTÁR FELSZENTELÉSE |
Október 11 |
Vasárnap |
A
szent sátorban az áldozatbemutatás központi helye az égőáldozati oltár volt. Az
akácfából készült, rézzel borított oltár a pitvarban állt, közel a két helyiségből
álló szentély bejáratához. A szentek szentjének kárpitja előtt álló aranyoltár
csak a tömjén égetésére szolgált.
Olvassuk
el Mózes negyedik könyve 7. fejezetét! Milyen érzéseket kelt bennünk
az, amikor az ünnepélyes szertartás keretében bemutatott áldozatokról
olvasunk? Milyen lelki tanulságokat vonhatunk le e beszámolóból? Például, mi jelképezi
itt a keresztet?
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
Az
oltárt korábban már egy hét napig tartó szertartás során felszentelték (2Móz 29:37). Most a fejedelmek – a nép képviselői – hoztak el
áldozatokat az oltár felszentelésének megünneplésére, amely 12 napon át tartott. Minden fejedelemnek és törzsének egy nap állt
rendelkezésére. Mindenki egyforma ajándékot hozott, ami talán arra utalt, hogy
mindegy, ki milyen pozíciót tölt be az életben, Isten szemében mindannyian
kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk.
„Némelyek
csodálkoznak azon, hogy Isten olyan sok vérző áldozat felajánlását igényelte a
zsidó társadalomban.
A haldokló áldozatok Jézust
jelképezték. A lecke – melyet a papok világosan megmagyaráztak – ünnepélyes,
szent ceremónia útján vésődött az elmékbe és a szívekbe. Az áldozatokat maga
Isten tervezte, hogy általuk megtanítsa azt a nagyszerű és jelentős igazságot:
egyedül Krisztus vére által van bűnbocsánat” (Szemelvények Ellen G. White
írásaiból. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 1. köt. 99. old.).
Könnyű belemerülni a világ dolgaiba, igaz? Mit kell tennünk
azért naponta, hogy Krisztus keresztáldozatának valósága, illetve Megváltónk
értünk vállalt tettei maradjanak a legfontosabbak számunkra?
KÖZÖSSÉGBEN ISTENNEL |
Október 12 |
Hétfő |
Az
izraelita istentisztelet kulcseleme a frigyláda volt, mint jelkép. A Seregek
Urának, Istennek mennyei trónját szimbolizálta, azét „ki ül a Kérubok
között” (2Sám 6:2). A szentek szentjében a két
kérub között volt látható az Úr dicsősége, vagyis az Úr jelenlétének jelképe. A
kérubok trónja alatt elhelyezett Tízparancsolat – az Isten és népe közötti
szövetség alapja, és az Úr egyetemes uralmának és kormányzatának erkölcsi
pillére – Isten akaratát nyilvánította ki. Isten népe a törvény által ismerte
meg az Úr jellemét, aki rendelkezéseiben tárta eléjük kéréseit.
Olvassuk
el 2Móz 25:22 és 4Móz 7:89 verseit! Próbáljuk meg elképzelni
az Istennel való találkozásnak ezt az élményét! Miből gondolnánk, hogy nem
semmisülnénk meg, ha túlságosan közel merészkednénk hozzá? Lásd 2Móz 20:19!
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
Ma
milyen értelemben kerülhetünk még ennél is közelebb Istenhez? Lásd Zsid 4:14-16 verseit! Hogyan tette lehetővé Jézus ezt a
közelséget?
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
Mózes
azért ment be a szentélybe, hogy beszéljen az Úrral. A szöveg szerint azonban
az Úr szólt Mózeshez. Az üzenet világos: legtöbben tudjuk, hogyan imádkozzunk,
szóljunk, könyörögjünk az Úrhoz, és kérjünk ezt vagy azt, ám a kapcsolattartás
nem lehet egyoldalú. Mindkét félnek szólnia kell a másikhoz. Miért lenne ez
másképp a Teremtő és miközöttünk? A kérdés tehát csak az: mennyire vagyunk nyitottak
arra, hogy meghalljuk Isten hangját, amikor szól hozzánk?
Milyen
tapasztalatokat szereztünk az Istennel való kapcsolatunk során? Hogyan közölte
velünk az Úr az akaratát? Készségesen meghalljuk a hangját? Mi lehet az az
életünkben, ami akadályozza, hogy szorosabb kacsolatba kerüljünk Istennel?
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
FÉNY A SZENTÉLYBEN |
Október 13 |
Kedd |
Amikor
Mózes a pitvarban lévő oltár felszentelésére elkülönített 12 nap után belépett
a szentélybe, feltételezhetjük, hogy a szentek szentjében sötét volt. Akkor az
Úr azt az utasítást adta, hogy Áron gyújtsa meg a „gyertyatartó” mind a hét
mécsesét. A gyertyatartó héber neve a menóra, ami az or, vagyis
„fény” szóból ered (4Móz 8:1-4).
A
menóra (vagy gyertyatartó) fő ága és hat mellékága (három-három mindkét
oldalán) egy talentumnyi aranyból készült, és egy stilizált mandulaág formájára
mintázták (2Móz 25:31-40). Az ágak tetején nyugvó mécsesekhez
napjában kétszer, reggel és este járult a pap (2Móz 30:7-8),
hogy „a tiszta arany gyertyatartóra rakja fel a mécseket; az Úr előtt
legyenek szüntelen” (3Móz 24:4; az író kiemelése).
A menóra jelképe által közvetített üzenetből mit értünk meg az
alábbi igék alapján?
Zak 4:1-6, 11-14; Jel 4:2, 5;
11:4 ____________________________________
_____________________________________________________________
Zakariás
látomásából arra következtethetünk, hogy a gyertyatartó mécseseibe töltött, és
az égéshez szükséges olaj Isten Lelkét jelképezi (Zak 4:5-6).
A mandula szó héber megfelelője (Jer 1:11-12) azt is jelenti:
„vigyázni”, „virrasztani”, „felébreszteni”. A
mandulafát egyébként is „ébresztő” vagy „vigyázó fának” nevezték, mert tavasszal
ez a fa „ébred fel” és borul virágba elsőként. János a mennyei szentélyről
szóló látomásában is látja a királyi szék előtt világítani a hétágú
gyertyatartó mécseseit, amelyekre úgy utalt, mint „Isten hét Lelkére”. János
így kívánta érzékeltetni, milyen sokféle formában nyilvánul meg a Szentlélek
munkája.
A
pusztában vándorló népet állandó jelenlétéről biztosította az Úr a szent sátor
első helyiségében és a másodikban is.
Hogyan mutatta már meg jelenlétét az Úr az életünkben? Emlékezzünk
vissza olyan esetekre, amikor egyértelműen és különleges módon éreztük Isten
közelségét! Hogyan segít ezeknek a tapasztalatoknak a
felelevenítése erősnek maradni akkor is, amikor félelem és sötétség vesz körül?
Lásd Zsoltár 23!
A LÉVITÁK FELSZENTELÉSE – 1. RÉSZ |
Október 14 |
Szerda |
Olvassuk
el 4Móz 8:6-26 verseit, amelyek arról szólnak, hogyan
szentelték fel a lévitákat az Úr szolgálatában végzett feladatukra! Különösen
mely elemek ragadnak meg bennünket e szolgálattal kapcsolatban? Mire tanítanak
a szentségről, a bűnről, a megtisztulásról és az Istennek való odaszentelődésről?
Mely alapelveket alkalmazhatjuk ma is, függetlenül attól, milyen szerepet töltünk
be az Úr szolgálatában?
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
A
léviták három csoportjába tartozó családok a szent sátor körül táboroztak.
Mivel létszámuk összesen mintegy 22 000 főt tett ki (4Móz 3:39),
nyilvánvaló, hogy felszentelésük bizonyos részei csak jelképesen történtek
meg. Vagyis, nem mindenki vett részt közvetlenül a szertartásban, csak egyesek,
a képviselőik.
Az
is rendkívül érdekes itt, hogy tisztálkodásuk és borotválkozásuk után a léviták
bűnért való áldozatot mutattak be (4Móz 8:7-8), majd őket
is „áldozatul” ajánlották fel (11. vers). Ennek természetesen semmi köze az
emberáldozathoz. E cselekedet az odaszánás, odaszentelődés gondolatát
közvetíti, annak elismerését, hogy a léviták olyan munkát fognak végezni
Izráelért, amit a nép nem végezhetne el önmagáért.
Ezt
még inkább kihangsúlyozzák Mózes szavai: „Izráel fiai tegyék kezeiket a
lévitákra” (10. vers), ezzel elismerve, hogy e feladatokat rájuk ruházzák.
Az egész törzset így élő áldozatként ajánlották Istennek, aki pedig azt a
különleges szolgálatot bízta rájuk a szent sátorban, amit az elsőszülöttek helyett,
azokat jelképezve kellett végezniük.
E szertartás alapelveit szem előtt tartva, hogyan
értelmezhetjük Pál szavait Róm 12:1 versében? Hogyan
lehetünk mi is „élő áldozatok”? Mit jelent ez mindennapi életünkben?
A LÉVITÁK
FELSZENTELÉSE – 2. RÉSZ |
Október 15 |
Csütörtök |
„Mert
bizony nékem adattak ők Izráel fiai közül; mindazok helyett, akik az ő anyjuk
méhét megnyitják; Izráelnek elsőszülöttei helyett vettem őket magamnak” (4Móz
8:16).
Figyeljük
meg, milyen hangsúlyosan fogalmaz az Úr a léviták különleges elhívása kapcsán:
„nékem adattak”! (Az új protestáns fordítás így írja: „egészen az én
tulajdonaim ők” – a fordító megjegyzése.) A
héber pedig ismétléssel emeli ki még jobban, hogy milyen komolyan veszi az Úr
elhívatásukat: „nékem adattak, nékem adattak”.
Olvassuk
el 4Móz 8:19 versét! Mit jelent ez a kifejezés: „engesztelést
végezzenek Izráel fiaiért”? Hogyan kell ezt értelmeznünk a kereszt fényében?
Róm 5:11; Zsid 9:25-28
A
kutatók véleménye megoszlik e kifejezés pontos értelmezését illetően. Az engesztelés
itt nyilván nem azt jelenti, hogy meg kellett volna halniuk mások bűneiért,
mint ahogy a Mózes harmadik könyve 16. fejezetében szereplő bűnbak sem
halt meg, amelyről szintén azt írja az Ige: „engesztelés legyen általa” (3Móz
16:10). A bűnbakot, ami Sátán jelképe volt, nem áldozták
fel, így engesztelést sem tudott szerezni, amennyiben az engesztelést, mint
helyettesítő áldozatot értjük.
Nyilvánvaló,
hogy az „engesztelést végezzenek” kifejezés ebben az összefüggésben
sokkal tágabban értelmezendő, mint általában. Ebben az esetben a választ
ugyanabban a versben találjuk, amely ezt írja: a léviták megmentik a népet a
csapástól azzal, hogy végzik szolgálatukat Izráelért. Vagyis, szolgálatukkal
segítenek megvédeni Izráel népét Isten haragjától, amivel szembesülniük
kellene, ha a szent helyhez közelednének (4Móz 8:19).
A
léviták tehát a papokhoz hasonlóan olyasmit tettek a népért, amit ők maguk nem
tudtak volna elvégezni önmagukért. Ilyen tágabb vonatkozásban érthetjük tehát,
hogy engesztelést végeztek a népért.
Természetesen mi nem végezhetünk „engesztelést”, feladataink
hűséges végzésével mégis hogyan munkálkodhatunk másokért, a lévitákhoz hasonlóan?
Mit teszünk azért gyülekezetünkben, hogy előrevigyük az egyház munkáját és küldetését?
TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: |
Október 16 |
Péntek |
Kövessük
nyomon a „kézrátétel” ókori zsidó szokását! Lényegében mi volt a jelentősége?
1Móz 48:8-9, 13-14, 17-20; 4Móz 27:18-23; Mt 19:13-15;
ApCsel 13:1-3
„A zsidók számára ez az eljárás jelentős volt. Amikor a zsidó
apa gyermekeit megáldotta, ünnepélyesen fejükre helyezte kezét. Amikor az
állatot odaszánták áldozatul, akkor az áldozatot bemutató, papi tekintéllyel
felruházott egyén kezét az áldozat fejére helyezte. És amikor az antiókhiai hívő
gyülekezet szolgái rátették kezüket Pál és Barnabás fejére, e cselekménnyel
kérték Istent, adja áldását a különleges munkára kiválasztott és
elhívott apostolokra.
Később
a kézrátétellel való felszentelés szertartásával visszaéltek; indokolatlan fontosságot
tulajdonítottak e cselekménynek, mintha azokra, akik ilyen felszentelésben
részesültek, rögtön valamilyen erő áradna, mely azonnal bármely lelki munkára
képesíti őket. A két apostol kiválasztásánál semmilyen feljegyzés sem utal
arra, hogy a kézrátétel puszta cselekvése által valamilyen külön erőben
részesültek volna” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest,
2001, Advent Kiadó. 108. old.).
BESZÉLGESSÜNK RÓLA!
1.
Gyülekezetünk lelkésze milyen
szempontból tölt be a lévitákéhoz hasonló szerepet? Mit tehetünk azért, hogy a
lelkészt támogassuk ebben?
2.
Az adakozás hogyan hat Istennel való
kapcsolatunkra? Milyen vonatkozásban mondhatjuk jövedelmünk egy részének
visszaadását hitkérdésnek, istentiszteletünk részének? Miért olyan fontos bőkezűen
adakozni?
3. Mit tett meg értünk Jézus a
kereszten, amire mi képtelenek volnánk? Miért kellett Jézusnak meghalnia? Vajon
életünk megreformálása, a törvény betartása és mások feltétel nélküli
szeretete nem lenne elég ahhoz, hogy Isten elfogadjon?
ÖSSZEFOGLALÁS: Az
ókori Izráel istentiszteletének formái különböztek attól, amit „a világ
pusztaságában” élő mai egyház gyakorol, de lényegét tekintve ugyanaz. Anyagi
javaink odaszánása, a kereszt jelentőségéről való elmélkedés, az imádság, a
bennünk lakozó Szentlélek világosságának bemutatása és életünk maradéktalan
átadása az Úrnak mind-mind ugyanarról a biblikus hitről tanúskodik.
TÚRMEZEI ERZSÉBET:
ÉLETÜNK ARANYA
„Sáfáraim!” – intett az
Úr.
S mi olyan gazdagok vagyunk.
Percet, órát kezünkbe számolt.
Sok láthatatlan aranyunk.
Olyan csodálatos vagyon.
Mire való? Meddig elég?
Míg aranyat aranyra költünk,
soha nem sejtjük van-e még?
De egy is olyan hatalom:
egy óra… röpke pillanat…
kenyérré lehet koldusasztalon…
lehet meghajlás Isten-kéz alatt…
Boldog fölfeleszárnyalás…
bilincses, átkos kötelék.
Odaadhatjuk játszva semmiért
– és lehet mindenre elég
Életet nyerhetünk vele,
s
szétszórhatjuk haszontalan.
…De
soha egyikünk se tudja,
melyik az utolsó arany.