SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 5Mózes 8:18; Zsoltárok 50:12; Máté 24:46; 25:14-30; Lukács 4:16; 1Korinthus 6:19-20

„Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik” (Mt 25:29).

A sáfárság nemcsak az anyagi javakkal való törődést jelenti, és azt, hogy Isten megkapja mindenből a tíz százalékot. Noha része ez is, mégis sokkal többről van szó.

„A sáfárság szót félreértik és idegennek tartják társadalmunkban. Nincs olyan kifejezés modern szótárunkban, amely hordozná e szó jelentésének gazdagságát. A gondnok szóban nincs benne az a felelősség, ami a sáfáron nyugszik. A menedzser is alkalmatlan arra, hogy leírja a gazda és a sáfár közötti kapcsolatot. Az őr túlságosan passzív szó, az ügynök túl önérdekű. A nagykövet politikai csengésű, és hiányzik belőle a szolgálat eleme. A felügyelő adminisztratív és személytelen, a gyám túl szorosan kapcsolódik a szülői felelősséghez” (R. Scott Rodin: Stewards in the Kingdom. Downers Grove, Illinois, 2000, InterVarsity Press. 27. old.).

A TANULMÁNYRÓL RÖVIDEN: Hogyan használjuk képességeinket, időnket, anyagi javainkat és mindazt, amit Isten ránk bízott, hogy azokkal sáfárkodjunk? Hogyan viseljük Teremtőnk és Megváltónk iránti felelősségünket? Erről szól a sáfárság.

Ha díjat adnának egy fogalom legvilágosabb, mindent magában foglaló, mély megmagyarázásáért, Jézus könnyedén elnyerné azt a talentumokról szóló példázatával.

Olvassuk el Mt 25:14-30 verseit! Jézus szavainak mi az alapvető üzenete a sáfársággal kapcsolatban?

1.        igazság: Mindenkinek vannak talentumai. Figyeljük meg, a példázat szerint minden szolga kapott egy vagy több talentumot. Senki sem távozott üres kézzel. Ez az első igazság, amit Jézus meg akart erősíteni a tanítványaiban.

2.        igazság: Nem egyformán kaptuk a talentumokat. Ezt tényként kell elfogadnunk. Vannak kifejezetten sokoldalú tehetséggel megáldott emberek, míg mások kevésbé mondhatók annak. De a több képességgel megáldottaknak nem szabad lenézniük azokat, akik kevesebbel bírnak. Jézus álláspontja világos: nem talentumaink mennyisége a fontos; az számít, mihez kezdünk azzal, amit kaptunk.

3.        igazság: Van, aki nem használja kapott talentumait. Néhányan fel sem ismerik, milyen tehetséggel lettek megáldva, és sajnos senki nem is emlékezteti őket ajándékaikra. Vagy talán felismerik ugyan ajándékaikat, de különböző okokból egyáltalán nem fektetnek energiát a fejlesztésükbe.

4.        igazság: Nem használni tehetségünket komoly hiba. A „haszontalan szolga” nem kap második lehetőséget. Kivetik „a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás” (Mt 25:30). Ez az örök halál, a teljes megsemmisülés szimbolikus leírása. Ha nem használjuk képességeinket, az nemcsak ebben az életben lesz kárunkra, hanem veszélyezteti örök életünket is! Ez azt jelenti, hogy a hűséges sáfárság kérdése nem mellékes része keresztény életünknek, hanem a tanítványság lényeges jellemzője.

Milyen adottságokat kaptunk? Ami pedig még ennél is fontosabb, mihez kezdünk velük? Csak a saját érdekeink és vágyaink kielégítésére használjuk őket, vagy az Úr szolgálatára is? Miért olyan fontos ez a kérdés?

Rengeteg könyv szól a helyes időbeosztásról, sőt tanfolyamokon is tanítják. Ezzel emberek millióinak segítettek már abban, hogy jobban fel tudják használni idejüket. Sok kereszténynek segítene, ha elolvasna néhányat, vagy részt venne egy szemináriumon. Ám vannak az idő felhasználásának olyan keresztény szempontjai is, amelyeket a Biblia olvasásával, különösen Jézus életének a tanulmányozásával tudunk elsajátítani.

Mit tudhatunk meg az evangéliumokból Jézus időbeosztásáról? A sok prédikálás és a gyógyítás mellett még milyen elemeket figyelhetünk meg a programjában? Még mely szakaszok adhatnak további információt?

Mt 4:23 ______________________________________________________

Mk 1:29-31 ___________________________________________________

Lk 4:16 ______________________________________________________

Jn 2:1-11  ____________________________________________________

Jn 12:2 ______________________________________________________

Feszült, rohanó világunkban Jézus példája épp olyan üdítő, mint amennyire követendő. Jézus keményen dolgozott, és teljes elkötelezettséggel végezte küldetését. Ugyanakkor sosem szalasztotta el a szombat áldásait. Az evangéliumokból egyértelműen kiderül, hogy volt ideje Atyjára, barátaira, a kikapcsolódásra és a megfelelő táplálkozásra is. A jó időbeosztás (vagy inkább: az idővel való helyes sáfárkodás) áldás mindazoknak, akik gyakorolják. A Biblia nem dicséri meg a munkamániásokat, sem azokat, akik félvállról veszik feladatukat. Mint mindenben, ebben is meg kell találnunk az egyensúlyt, hogy mindent rendesen elvégezzünk, de se érzelmileg, se fizikailag ne égjünk ki. Isten tart elsőként igényt az időnkre. Ezt a szombatünnepléssel, a mindennapi imáinkkal és istentiszteletünkkel biztosíthatjuk. A szeretteinket is megilleti, hogy kellő időt töltsünk velük. Azután ott van még a munka, a kikapcsolódás és még sok egyéb. Az időnk jelentős részére a gyülekezet is igényt tart. Könnyű elveszni e sok teendő között, de ha igyekszünk egyensúlyt tartani, nem esünk egyik csapdába sem.

Merre felé hajlunk? Túl sokat, vagy inkább túl keveset szoktunk elvégezni? Hogyan élhetünk kiegyensúlyozottabban az időnkkel való sáfárkodás terén? Miért olyan fontos ez?

A világon a legtöbb ember úgy gondolja, hogy teste a saját tulajdona, tehát szabadon rendelkezik vele. Ez nemcsak azokra a nőkre mondható, akiknek meggyőződése, hogy jogukban áll eldönteni, vállalják-e az abortuszt. Éppúgy igaz ez mindazokra, akik úgy érzik, akár árthatnak is a testüknek tiltott szerek élvezetével, vagy a nem megfelelő tápértékű élelem fogyasztásával, netalán a szabados nemi élettel.

Olvassuk el 1Kor 6:19-20 verseit, és imádkozzunk! Mire figyelmeztetnek ezek az igék a testünkkel való bánásmóddal kapcsolatban? Hogyan ültethetjük át az itt olvasottakat a gyakorlatba?

A közvetlen szövegkörnyezet arra utal, hogy Pál apostol itt elsősorban az erkölcstelenség hatására gondolt. Sajnos ez ma is épp annyira időszerű a világ számos táján, mint a romlottságáról ismertté vált ókori Korinthus városában volt.

Az alapgondolat itt az, hogy nem szabad „vétkeznünk a testünk ellen”, mert nem a miénk. Először is, Isten teremtett meg Jézus Krisztusban. Ő az Alkotónk, ezért felelősséggel tartozunk neki mindenért, amit teszünk. Másodszor, Ő a Megváltónk, aki „áron” váltott meg. A helyes sáfárkodás testünk esetében magában foglalja az egészségünkkel való törődést is. Ez nemcsak arról szól, mit eszünk, hanem arról is, mennyit pihenünk, illetve, hogy kellő mozgással karbantartjuk-e testünket. Olyan szerek használata pedig szóba sem jöhet, amelyek függőséghez vezethetnek, vagy más módon ártanak.

Itt is szükség van az egyensúlyra. „Ne az egészség körül forogjon szüntelenül minden gondolatunk. Az egészséges életmód fontos része keresztény életmódunknak, de automatikusan kell működnie. Ha túl sokat törődünk egészségünkkel, ez a bálványimádás egy formája lehet, ami akár az Istennel való kielégítő kapcsolat útjába is állhat. Az egészségnek kell lehetővé tennie, hogy szolgáljuk Istent, és nem az egészség a végcél” (Leo R. Van Dolson és J. Robert Spangler: Healthy, Happy, Holy. Washington D. C., 1975, Review and Herald® Publishing Association. 43. old.).

Vessünk egy pillantást egészségügyi szokásainkra, de ne csak az étrendünkre! Mi az, amin változtatni kellene? Mi tart vissza attól, hogy meg is tegyük, azt, ami jó?

A keresztény sáfárság nyomatékosan nem csak a pénzről szól. Ugyanolyan nyomatékosan szól azonban a pénzről is. A pénz alapvető része az életünknek, és központi szerepet játszik a sáfárságban is.

Olvassuk el a következő verseket: 3Móz 27:30; 5Móz 8:18; Zsolt 50:12; Mal 3:8-10; Mt 6:31; 23:23! Milyen tanulságot vonhatunk le belőlük? Vessük össze válaszunkat a következőkkel!

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

1.        tény: Minden Istennel kezdődik. Minden Istené. Ő ad erőt a munkához, ami megélhetésünket biztosítja. Aki azt mondja, hogy minden az én kemény munkám eredménye, elfelejt egy alapvető igazságot: Isten tesz képessé bárminek az elérésére.

2.        tény: Istené az első hely mindenben, amink van, és amit teszünk, beleértve a rendelkezésünkre álló anyagiakat. Mielőtt bármit is költenénk a pénzünkből, tegyük félre belőle a tizedet és az adományokat. A maradékot azután felelősséggel költsük el, tudva, hogy a sáfárság minden pénzünkre vonatko­zik.

3.        tény: Isten elvárja népétől, hogy vagyonának legalább tíz százalékát visszaadja neki. Ez volt a szabály az Ószövetségben, és mivel nem vonta vissza, ez ma is éppúgy érvényes. Míg az Ószövetségben a tizedet a papok kapták, és a szentélyszolgálat fenntartására fordították; ma tizedünkkel világszerte az evangélium szolgálatát támogatjuk, amit Isten bízott egyházára.

1.        tény: Minél többet adunk, annál több áldásban lesz részünk. Próbáljuk ki, és tapasztaljuk meg mi is a „jobb adni, mint venni” (ApCsel 20:35) szavak igazságát!

Hogyan mutatja be a tized és az adományok fizetése, valójában hová húz a szívünk? Adakozásunk alapján milyen következtetés vonható le a hitünkről?

A példázatbeli talentumnak, ill. pénznek van egy olyan vonatkozása, amiről szintén nem szabad megfeledkezni. Máté evangéliuma 25. fejezetében a ház ura hosszú útra indult, és csak sokára tért vissza, hogy beszámoltassa szolgáit a rájuk bízott javakról. Lukács evangéliuma 19. fejezetében „egy nemes ember” (12. vers) utazott el egy távoli országba, ahol király lett, majd királyként visszatért.

Jézus egyértelműen önmagára utalt. Azt akarta, hogy tanítványai tudják, elmegy, és időbe telik, míg visszajön. Ám amikor visszatér, számon fogja kérni, mit kezdtünk azzal, amit kaptunk.

Mi jellemezze Krisztus második eljövetelére való várakozásunkat (Mt 24:42-46)? Mit jelentenek ezek a versek a gyakorlati életvitelünkre vonatkozóan?

„Ébereknek kell lennünk, figyelve az Ember Fiának eljövetelére; szorgalmasoknak is kell lennünk, a munka és várakozás egyaránt megkívántatik; egység kell legyen a kettő között. Ez kiegyensúlyozza a keresztényi jellemet, fejletté és arányossá teszi azt. Ne érezzük, hogy minden egyéb dolgot el kell hanyagolnunk, és nem fontos az elmélkedés, a tanulmányozás vagy az imádkozás; se ne sürögjünk-forogjunk, siessünk és dolgozzunk, elhanyagolva a személyes áhítatot. Egyesíteni kell a várakozást, az őrködést és a munkálkodást. ’Az igyekezetben ne legyetek restek; lélekben buzgók legyetek; az Úrnak szolgáljatok’ (Róm 12:11)” (Ellen G. White: Boldog otthon. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 23–24. old.).

Annak a visszatérését várjuk, aki mindennek az Ura. Hamarosan eljön, és tudni akarja majd, mihez kezdtünk ajándékainkkal, időnkkel, fizikai erőnkkel és anyagi forrásainkkal. Semmilyen tekintetben nem szabad félni attól, hogy visszajön megvizsgálni hűséges sáfárkodásunk eredményét! Egyértelműen hibázott az a szolga, aki elásta talentumát, és nem hasznosította, mondván, hogy ura szigorú ember, aki ott is aratni akar, ahol nem vetett. Figyeljük meg, hogy a hűségesen sáfárkodó szolgákra nem ez a sötéten látás volt a jellemző. Minden erőfeszítésükre elmondhatták, hogy megérte, amint uruktól ezt hallották: „menj be a te uradnak örömébe” (Mt 25:21).

Ha Jézus jövő héten visszajönne, vajon mit mondana arról, amit a múlt héten a ránk bízott dolgokkal tettünk?

„Az Úr nem követel meg a szegényektől olyasmit, amit nem tudnak adni; nem követeli meg a betegektől sem a cselekvő erőt, amitől a testi gyengeség megfosztja őket. Senki ne sírjon, hogy nem dicsőítheti Istent olyan talentumokkal, amelyekkel nem rendelkezett. Amennyiben azonban csak egyetlen talentumunk is van, használjuk jól! Ugyanis ha a talentumokat nem temetjük el, újabbakat szereznek” (Ellen G. White megjegyzései: SDA Bible Commentary. 5. köt. 1100. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Hogyan értsük a sáfárság és az Istennek való számadási kötelezettség kérdését a hit általi megigazulással való összefüggésben? Annak alapján üdvözülünk, hogy mennyire jól sáfárkodunk? Esetleg sáfárságunk mutatja meg hitünket? Még ha hibázunk is ezen a téren, miért nem szabad kétségbeesetten feladnunk?

2.        Mi a baj az „egészség és gazdagság evangéliumának” nevezett gondolattal, miszerint ha helyesen élünk, Isten egészséggel és sok pénzzel jutalmaz meg? Hogyan torzítja ez el a sáfárság igazi elveit?

3.        Vitassuk meg a következő állítást: „A legnagyobb, legtehetségesebb embereknek sincs semmi haszna, ha nem engedik, hogy Isten használja őket. Röviden, a készségesség fontosabb, mint a képesség” (Mike Nappa: The Courage to Be a Christian. West Monroe, Louisiana, 2001, Howard Publishing Co. 164. old.).

4.        Milyen tanácsot adnánk annak a gyülekezeti tagnak, aki nehéz anyagi körülményektől szenvedve azt mondja, nem győzi fizetni a tizedet, és csak jóval kevesebb adományt tud adni? Még milyen oldalról közelíthetnénk meg ezt a problémát?

ÖSSZEFOGLALÁS: Mindannyiunknak vannak talentumai. Isten erőforrásokat bízott ránk, és mint sáfáraitól, azt várja el tőlünk, hogy legjobb képességeink szerint „kezeljük” ezeket. Hálásan ismerjük el, hogy Istentől származik minden, amink csak van. A sáfárságot ne súlyos kötelességnek, inkább elsőbbséget élvező örömteli cselekedetnek tartsuk életünk minden vonatkozásában!

KENYÉRSZAPORÍTÁS

„Jöve pedig egy férfi Baál Sálisából, és hoz vala az Isten emberének első zsengék kenyereit, húsz árpakenyeret, és megzsendült gabonafejeket az ő ruhájában; de ő monda: add a népnek, hadd egyenek. Felele az õ szolgája: Minek adjam ezt száz embernek? Ő pedig monda ismét: Add a népnek, hadd egyenek, mert ezt mondja az Úr: esznek és még marad is. És ő eleikbe adá, és evének, és még maradt is belőle, az Úrnak beszéde szerint” (2Kir 4:42-44).

„Aki ezt a csodát az Ószövetség korában száz emberért megtette, hasonló csodát hajtott végre ötezer emberért, amikor emberként hirdette az evangéliumot. A pusztában Isten nemcsak kenyérrel látta el népét, hanem tiszta, bővizű forrásokkal is…

A kis adagot Isten kegyelme teszi elegendővé; Isten keze képes azt megszázszorozni. Képes egymilliónál is több embernek asztalt teríteni a pusztaságban. Isten keze érintésére a szűkös adag megszaporodik, mindenkit megelégít. Isten ereje volt az, ami a próféták fiainak a kezében megszaporította a kenyeret és a gabonát.

Az Úr adott életet a teremtett világ fáinak, szőlőinek. Szavára gazdagodhat vagy elsorvadhat a föld termése. Ha az ember gondolati nyitottsággal igyekezne megismerni a természet és a természet Istene közötti kapcsolatot, hűséggel elismerné a Teremtő hatalmát. Isten élete nélkül a természet elpusztulna. Az Úr alkotásai tõle nyernek erőt. A természet világában minden élőlény Istentől kapja az életadó erőt. A gyümölcstermő fákat épp úgy Isten ajándékainak kell tekintenünk, mintha maga az Úr adná kezünkbe a gyümölcsöket” (Ellen G. White: 114. kéz­irat. 1899.).