SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 4:10-16; 1Sámuel 12:1-14; 2Királyok 22:10-13; Jeremiás 36:22-31; Márk 1:21-27; Apostolok cselekedetei 16:25-34

„A prófétálást meg ne vessétek, mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok” (1Thessz 5:20-21)!

A Bibliában mindenütt ismétlődik a téma: Isten prófétái által szól az emberekhez, a nép pedig vagy elfogadja, vagy elutasítja a mondottakat. Természetesen, ha elutasítják a próféta szavát, nem a prófétát utasítják el, hanem az őt küldő Istent.

Nagyon komoly dolog tehát Isten nevében szólni! Ha valaki ezt állítja magáról, és ez igaz, akkor a világegyetem Teremtőjének szószólója – ami nem kis felelősség. Van olyan munkakör, hogy valaki egy cég főnöke vagy az elnök, esetleg a miniszterelnök nevében szól – de Isten nevében szólni igen súlyos teher!

Sajnos, a Biblia számos története arról számol be, hogy Isten szólt prófétái által, ám a nép visszautasította üzenetét. Mennyire kell vigyáznunk, nehogy ma is elkövessük ugyanazt a hibát!

A TANULMÁNYRÓL RÖVIDEN: Miért húzódozott annyira Mózes a feladattól, hogy Isten prófétája legyen? Milyen tekintéllyel bírtak a próféták Izráelben, még azok is, akik nem írtak a Bibliába később belekerülő könyvet? Van-e különbség azok között a próféták között, akiknek írása a Kánon részévé vált, és akiké nem?

Olvassuk el 2Móz 4:10-16 verseiben Isten és Mózes párbeszédét! Mi történt itt, és mit tudhatunk meg e beszélgetés alapján arról, hogyan kapják az elhívást a próféták, hogyan végzik feladatukat?

    _____________________________________________________________

Isten szavai szerint Mózesnek lényegében „Isten gyanánt” kellett lenni Áron számára, Áronnak pedig Mózes szószólójaként, vagyis „prófétájaként” kellett fellépnie (2Móz 7:1). Ez pontosan meghatározza, milyen szoros kapcsolat van Isten és prófétái között; ők az Úr szószólói, szóvivői. Ahogy pedig Mózes és Áron esetében is látjuk, Isten „megtanította” minden prófétáját arra, mit kell tenniük szószólóiként. Mózes azonban kicsit tétovázó próféta volt.

Saját bizonyságtétele szerint Ellen White is vonakodott, amikor első elhívásait kapta az Úrtól. „Második látomásomban, amit nagyjából egy héttel az első után kaptam, az Úr megmutatta, milyen küzdelmeken kell majd átmennem, és felszólított, hogy induljak, és mondjam el másoknak is, amit feltárt előttem. Megmutatta, hogy munkám óriási ellenállásba fog ütközni, és szívemet kínok gyötrik majd; de arról is biztosított, hogy kegyelme elegendő lesz ahhoz, hogy végig megtartson. Felettébb nyugtalan voltam, miután véget ért a látomás, hiszen rámutatott a feladatomra, hogy az emberek között kell hirdetnem az igazságot. Olyan rossz volt az egészségi állapotom, hogy állandó szenvedések között éltem. Minden jel arra mutatott, hogy nincs sok időm hátra. Ekkor csupán 17 éves voltam, alacsony, törékeny, nem szoktam a társadalmi élethez, és természetemnél fogva olyan félénk és visszahúzódó voltam, hogy szinte fájt, ha idegenekkel kellett találkoznom.

Napokon át késő éjszakáig imádkoztam, hogy Isten vegye le rólam ezt a terhet, és bízza olyasvalakire, aki képes hordozni. A feladat azonban továbbra is világos volt, és az angyal szavai állandóan fülembe csengtek: ’Tudasd másokkal, amit neked megjelentettem’” (Ellen G. White: Life Sketches of Ellen G. White. 69. old.).

Milyen vonatkozásban mondható – egyházi tisztségtől függetlenül –, hogy mi is elhívást kaptunk: „Tudasd másokkal, amit neked (megjelen)-tettem!”? Mit mutatott meg nekünk az Úr? Hogyan adhatjuk ezt át a lehető legjobban másoknak?

 „És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28:18).

Mt 21:23-ban olvassuk, hogy miközben Jézus tanított, a főpapok és a vének megkérdezték: „Micsoda hatalommal cselekszed ezeket? És ki adta néked ezt a hatalmat?” Jézus találó, a rabbikra jellemző módon válaszolt a kérdésre – egy másik kérdéssel: „A János keresztsége honnan vala? Mennyből-é, vagy emberektől?” (25. vers; lásd még 24, 27, versek). Egymás közötti vitáik során a rabbik keresztkérdéssel szoktak rámutatni az eredeti kérdésre adandó válasz felé vezető útra. Nem válaszoltak neki, így Ő sem adott világos feleletet, hiszen ha nem hajlandók elismerni a János szolgálatában megmutatkozó isteni hatalmat, akkor nincs értelme az Ő hatalmáról vitatkozni – ami szintén Istentől volt.

Mit állítanak Mt 7:28-29; Mk 1:21-27; Lk 8:22-25; 9:1; Jn 5:25-27 versei Jézus hatalmáról?

    _____________________________________________________________

Krisztusé, a Teremtőé (Jn 1:3) és Megváltónké (Róm 3:24) a legnagyobb hatalom. Ő egyben a legfelsőbb bíróság, az abszolút norma, aminek alapján megítéltetik minden ember élete. Isten hatalma benne összpontosul, éri el célját. Ezért jelentik ki az evangéliumok, hogy tanítása csodálatot keltett, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van (Mt 7:29).

Az evangéliumokban mindenhol azt találjuk, hogy Krisztus hatalma felülmúlta az emberi tekintélyt. Bűnöket bocsátott meg (Mk 2:10), ördögöket űzött ki (Mk 3:15); állította, hogy tudja, mi lakik az emberek szívében (Jn 2:24-25), és hogy örök életet ad (Jn 10:28). Mégis, földi szolgálata során az általa gyakorolt hatalmat az Atyától kapta (Jn 17:2). Bármit is tett, beleértve minden véghezvitt csodáját, mindig az Atyára támaszkodott, és vele együttműködve cselekedett (Jn 5:19). Ugyanakkor saját magának is abszolút hatalma volt (Mt 28:18). Ezért tudott hatalmat adni tanítványainak (Mk 6:7), és ezért fog végül Ő megítélni minden embert (Jn 5:27).

Olyan korban élünk, amikor divat minden tekintélyt megkérdőjelezni. Hogyan viszonyuljunk mi a hatalomhoz? Mi ad támpontot a válaszhoz?

Olvassuk el 2Kir 22:10-13 és Jer 36:22-31 verseit! Mi talán nem teszünk olyan drámai dolgokat, mint e történetek szereplői, mégis, hogyan mutatják be az említett esetek az Isten Igéjével kapcsolatos alapvető reakciókat?

Az ember elutasíthatja Isten Igéjét anélkül is, hogy nyíltan elégetné, mint ahogy a király tette. Ha kicsúfolja, figyelmen kívül hagyja, idejétmúltnak bélyegzi, vagy nem tulajdonít neki semmilyen történelmi értéket, tekintélyt, az éppen olyan.

A Szentírás tekintélyét azonban senki nem vetheti el büntetlenül. Előbb vagy utóbb el fogja szenvedni tagadása következményeit. Az írott Ige tételszerűen, mindenki számára érthetően szól Isten jelleméről és akaratáról, az emberi lét értelméről és arról, hogy mi Isten célja minden kor nemzedékével. Az elutasításnak talán nem látható közvetlen következménye, de biztosan az örök kárhozatba visz.

„A Szentírást [Krisztus]… kétségbevonhatatlan tekintélynek vallotta. Nekünk is ezt kell tennünk. A Bibliát a végtelen Isten beszédeként, minden vitás kérdés megoldójaként, hitünk alapjaként kell kezelnünk” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 21. old.).

„Rendíthetetlenül kell hinnünk Isten szent Igéjének mennyei tekintélyében. A Bibliát ne vizsgáljuk az emberi tudomány elképzelései szerint. Az emberi tudás megbízhatatlan vezető” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 84. old.).

Ellen White 1909-ben vett részt élete utolsó generál konferenciai ülésén. Utolsó prédikációjának végén kézbe vette a Bibliát, kinyitotta, és kitárt karral emelte a magasba. „Testvéreim! – szólította meg a hallgatóságot. – Ezt a Könyvet ajánlom nektek!” (Arthur L. White: Ellen G. White: The Later Elmshaven Years. 197. old.).

Vizsgáljuk meg, személyesen mi hogy viszonyulunk a Szentíráshoz! Tegyük fel magunknak a következő kérdéseket: Mennyi időt töltök a Biblia tanulmányozásával? Mennyire próbálom komolyan venni tanításait? Olvasás közben igyekszem-e hibát találni benne? Hogy viszonyulok azokhoz a szakaszokhoz, amelyeket zavarónak találok, vagy amelyek nekem nem tetsző gondolatokat tartalmaznak? Mit tanulhatunk az iménti kérdésekre adott válaszainkból?

Az ókorban, amikor az emberek nem válogathattak az írószerekben, és a legtöbb ember olvasni sem tudott, rendkívüli fontosságot tulajdonítottak a kimondott szónak. Milyen hatással volt Isten hirdetett Igéje az emberekre a következő történetekben? Jer 38:1-4; Jn 3:1-10; 6:51-66; ApCsel 16:25-34

Kettős szerepe van Isten Igéjének, úgy a hirdetett, mint az írott Igének. Olyan, mint a kétélű kard, mondja Pál, „elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait” (Zsid 4:12). Pál szavai összefüggésében az ige azokra az üzenetekre vonatkozik, amelyeket az ókori Izráelnek és a keresztényeknek hirdettek (Zsid 4:2).

Az egyházszervezet 1863-tól, a Generál Konferencia megalapításának évétől kezdve 1901-ig alapvetően változatlan maradt. Ahogy a munka több ága fejlődött, különböző intézmények alakultak a különböző szolgálatok támogatására (Orvos-misszionáriusok Egyesülete, Szombatiskola, Vallásszabadsági Osztály, Irodalmi Társaság). Mivel ezek mind önálló szervezetek voltak, amelyeket független társaságok képviseltek, nem alkották a Generál Konferencia szerves részét, és néha versengtek egymással. Másrészt viszont, a világszéles munkára vonatkozó minden főbb határozatot néhány személy hozott meg a Generál Konferencia központjában, Battle Creekben.

Az 1901-es Generál Konferencia ülését megelőző napon Ellen G. White találkozott az egyház vezetőivel, és felszólította őket, hogy határozott változtatásokat hajtsanak végre az egyház vezetésében. Ennek következtében, amikor az ülést megnyitották, félretették a szokásos napirendet, és egy népes bizottságot jelöltek ki (körülbelül 75 személyt), hogy dolgozzák ki az egyház átszervezésének módját. Ezután a Generál Konferencia bizottságát számottevően kibővítették, a különböző társaságok a Generál Konferencia osztályai lettek, és megszervezték az uniókonferenciákat, hogy a vezetők helyben hozhassák meg a döntéseket, és ne kelljen Battle Creekből várniuk a határozatokra.

Egyhangúlag elfogadták az egyházszervezet átalakítását, ami Istentől jövő tanácsra történt, és a rendszer kiállta az idő próbáját. Bár azóta történt néhány módosítás és bővítés, alapvetően ma is ilyen a Hetednapi Adventista Egyház felépítése.

Számos prófétáról tesz említést a Szentírás még azokon kívül, akiknek könyvei bekerültek a Kánonba, mint például Ézsaiás vagy Ámósz. Mit tudhatunk meg a következő igehelyekből e prófétákról és írásaikról? 1Krón 29:29; 2Krón 9:29; 12:15

A krónikák könyve a források között legalább hat prófétai könyvre utal, amelyek olyan prófétáktól származnak, akiknek írásait nem találjuk a Bibliában: Gád, Nátán, Ahija, Semája és Iddó.

Milyen tekintélyük volt e prófétáknak? 2Sám 12:1-4; 1Kir 11:29-39; 14:2-18; Lk 7:28

Dávid idejében Mózes könyveit tekintették a Szentírásnak, ám Dávid egy pillanatig sem kérdőjelezte meg Nátán tekintélyét. Tudta, hogy Nátán próféta, és szavainak tekintélye van, még ha Nátánnak nem is voltak olyan könyvei, amelyek bekerültek volna a Bibliába.

Képzeljük el, hogy a régészek egy Nátán prófétától származó könyvre bukkannak! Vajon hozzáillesztenék a Bibliához? Nem, az továbbra is a Biblián kívüli ihletett könyv maradna. Ha pedig egy teológiai állítást találnának a könyvben, az is a Kánonon kívüli, ihletett és tekintéllyel bíró kijelentés maradna.

A Kánon egyszerűen könyvek gyűjteménye, amelyeket Isten vezetése alatt állítottak össze, hogy Isten népe életének és hitének alapszabálya, zsinórmértéke legyen. Mindent tartalmaz, ami üdvösségünkhöz szükséges. Nincs azonban minden a Bibliában, amit a próféták Isten ihletésére leírtak. Tudjuk például, hogy Pál több ihletett levelet írt, amit nem találunk ma az Újszövetség könyvei között (1Kor 5:9; Kol 4:16). Ha e levelek közül akár egyet is megtalálnának, az már nem lenne a Biblia része, hanem egy Kánonon kívüli, tekintéllyel rendelkező, ihletett levél maradna.

Ellen White tekintélyét a Kánonon kívüli próféták tekintélyéhez lehet hasonlítani. Az ihletett üzenetek, amelyeket az egyház építése céljából kapott, nem a Kánon kibővített részét jelentik. Írásai nem egy másik Bibliát képeznek, és nem bírnak olyan tekintéllyel, mint a Biblia. Röviden tehát: a végső tekintély számunkra a Biblia, és csakis a Biblia!

1982-ben egy erre a célra létrehozott generál konferenciai bizottság nyilatkozatot tett a Biblia és Ellen G. White írásai viszonyáról. Kivonatosan a következő olvasható benne:

„Megerõsítjük: 1) Hisszük, hogy a Szentírás Isten kinyilatkoztatott Igéje, és a Szentlélek ihletésére jött létre. 2) Hisszük, hogy a Szentírás Kánonját kizárólag az Ó- és Újszövetség 66 könyve alkotja. 3) Hisszük, hogy a Szentírás a hit alapja, és a végső tekintély a tantételek és a gyakorlat minden területén. 4) Hisszük, hogy a Szentírás Isten Igéje, amely emberi nyelven szól. 5) Hisszük, hogy a Szentírás tanítása szerint a prófétaság ajándéka meg fog nyilvánulni a keresztény egyházban az újszövetségi korszak után is. 6) Hisszük, hogy Ellen White szolgálatában és írásaiban a prófétaság ajándéka nyilvánult meg. 7) Hisszük, hogy Ellen White a Szentlélek ihletése alatt állt, és az ihletés hatására létrejött írások alkalmazhatók és tekintéllyel bírnak különösen a hetednapi adventisták életére nézve. 8) Hisszük, hogy Ellen White írásainak célja: vezetni a Szentírás tanításainak megértésében, e tanítások alkalmazásában, és prófétai tekintéllyel buzdítani lelki és erkölcsi életünkben. 9) Hisszük, hogy Ellen White prófétai ajándékának elfogadása fontos a Hetednapi Adventista Egyház építése és egysége érdekében. 10) Hisszük, hogy Ellen White felhasznált írott forrásmunkákat és alkalmazott segítőket. E gyakorlatra bibliai iratokban is találunk példát.

Tagadjuk: 1) Nem hisszük, hogy Ellen White írásainak ihletettsége akár minőségében, akár jellegében különbözne a Szentírás ihletettségétől. 2) Nem hisszük, hogy Ellen White írásai a szentírási Kánon kibővítését jelentenék. 3) Nem hisszük, hogy Ellen White írásai a keresztény hit ugyanolyan zsinórmértékéül és legfőbb tekintélyéül szolgálnának, mint a Szentírás. 4) Nem hisszük, hogy Ellen White írásait tantételek alapjaként lehetne alkalmazni. 5) Nem hisszük, hogy Ellen White írásainak tanulmányozása helyettesíthetné a Szentírás tanulmányozását. 6) Nem hisszük, hogy a Szentírást csak Ellen White írásain keresztül lehet megérteni. 7) Nem hisszük, hogy Ellen White írásai kimerítenék a Szentírás egész jelentését. 8) Nem hisszük, hogy Ellen White írásai nélkülözhetetlenek a Szentírás igazságainak a társadalomban való hirdetéséhez. 9) Nem hisszük, hogy Ellen White írásai csupán a keresztény kegyességi irodalom termékei volnának. 10) Nem hisszük, hogy közömbösítené Ellen White írásainak ihletett voltát az, hogy írott forrásmunkákat használt fel és segítői voltak.”

Ezek után levonták a végkövetkeztetéseket, miszerint Ellen White írásainak ihletettségét és tekintélyét helyesen értelmezve el kell kerülni két szélsőséges álláspontot, miszerint 1) írásai a Szentírással egyenlő szintű kánoni tekintéllyel rendelkeznének; illetve 2) átlagos keresztény irodalomnak kellene tekintenünk azokat.

Horváth József:

Szentjánosbogár

Égnek már mind az égi mécsesek,

apró szikrákat szórnak szerte-szét.

S amint közeleg az éji vak sötét,

otthonom felé sietve megyek.

A szívem hálája dalokba száll.

Utamon itt-ott apró kis fények,

elnézem őket; rám nevetgélget

a sok apró kis szentjánosbogár.

Égő, pici lámpák a sötétben.

Vágyat gyújtanak fáradt szívemben.

Bár lenne éltem olyan fénysugár,

hogy fényt szórhatna sok emberszívbe,

künn a világban, a vaksötétben!

Hadd legyek, Uram, ilyen fény-bogár!