SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 3Mózes 19:18; Lukács 14:26; János 3:20; 13; 1Timótheus 2:4; 2Péter 3:18; 1János 2:3-11

„És arról tudjuk meg, hogy megismertük õt, ha az ő parancsolatait megtartjuk” (1Jn 2:3).

Egy házaspár tanácsért fordult egy lelkészhez. Mi okozott gondot nekik? A férfinak házasságon kívüli viszonya volt, ráadásul nem is egy, hanem bizonyíthatóan több. A férj igyekezett elsimítani az ügyet, és azt mondta a feleségének: még ha sok nővel volt is dolga, az nem jelenti, hogy őt nem szereti. Sőt, bárki másnál jobban szereti.

Amint ez várható volt, szavai nemhogy enyhítették volna a problémát, inkább súlyosbították. Miért? Mert ha szeretünk valakit, azt a tetteinkkel, cselekedeteinkkel is kimutatjuk, nemcsak azzal, amit mondunk.

Ezen a héten azt tanulmányozzuk, hogy János szavai szerint mit jelent ismerni és szeretni Istent. Bárki állíthatja, hogy szereti az Urat. A kérdés azonban az, hogyan mutatjuk ki szeretetünket?

A TANULMÁNYRÓL RÖVIDEN: Mit jelent ismerni Istent, szemben azzal, hogy csak tudunk róla? Milyen szerepet játszik az Isten parancsolatai iránti engedelmességünk Istennel való kapcsolatunkban? János mit mond Jézusról, mint követendõ példaképről? Milyen „új parancso­latot” olvasunk, és miért új?

A fenti igeszakaszban kétszer fordul elő az „erről tudjuk meg” kifejezés. Mi az, amit János szerint a keresztények megtudnak?

Először azt, hogy megismerték Istent (3. vers), másodszor pedig, „hogy őbenne” vannak (5. vers). Ha figyelembe vesszük, hogy örök életünk vagy örök halálunk a tét (lásd Jn 5:29) –, akkor ezek fontos tudnivalók, ugye?

Ugyanakkor ügyelnünk kell arra, nehogy a tudást tekintsük a megváltás eszközének. Ami azt illeti, János éppen az effajta eretnekséggel foglalkozik, vagyis azzal az elképzeléssel, amely szerint az ismeret a megváltás egyedüli útja.

A tudás/ismeret (gnosis) kulcsfontosságú fogalom volt az ókori vallásban, így a Krisztus utáni első évszázadok keresztényeinek hitvilágában is. A II. századra feltehetően már teljesen kialakult a gnoszticizmus eretnek tanítása a keresztények körében. A gnoszticizmus nem foglalkozott az erkölcsi magatartással. A hangsúlyt a misztikus tapasztalatra fektette, valamint az Istenről és az emberi természetről alkotott képzeletdús mítoszokra. E tan követőinek hite szerint a megváltást a titkos ismeretek biztosították, és nem az Úrral való hitkapcsolat.

Mit árulnak el az alábbi igék arról, hogyan használja az Újszövetség a tudás/ismeret fogalmát? Mt 13:11; Lk 1:34; Jn 17:3; Róm 3:20; 1Kor 8:1; 1Tim 2:4; 2Pt 3:18; 1Jn 4:8

Az Újszövetségben a megismerésnek/tudásnak van egy elméleti, teológiai jelentése; ugyanakkor a Szentírás a kapcsolatteremtésre is ezt a fogalmat használja. Ismerni Istent annyi, mint bensőséges, közvetlen kapcsolatban lenni vele. Az engedelmesség, a szeretet, a bűntől való tartózkodás mind egy ilyen kapcsolat meglétére utal. A tudás/ismeret elméleti és tapasztalati oldalának együtt kell járnia.

Noha János gyakran használja a (meg)tudni/(meg)ismerni igét, a tudás/ismeret főnév használatát kerüli. Talán azért mellőzi az inkább szakkifejezésnek tűnő szót, hogy elkerülje a gnoszticizmussal való keveredést.

Ismerjük az Urat, vagy csak tudunk róla? Mi az alapvető különbség a kettő között? Ami pedig még fontosabb: az utóbbi esetben (ha csak tudunk róla) hogyan változtathatunk ezen? Miért fontos, hogy ezt megtegyük?

Bárki állíthatja, hogy ismeri Istent. Ami azt illeti, sokan tették ezt János napjaiban, mint ahogy ma is. Pusztán a szavaknak azonban nincsen nagy súlya.

János szerint mi adja a külső bizonyítékát annak, hogy valaki ismeri Istent? Még mit fűz hozzá e témához: Jn 14:15, 21; Jn 15:10; 1Jn 3:22, 24; 5:3; Jel 12:17; 14:12? Hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek az igeversek? Milyen tekintetben erősítik meg az adventistákat a törvénnyel kapcsolatos állásfoglalásban?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A parancsolatok betartása igen fontos Jézus és János számára is. E kifejezés gyakran szerepel János írásaiban. A parancsolatok megtartása jelzi, hogy ismerjük és szeretjük Istent/Jézust. A szeretet és az engedelmesség itt egybekapcsolódik. Az őt személyes névmás egyaránt utalhat az Atya Istenre és Jézusra; egy kicsit talán kettős értelmű, de szándékosan az. 1Jn 2:4 verse ugyanezt az igazságot mondja ki, csak negatív megfogalmazásban. Talán azokra a hamis állításokra utal, amelyek szerint az ember megismerheti Istent úgy is, hogy semmibe veszi parancsolatait. János igen erős hangnemben támadja ezt az elképzelést, és hazugnak nevezi azokat, akik ezt tanítják.

Hogyan mutatja istenismeretünket a parancsolatok betartása? Mit árul el ismeretünk valóságáról? Hogyan viszonyul e két dolog egymáshoz?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az istenismeret, amiről a Biblia beszél, nem csupán tényfelismerés. Olyan ismeretről van szó, amely egy szeretetkapcsolat alapját képezi. Nem tudjuk igazán szeretni azt, akit nem ismerünk. Ha pedig szeretünk valakit, akkor csak egyféleképpen tudunk cselekedni. Aki igazán szereti a feleségét, nem fogja megcsalni. Naphosszat is bizonygathatja a szeretetét, de ha tettei nem támasztják azt alá, az illető, János szavával élve, „hazug.”

Miért képezi elválaszthatatlan részét istenismeretünknek az engedelmességünk – a tetteink? Milyen más hasonlat segíthet ezt megérteni?

Nemrégiben az angol nyelvterületen divat volt a keresztény fiatalok között egy karkötő viselete, amelyen a WWJD kezdőbetűk álltak, az angol „What Would Jesus Do?” (Mit tenne Jézus?) rövidítése. Noha sokan gyerekesnek vélték, a mö­götte meghúzódó ötlet jó. Úgy képzelték, egy nehéz helyzetben arra kell gondolnunk, mit tenne most Jézus, és nekünk is hasonlóképpen kell cselekednünk.

Ez szorosan kapcsolódik János szavaihoz. Az igeszakasz első része azt hangsúlyozta, hogy világosságban járni és ismerni Istent annyi, mint engedelmesnek lenni. Az igeszakasz második része pedig felszólítja azokat a keresztényeket, akik az Úrban akarnak maradni és a világosságban járni, hogy életvitelükben kövessék Krisztus példáját. Hogyan tehetik ezt? Ki kell deríteniük, hogyan élt Jézus, és a magatartásukat naponta össze kell vetniük vele.

Más szóval: mit tenne Jézus?

Tekintsük át az evangéliumokat! Melyek a kedvenc történeteink Jézusról? Melyek mutatják be leginkább Jézus személyiségét úgy, ahogy a legjobban hat ránk? Mennyire hasonlítunk hozzá?

Jézus halála és feltámadása az evangéliumok csúcspontja, de elegendő adatot találunk bennük Jézus tanításairól és életéről is ahhoz, hogy megértsük, ideális esetben hogyan kellene az embernek élni.

Ezt azért fontos észben tartani, mert sokan csak Megváltóként, helyettesítőként akarnak Jézusra gondolni, nem pedig úgy, mint Urukra és példaképükre. János egyaránt elfogadta Jézust Megváltójának és példaképének. 1Jn 1:7 verse említést tesz Krisztus megtisztító véréről, amely a helyettünk elszenvedett kereszthalálára utal. 1Jn 2:2 verse szerint bűneinkért Ő az engesztelő áldozat. Jézus valóban a helyettesünk lett. E heti tanulmányunkban azonban egy másik oldala, példaadó élete kerül előtérbe. Kövessük Őt!

Legtöbbünknek, függetlenül attól, hogy kik vagyunk, ilyen vagy olyan nehézségekkel kell szembenézni az életünk során. Gondoljunk most a legnagyobb gondunkra, a legnagyobb küzdelmünkre! Majd kérdezzük meg, „mit tenne Jézus?” Amikor megfogalmaztuk a legjobbnak tűnő választ, tegyük fel magunknak a kérdést: „Mi gátol abban, hogy ugyanígy cselekedjünk?”

Miután hangsúlyozta a parancsolatok megtartásának fontosságát (1Jn 2:3-4), János a 7. és a 8. versben bevezeti az „új parancsolat” fogalmát. Mi ez az „új parancsolat”? A választ Jn 13:34 versében találjuk, ahol szintén szerepel ez a kifejezés.

Olvassuk el János evangéliumának 13. fejezetét! A szövegösszefüggés alapján mit tudhatunk meg az új parancsolatról?

Miután megmutatta tanítványainak, mit jelent szolgálni, tudniillik leereszkedni és elvégezni a lábmosás alázatos feladatát, Jézus közölte „új parancsolatát”. Tanítványainak úgy kell szeretniük egymást, ahogy Ő szerette őket.

Hasonló a helyzet 1Jn 2:6-8 verseiben. Miután János szól arról, hogy úgy kell járnunk, amint Ő járt, Jézus rendelkezésére utal, amelyet evangéliumának 13. fejezetében olvashatunk. Ez a szó szerinti kapocs Jn 13:34-35 versével, amiből megtudhatjuk 1Jn 2:7-8 verseinek értelmét. János itt a testvéri szeretet parancsolatáról beszél.

Miért állítja, hogy nem új parancsolatot ír, hanem régit? Azért, mert a felebaráti szeretet parancsa már az Ószövetségben is megvolt (3Móz 19:18). János levele megírásakor Jézus „új parancsolata”, amelyet Jn 13:34 verse rögzít, már sok-sok éve érvényben volt.

Bizonyos értelemben mégis új ez a parancsolat. Amennyiben Jézus életében megvalósult („ő benne” [6.vers]), érzékelhetően láthatóvá kellett válnia követőiben is („és ti bennetek” [8. vers]), mivel Jézus adventjével egy új korszak köszöntött be („a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik” [8. vers]).

Végezetül, Isten törvényének fogalma összeköti igeszakaszunk első részét (1Jn 2:3-6) a másodikkal (1Jn 2:7-8). A parancsolatokat az egymás szeretetére való felszólítás foglalja össze. Világosságban járni, úgy, ahogy Jézus járt, annyit tesz, mint megtartani a parancsolatokat és egymást szeretni.

Mikor „mostuk meg” utoljára valakinek a lábát – jelképesen szólva? Mit árul el rólunk és másokhoz való viszonyunkról, ha már hosszú idő telt el azóta? Miért olyan ritka, hogy az ember valóban „meghaljon énjének”, ami által pedig igazán szolgálatára lehet másoknak?

Foglaljuk össze, mit tanít János a fenti versekben!

    _____________________________________________________________

1Jn 2:5 röviden megemlíti a szeretetet. Nyilvánvaló, hogy ez az Isten iránti szeretetre utal, amely a parancsolatok megtartásában mutatkozik meg. Közvetve már érintettük e fogalmat az igaszakaszunk második részében, az új parancsolattal összefüggésben (6–9. versek). A bekezdés utolsó szakaszában (9–11. versek) azonban már egyértelműen jelen van a keresztény társaink iránti szeretet. Ez a rész szintén az „aki azt mondja” kifejezéssel kezdődik (lásd 4., 6., 9. verseket).

A 9. vers arról a gyülekezeti tagról szól, aki gyűlöli az atyjafiát, vagyis a testvérét. Ez az ember sötétségben él. A 10. vers pedig az ellenkező, pozitív oldalt mutatja be, vagyis azt, aki szereti a testvérét. A 11. versben János visszatér a testvérgyűlölet kérdésére. Nem elég, hogy az ilyen ember sötétségben jár, de a sötétség meg is vakította.

János figyelme elsősorban a keresztény közösségre irányul. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztényekre nem vonatkozna a felebarátaik, sőt ellenségeik szeretete; itt azonban most nem erről van szó. Jánost más gondolatok foglalkoztatják.

A testvérgyűlölet nagyon erős kifejezés, amit nem szívesen vonatkoztatunk magunkra és a viselkedésünkre. Szívesebben mondjuk azt, hogy egyesek felbosszantanak vagy megsértenek; az Írás azonban sokszor olyan értelemben is használja a gyűlölet kifejezést, amit napjainkban nemigen társítunk hozzá. Mit jelent a gyűlölet szó az alábbi versekben, hogyan értsük? Mt 6:24; 24:9-10; Lk 14:26; Jn 3:20

    _____________________________________________________________

A Szentírásban a gyűlölet nemcsak azt takarja, amit ma annak nevezünk, hanem vonatkozik a személyválogatásra, illetve valakinek a mellőzésére is. Más szóval, nem csak akkor válik nyilvánvalóvá a bibliai értelemben vett győlölet, ha valakit mélyen megvet az ember.

Van-e, akit győlölünk, méghozzá okkal? Ha igen, tegyük fel magunknak a kérdést, hogy „mit tenne Jézus?”

      1Móz 39:7-12; Dán 3:8-18; Jel 13:16; 14:5

A föld történelmének végén különösen fontos a világosságban járni, ami magába foglalja a parancsolatok megtartását – Jézushoz hasonlóan élni és szeretetet gyakorolni. Az emberek vitatják Isten törvényét, ezért az igaz istentisztelet, illetve a Teremtő iránti engedelmesség kérdése még inkább előtérbe kerül. Az Írásokban számos példát találunk arra, hogy egyesek hűségesek maradtak a legviszontagságosabb körülmények között is: József, Dániel barátai, Dániel maga és még sokan mások. A legfőbb példa azonban Jézus. El kell döntenünk, hogy elfogadjuk vezetését, bármi legyen is az ára!

„János kijelenti, hogy Isten iránti szeretetünket úgy mutatjuk ki, ha engedel­meskedünk parancsolatainak. Nem elegendő, ha az igazságot elméletben elfogadjuk, ha vallomást teszünk Krisztusba vetett hitünkről, ha hisszük, hogy [Jézus] nem volt csaló, és hogy a Biblia vallása nem csupán ravaszul kieszelt mese… János ugyan nem tanította azt, hogy az üdvösséget engedelmesség által kiérdemelhetjük; viszont az engedelmesség: a hit és a szeretet gyümölcse” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 386. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.         A Tízparancsolat betartása és a többi ember szeretete nem feltétlenül ugyanaz. Mi a különbség? Melyiket könnyebb megtenni és miért?

2.         Michael Foucault, francia filozófus két ismeret között tett különbséget: az egyik megváltoztatja azt, aki az ismeretre szert tesz, a másik viszont semmi változást nem hoz. Milyen példákat tudnánk felhozni az ismeret e két típusára? Még fontosabb azonban tisztában lenni azzal, hogy milyen az istenismeretünk. Ennek az ismeretnek milyen változást kell hoznia életünkben?

3.         Hogyan kerülhető el az a csapda, hogy a parancsolatok megtartásával akarjuk elnyerni az üdvösséget, ugyanakkor azonban kikerüljük annak az elképzelésnek a kelepcéjét is, miszerint úgy is üdvözülhetünk, ha a törvényt áthágjuk?

4.         Hogyan segíthet szombatiskolai csoportunk a gyülekezetnek jobban megérteni, mit jelent igazi szeretetet tanúsítani? Létezik egyáltalán „közösségi szeretet”? Képzeljük el, milyen lenne az ideális, tökéletesen szerető közösség! Gyülekezetünk hogy áll ezen a téren?

FELKÉSZÜLNI A MEGBOCSÁTÁSRA

Nagyrészt az határozza meg, hogy képesek leszünk-e működő kapcsolatokat kialakítani a jövőben, hogy érzelmi szempontból el tudjuk­e engedni a múltat.

A megbocsátás azt jelenti, elengedjük azt, ami elmúlt; hagyjuk, hogy megtörténjen, ami eljön; és hagyjuk létezni azt, ami most van.

A megbocsátás által elengedem a múlt ítéleteit, problémáit, kudarcait, és véglegesen búcsút mondok nekik. Eltörlöm jövendöléseimet, gyanúimat, rossz előérzeteimet, és nyitottan várom, mit hoz a következő pillanat. Megerősítem a kettőnk közötti kapcsolatot…

A megbocsátás azt jelenti, hajlandó vagyok elfogadni a másikat szeretetünk és egyenrangú voltunk, gondoskodásunk és összetartozásunk, őszinteségünk alapján, most és a jövőben.

A megbocsátás azt jelenti, hajlandóak vagyunk elfogadni, amit a jelen hoz, és anélkül várjuk a jövőt, hogy elfojtanánk saját spontán reakciónkat, vagy a másikét. – David Augsburger