SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 11:1-4; 12:1-3; 1Korinthus 12:12-27; Efézus 4:1-13; Jelenések 22:1-6

„Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint” (1Kor 12:27).

Az ember társas lény. Isten megteremthetett volna akár százmillió tökéletes emberi lényt is, akik egymáshoz semmiféleképpen nem kötődve, csak saját céljaikat követik. Ehelyett először megteremtett egy férfit és egy nőt, ugyanakkor kijelentette, hogy nem jó az embernek egyedül. Az első pár kiegészítette egymást. Családi közösséget alkottak, szaporodniuk kellett, és egyre nagyobb és nagyobb társadalmi egységeket hoztak létre.

Az egyik legfontosabb társadalmi egység, amelyhez tartozhatunk, az egyház. Sajnos sokan már nem ismerik fel az egyházi tagság előnyeit. Természetesen az egyház nem klub, ahová a hasonló érdeklődésű férfiak és nők tartoznak, hanem a hívők közössége, akik osztoznak a megváltás csodálatos élményében, és Krisztust Uruknak ismerik el.

A TANULMÁNYRÓL RÖVIDEN: Hinni és tartozni valahova – ez a kettő szorosan összekapcsolódik. Isten azt akarja, hogy egy olyan közösségnek legyünk a tagjai, amit Ő alapított. Kiváltság ehhez a közösséghez tartozni, de ugyanakkor felelősség is. Mindannyian egyedülálló, sajátos módon járulhatunk hozzá Krisztus testének jó működéséhez.

Mózes első könyve 11. fejezetében a közösségépítésnek egy olyan kísérletével találkozunk, amit Isten nem helyeselt. Isten kifejezett nemtetszéssel figyelte, amikor a világméretű özönvíz után a túlélők leszármazottai úgy döntöttek, összefognak és építenek egy várost, benne egy hatalmas toronnyal – a mai Irak déli részén. Az Úrnak más tervei voltak. A 12. fejezetben ugyanis ismét középpontba kerül a közösségépítés, ám most pozitív értelemben. Isten azt mondta Ábrahámnak (akit akkor még Ábrámnak hívtak), hogy létre akar hozni egy népet, amelyet a sajátjának nevezhet.

Mi volt a fő különbség a Bábel tornyánál kezdeményezett közösségépítés és Isten terve között, hogy Ábrahámot és utódait saját népévé tegye? Vö. 1Móz 11:1-4 és 12:1-3 verseit!

    ________________________________________________________________

    ________________________________________________________________

Ábrahám elhívásának története után az Ószövetség középpontjában Isten népének tapasztalatai, bukásai és diadalai állnak. Izráel népének az volt a küldetése, hogy a szövetség Istenét minden más nemzettel megismertesse. Utat kellett készíteniük az eljövendő Messiásnak. Mint tudjuk, Izráel népe nem tudta teljesíteni feladatát. Amikor a Messiás eljött, elvetették, és a vezetők, akiknek Megváltóként kellett volna üdvözölniük Őt, megölték, mint egy bűnözőt. Ugyanakkor sokan hűségesek maradtak az Úrhoz, ők képezték a ma keresztény egyházként ismert közösség magját.

Olvassuk el 1Pt 2:9-10 verseit! Milyen időszerű üzenete van számunkra?

    ________________________________________________________________

    ________________________________________________________________

Isten újszövetségi népe zsidókból és pogányokból állt, különféle nemzetekhez, törzsekhez és nyelvcsoportokhoz tartozó emberekből. Mint az ószövetségi időkben Izráelen, most rajtunk a felelősség, hogy az isteni kegyelemről beszéljünk a világnak. Izráelhez hasonlóan mi is a hívők egy különleges közösségéhez tartozunk.

Milyen párhuzamot vonhatunk az ókori Izráel és a mai egyház között? Mit kellene megtanulnunk tőlük? Milyen hibákat igyekezzünk elkerülni?

Laurence J. Peter, amerikai pedagógus és író így fogalmazott: „Önmagában a gyülekezetbe járástól éppúgy nem lesz az ember keresztény, mint ahogy autóvá sem válik, ha a garázsba megy!” Valóban, Krisztus egyházához tartozni sokkal több annál, mint hogy a nevünk a tagok névsorában szerepel. Tisztában kell lenni például azzal is, hogy mi az egyház, és mi az egyes tagok szerepe a gyü­lekezetben.

Pál többször nevezi a hívőket szenteknek (Ef 1:1; Fil 1:1; Kol 1:2). Ez a szó mára olyan jelentésre tett szert, amely a bibliai időkben ismeretlen volt. A szentek nem tökéletes vagy szent emberek; még véletlenül sem olyanok, akiket sokkal haláluk után, egy hosszadalmas és összetett egyházi folyamat során „szentnek” nyilvánítanak. „Pál (és a Biblia más írói) számára a szent szó nem azzal a festett üvegablakszerű jelentéssel bírt, amit mi értünk alatta. A szent nem egy régi, emberfeletti, tökéletes keresztényt jelentett, hanem mindenkire alkalmazták, akit Isten elhívott és elkülönített, aki a hívők közösségének tagja lett” (John C. Brunt: The Abundant Life Bible Amplifier: Romans. Boise, Idaho, 1996, Pacific Press® Publishing Association. 42. old.).

Milyen fontos szerepet kapnak, akik az egyházhoz – „Krisztus testéhez” – tartoznak? Hogyan kellene a „szenteknek” egymáshoz viszonyulnia? 1Kor 12:12-27

A gyülekezeti tagokra nem gondolhatunk pusztán statisztikai adatként. Mindenkinek megvan a maga szerepe, és mindenki egyénileg járul hozzá az egészhez. Senki nem hiányozhat anélkül, hogy bizonyos mértékű működési zavart ne okozna a testben. Ugyanakkor egy tag sem állíthatja, hogy az ő közreműködése sokkal többet jelentene, mint másoké. A test hasonlata tökéletesen illusztrálja ezt az igazságot. Néhány testrész, mint például a szív, az agy, a tüdő vagy a gyomor sokkal fontosabbnak tűnik, mint egyéb testrészek. Pedig gyakran a parányi mirigyek nem megfelelő működése is halálos veszélyt jelenthet.

Mennyire sikerült gyülekezetünk testének részévé válni? Elégedettek vagyunk az általunk betöltött szereppel, vagy inkább féltékenyen tekintünk másokra? Megeshet, hogy élettelen szervekhez hasonlítunk? Vagy többet akarunk magunkra vállalni, mint amire szükségünk volna? Hogyan segíthetnek Pál szavai felismerni a nekünk való feladatot?

Nagy megtiszteltetés Krisztus testéhez tartozni. Ennek az állításnak az igazságát egy másik szókép is hangsúlyozza: „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!” (1Jn 3:1). Tehát mind Isten családjának tagjai vagyunk. Ám a kiváltsághoz felelősség is társul.

Az egyház Krisztus teste, mi pedig ennek a testnek a részei vagyunk. Mit jelent ez a kép személyes felelősségünk vonatkozásában? Ef 4:1-13

    ________________________________________________________________

 „Mindannyiunknak úgy kell mozdulnunk, mint egy jól összehangolt gép alkatrészeinek; minden rész függ a többi résztől, mégis külön cselekszik. Mindegyik a neki szánt helyet foglalja el, és mindegyik a rá bízott munkát végzi. Isten hív­ja egyháza tagjait, hogy fogadják be a Szentlelket, egységben, testvéri szeretettel gyűljenek egybe, és szeretetben fogjanak össze közös céljaik eléréséért” (El­len G. White: My Life Today. 276. old.).

Említsük meg a gyülekezeti tagok néhány alapvetően fontos feladatát! 1Kor 16:2; 1Thessz 5:14, 17, 25; Zsid 10:25; 1Pt 3:15

    ________________________________________________________________

Fogyasztói társadalomban élünk, ezért ezt a szemléletet visszük magunkkal a gyülekezetbe is. Gyakran kérdezzük: „Mi lesz ebből a hasznom?”, ahelyett, hogy azon gondolkodnánk: „Hogyan járulhatnék hozzá tehetségemmel és ajándékaimmal a gyülekezet működéséhez?”. Amikor 1961-ben John F. Kennedyt beiktatták az Egyesült Államok elnökének, a következő, feledhetetlen szavakat mondta: „Ne azt kérdezd, mit tehet érted az országod – azt kérdezd, mit tehetsz te az országodért”. A gyülekezetünkhöz való hozzáállásra is alkalmazhatjuk ezt a gondolatot. Igaz, hogy a gyülekezet sokat adhat és ad is azoknak, akik hűségesen eljárnak és aktívan tevékenykednek, elsősorban mégis azt kellene kérdeznünk magunktól: Hogyan szolgálhatok jobban? Hogyan bátoríthatok másokat? Hogyan lehetek példa fiataljaink előtt? Hogyan járulhatok hozzá, hogy gyülekezetünk lelki otthonná váljon, ahol sokan megtalálják azt a belső békét és lelki táplálékot, amire szükségük van?

Tegyük fel magunknak a következő kérdéseket és válaszoljunk őszintén: Mi a fő oka annak, hogy gyülekezetbe járok? Mit kapok ott, és én mit tudok adni?

Sok keresztény célja, hogy a különböző felekezetek között nagyobb egységet teremtsen. A megoszlás és a széthúzás „botrányáról” beszélnek, arra emlékeztetve, hogy Krisztus ismételten egységre szólította követőit. Az egység a Hetednapi Ad­ventista Egyház számára is kulcsfontosságú, annál is inkább, mivel belülről a széttöredezés és a megoszlás veszélye fenyegeti. Ám az adventisták által támogatott egység nem egyszerűsíthető le pusztán szervezeti egységgé vagy az istentisztelet formáinak, esetleg más tradícióknak egységesítésévé. Mélyebbre kell hatolnia.

Melyek a valódi keresztény egység ismérvei? Jn 14:6; Ef 4:3, 13

Egységben lenni Krisztusban azt jelenti, egységben lenni az igazságban, hiszen amint Krisztus mondta, Ő az igazság. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet egység olyan emberek között, akik egyes teológiai nézetekről eltérő véleményt vallanak, vagy bizonyos szakaszokat másképp értelmeznek. A valós egységhez viszont szükséges azonos elkötelezettséggel viseltetni a Szentírás, mint Isten Igéje és annak alapvető tanításai iránt, és gyakorolni is azt, amit az Ige tanít. Az viszont nem feltétele az egységnek, hogy minden tag egyformán gondolkodjon, és pontosan egyformán imádja Istent. Az igazi egység nem teszi semmissé azt a csodálatos kulturális sokszínűséget, ami világszéles egyházunk közösségét gazdagítja.

Hogyan példázza az új Jeruzsálem leírása az Isten népét jellemző sokszínűséget? Jelenések 21; 22:1-6; különösen a 21:12-14, 19, 26 és a 22:2 versek

Az új Jeruzsálem, még ha a leírás erősen szimbolikus is, egy konkrét, valós hely, amit Isten készít népének. A leírás olvasásakor a sokszínűség a leginkább szembetűnő, ami persze nem is csoda, hiszen a megváltottak „minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből” (Jel 5:9, vö. Jel 7:9) valók. Az új Jeruzsálem kapuin belépő és az új földet benépesítő népek olyanok, mint a szőlőtőke ágai. „A szőlőtőke ágai egyrészt különböznek egymástól, másrészt egyek is; hiszen minden ág egy tőről fakad, és ugyanabból a forrásból meríti táplálékát. Ha az igaz Szőlőtőke ágai vagyunk, nem lesz köztünk ellenségeskedés, elsőbbségért folyó harc, és nem becsmérli egyikünk a másikat” (Ellen G. White: General Conference Bulletin. 1901. április 25.).

Ha a mennyben ilyen sokszínűségnek kell lennie, hogyan lehet annyi etnikai viszály ma a gyülekezetekben? Miért hajlamosak az emberek a saját népük tagjaihoz húzni egy sokszínű közösségben? Milyen üzenetet közvetít ez?

Gyakran beszélünk a mi egyházunkról. Joggal lehetünk büszkék rá; ugyanakkor tudjuk, hogy a mi egyházunk sem tökéletes. Sok energiát fektettünk bele, tehetségünkből, időnkből és pénzünkből fordítunk rá, és jó okunk van a magunkénak érezni. Végeredményben azonban az egyház nem a miénk, hanem Istené. Ez pedig döntő különbség!

Krisztus mit mondott, hogy kié az egyház? Mt 16:18

    ________________________________________________________________

    ________________________________________________________________

Sokan teljesen félreértik, amit Krisztus arról a szikláról mondott, amelyre Isten egyháza épült. Ha figyelembe vesszük a teljes szövegkörnyezetet és az összes bibliai bizonyítékot, láthatjuk: alaptalan az az elgondolás, hogy Péter volna a szikla, akin az egyház alapul, és akinek különleges tekintélye Róma későbbi püspökeire szállt volna át. Péter Krisztusról, mint az élő Isten Fiáról tett hitval­lása (Mt 16:16) az a szikla, amelyre Isten az egyházát alapozta.

Nézzük meg néhány más szimbólum jelentését is, amelyek ugyanezt az igazságot hangsúlyozzák, azt, hogy mivel az egyház Jézus Krisztusra épült, ezért az Ő egyháza, nem a miénk! Ef 2:20; 4:15-16; Jel 1:12-16, 20

    ________________________________________________________________

    ________________________________________________________________

A jelenések könyve 1:12-20 verseiben Jézus Krisztus bemutatása is tele van ószövetségi képekkel, mint a könyv sok más szakasza. Itt úgy láthatjuk Krisztust, mint aki hét gyertyatartó között jár, főpapi ruhába öltözve. Ezt olvasva ösztönösen az ókori szentélyben található gyertyatartóra gondolunk, amely Isten jelenlétét hirdette népe közt. Mielőtt A jelenések könyve részletekbe bocsátkozna azokról a dolgokról, „amiknek meg kell lenniök hamar” (Jel 1:1), meg akar bizonyosodni arról, hogy helyes szemszögből látunk-e mindent. Ez Jézus Krisztus kinyilatkoz­tatása, az Alfáé és az Omegáé, az Elsőé és az Utolsóé, mennyei Főpapunké, aki nem valamiféle távoli, merev istenség, hanem aki egyháza között jár.

Ha az egyház elsősorban Istené, mi a mi szerepünk benne? Akkor nem vagyunk a sáfárai? Milyen felelősséget helyez ez a vállunkra? Mennyire élünk e felelősség tudatában? Mit csinálhatnánk jobban?

Ellen G. White Jézus élete. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 346–354. old.

„Jézus így felelt Péternek: ’Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám’ (Mt 16:17).

A Péter által megvallott igazság a hívő hitének alapja. Maga Krisztus jelentette ki, hogy ez az örök élet. Ezen ismeret birtoklása azonban nem szolgálhat alapul az önfelmagasztalásra. Péter nem saját jósága miatt kapta ezt a kinyilatkoztatást. Az ember önmagától sohasem juthat el az istenismeretre. ’Magasabb az égnél: mit teszel tehát? Mélyebb az alvilágnál; hogy ismerheted meg?’ (Jób 11:8). Egyedül a fiúság lelke jelentheti ki nekünk Isten mélységes dolgait” (i. m. 348. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Az egyházban való tagság feltétele a megváltásnak? Vagy más okból csatlakozunk az egyházhoz? Milyen nagy haszna van annak, ha egy test részei vagyunk? Ugyanakkor mire kell ügyelnünk?

2.        Néhányan azt mondják: „Már nem járok gyülekezetbe. Amíg jártam, ürességet éreztem. Ha kimegyek a természetbe, mélyebb vallási élményben van részem, mint amikor egy unalmas prédikációt hallgatok”. Mit felelnénk egy ilyen embernek?

3.        Gondoljuk még egy kicsit tovább a szerdai részben felvetett kérdéseket egyházunk etnikai különbözőségéről! Miért kellene a keresztényeknek lenni a legnyitottabbaknak, és a faji hovatartozástól függetlenül mindenkit szeretni? Mit tehetnénk, hogy jobban közelítsünk a faji és etnikai harmónia fontos kérdéseinek terén az Úr elvárásaihoz?

ÖSSZEFOGLALÁS: Az egyház isteni kezdeményezés. Isten tulajdona, nem a miénk. Krisztus testének tagjai vagyunk, mindannyian meghatározott szereppel, ám mindig emlékeznünk kell arra, hogy Ő a Fej. Ne egyformaságra törekedjünk, de tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy megőrizzük az igazi egységet Krisztusban.

KRISZTUS IGAZSÁGÁNAK PALÁSTJÁBAN

„Igazságnak áldozatával áldozzatok, és bízzatok az Úrban” (Zsolt 4:5).

„Pál felismerte gyengeségeit, és azt, hogy jó oka van kételkedni a saját erejében… Korábban bízott a törvény cselekedeteiben… és bizalmát saját igazságára alapozta. Ám amikor belenézett a törvény tükrébe, és olyannak látta meg magát, mint ahogy Isten látja, felfigyelt számos hibájára, a bűn foltjaira, felkiáltott: ’Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből’ (Róm 7:24)?

Pál az Isten Bárányára nézett, aki elveszi a világ bűneit. Hallotta Krisztus hangját: ’Én vagyok az Út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam’ (Jn 14:6). Elhatározta, hogy igényli az üdvözítő kegyelmet; hogy meghal a vétkek és bűnök számára; hogy engedi bűneit Krisztus vére által lemosni; hogy Krisztus igazságába öltözik; hogy az élő Szőlőtőke ága lesz. Pál Krisztussal járt, aki nem csupán üdvösségének egy részét biztosította, míg a mási részről saját jó cselekedeteivel gondoskodott volna, hanem Krisztus lett számára minden, az első és az utolsó, a legjobb. Hite Krisztusból nyert életet, és képessé tette arra, hogy életét az isteni mintához igazítsa. Akinek ilyen hite van, nem a saját igazságára, hanem Krisztus igazságára hivatkozik.

Az evangélium bemutatja Krisztus jellemét. Trónjáról leszállva, embersége lépésről lépésre jobban elfüggönyözte isteni természetét. Isten Igéjének ihletett feljegyzéseit olvasva a bölcsességnek kimeríthetetlen kincseit találjuk csodáiban, tanításaiban, szenvedésében, elárultatásában, gyaláztatásában, kihallgatása közben, kereszthalálakor, a gazdagok között kapott sírjában, feltámadásában, az azt követő 40 napos földi tartózkodása idején, mennybemenetelekor, győzelmében, papi szolgálatában. Az élet vize még most is gazdagon árad az üdvösség bőséges forrásából. A megváltás titkai, Krisztus isteni és emberi természetének összekapcsolódása, Krisztus testet öltése, áldozata, közbenjárói szolgálata örök időre elegendő témát biztosítanak gondolatainknak, szívünknek, nyelvünknek és tollunknak. Az idő nem bizonyul elegendőnek ahhoz, hogy a megváltás csodáinak a végére érjünk. Az örökkévalóságon át Krisztus lesz a megváltottak tudománya és éneke… Most pedig maradéktalanul az Ő érdemére és kegyelmére kell hagyatkoznunk, nem szabad önmagunkban bízni! Élő hittel kapcsolódjunk hozzá” (Ellen G. White cikke a Signs of the Times c. folyóiratban, 1890. nov. 24.).