SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Jelenések 12; 14:1-12

„Megharagvék azért a sárkány az asszonyra, és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele” (Jel 12:17).

A maradék témája először Noé és családja esetével kapcsolatban jelenik meg (1Móz 7:23), és később is felszínre kerül Izráel történetében. Pál apostol a maradék fogalmával (Róm 11:5) utal azokra a zsidókra, akik elfogadták Jézust, majd a keresztény egyház magvát képezték. A jelenések könyvében Thiatira (Jel 2:24) és Sárdis (Jel 3:4) gyülekezeteiben jelenik meg a maradék, valamint a 12. fejezetben is, ami jelen tanulmányunk tárgyát képezi.

Isten hűséges maradéka nem volt mindig látható egység, vagyis a legkorábbi időktől kezdve az utolsó napokig Istennek folyamatosan voltak hűségesei a legkülönfélébb hitet vallók között, ezért is hangzik a felhívás: „Fussatok ki belőle [Babilonból] én népem” (Jel 18:4). Mindenesetre van konkrét leírás Isten utolsó időkben élő maradék népéről.

A TANULMÁNYRÓL RÖVIDEN: Mit jelentenek A jelenések könyve 12. fejezetének jelképei? A történelem mely eseményeiben láthatjuk e fejezet teljesedését? Mit jelentenek a következő kifejezések: „Jézus Krisztus bizonyságtétele”, és „a prófétaság lelke”?

Olvassuk el Jel 12:1-6 verseit! Mi történik itt?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A jelenések könyve 12. fejezete szimbolikus formában mutatja be a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelmet, és elénk vetíti annak folyamatát Krisztus földi élete idejétől kezdve a végidőig. Az első versben káprázatos látvány tárul János elé: egy várandós asszony képe, „aki a napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a hold”. A jelenséget „nagy jel”-nek nevezi, ami arra utal, hogy ez az asszony nem csupán egyetlen ember, hanem az egyház, illetve Isten hűséges népe jelképe (lásd Ézs 54:5-6; 2Kor 11:2). Az asszonyt a sugárzó megjelenés is Jézushoz, az Igazság Napjához kapcsolja (Mal 4:2; Jel 1:16).

Jel 12:6 versében az asszony elmenekül a sárkány elől a pusztába, ahol 1260 napig Isten viseli gondját. Miről szól ez az ige, és mit jelképez az 1260 nap? Dán 7:25; Jel 12:14; 13:5

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A XIX. századig a legtöbb próféciamagyarázó a nap-év alapelvet alkalmazta itt, és úgy értelmezték az igét, hogy az 1260 nap az egyház középkori üldözésére vonatkozik, ami 1260 évig tartott. Jó okuk volt erre. Először is, az egész szakasz tele van jelképekkel, amit nem szó szerint értelmezünk, akkor pedig miért kellene szó szerint érteni éppen az idői vonatkozást? Másodszor, a Dánielnél és A jelenések könyvében előforduló idői utalások: „ideig, időkig és fél időkig” (Dán 7:25; 12:7; Jel 12:14), „negyvenkét hónapig” (Jel 11:2; 13:5), „ezerkétszázhatvan napig” (Jel 11:3; 12:6) nem olyan kifejezések, amelyekkel természetes módon utalnánk a három és fél évre. A hetednapi adventisták (a legtöbb mai kereszténnyel ellentétben) többek között ezért értelmezik az 1260 napot 1260 évként, és tekintik a VI–XVIII. század végéig tartó pápai uralomra való utalásnak.

Mai társadalmunkban és kultúránkban milyen jelképek ivódtak be a köztudatba? Milyen célt szolgálnak? Mi az előnyük (és hátrányuk)? Mi milyen jelképeket használunk a hétköznapokban? Mennyiben segítenek megérteni a Biblia jelképeit a ma ismert szimbólumok?

Jel 12:7-12 versei beleékelődnek a történetbe: ez a szakasz arról szól, hogyan bukott el Sátán a mennyben, és hogyan vettetett le a földre. Így kapunk bepillantást a nagy küzdelem eredetébe, hogyan kezdődött el a világegyetem egy másik részében. A menny és a föld közötti szoros kapcsolat abban is megmutatkozik, hogy az egyik helyen zajló események milyen hatással vannak a másik helyen folyó történésekre. Valóban egy kozmikus küzdelem kellős közepén vagyunk!

A Jel 12:13-17-ig terjedő szakasz a 6. versben leírt esemény folytatása, és jelképes kifejezésekkel ecseteli, hogyan üldözte a keresztény egyházat először a Római Birodalom, később a hitehagyóvá váló római egyház. Mit fejeznek ki itt a szimbólumok?

Ezekben a versekben Sátán folyóvizet áraszt Isten népe után, ami az üldöző seregeket jelképezi (Jer 46:7-8; 47:2; Dán 9:26). Jel 12:16 viszont bemutatja, hogy a föld segítséget nyújt az üldözött egyháznak. 1620-ban az európai vallási üldözés elől menekülő első zarándokok az amerikai kontinensre érkeztek. Az újonnan felfedezett földrészen biztonságos menedéket találtak, ahol az európai hatalmak üldöző seregei nem tudták utolérni őket. Jelképes értelemben tehát Amerika kontinense elnyelte az üldöző seregeket.

Jel 12:17-ben az 1260 napos időszak után vagyunk (amely a XVIII. század végén zárult le). Sátán látta, hogy nem tudja kiirtani Isten hűséges népét, és haragját arra a csoportra zúdítja, amelyet így nevez az Ige: „az ő magvából valók”, illetve „az asszony utódai közül valók” (új prot. ford.).

Olvassuk el figyelmesen Jel 12:7 versét! Mi a különleges maradék elsődleges ismertetőjegye? A következő szövegek hogyan világítanak rá, mit jelent az „Isten parancsolata”? Mt 24:20; Róm 3:31; Ef 6:1; Jak 2:9-11; 1Jn 3:4

Ugyan hogy tehette volna ezt még egyszerűbbé Isten? A végidei maradékot elsősorban az különbözteti meg, hogy megtartják Isten minden parancsolatát, beleértve természetesen a hetedik napi szombatot is.

Mit válaszoljunk a parancsolatok megtartása ellen hangoztatott érvekre, különösen a szombatra vonatkozóan?

A maradék egyház második megkülönböztető jegye „Jézus bizonyságtétele”. Ez a kifejezés hatszor fordul elő A jelenések könyvében (Jel 1:2, 9; 12:17; 19:10; 20:4).

Mi a jelentése a „Jézus bizonyságtétele” kifejezésnek a következő igékben? Jel 1:2, 9; 19:10; 20:4

Nyelvtanilag kétféle magyarázat kínálkozik erre. Az első nézet úgy értelmezi, hogy „Jézus bizonyságtétele” az ember bizonyságtétele Krisztusról. A másik nézet szerint pedig Jézus önkinyilatkoztatásáról, vagyis az önmagáról szóló bizonyságtételről van szó.

János írásaiban a bizonyságtétel szó tanulmányozásakor kiderül, hogy amikor A jelenések könyvében is szereplő nyelvtani alakban fordul elő, akkor mindig Jézus saját bizonyságtételére vonatkozik (Jn 1:19; 3:11, 32-33; 5:31). Ezzel ellentétben János írásaiban a valakiről való bizonyságtétel következetesen más nyelvtani alakban jelenik meg.

A jelenések könyvében tehát a „Jézus bizonyságtétele” kifejezést is úgy kell értelmezni, mint Jézus önmagáról adott bizonyságtételét, nem pedig a maradéknak Jézusról szóló bizonyságtételét. Ez magukból a könyvben található szövegekből is kitűnik. Jel 1:2 versében az áll, hogy János „Isten beszédéről és Jézus Krisztus bizonyságtételéről” tett tanúságot. Tehát „Isten beszéde” arra utal, amit Isten mond, ennek jelentéstartalma párhuzamos a „Jézus Krisztus bizonyságtétele” kifejezéssel. „Isten beszéde” egyszerűen az, amit Jézus mond; bizonyságtétel, amit Ő kijelent önmagáról.

Ugyanez igaz Jel 1:9 versére is. János bemutatkozik, majd kijelenti, hogy „Is­ten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért” van Pátmosz szigetén. Itt ismét egyértelműen felfedezhető a párhuzam „Isten beszéde” és „Jézus Krisz­tus bizonyságtétele” között. A jelenések könyvében tehát az igét igével össze­vetve magyarázni alapelv szerint a „Jézus Krisztus bizonyságtétele” kifejezés mindig Jézus saját bizonyságtételére vonatkozik.

Hogyan nyilatkoztatta ki magát Jézus személyesen nekünk? Szeretnénk-e jobban megismerni? Mi az egyetlen módja ennek?

Jel 19:10 így szól: „…mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke”. A „prófétaság lelke” kifejezés egyedül itt jelenik meg a Szentírásban. Vajon mit jelent? (1Kor 12:8-10, 28; Ef 4:11)

A „prófétaság lelke” kifejezéssel legközelebbi párhuzamot 1Kor 12:8-10-ben találunk. Ott Pál apostol a Szentlélekre utal, aki más ajándékok között a prófétaság ajándékát is adja (charismata); aki pedig ezt az ajándékot kapja, az próféta.

Nos, ahogy azt 1Kor 12:28-ban is látjuk, akiknél megvan a prófétaság ajándéka (10. vers), prófétának mondatnak, és Jel 22:8-9-ben szintén prófétáknak nevezi az Írás azokat, akikben megvan a prófétaság lelke (Jel 19:10).

„És leborulék annak lábai előtt, hogy imádjam őt, de monda nékem: Meglásd, ne tedd; szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, akiknél a Jézus bizonyságtétele van; Istent imádd, mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke” (Jel 19:10).

„…leborulék az angyal lábai elõtt, hogy őt imádjam, aki nékem ezeket megmutatta vala. Az pedig monda nékem: Meglásd, ne tedd; mert szolgatársad vagyok néked, és a te atyádfiainak a prófétáknak, és azoknak, akik megtartják e könyvnek beszédeit. Az Istent imádd” (Jel 22:8-9).

A helyzet a két szakaszban ugyanaz. János leborul az angyal lába elé, hogy imádja őt. Az angyal válasza mindkét esetben szinte azonos, ám ami különbözik, az igen fontos. Jel 19:10-ben így mutatja be a testvéreket: „akiknél a Jézus bizonyságtétele van”. Jel 22:9-ben pedig János atyjafiait egyszerűen „prófétáknak” nevezi. Ha a protestáns bibliamagyarázati elvet – igét igével magyarázni – érvényesnek tartjuk, akkor ebből az összevetésből arra kell következtetnünk, hogy a Jel 19:10-ben említett „prófétaság lelke” az a prófétai ajándék, amit nem általánosságban a gyülekezeti tagok kapnak, hanem csak azok, akiket Isten prófétának hív el.

Ez nem kimondottan adventista magyarázat. Herman Strathmann, evangélikus teológus ezt mondja az atyafiakról, „akiknél a Jézus bizonyságtétele van” (Jel 19:10): „A párhuzamos szöveg, Jel 22:9 alapján az atyafiak, akikre ez az ige utal, nem általában a hívőket jelöli, hanem a prófétákat… Ha náluk van a marturia Iesou [Jézus bizonyságtétele], és a prófétaság lelke, akkor próféták” (Theological Dictionary of the New Testament. 4. köt. 501. old.).

Eddigi tanulmányainkból megértettük, hogy Jel 12:17-ben „az ő magvából valók” kifejezés Isten látható, maradék egyházára vonatkozik, amit két jellemző vonásról lehet felismerni: 1) megőrzik Isten parancsolatait, ahogyan Isten adta azokat a Sínai-hegyen, beleértve a szombat parancsát is; és 2) náluk van „a Jézus Krisztus bizonyságtétele”, ami a prófétaság lelke, vagyis a prófétaság ajándéka.

A szombatünneplő adventista mozgalom már az 1863-ban történt megszervezésétől kezdődően magáénak tekintette e két azonosító jelet. Adventistaként hirdetjük a Tízparancsolatot, beleértve a hetedik napot, a szombatot, és hisszük, hogy egyházunknak adatott Jézus bizonyságtétele – azaz, Isten munkája nyilvánult meg Ellen G. White életében és szolgálatában.

Tehát a Hetednapi Adventista Egyház nem csupán egy a sok egyház közül, hanem a próféciák által előre bemutatott közösség. Isten határozott céllal hívta életre: azért, hogy a haldokló világnak hirdesse a hármas angyali üzenetet.

Mi történik Jel 14:6-12 verseiben, ami rávilágít Isten végidei népének jellemzőire? Milyen elemek jönnek be e képbe, és létezésünk, elhívatásunk milyen igei alapját találjuk meg e szakaszban?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Hetednapi adventistaként hisszük, hogy Isten maradék egyházának tagjai vagyunk. A maradék egyházzal való azonosulásunk azonban nem biztosít számunkra kivételes helyet Istennél. Előfordulhat, hogy valaki a maradék nép tagja, mégis elvész! Nem biztosítja az üdvösséget az egyházban való tagság! Egyénileg üdvözülünk, nem testületileg. Hatalmas kiváltság és felelősség az egyház tagjaként élni, mert szent elhívást kaptunk, de az egyháztagság nem jelent nagyobb biztosítékot az üdvösségre, mint az, ha valaki az ószövetségi korban Izráel népe tagjának született (Jer 8:20).

Mi az üdvösség egyetlen biztosítéka, és hogyan nyerhetjük azt el?

„A Szentlélek egyik ajándéka a prófétálás. Ez az ajándék a maradék egyház egyik ismertetőjele, ami Ellen G. White szolgálatában nyilvánult meg. Az Úr hírnökeként írt művei az igazság maradandó és hiteles forrásai, amelyek az egyházat vigasztalják, vezetik, tanítják és helyreigazítják. Továbbá nyilvánvalóvá teszik, hogy a Biblia az a mérce, amellyel minden tanítást és tapasztalatot ellenőrizni kell” (A hetedik napot ünneplő adventisták hitelvei. Budapest, 2002, Advent Kiadó. 232. old.).

Ha az Ószövetségben tanulmányozzuk a maradék gondolatát, felfedezünk néhány igen érdekes jellemzőt. Ezek közül talán az egyik legfontosabb, hogy a Bibliában végig azok voltak a maradék tagjai, akik több világosságban éltek másoknál. Noé világosságot nyert a közelgő vízözönre vonatkozóan. Ábrahám az igaz Istenről kapott világos kijelentést. Izráel népe a szent sátorban imádta az Urat, míg pogány szomszédaik gyermekeket áldoztak fel az oltárokon, vagy macska-, bika- és más állatszobrok előtt borultak le. Röviden tehát, a maradék gondolata inkább az igazság kinyilatkoztatásával és Isten jellemével kapcsolódik össze, mint azok szentségével, akik birtokában voltak e tudásnak. Mi ebben a lényeg? Az, hogy a maradék tagjának lenni csak nagyobb világosságot jelent, és ezzel a világossággal fontos felelősségek is helyeződnek ránk. Azt viszont nem jelenti, hogy automatikusan miénk az üdvösség; vagy hogy akik nem részei a maradéknak, azok kárhozottak. A szent történelem igen szomorú tanulsága, hogy Isten maradék népének sok tagja nemcsak nem élt a kapott világossággal, hanem gyakran lázadt is ellene.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.      Milyen fontos üzenetet találnak Lk 12:48 versében azok, akik hiszik, hogy a maradék egyház tagjai?

2.      Önteltnek és kirekesztőnek tűnhet az a kijelentés, hogy mi vagyunk „a maradék egyház”. Mégis miért fogadható el az, hogy az utolsó napokban Istennek van egy népe, amelyre különleges üzenetet bízott? Beszélgessünk ezekről a kérdésekről!

3.      Ha a maradék tagjának lenni nem jelent biztosítékot az üdvösségre, akkor mi hasznunk származik a tagságból?

R. DÁNIEL IRÉN:

NÁD

„Megrepedt nádat nem tör el…” (Ézs 42:3)

Mi
tördelünk.

Pedig meg se repedt,
el se korhadt,
bugába se dõlt.
Áll a
nádszál.

De mert
olyanunk van,
tördelünk.
Az épet
repedtté.

A Mester szemét
nem bántja
a törött nádszál.
(Az sem,
ha kis veréb
hintázni rászáll…)
Keze simítni,
gyógyítni
mozdul.

De – jaj! –
a nádat
mi
letörjük,
s káoszunk őrült
tébolyában
töviskoronás,
szent fejéhez
verjük!

Ő
a fejét verő nádat
sem töri el…