SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 5–6; Ezékiel 33:15; Lukács 19:8-9; Apostolok cselekedetei 17:28; 1Korinthus 6:19-20

„Szeretett barátom, kívánom, hogy mindenben jól legyen dolgod, és légy egészséges, amint jó dolga van a lelkednek” (3Jn 2).

Aki nem volt még menekült, nem igazán tud azonosulni Izráel népének helyzetével. Természetesen a mai menekültektől eltérően Izráel népe el akarta hagyni Egyiptomot, és nem úgy űzték el onnan őket. Ennek ellenére igen nagy feszültséget jelentett számukra otthagyni az egyetlen országot, amit ismertek, és vándorolni a kopár pusztaságban.

Ebben az összefüggésben jobban megérthetjük a népnek adott szabályok és rendelkezések jó részét, hiszen ezek segítettek nekik életben maradni a pusztában. Bár néhány jelenség (mint például a mannahullás) megszűnt, miután beléptek az Ígéret Földjére, sok rendelkezés továbbra is érvényben maradt; ugyanis olyan alapelveket fogalmaztak meg, amelyeket követve az emberek nagy áldásban részesülhettek a bűnnel és bálványimádással teli világban.

Ezen a héten áttekintünk néhány olyan rendelkezést, amelyet az Úr adott népének egykor. Ide tartozik a betegségek és a házastársi hűtlenség (vagy az attól való félelem) kezelése, valamint azoknak a személyes összeütközéseknek az elrendezése, amelyek elkerülhetetlenül kialakulnak akkor, ha több ember él együtt.

Képzeljük el a jelenetet, amint Izráel a pusztában, a Sínai-hegy lábánál táborozik! Nomádok ezrei nyájaikkal együtt, sok kilométernyire a civilizáció bármi formájától. Milyen orvosi ellátás állt rendelkezésükre? Semmilyen. Persze gondolva arra, hogy miféle gyógymódokat alkalmaztak akkoriban, talán így jobb is volt nekik! Ettől függetlenül, ilyen környezetben rendkívül gyorsan terjedhettek a járványok.

4Móz 5:1-4 versei szerint melyek voltak azok a csoportok, akiket a táboron kívül kellett helyezni az Úr Mózesnek adott parancsa alapján?

Úgy tűnik, bárkit leprásnak minősítettek, aki valamilyen komoly bőrbetegséget kapott. Aki valóban leprás volt (amit ma Hansen-kórnak neveznek), szintén ebbe a csoportba tartozott. Mindenféle ragályos bőrbetegséget veszélyesnek ítéltek a közösségre nézve. A sivatagi hőségben a vérzés, a folyás, vagy az oszlásnak indult holttest érintése szintén a betegségek járványos mértékű terjedését idézhette elő az egész táborban. Ezért úgy a férfi, mint a nő betegeket egészen addig kirekesztették a táborból, amíg, ha lehetséges volt, egészségük helyre nem állt. Az Úr nem gyűlöletből, hanem a nép egészsége érdekében rendelte el azoknak az elkülönítését egy táboron kívüli területre, egyfajta karanténba, akiknek meg­rendült az egészségi állapota. Még a mai, modern időkben is speciális kórházi szobákat alakítanak ki a fertőző betegségben szenvedők számára.

Ha a teológiai oldalát nézzük, miért különítették el a tábortól ezeket a beteg embereket (4Móz 5:3, utolsó rész)? Milyen lelki üzenetet érthetünk meg ebből saját életünkre vonatkozóan?

Figyeljük meg ezt az egész történetet lelki oldalról: a szennyeződés, a bűn és a bűnnek az emberre gyakorolt hatása szempontjából! Van-e hívő, aki ne tapasztalta volna már annak valóságát, hogy a bűn elszakít Isten közelségének érzésétől?! Ki ne érezte volna már az Istentől való lelki eltávolodást, ami abból fakad, hogy tisztátalannak számítunk Isten előtt?

Mi lehet az, amit ha megnézünk, olvasunk, eszünk, cselekszünk, vagy amire akár csak gondolunk, lelki értelemben kirekeszt minket a táborból? Ami pedig még ennél is fontosabb: mi az egyetlen megoldás erre a problémára? 1Jn 1:8-9

Nehezen tudjuk ma felmérni, micsoda hihetetlen problémákat váltott ki sok ezer ember együttélése, akik csordáikkal és nyájaikkal együtt vándoroltak. Azután megérkeztek a Sínai-hegy előtti pusztába. A fizikai betegségben szenvedőket a nép egészsége érdekében a táboron kívül rekesztették. Ugyanakkor egy másik problémát is kezelni kellett. Bár Isten arra tanította népét, hogy szeressék egymást (3Móz 19:18), ezt nem mindig könnyű megvalósítani – tudjuk mindnyájan, akik közösségben élünk. Még a legbékésebb időszakban is bármikor támadhatnak konfliktusok.

Amikor egy izraelita vétkezett valaki ellen a táborban, valójában ki ellen vétett? 4Móz 5:6 vö. Zsolt 51:5-6! Hogyan értelmezzük ezt a gondolatot?

    _____________________________________________________________

Ha embertársamnak ártok, Isten ellen vétkezem. Bizonyos szempontból nem nehéz ezt megérteni. Mindnyájan Isten tulajdonai vagyunk, övéi a teremtés és a megváltás jogán (1Kor 6:19-20; ApCsel 17:28). Ha valaki behatolna az ingatlanunk területére, és kárt tenne benne, azzal nemcsak az ingatlannak ártana, hanem a tulajdonosnak, nekünk is. Ugyanez igaz arra az esetre is, ha valaki ellen vétkezünk: akkor annak is ártunk, aki teremtette és a kereszten saját vérével vásárolta vissza. Nem csoda hát, hogy a Biblia így fejezi ki ezt a gondolatot: ha mások ellen vétkezünk, magát Istent bántjuk meg.

Mit kellett tennie a bűnösnek? 4Móz 5:6-8; lásd még Ez 33:15; Lk 19:8-9!

    _____________________________________________________________

Bár a mások ellen elkövetett bűn jóvátétele ma is alkalmazandó, hogyan tehetjük jóvá az Isten elleni vétséget, hiszen neki is ártottunk? Sehogyan! Semmit nem tehetünk, amivel Isten szemében igaznak tüntethetnénk fel magunkat. Jézus pontosan azért jött el, hogy helyreállítsa a kapcsolatunkat Istennel, de nem olyasmivel, amit mi tehetünk meg, hanem egyedül azzal, amit Ő tett meg értünk (Kol 1:20).

Szem előtt tartva mindazt, amit Jézus tett az Atyával való megbékéltetésünkért, nekünk mit kell tennünk megromlott kapcsolataink helyreál­lítása érdekében?

A Teremtő az Édenben alapította meg a házasság intézményét azáltal, hogy férfivá és nővé teremtette az embert, és megáldotta kapcsolatukat (1Móz 1:26-28; 2:21-24). A házasságot a Tízparancsolat két rendelkezése védte: a hetedik és a tizedik. A teokrácia rendszerében a hűtlenséget mindkét fél halálával büntették (3Móz 20:10).

Olvassuk el 4Móz 5:11-31 verseit! Hogyan kell ezt ma értelmeznünk?

_____________________________________________________________

Ebben az eljárásban, amelyben egyértelműen volt egy természetfeletti elem, az ital állt a figyelem középpontjában. A víz szent volt, mint ahogy a föld is, ahonnan a pap egy csipetnyi port vett fel. A szent víz és a por elegyétől azonban nem lesz keserű a víz, ez a kifejezés az eljárás szentségét hangsúlyozza. A leírt ítéleteknek/átkoknak a vízbe való belemosása azt szimbolizálta, hogy a víz válhat keserűvé. „Minden attól függött, hogy az asszony szent (bűntelen) volt-e, vagy szentségtelen (vagyis bűnös). Ha a szent találkozott a szentségtelennel, elkerülhetetlen volt az ítélet. Ha a szent találkozott a bűntelennel, megmaradt az összhang” (Raymond Brown: The Message of Numbers. Liecester, Anglia, 2002, InterVarsity Press. 46. old.).

Ez a számunkra felettébb különös eljárás távolról sem volt mágia, hanem egyfajta szemléltetés, amit azok is könnyen megérthettek, akik nemrégiben még rabszolgák voltak. Nem a víznek volt különleges hatása, hanem az Úr olvasott az asszony szívében, és Ő büntette meg, vagy mentette fel.

Miként jelentett ez az eljárás védelmet az asszonynak, aki könnyen válhatott volna férje alaptalan féltékenysége áldozatául?

    _____________________________________________________________

Még ha különösnek tűnik is számunkra, az üzenet lényege az, hogy milyen fontos a házassági fogadalom Isten szemében. Csak Ő tudja, mennyi fájdalmat, szenvedést és kárt okoz az egyik vagy a másik fél által elkövetett házastársi hűtlenség! Milyen tragédia, hogy sok társadalomban nem tekintik szentebbnek a házassági fogadalmat, mondjuk, egy hivatalos kézfogásnál!

Mit tehetünk, milyen döntéseket hozhatunk annak érdekében, hogy szívünk tiszta legyen?

Istennek az volt a célja, hogy Izráelt teljes mértékben magáénak tudhassa; hogy „papok birodalma és szent nép” (2Móz 19:6) legyen, és így tehessenek majd bizonyságot közeli és távoli nemzeteknek egyaránt az élő Istenről, mindenek Teremtőjéről. Mindazonáltal a Sínai-hegynél az Úr különleges feladattal bízta meg a papokat és a lévitákat, mégpedig, hogy szolgáljanak neki a szent sátorhoz kapcsolódó szertartások és ünnepek körüli teendőkben.

Milyen fogadalmat tehetett egy közember (akár nő, akár férfi) az Úrnak, ha élete egy szakaszát neki akarta szentelni (4Móz 6:1-21)? Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből arra vonatkozóan, hogyan mélyíthetjük el lelki életünket és az Úr iránti elkötelezettségünket?

    _____________________________________________________________

A nazireus azt jelentette: „az odaszentelt”, aki elhatározta, hogy egy bizonyos időre az Úrnak szenteli magát. A szülők eldönthették, hogy gyermeküket nazireusi életre ajánlják-e fel. Például Sámson édesanyja az angyal utasítására szentelte a fiát az Úrnak, azzal a szándékkal, hogy ő kezdi majd el megszabadítani Izráelt a filiszteusok kezéből (Bír 13:2-5; 16:17). Hasonlóképpen cselekedett Zakariás is, aki Gábriel angyal utasítására nevelte nazireusnak a fiát, Keresztelõ Jánost (Lk 1:15). Anna szintén megfogadta, hogy Sámuel egész életében nazireus lesz (1Sám 1:10-11).

Érdekes a szőlő, illetve szőlőlé fogyasztására vonatkozó utasítás is: a szőlőskert és annak termése – a szőlőlé, a bor, a szőlőfürtök – az ókori ember számára a megművelt termőföld és birtok jelképe volt. Azzal, hogy nem fogyasztották a szőlő termését, a nazireusok egyértelműen kifejezték hitüket, miszerint egy jobb ország felé tartanak. Míg a szőlő a letelepedett élet jelképe volt, addig a nazireusok életmódjukkal arra utaltak, hogy „jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyenli őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert készített nékik várost” (Zsid 11:16).

Adventistaként milyen vonatkozásban mondhatjuk el, hogy egy jobb ország után vágyódunk, függetlenül attól, hol élünk most? Milyen határozott módszerekkel kerülhetjük el azt, hogy szem elől tévesszük végső célunkat, mert olyannyira lekötnek bennünket saját szőlőink?

„Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad, és könyörüljön terajtad. Fordítsa az Úr az ő orcáját tereád, és adjon békességet néked” (4Móz 6:24-26).

Miután gondosan átolvastuk a fenti áldást, válaszoljunk a következő kérdésekre: Milyen utalást találunk ebben Isten természetére vonatkozóan? Mt 28:19

    _____________________________________________________________

Hogyan mutatja be ez az imádság azt, hogy Izráel teljes mértékben Istentől függ? Jn 15:5

    _____________________________________________________________

Milyen jelentőséggel bír az a tény, hogy a papoknak kellett elmondani ezt az imát a népért? Zsid 7:25

    _____________________________________________________________

Több érdekesség is rejlik ebben az imában. Például minden sora Isten személyes, szövetségi nevével kezdődik (Jahve, az Úr). Továbbá egyes szám első személyben szólítja meg a közösséget, vagyis mindenkihez külön-külön, egyénileg szól. Mindenkinek tudnia kellett, hogy kifejezetten számára mit jelent ez az áldás. Vagyis tekintet nélkül arra, hogy Izráel népe egy közösség volt, mindenkinek egyénileg kellett kapcsolatban állnia az Úrral. Izráelnek ekkor még nem volt Szentírása. Az Úr áldásait cselekedeteiből láthatták: megszabadította őket a rabszolgaságból, átkeltek a Vörös-tengeren, gondoskodott ételükről-italukról. Megtartó hatalmát láthatták a szent sátorban megnyilvánuló dicsőségben, mint ahogy abban is, hogy a szertartások során felajánlott égőáldozatok, a tömjén és a hétágú gyertyatartó éjjel-nappal égtek.

Világos bizonyíték ez arra, hogy az ótestamentumi vallás is teljes egészében a kegyelemről szólt (Gal 3:7-14; Zsid 4:1-2). A harmadik sor arról biztosítja a hívőt, hogy Isten mosolyogva, és békével tekint rá (lásd Mt 11:28-30).

Miként tapasztaltuk már a fenti áldásokat saját életünkben? Milyen dolgokat teszünk, amelyek megnehezítik ezeknek az áldásoknak a valóra válását? Milyen változtatásokat kell véghezvinnünk, még ha fájdalmas is?

„Minden reggel első dolgotok legyen magatokat Istennek felajánlani. Így imádkozzatok: ’Fogadj el Uram, a te tulajdonodnak! Összes tervemet lábaidhoz teszem. Használj fel ma is szolgálatodra! Maradj velem s engedd, hogy minden munkámat tebenned végezzem!’ Ez mindennapi kötelességetek legyen. Minden egyes reggel újból szenteljétek magatokat az Úrnak. Összes terveteket néki rendeljétek alá, hogy megvalósítsátok vagy feladjátok, ahogy gondviselése akarja. Így adjátok át, ajánljátok fel Istennek napról napra életeteket, hogy az mindinkább átalakuljon és hasonlóvá legyen Krisztus életéhez” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. 20. kiad. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 53. old.).

„A körülmények elszakíthatnak egymástól barátokat. A széles tenger háborgó hullámai köztük és köztünk csapkodhatnak. De semmilyen körülmény, semmilyen távolság nem választhat el bennünket a Megváltótól. Bárhol vagyunk, Ő mellettünk van, hogy támogasson, megőrizzen, védelmezzen és bátorítson. Krisztus jobban szereti megváltottait, mint az anya gyermekét. Kiváltságunk, hogy megnyugodjunk szeretetében, és ezt tudjuk mondani: 'Bízni fogok Őbenne, mert Ő életét adta értem” (Ellen G. White: A nagy orvos lábnyomán. 2. ki­ad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 43. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Mindnyájan tudjuk, milyen veszélyes, ha annyira belemerülünk az evilági dolgokba, hogy közben szem elől veszítjük valódi otthonunkat. Vajon annyira hatalmába keríthet a menny utáni vágyakozás is, hogy kibújunk földi kötelességeink teljesítése alól? Ha igen, hogyan? Hogyan őrizhetjük meg a megfelelő egyensúlyt ebben a kérdésben?

2.        Beszélgessünk a csoportban olyan esetekről, amikor valaki kárt szenvedett vagy okozott! Hogyan lehetett megoldani a problémát? Milyen tanulságokat vonhatunk le a történtekből? Hogyan lehet kezelni a helyrehozhatatlannak, megbocsáthatatlannak tartott helyzeteket?

ÖSSZEFOGLALÁS: Az Úr azt szeretné, ha népe boldogan, békességben élne. Csak úgy lehetünk fizikailag és lelkileg is egészségesek, ha szeretettel engedelmeskedünk Teremtőnk törvényeinek, bensőséges kapcsolatot ápolunk házastársunkkal, jó viszonyban vagyunk embertársainkkal, és naponta alárendeljük magunkat az Atya akaratának. Ez nem azt jelenti, hogy életünk mindig könnyű lesz a bűnös földön, de sokkal jobb, ha az Ő ösvényein járunk.

AZ ELFOGADÁSSAL A BÉKE IS BEKÖSZÖNT

Dönthetünk úgy, hogy megbékélünk életünk jelenlegi állapotával. Ha folyton többre, jobbra vágyunk, ahelyett, hogy megelégednénk azzal, amink van, sosem ismerjük meg az igazi békét.

Hogy egy kis boldogságban részünk legyen, hogy egy kicsit belekóstolhassunk a mennyországba itt a földön, el kell fogadnunk az életet, a saját életünket, a jelenlegi állapotában. Meg kell békélnünk a munkánkkal, a körülöttünk élő emberekkel és tökéletlenségünkkel. Elégedettek lehetünk férjünkkel, feleségünkkel akkor is, ha ráébredünk, hogy nem az ideális társsal házasodtunk össze. (Aki szerintem egyébként sem létezik.) Meg kell békülnünk pénztárcánk vastagságával, a közösségben elfoglalt helyünkkel, az arcunkkal (amit nem mi magunk választottunk), az otthonunkkal, a bútorainkkal, a ruháinkkal és életkörülményeinkkel – akkor is, ha a szomszédnak mindenből sokkal jobb és szebb van. Fogadjuk el az életet! Csak egy bőrünk van. (Most) nem születhetünk újjá egy másikban.

– Phil Bosmans