SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Dániel 5:13; János 15:19; Kolossé 1:14; 2:8, 13; 2Péter 3:10-12; 1János 2:12-17

„Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete” (1Jn 2:15).

1933-ban jelent meg Andre Malraux francia szerző Az ember sorsa című regénye, amely egy, az 1920-as években Sanghajban felnőtt, balsorsú marxista férfi történetét meséli el. Ch'en, a marxista terrorista összefut az utcán első tanárával, egy keresztény lelkésszel, és hitének elvesztéséről kezd vele beszélgetni. A tanár nem is sejti, hogy egykori diákja bombát visz magával, és éppen egy politikai merényletre készül. Hitét nem veszítette el, csak a politika világába helyezte át – mondja tanárának.

„Ugyan melyik politikai nézet fogja legyőzni a halált?” – kérdezi szomorúan egykori tanára.

E heti tanulmányunkban János továbbra is azt fejtegeti, hogy mit jelent a világosságban járni. Ugyanakkor rámutat világunk ideiglenességére, szemben az örök élettel, amit egyedül csak Istennél találhatunk meg.

A TANULMÁNYRÓL RÖVIDEN: Mi alapján tudhatjuk, hogy Isten megbocsátotta bűneinket? Mit jelent ismerni Istent? Mit jelent nem szeretni a világ dolgait? Mi lesz a világ végső sorsa?

„Írok néktek gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az ő nevéért” (1Jn 2:12).

1Jn 2:12-15 verseiben János a gyermekeket, az atyákat és az ifjakat szólítja meg. Noha különböző elképzelések vannak e megszólítás értelmét illetően, a „gyermekek” szó valószínűleg minden gyülekezeti tagot érint, mivel János így használja e kifejezést a levelében (1Jn 2:1, 13, 28; 3:7; 4:4; 5:21). Az „atyák” az idősebb gyülekezeti tagokra, az „ifjak” pedig a fiatalokra vonatkozik. Tehát János mindenkihez szól.

János azt írja 1Jn 2:12 versében, hogy Isten mindenki bűnét megbocsátotta. Mi alapján? Miért fontos a keresztényeknek, hogy tudják: Isten megbocsátotta bűneiket? ApCsel 5:31; Róm 4:7; Ef 4:32; Kol 1:14; 2:13

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

János szeretné, ha hallgatóinak, vagyis a hívő gyülekezeti tagoknak teljes bizonyosságuk lenne megváltásukat illetően. Visszautal a bűn kérdésének korábbi tárgyalására (1Jn 1:9; 2:1-2), és hangsúlyozza, hogy kereszténynek lenni annyit jelent, mint bűnbocsánatot nyerni. A keresztények nem tagadják bűnösségüket, de elfogadták a megváltást Jézus Krisztus által, és ezért a megbocsátás bizonyosságában élnek.

A keresztények számára a legalapvetőbb dolog, hogy megértsék: megváltásuk alapja egyedül Jézus és az, amit értük tett. Ezért mondja János, hogy a megbocsátást nem saját jó tetteik, hitük, és nem is istenismeretük miatt, hanem „az ő nevéért” nyerik el. Vagyis Jézusért és azért, amit Ő tett értük. Így a győzelemrõl, az engedelmességről szóló intelmek közepette János nyomatékosítja a hívők előtt, hogy a megváltást egyedül Jézusnak köszönhetik.

Miért fontos tudni, hogy Isten megbocsátja bűneinket? Mi lenne velünk, ha ezt kétségbe vonnánk? Miért kell állandóan szem előtt tartani, hogy a megbocsátás Jézusban lehetséges, és nem önmagunkban találjuk?

Mit mondanak 1Jn 2:13-14 versei? Milyen erősítő üzenetet közvetítenek, és hogyan tudjuk azt saját magunkra alkalmazni?

A gyermekeket emlékezteti: ismerik az Atyát, az atyáknak pedig azt mondja, hogy ismerik azt, aki kezdettől fogva van. Nyilvánvaló, hogy ez a valaki Jézus, csakúgy, mint 1Jn 1:1 versében, ahol a „kezdetben” kifejezés szintén Jézusra utal. E versekben az tűnik valószínűbbnek, hogy ha két külön személyre gondolunk: az Atyára és arra, aki kezdettől fogva van (Jézus).

Amikor János másodszor is megszólítja az ifjakat, megismétli, hogy „legyőztétek a gonoszt” (új prot. ford.), de ki is bővíti a kijelentést. Az ifjak nemcsak a gonoszt, hanem magát Sátánt győzték le, mert Krisztushoz tartoznak, és igénylik győzelmét. Az eredeti nyelvben ez arra utal, hogy a győzelem (a gonosz legyőzése) már a múltban megtörtént, de valóságos következménye folyamatos. Az ifjak erősek lélekben, és „az Isten igéje lakik” bennük (új prot. ford.).

Az Isten Igéje rámutat, hogy szerzője a Szentlélek (Ef 6:17; 2Pt 1:21). Ezért egyes magyarázók úgy vélik, hogy a fenti versek utalnak a Szentháromságra: az Atya Istenre, Jézusra, aki kezdettől fogva van és a Szentlélekre, akit az Isten Igéje jelképez. Végeredményben az igaz hívőknek meg kell ismernie Istent, és a továbbiakban is meg kell őrizni ezt az ismeretet, ami által bensőséges kapcsolatban állnak az Úrral.

E versek a keresztény élet lényegét tárják elénk: a bűnök megbocsátását, Isten ismeretét, a bűn feletti győzelmet és Isten bennünk lakozó Igéjét.

Mivel a hívők tudják, hogy Isten és Igéje bennük lakozik, felkészülten néznek szembe a 15-17. versek kihívásaival. A 12-14. versekben olyan kijelentések állnak, amelyek megerősítenek, a 15. vers pedig egy felszólítással kezdődik: „Ne szeressétek a világot...”

Fogalmazzuk meg, mit jelent ismerni Istent! Mit árul el válaszunk önmagunkról és az Istennel való kapcsolatunkról? Gondolkodjunk el ezen a hét hátralévő részében, és beszéljük meg szombatiskolai osztályunk­kal!

János óva inti a keresztényeket: ne szeressék a világot. Hogyan határozza meg a Szentírás a világ kifejezést? Jn 12:19; 15:19; ApCsel 17:24; Róm 1:20; Kol 2:8; 1Tim 6:7; Jak 4:4; Jel 11:15

A kosmos kifejezés (amit világnak fordítunk) jelöli a világegyetemet, a földet, az emberiséget, a létezés színterét és az Istennel ellentétes életmódot. Ez a kifejezés több mint hússzor fordul elő János első és második levelében. A világnak megváltásra van szüksége (1Jn 4:14), mégis ellenséges Istennel és népével (1Jn 3:13). A világ a Gonosz hatalmában van (1Jn 5:19), hamis próféták, antikrisztusok és csalók hemzsegnek benne (1Jn 4:1, 3; 2Jn 7). Nincs abban semmi rossz, ha bírunk világi javakkal, de készségesen adjunk a rászorulóknak is (1Jn 3:17). Végezetül, a világot le kell győzni (1Jn 5:4-5). János leveleiben a világ kifejezés túlnyomórészt negatív előjelű, mivel Isten elleni lázadást jelöl.

Érdekes feszültség áll fenn az Írásban a világhoz való viszonyulásunkat illetően. Egyrészt ott az intés: ne szeressük a világot, másrészt a Biblia egyértelműen azt állítja, hogy Isten szereti a világot (Jn 3:16). Olvashatunk arról is, hogy ne szeressük azt, ami a világban van, ugyanakkor a Biblia újra és újra arra int: szeressük az embereket, akik bizony a világban vannak.

Hogyan értelmezzük e feszültséget? Hogyan lehet úgy szeretni az embereket, hogy közben ne szeressük a világot, amikor a világ elsősorban emberekből áll? Van-e más is a világban, amit szerethetünk, az embereken kívül? Ha igen, mi?

A 15. vers vége és az utána következő szöveg segít megérteni, hogy mi járt János fejében. Nem kell gyűlölnünk az embereket, vagy megvetnünk a világot, inkább arról van itt szó, hogy gyűlöljük a világban azt, ami – ha dédelgetjük – elválaszt Isten szeretetének személyes megismerésétől és tapasztalásától. Vagyis azoktól a világban lévő dolgoktól tartsuk magunkat távol, amelyek megakadályoznak abban, hogy üdvözítő kapcsolatunk legyen Istennel.

Legyünk fájdalmasan őszinték önmagunkkal! Melyek azok a világi dolgok, amelyeket szeretünk, noha tudjuk, hogy rosszak? Létezik olyasmi, ami önmagában ugyan nem rossz, de jobban szeretjük Istennél? Mi kell ahhoz, hogy ezekről lemondjunk?

„Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van” (1Jn 2:16, új prot. ford.).

Amíg a 15. vers csak általánosságban óvott a világ szeretetétől, a 16. már részletekbe is bocsátkozik. Mit jelent szeretni a világot? János három dologról tesz említést: 1) a test kívánsága, 2) a szem kívánsága és 3) az élettel való kérkedés. János szerint ezek nem az Atyától, hanem a világtól vannak; bár testünk, szemünk és életünk egyaránt az Istené. Hol van akkor a probléma? Mitől akar óvni János?

A test kívánsága nyilvánvalóan a szenvedélyekről szól, bár nem törvényszerű, hogy csak azokra korlátozódjon (lásd Gal 5:19-21).

A szem kívánsága, bár kétségtelenül kötődik a testhez, a gondolatainkig, vágyainkig hat; azokra a dolgokra utal, amelyeket mihelyst meglátunk, rögtön meg is akarunk szerezni (lásd 2Móz 20:17).

Mit ért János az „élettel való kérkedésen”? Miért olyan rossz ez? Jób 12:10; ApCsel 17:28

Az „élettel való kérkedés” gondolata az Istentől való függetlenedésre utal. Mintha csak mi magunk alkottuk volna életünket, és ezért minden megvalósított dolgunkért magunknak tulajdonítjuk a dicsőséget és a tiszteletet. „Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és nem magunk” (Zsolt 100:3). Ezzel szemben, ha rádöbbenünk arra, hogy minden levegővételünk, minden szívverésünk, minden, amit valaha is birtokolhatunk, vagy amivé valaha is lehetünk, egyedül Istentől jön, a büszkeség lesz az utolsó, ami felmerül bennünk. Bűnös emberek lévén, akiknek élete teljes mértékben Isten kegyelmétől és jóságától függ, hiszen képtelenek volnánk megváltani magunkat az örök haláltól és pusztulástól, alázattal és szelíden, fennhéjázás nélkül éljük az életünket! A tökéletes világban Lucifer bukását éppen a büszkeség okozta; nekünk, akik távolról sem tökéletes világban élünk, úgy kellene menekülnünk előle, mint a pestistől!

Számunkra mi jelent veszélyt? A test kívánsága? A szem kívánsága? Az élet kérkedése? Vagy ezek együttvéve? Mi az egyetlen reményünk? Mire várunk, hogy végre meghozzuk a szükséges változásokat?

A 16. versben János elénk tárja az első okot, miért ne szeressük a világot: a világ szeretete és az Atya szeretete nem fér meg egymással. A 17. versben újabb indokot hoz fel: nincs értelme a világot szeretni, mert a világ mulandó. Jobb és bölcsebb azt választanunk, ami maradandó. Ezzel magunk is maradandóvá leszünk, vagyis örökké fogunk élni.

Nagy kísértés az emberiség számára, hogy csak a pillanatnak éljen, magával ragadja az anyagias világ, és csak azt értékelje, ami a szeme előtt van. Ezért Pál is csatlakozik Jánoshoz, mondván: „az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén. Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk, megjelen, akkor majd ti is, Ővele együtt, megjelentek dicsőségben” (Kol 3:1-4). Valamint: „Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4:18).

Másutt mit tanít a Biblia a világ és a föld mulandóságáról? Dán 2:35; 1Kor 7:31; 2Pt 3:10-12

1Jn 2:8 versében János már említést tesz arról, hogy a sötétség szűnőben van. Most ismét ezt az igét használja (paragó), és azt mondja, hogy a világ és kívánságai elmúlnak. Jézus, a Világosság testté lételével egy új korszak köszöntött be. E világ dolgai múlófélben vannak; ennek mindenki számára nyilvánvalónak kell lenni. A politika megoldásai nem jelentenek igazi megoldást a világban, amely velünk együtt elmúlik.

Mi hogyan élhetjük túl azt, ha a világ elmúlik? János válasza: ha Isten akarata szerint élünk. Noha fontos a helyes teológiai látás, és maga János is igyekszik cáfolni a hamis tanítók félreértéseit Jézussal és a bűnnel kapcsolatban, éppen olyan fontos, hogy engedelmes életet éljünk. Az etikát nem lehet elválasztani a teológiától! A kegyes szavak és a helyes tantétel nem elég. A teológiai felfogásunkat az életünkben kell megmutatni.

Milyen példáját látjuk a földi dolgok mulandó természetének nap mint nap? Mi ennek az üzenete számunkra? Bár tisztában vagyunk a dolgok mulandóságával, miért olyan könnyű mégis úgy élni az életünket, mintha a földön minden maradandó lenne?

„Számos látszatkeresztény költ évente mérhetetlen összeget haszontalan és káros élvezetekre, mialatt lelkek pusztulnak el, mert nem ismerik az élet Igéjét. Istentől visszatartják a tizedet és az áldozatot, miközben többet áldoznak fel a romboló vágyak oltárán, mint amennyit a szegények megsegítésére vagy az evangélium hirdetésére adnak… A világ beleveti magát az élvezetekbe. ’A test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése’ uralkodik az emberek tömegein. De Krisztus követői szentebb dolgokra hivatottak… Isten Igéjének fényénél joggal mondhatjuk, hogy nem igazán szent az az ember, aki nem tagadja meg teljesen a világ bűnös szokásait és örömeit” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2000, Advent Kiadó. 423–424. old.).

Pozitív oldalról nézve a tárgyalt igeszakasz a következőket mondja: az igaz keresztények bensőséges kapcsolatban vannak Istennel, szeretettel engedelmeskednek neki, erőt nyernek a gonosz legyőzéséhez és Isten Igéje bennük lakozik. Isten megbocsátotta bűneiket. Ugyanez a tiltás oldaláról megfogalmazva: nem szeretik a világot és el is fordulnak tőle ott, ahol az szemben áll Istennel és művével.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        A világ mulandó, nem tart örökké, még a tudomány is ezt állítja. A tudománnyal szemben viszont milyen reményt nyújt a Biblia?

2.        A világ szeretetétől való óvás hallatán egyesek igyekeznek elkülönülni a világtól, amennyire csak tőlük telik. Kolostorokba vagy olyan közösségekbe vonulnak vissza, amelyek radikálisan eltérnek az átlagtól. Helyesen teszik? Beszéljük meg!

3.        Beszéljünk csoportunkban a hétfői kérdésről: mit jelent Istent ismerni?

4.        Melyek azok a dolgok, amelyek önmagukban ugyan nem rosszak, és nem állnak feltétlenül ellentétben Isten ismeretével, mégis rosszá válnak amiatt, ahogy az emberek élnek velük?

5.        Miért olyan fontos a világosságban való járáshoz a bűn feletti győzelem? Hogyan érhetjük ezt el?

HARSÁNYI BÉLA:

      ÓRA

Fut az idő, mint a rózsa.

Tanít rendre, szépre, jóra.

Nem állhat meg, tudom róla.

- Kincs, ajándék minden óra.

Óránk méri az időt,
A szent cél felé vivőt.
Biztat: készen várni Őt:
- A drága Üdvözítőt!

Órád titka érdekel?

- Élni itt szeretve kell.

Nézz a tiszta égre fel!

Hidd, hogy célhoz érkezel!

Kell a pontos, üde jel.

Óránk folyton üzemel.

S ha te végig hű leszel,

Vele jutsz az üdvre el!

Ki az időn jól átlát,

Beoszt minden órácskát.

Tud szeretni, nincs rá gát,

S várja Isten országát.