SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Márk 16:15-16; Lukács 24:46-47; János 14:6; Efézus 4:11-15; 2Péter 2:1-3; Jelenések 14:6-12

„Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel” (1Pt 3:15).

A misszió nem ódivatú szó, amihez a trópusokon viselt kalapok és a világ elszigetelt helyein töltött hatéves ciklusok képe kapcsolódik. A misszió a keresztény élet egy lényeges eleme. „A misszió és a misszionárius szavak a latin küldetés és küldött szavakból származnak… Az angol Biblia általában az apostol főnevet használja, amely egy görög szóból ered, és szintén küldöttet jelent… János evangéliuma harminckilencszer említi, hogy Jézust Isten küldte. Így csak ez a könyv harminckilencszer utal Jézusra, mint misszionáriusra vagy apostolra” (Jon L. Dybdahl cikke: „Misszionary God – Missionary Church”, Re-Visioning Adventist Mission in Europe. szerk. Erich W. Baumgartner. Berrien Springs, Michigan, 1998, Andrews University Press. 8. old.). Krisztus követőiként Jézus társai vagyunk a misszióban. Ahogyan Őt küldte az Atya a világba, minket is küld, hogy képviseljük Őt, és hirdessük mindenkinek a hármas angyali üzenetet. Ám minél tovább vagyunk itt, annál nagyobb a veszély, hogy befelé fordulunk, azt keresve, mivel tudnánk fenntartani szervezeti egységünket és intézményeinket, akár annak terhére is, amire elhívattunk: hogy hirdessük a világnak az Istentől kapott jelenvaló igazság üzenetét.

A TANULMÁNYRÓL RÖVIDEN: A misszió az egyház szíve. Emberek sorsa forog kockán. A misszió nem csupán egy az egyház programjai közül, hanem létezésének alapja és célja. Minden keresztényt misszionáriusnak hívott el Isten.

A teológusok korszakokon át vitatkoztak arról, hogy Isten végül üdvözít-e majd minden embert vagy sem. Van, aki azt mondja: Isten szeretete nem engedi, hogy bárki is elvesszen. Mások szerint, akik soha nem hallottak Krisztusról, haláluk után kapnak még egy lehetőséget, hogy higgyenek. Megint mások különböző elképzelések mellett érvelnek. Ezekkel az a baj, hogy megpróbálnak mindent megmagyarázni, holott igazság szerint meg kell elégednünk azzal, amit Isten kinyilatkoztatott. Vannak kérdések, amelyekre nem tudjuk a választ. Annyi azonban bizonyos, hogy az Úr minden cselekedete igazságos, szeretete pedig határtalan. Egyértelmű: az embernek szabad akarata van, s így lehetősége is arra, hogy elvesszen. Végül Isten elválasztja majd az üdvösségre jutókat azoktól, akikre örök halál vár. Mindaddig azonban hirdetnünk kell az evangéliumot, amilyen gyorsan csak lehetséges, és annyi embernek, amennyit csak elérhetünk.

Mit mondanak a következő versek az evangélium világszéles hirdetésének fontosságáról?

Jn 14:6 ______________________________________________________

ApCsel 4:12 __________________________________________________

1Jn 5:11-12  __________________________________________________

Jn 3:16 a Biblia egyik legismertebb verse: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. A szöveg Isten szeretetéről beszél, amelyet azzal fejezett ki, hogy elküldte a Fiát a földre. Örök életet ígér mindazoknak, akik hisznek benne, míg akik nem hallgatnak az evangélium hívására és visszautasítják Krisztust, elvesznek. Nem a miénk a döntés, hogy ki fog elveszni, és ki kap örök életet. Valószínűleg ér majd minket néhány igazán nagy meglepetés a megmentettek névsorának láttán. Anélkül, hogy semmibe venné az emberek akaratát, Isten minden lehetőt megtesz, hogy csökkentse az elveszettek számát. Meglepő módon, bölcsességétől vezérelve úgy látta jónak, hogy nekünk is szerepet ad ebben a folyamatban.

Mi a mi szerepünk az egyház küldetésében? Mennyire vesszük komolyan, hogy igyekezzünk eljuttatni másoknak is az evangélium üzenetét? Még mi többet tehetnénk?

A négy evangéliumban éppúgy megtalálható az evangélium hirdetésére vonatkozó felszólítás, mint Az apostolok cselekedeteiben. Természetesen hasonlóságot mutatnak, ám van néhány jelentős különbség is. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk mindarról, ami a „nagy misszióparancshoz” tartozik, el kell olvasnunk valamennyi változatot.

Olvassuk el azokat a szakaszokat, amelyekben a „nagy misszióparancsot” feljegyezték, és figyeljük meg, hogyan egészítik ki egymást! Mi a jellegzetessége e szakaszok mindegyikének?

Mt 28:19-20 __________________________________________________

Mk 16:15-16 __________________________________________________

Lk 24:46-47 __________________________________________________

Jn 20:21 _____________________________________________________

ApCsel 1:8 ___________________________________________________

Az evangéliumot „minden nemzetnek” hirdetnünk kell. A Generál Konferencia statisztikái szerint a Hetednapi Adventista Egyház ma több mint 200 országban hirdeti üzenetét. Ez azt jelenti, hogy csak kevés olyan ország van, ahol egyházunk hi­vatalosan nincs jelen, közöttük számos nagy államban, mint pl. Észak-Korea, Szaúd-Arábia, Szíria és Jemen. A többi javarészt kis ország, ahol egymilliónál kevesebben élnek. Van, akit megkísérthet a gondolat, hogy az Adventista Egyház már majdnem „befejezte a munkát”. Ez persze nem igaz. Noha hálát kell adnunk Urunknak, hogy egyházunk gyorsan és folyamatosan növekszik a világ számos részén, és folyamatosan új területekre lépünk be, a kihívás még mindig óriási. Amikor az Újszövetség „nemzetekről” beszél, olyan szót használ, amelyet helyesebb volna „népcsoportoknak” vagy „etnikai csoportoknak” fordítani. Tehát munkánk nem lesz teljes, amíg minden népcsoportot el nem érünk. Vitatják azt is, hány ilyen népcsoport létezik. A szakemberek állítása szerint ez a szám kettő- és húszezer közé tehető, attól függően, melyik meghatározást vették alapul. Bármelyiket is használják azonban, e népcsoportok közül még sok ezret nem értünk el!

Etnikai hovatartozástól függetlenül gondoljunk azokra az emberekre a környezetünkben, akik még nem hallottak az evangéliumról! Vajon tehetünk valamit azért egyénileg is, hogy elfogadják Istent? Mit sejtet a válaszunk önmagunkról és az egyház missziójában betöltött szerepünkről?

Milyen különleges üzenetet hirdet Isten népe a végidőkben (Jel 14:6-12)? Hogyan értelmezhető ez az üzenet? Fogalmazzuk meg saját szavainkkal!

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A hármas angyali üzenetet szövegkörnyezetének egyértelműen a végidő áll a középpontjában. Közvetlenül a megváltottak „zsengéiről” (4. vers) való látomás előzi meg, és a megmentettek „aratása” (15. vers) követi. Fontos, hogy ismerjük ennek az üzenetnek a tartalmát; ám legalább annyira szükséges megértenünk azt is, ki ez a három „angyal”, aki az „örökkévaló evangéliumot” (6. vers) hozza. Az angyal szó a próféciában emberi hírnököket, vezetőket és gyülekezeti tagokat jelölt, amit Ellen G. White is kiemelt: „Az angyalok az ég közepén jelennek meg, s onnan hirdetik a figyelmeztető üzenetet, irányt mutatva az embereknek, akik a föld történelmének utolsó napjaiban élnek. Hangjukat senki nem hallja, hiszen ők Isten népét jelképezik, akik a mennyel összhangban munkálkodnak. A Szentlélek által megvilágosodott és az igazság által megszentelt férfiak és nők hirdetik a három üzenetet” (Ellen G. White: Life Sketches. 429. old.).

Csakúgy, mint a „nagy misszióparancsban”, az első angyal üzenetében is nyomatékos hangsúly kerül arra a felhívásra, hogy a föld minden emberének vigyük el az evangéliumot. Fennáll a veszély azonban, minél tovább maradunk itt, hogy felhagyunk missziós tevékenységünkkel és fenntartó üzemmódba váltunk. Könnyen szem elől téveszthetjük küldetésünket, a világnak való bizonyságtevést, és csak a meglévő szervezet és intézmények védelmezésére, fenntartására összpontosítunk. Mihelyst eljutunk idáig, létezésünk értelmét veszti.

Gondolkodjunk el a lehetséges problémán: jobban összpontosítunk az önfenntartásra, mint a misszióra! Hogyan történhet ez meg? Miről ismerhetjük fel, ha ez a helyzet? Mit tehetünk, hogy elkerüljük ezt a csapdát?

Nem nehéz egyetértenünk azzal, hogy az egyháznak a misszióra kell összpontosítania. De ki az egyház? Az egyház elsősorban nem egy szervezet; sokkal inkább emberek közössége, akik kivétel nélkül tanúknak hívattak el.

Miért lehetünk biztosak abban, hogy képesek lehetünk hitünket bemutatni? 1Kor 12:28; Ef 4:11-15

Nem adatott meg mindannyiunknak a prédikálás és a tanítás ajándéka, de valamilyen ajándékot mindannyian kaptunk. Ajándékot, ami által betölthetjük azt a szerepet, amire elhívást nyertünk: tanítványok, akik mindig készen állnak arra, hogy reménységükről beszéljenek (1Pt 3:15).

Miben rejlik azoknak a legfőbb erőforrása, akik bizonyságot akarnak tenni hitükről? Jn 14:26; ApCsel 1:4, 8; 2:1-4

Krisztus megígérte a Szentlélek eljövetelét követőinek, és lelki ajándékokat is kaphatunk. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy nem kellene felkészülnünk vagy képeznünk magunkat. Az apostolok több mint három évig jártak Jézussal, ami a létező legintenzívebb tanulást jelentette. Hasonlóképpen a mai tanítványoknak is tudatosan készülni kell a keresztény bizonyságtételre. Az egyház feladata folyamatosan időszerű tananyagot és képzési lehetőséget biztosítani, hogy felkészítse tagjait feladatukra. Ám a képzés magában nem elég. Isten népének ma is szüksége van a Szentlélek jelenlétére és ajándékaira, ha sikerrel akarja végezni a missziómunkát. Egy egyszerű igazság azonban mindig megmarad: nem tudjuk odaadni, amink nincs. Amíg nem bizonyosodunk meg arról, hogy élő kapcsolatunk van Istennel, nem remélhetjük, hogy elvezethetünk másokat e tapasztalathoz.

Mi az alapvető feltétele annak, hogy valaki bizonyságot tehessen a hitéről? 2Pt 3:18

Az a gyülekezet, amelyik teljesíti feladatát, feltétlenül növekedni fog. A növekedést azonban nem szabad pusztán létszámbeli gyarapodásra leszűkíteni. Egyénenként és közösségként is „növekednünk kell a kegyelemben”, ha azt akarjuk, hogy bizonyságtételünk valóban eredményes legyen.

Mit jelent növekedni a kegyelemben? Honnan tudhatjuk, hogy ezt tesszük-e? Beszéljük meg szombatiskolai osztályunkkal!

Nem kétséges, ha hirdetjük a megfeszített és feltámadt Krisztus üzenetét, aki most közbenjár értünk az Atyánál, ez azt is jelenti, hogy hűségesen tanítjuk azokat a fontos tantételeket is, amelyeket az Igében tárt fel Isten.

Mennyire fontos tanítanunk a helyes tantételeket, ill. ragaszkodnunk azokhoz? Tit 2:1; 2Pt 2:1-3

Ha hinni akarunk a Biblia Istenében, és eldöntöttük, követjük Krisztust, mindent meg akarunk tudni róla: jelleméről, elvárásairól. Megpróbáljuk összegez­ni, tanok és tanítások sorozatában, amit a Bibliából tanultunk. Némelyek számára a tanítások nem jelentenek többet lényegtelen elméleti csomagnál. Ez azonban tragikus tévedés. Hitünk helyes tanításai nélkül hamarosan szétszórttá és sekélyessé válnánk. Ahelyett, hogy növekednénk a hitben, hitünk egyre fogyatkozna. A helytelen tanítások általában elfordítják az embert Krisztustól magunk vagy valami másfelé, ami állítólag hozzájárul megváltásunkhoz. Ha nem a Biblia tanításaira alapozunk, az a súlyos veszély fenyeget, hogy eltávolodunk hitünk központjától: Urunktól, Jézus Krisztustól.

Mi álljon minden prédikációnk és bizonyságtételünk középpontjában? 1Kor 1:23; 2:2

Amellett, hogy hangsúlyozzuk a helyes tanítás fontosságát, törekednünk kell minden szavunkat Jézus Krisztusra alapozni. Mindennek, amit hiszünk és tanítunk, kapcsolódnia kell ahhoz, akiben örök megváltásunk bizonyossággá lett. A Jézus Krisztussal való kapcsolat nélkül a tanítás megreked az információ szintjén, ami lehet ugyan érdekes és szellemi kihívást jelentő, de nem több. Ellenben, ha Jézusban gyökerezik, a tanítás segít jobban megértenünk a megváltási tervet, és erősíti kapcsolatunkat Urunkkal.

Gondolkodjunk el néhány hamis tanításon, ami gyökeret vert a keresztény világban: a pokol örökké tartó gyötrelme; a predesztináció, azaz, hogy Isten eleve elrendelt egyeseket az üdvösségre, másokat a kárhozatra; a hit, miszerint Jézus Krisztus nem volt Isten, csupán egy nagyszerű ember. Hogyan veszélyeztethetik ezek és más téves tanítások Istenről és a megváltási tervről alkotott felfogásunkat?

Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. „Isten célja egyházával” című fejezete 7–11. old.

„Az egyház Isten megbízott képviselője emberek megmentésére. Szolgálatra hívta el, és az a küldetése, hogy elvigye az evangéliumot a világra. Isten terve már kezdettől fogva az volt, hogy egyháza az Ő teljességét és hatalmát tükrözze a világnak. Az egyház tagjait Isten a sötétségből hívta ki csodálatos világosságára, hogy bemutassák dicsőségét. Az egyház letéteményese Krisztus kegyelme gazdagságának, és általa mutatja be a ’mennybéli fejedelemségek és hatalmasságok előtt’ (Ef 3:10) Isten szeretetének végső és teljes megnyilatkozását” (i. m. 7. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Beszéljük meg az osztályban a szerdai utolsó kérdésre adott válaszainkat! Milyen különböző értelmezései vannak annak, mit jelent kegyelemben növekedni?

2.        Nézzük meg jól gyülekezetünket! Mire kerül nálunk a fő hangsúly? Főként a gyülekezetre és szükségletei kiszolgálására, vagy a misszióra és a bizonyságtételre összpontosítunk? Hogyan találhatjuk meg a helyes egyensúlyt: hogyan segíthetjük a hozzánk csatlakozók tanítvánnyá válását, ugyanakkor végezhetjük a missziót is az emberek között? Hogyan vélekedik gyülekezetünk e kérdésről? Mit tehetünk mi azért, hogy közösségünk abban fejlődjön, amire leginkább szüksége van?

3.        Egyházunk hogyan védekezhet attól a sokféle veszélyes teológiai irányzattól, amelyek folyamatosan próbálnak beszivárogni soraink közé, és beszennyezni tanításainkat? Ugyanakkor hogyan maradhatunk nyitottak a növekedésre és a haladásra az új világosságban, ami segít jobban megérteni Urunkat és missziónkat?

ÖSSZEFOGLALÁS: Jézus Krisztus evangéliumát az egész világon hirdetnünk kell. Ez mindazok felelőssége, akik tanítványnak vallják magukat. Mindannyian kaptunk bizonyos ajándékokat, és egy ígéretet, miszerint a Szentlélek felkészít. Az evangélium hirdetésének a helyes tanításon kell alapulnia, de mindannak, amit hirdetünk, Jézusban kell gyökereznie, akiről az egész evangélium szól!

SZABÓ LŐRINC:

ISTEN

Sokszor tűnődtem:

vajon hiszi pap bátyám Istent?

S hogy hiszi?

Ami csak volt,

érv, pro s kontra, mind előkerült;

sőt, bármi jött szóba,

ha sikerült újat találnom,

néha valami új szempontot,

ő csak örült neki, s nem háborgott,

de maga segített táplálni fürkész ösztöneimet.

„Fiam”, mondta,

„bármennyire igaz az Úr igaza,

mi mindig csak az ember agyával elemezzük,

és jogunk és tisztünk a kételkedés.

Szűrj mindent, vizsgálj!

Csak gyarapodik,

ha maga termi próbaköveit a hit s az ész;

minekünk nyereség,

ami másnak szégyen és vereség.

Mások:

érdek; légy te érdektelen;

s az út végén találkozol velem!”