SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Engesztelés a kereszten

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 26:37-38; 27:46; Márk 14:33-34; Lukács 22:40-44; János 19:28-30

„Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata” (Kol 1:13-14, új prot. ford.).

KULCSGONDOLAT: Megbeszéljük, mit élt át Jézus a Gecsemáné kertben, és mi történt a kereszten, hogy jobban megértsük engesztelő halála jelentőségét.

Egy ember beperelt egy gyorséttermet, mert szerinte elhízását és abból fakadó egészségügyi problémáit az okozta, hogy hetente négy vagy öt alkalommal ott étkezett. Bajáért a céget okolta, nem önmagát!

Hajlamosak vagyunk másokat hibáztatni saját helytelen tetteinkért. De Isten nem fogadja el a mentegetőzést; mindannyiunkat felelősnek tekint a bűneinkért. Mindamellett éppen itt kezd az engesztelés titka teljes szépségében megmutatkozni. Ha vállaljuk vétkeinkért a felelősséget, és igazán hiszünk Jézusban, Isten kész megbocsátani. Ha elismerjük felelősségünket, felszabadulunk a lázadás terhétől. Mi történik bűneinkkel? Isten nem siklik át felettük, hanem engedi, hogy Jézusra hulljanak. A héten azzal foglalkozunk, hogyan szenvedte el Krisztus a büntetést értük.

Olvassuk el Mt 26:37-38; Mk 14:33-34 verseit! Mit állt ki Jézus a Gecsemáné kertben?

Jézus pontosan tudta, mivel fog szembesülni az elkövetkező néhány órában. Különösen sok fájdalom és szörnyűség várt rá. A Gecsemáné kertbe érve már nem tarthatta tovább magában érzéseit, és kezdett beszélni róluk Péternek, Jakabnak és Jánosnak (Mt 26:3-38; Mk 14:33-34). Nagyon fontos, hogy milyen nyelvezetet használt.

„…kezde rettegni és gyötrődni” (Mk 14:33). A görög ekthambeo ige („rettegni”) nagyon heves, izgatott érzelmi állapotot ír le, amit valami meghökkentő, elképesztő vagy zavaró dolog vált ki. Gyakran társul félelemmel, sőt rettegéssel és remegéssel. Máté a lupeo igét („szomorkodni”) használja arra, hogy leírja a felfokozott érzelmi szenvedést, szomorúságot és aggodalmat (Mt 26:38). A másik ige Mk 14:33 versében a „gyötrődni” (görögül ademoneo), még tisztábban fejezi ki az aggodalmat, a szenvedést és az iszonyodást. Jézus érzelmi és fizikai állapota a nehézség és küzdelem új, ismeretlen mélységeibe ért. A mindeddig rá jellemző békesség elillanni látszott, a helyét félelem, remegés és aggodalom vette át. Jegyezzük meg Márk kifejezését: Jézus akkor „kezde” így érezni, ahogy a Gecsemáné kertjébe ért. Nyugtalansága egyre erősödött.

Továbbá, noha az nincs pontosan megnevezve, mi volt Jézus fizikai és érzelmi állapotának kiváltó oka, az Újszövetség fényében következtethetünk arra, hogy bűneinek terhe volt, nem pedig az attól való félelem, amit az emberek tesznek majd vele.

Jézus így írja le állapotát a tanítványainak: „Szomorú az én lelkem mind halálig” (Mk 14:34). „Az én lelkem” kifejezés alatt „az én magam” nyomatékosítását, vagy tapasztalatának mindent felölelő természetét érthetjük. A „szomorú” szó a görög perilupos fordítása, ami általában a bánattól való szenvedés határtalan intenzitását és mélységét jelöli. Ebben az esetben a bánat erőssége a második halál határára sodorta Jézust. Már ekkor kezdett szenvedni attól a sorstól, ami ránk várt volna.

Jézus szenvedéséről beszélve gondoljunk arra, hogy nekünk kellett volna ott lennünk helyette! Milyen érzést vált ez ki belőlünk? Hogyan késztessen ez az életünkön való változtatásra?

Olvassuk el Jézus Gecsemánéban elmondott imáját (Mt 26:39-42; Mk 14:35-36; Lk 22:40-44)! Mi a lényege? Milyen főbb elemeket találunk benne arra vonatkozólag, ahogy a rá váró dolgokhoz Jézus viszonyult?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A kertben Jézus a pohár hasonlatával utalt érzéseire. A Bibliában a pohár jelöli az Úrtól kapott áldásokat (Zsolt 16:5; 23:5), vagy a felkínált szabadítást (Zsolt 116:13). Gyakrabban használja Isten a bűn és a bűnösök feletti ítéletére (Zsolt 75:9). E pohárban van ellenségei elleni igazságos haragja, haragjának bora (Jer 25:15-16). Erre a pohárra utalt Jézus, amikor kérte az Atyát, ha lehetséges, vegye el tőle (Mt 26:39; Mk 14:36). Érezte a magányt – a tanítványoktól, de főképp az Istentől való elhagyatottságot. Kereste tanítványai társaságát és támogatását, de nem kapta meg. Majd pedig teljesen egyedül maradva, kérte az Atyát, ne hagyja el. Erre az isteni hallgatás sötétjéből ez a válasz érkezett: „Nincs más mód az ember megmentésére”. Jézus önként belenyugodott az Atya akaratába.

Amikor a tömeg jött elfogni Jézust, Péter próbálta megvédeni. Hogyan világítanak rá Péterhez ekkor intézett szavai (Jn 18:11), hogy Krisztus kész szenvedni értünk?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Jézus meghalni jött erre a bolygóra: „Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért” (Mk 10:45). Isten lényéből eredően nem halhat meg, de azért, hogy elvegye bűneinket és az értük járó büntetést, emberré, teremtménnyé lett, a teremtményeknek pedig nincs önmagukban életük; meghalhatnak. A Gecsemáné kertben Jézus készen állt a halálra, arra, hogy lemondjon az életéről minden érdemtelen bűnösért.

Mikor vállaltunk utoljára tudatosan nagy szenvedést valaki másért, anélkül, hogy ebből személyes hasznunk származott volna? Mit tudhatunk meg önmagunkról válaszunk alapján? Feleletünk mit mond Jézusról?

A Gecsemáné kertben és a kereszthez vezető eseményekben Jézusra addig nem tapasztalt erővel támadott a gonosz. A sátáni erők elleni küzdelem leírhatatlan dimenziókat ért el, próbára téve a Megváltót lénye legbelsejéig.

A megaláztatás közepette „bűnözők kezébe” adatott (Mt 26:45). Az ige, amit így fordítunk: adatott (görögül paradidomi), több helyen is azt írja le, ami Jézussal történik majd. Itt a szövegkörnyezet azt sugallja, hogy Júdás az, aki árulásával átadja, ám Júdás gonosz és önkéntes döntése titokzatos módon az isteni tervet teljesítette be. Isten volt az, aki Krisztust halálra adta „a mi bűneinkért” (lásd Róm 4:25). Ugyanakkor Krisztus szintén odaadta magát értünk, ahogy Gal 2:20 és Ef 5:2 tisztán rámutat áldozati kereszthalálára.

Mt 26:45-46 alapján Jézust a bűnösök kezébe adták. Az ige kifejezi a másnak való átadást. Valóban, „Isten fénye visszahúzódott látásából, Ő pedig átkerült a sötétség erőinek kezébe” (Ellen G. White cikke, Bible Echo and Signs of the Times, 1892. augusztus 1.). Ekkor következett el, hogy teljesen a bűnösök kezébe, vagyis a gonosz erők hatalmába került. Számára ez volt a „sötétség hatalmának” (Lk 22:53, új prot. ford.) órája, amikor az Atya szeretetétől való teljes elszakadást kellett átélnie. Krisztus egyedül lépett a sötétség birodalmába, hogy egyszer és mindenkorra győzelmet arasson a gonosz felett. Az emberi testben megjelent Isten legyőzte Sátán birodalmát.

Hogyan írja le Lk 11:20-22 szakasza Jézusnak a sötétség erői feletti győzelmét?

Lukács elmondja: ekkor jött el a sötétség uralmának órája (Lk 22:53). Pál hozzáteszi, hogy Isten „megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába; kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata” (Kol 1:13-14). Krisztus belépett a sötétség birodalmába, elszenvedte, amit nekünk kellett volna. Azért tette ezt, hogy megszabadítson Sátán hatalma alól (ApCsel 26:18). Ott „lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, leleplezte őket, és a kereszt által diadalmaskodott rajtuk” (Kol 2:15, az angol fordítás alapján).

A nagy küzdelem napi harcai közepette milyen bátorítást találunk abban a tudatban, hogy Krisztus győzelmet aratott a sötétség erői felett? Mit jelent győzelme a számunkra? Hogyan fordíthatjuk ezt a javunkra az életünkben?

A kereszten Jézus rettenetesen szenvedett, de az Atya épp úgy szenvedett. Isten Krisztusban volt, következésképp „a mindenható Isten a Fiával együtt szenvedett” (Ellen G. White: The Upward Look. 223. old.). Még azt is mondhatnánk, hogy „maga Isten feszíttetett meg Krisztussal együtt, mert Krisztus egy volt az Atyával” (Ellen G. White cikke, Signs of the Times, 1894. március 26.). Milyen lehetett a szenvedés, amit a Szentháromság átélt, ami erre a kérdésre indította Krisztust: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mt 27:46)?

Hogyan értelmezzük Krisztusnak ezt a felkiáltását?

A kereszten Isten elszenvedett valamit, amit soha azelőtt nem: a bűnért való büntetést. „Az Atya szeretetének és kegyelmének visszavonulása miatt szükségképpen szörnyű sötétség gyűlt köré; hisz a bűnös helyére állt… Az Igaznak el kellett szenvednie Isten ítéletét és haragját – nem a bosszúállás miatt, hiszen Isten szíve a legmélyebb bánattól sajgott, amikor bűntelen Fia a bűnért járó büntetést szenvedte. Az isteni erőknek ilyen szétválása soha többé nem fog bekövetkezni az egész örökkévalóságon át” (Ellen G. White magyarázata, SDA Bible Commentary. 7. köt. 924. old.).

Ez a kijelentés először is azt sugallja, hogy az Atya nem azért vonta vissza szeretetét a Fiától, mert nem szerette, hanem mert Jézus helyettünk halt meg. Senki nem közvetíthette Isten szeretetét a Fiú számára! Másodszor, miközben a Fiú a világ bűneiért haldoklott, az Atya szívében nem volt bosszúvágy. Nem örült Fia halálának, hanem vele szenvedett. Harmadszor, Isten számára a bűneinkért való igazi büntetés „az isteni erők szétválása” volt. Ellen White az Atya, a Fiú és a Szentlélek kapcsolatának titkába vezet be azzal, hogy leírja, min ment át a Szentháromság, miközben Jézus a kereszten függött. A szétválaszt ige valódi jelentése: „eltör” vagy „szétszakít”. Aminek egyben kellett volna maradnia, szétszakadt.

Röviden, Krisztus áldozata által az Istenség vállalta a felelősséget a világ bűneiért, mi több, a Szentháromság szenvedte el e bűnök következményeit. Lehetséges volna, hogy a halhatatlan Szentháromság Isten egészen egyedülálló módon – az isteni erők átmeneti szétválása által – érezte a bűnössé lett emberiség örökhalálának teljes intenzitását, amikor egy időre a Fiú ki lett rekesztve a Szentháromság egységéből? A megváltási terv, az engesztelés, noha ideiglenesen, de elválasztotta egymástól a Szentháromság tagjait. Az Istenség határtalan „fájdalma” csak egyszer történt meg, és soha többé nem ismétlődik meg.

Mit élt át Jézus utoljára, közvetlenül a halála előtt (Jn 19:28-30)? Mire gondolhatott, amikor azt mondta: „Elvégeztetett!”? Mi végeztetett el?

Noha Sátán, az ellenség a nép néhány vezetőjével együttműködve rendezte meg a Krisztus halálához vezető eseményeket, a döntő pillanatban Jézus önként adta át életét az Atyának: „lehajtván fejét, kibocsátá lelkét” (Jn 19:30). A nyelvezet azt sugallja, hogy elaludt, bízva az Atya jóságában, jóakaratában és szeretetében. Azt mondta a tanítványainak: „leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt én magamtól” (Jn 10:17-18). Amikor tehát elérkezett a megfelelő pillanat, így is tett.

„Elvégeztetett!” – ez azt jelenti, hogy egyszer s mindenkorra elvégezte a tökéletes engesztelő áldozatot, újra összekapcsolva általa a mennyet és a földet. A megváltási terv, amely korszakokon át rejtve volt, Isten Fiának engedelmes kereszthalálában nyilvánvalóvá lett az univerzum számára. Isten gondoskodott az áldozatról, és annak engesztelő ereje immár elérhetővé vált minden ember számára, aki felnéz a keresztre, mint a megváltás egyetlen módjára. Következésképp az Ószövetség áldozati rendszere véget ért. Abban a pillanatban, amikor Jézus meghalt, a templom kárpitja kettéhasadt, tetejétől az aljáig (Mt 27:51; Mk 15:38), azt mutatva, hogy Isten szeretett Fiának áldozatában és személyében van már jelen, és válik elérhetővé számunkra.

„Elvégeztetett!” – diadalmas kiáltás volt ez. Jézus azért jött, hogy legyőzze Sátánt, amit az emberi test gyengeségében és a halálos küzdelem közepette meg is tett (Zsid 2:14). Sátán és angyalai végső pusztulása a kereszten vált biztossá.

Ezt a győzelmet Jézus feltámadása mutatta be és pecsételte meg, amikor is a gonosz erői nem tudták a sírban tartani Isten Fiát. Azon a dicsőséges vasárnap reggelen Jézus szavai beteljesültek: „Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól” (Jn 10:18). Jézus azt mondja magáról: „[én vagyok] az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai” (Jel 1:18).

Miért nyújt reménységet az a tudat, hogy Krisztus elvégezte feladatát a kereszten? Mire tanít ez a benne való megnyugvással és értünk végzett munkájával kapcsolatban? Hogyan kellene e valóságnak megmutatkoznia életünkben és viselkedésünkben?

„Az embernek nem kellett elhordoznia a bűn terhét, és soha nem is fogja megismerni a bűn átkának rettenetét, amit a Megváltó magára vett. Nincs az a bánat, amely az Ő bánatához lenne fogható, akire elsöprő erővel hullott Isten haragja. Az emberi természet csak véges mennyiségben tudja elviselni a megpróbáltatásokat. Ami véges, csak véges mértéket képes kiállni, és az emberi természet összeroskad. Ám Krisztus természetének nagyobb képessége volt a szenvedés elviselésére, mert az ember isteni természetben létezett, ami képessé tette annak a szenvedésnek az elviselésére, amit a kárhozott világ bűnei okoztak. A Krisztus által kiállt haláltusa kiszélesíti, elmélyíti és részletesebbé teszi a bűn jellegéről alkotott képet, és azt is, ami bemutatja, mit hoz Isten azokra, akik továbbra is megmaradnak a bűnben. A bűn zsoldja halál, de Jézus Krisztus által Isten ajándéka örök élet a bűnbánó, hívő bűnösöknek” (Ellen G. White magyarázata, SDA Bible Commentary. 5. köt. 1103. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)    Olvassuk el gondosan a fenti Ellen G. White idézetet! Lényegében azt mondja, hogy egyetlen halandó teremtmény szenvedése sem mérhető Isten Fiának a kereszten kiállt gyötrelméhez. Mit árul ez el arról a magas árról, amit Isten fizetett a bűnért? Hogyan segíthet Jézus szenvedésének mindent felülmúló volta egy kicsit jobban megérteni, miért is létezhet szenvedés a szerető Isten által teremtett világban? Vigaszt találunk-e abban, hogy Isten jobban szenvedett a bűntől, mint bármelyikünk valaha?

2)    Foglalkozzunk a szerdai résszel, az Istenség egymástól való időleges elszakadásával! Mit találunk ebben a gondolatban, ami segíthet jobban megérteni az engesztelés mélységét? Mennyiben volt ez a mi bűneink büntetése a Szentháromság számára? Beszéljünk erről szombaton az osztályban!

3)    Mit jelent önzetlenül odaadni magunkat másokért? Milyen példákat találunk a mindennapi életből ennek az elvnek a működésére? Hogyan tudnánk egyénileg és gyülekezeti szinten is ezt jobban bemutatni?

ÖSSZEFOGLALÁS: A kereszten Jézus érezte a bűnösök Istentől való örök elszakadásának teljességét. A bűn büntetését Isten maga fizette meg Krisztusban, engesztelést szerezve bűneinkért.

BALOG MIKLÓS:

VISSZASUGÁRZIK-E?

Nézd csak a föld háláját, hogyha törődsz vele,

egyre hűbb dajkájává lesz annak, amit belevetsz,

és termi sokszorosát szaporán, önkéntes örömmel.

S nézd a növényt, hogy meghálálja, amit belefektetsz,

gazdagon adja gyümölcseit újra meg újra vidáman.

Jószágod se marad soha gondviselésed adósa,

adja a legjobbat, legtöbbet, mind, amit adhat.

Hát a te hálád, ember, mennyi azért,

amit Isten ad neked áldásként oly roppant bőkezűséggel?

Minden ajándék tőle özönlik,

azonban a legtöbb, szent Fia élete.

Ó, mily döbbenetes beruházás!

Ekkora értéket nem adott soha semmibe senki!

És csak azért, hogy az ember az Isten képére lehessen újra,

amint volt: bűntelen és örök életű gyermek.

Eszmélj, földi meg égi ajándékok sora láttán!

Visszasugárzik-e hódolatodban a hála az égre?

Termi-e mindezekért az életed a hála gyümölcsét?

Könnyelmű feledékenységeid ellen

a Lélek rámutat Isten jóságára azért,

hogy örökre hálaadásban légy a teremtés szép koronája!