SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Az engesztelés - jelképekben II.

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 3Mózes 16; 4Mózes 18:1-8; Zsoltárok 28:2; 132:7; 138:2

„Menjünk el lakóhelyére, boruljunk le lába zsámolyánál!” (Zsolt 132:7, új prot. ford.)

KULCSGONDOLAT: Megvizsgáljuk Krisztus engesztelő munkáját, amire különösen az engesztelés napjának szentélyszolgálata mutat rá.

A szentélyt évente egyszer tisztították meg Izráel bűneitől és tisztátalanságaitól, amelyeket a napi áldozatok során vittek be oda. Ez az évenkénti szertartás szimbolikus értelemben jelképezte azt az időt, amikor mennyei lakhelyéről Isten véget vet a bűn problémájának, és visszaállítja az univerzumban az eredeti harmóniát.

Ezen a héten nemcsak az engesztelés napjának szimbolikus jelentését tanulmányozzuk, hanem azt is, hogyan mutatott az izraelita szentély Isten mennyei lakhelyére, a világegyetem tróntermére.

Beszélünk az ószövetségi papokról is, és arról, hogy közbenjáró munkájuk miként vetítette előre Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett közbenjárói munkáját.

Mit tanítanak a következő versek arról, hogy milyen szerepet játszott a szentély Izráel népének életében és tapasztalataiban: 2Móz 25:8, 22; 29:42-43; Zsolt 28:2; 132:7; 138:2?

    _____________________________________________________________

Az izraelita áldozati rendszer központja és működési helye a szentély, Isten földi lakhelye volt. Izráelben ezt tekintették az élet és a szentség központjának. Ezen a különleges helyen foglalkozott Isten a bűn problémájával. Azt parancsolta az izraelitáknak, hogy építsenek egy oltárt a szentély udvarán, és erre az oltárra került az áldozat vére, engesztelésül az emberekért (3Móz 17:11). Istené volt a vér, mint az élet kézzelfogható szimbóluma, azért kellett visszaadni neki ott, az oltáron.

A megváltási tervben az állat élete lépett a bűnbánó bűnös életének helyébe, és Isten elfogadta az ártatlan állat életét a bűnösé helyett. Az oltár volt Isten jelenlétének a szimbóluma (Zsolt 43:4), és azáltal, hogy elfogadta az áldozatot, Isten átvállalta a felelősséget a személy bűneiért. Más szóval, Isten azt mondta az izraelitáknak: „Ha vétkeztetek, és meg akartok szabadulni ettől a szolgaságba döntő hatalomtól, hozzátok el bűneitek jelképét hozzám, a lakhelyemre, én majd elrendezem a dolgot. Hozzátok csak hozzám!” Izráel népe pedig úgy hagyhatta el a szentélyt, hogy áldást nyert az Úrtól, és kegyelme megigazította (Zsolt 24:3-5; 118:26).

Mindez igazi Főpapunk, Jézus munkáját szimbolizálta. A mennyei szentély Isten lakhelye a kozmoszban, ahol a világegyetem Királyaként uralkodik, és ott oldja meg a bűn problémáját. A kereszt volt az oltár, amelyen az áldozatot bemutatták értünk. Isten ma így szól hozzánk: „Ha szabadulni akarsz a bűntől, ha megbocsátást kérsz érte, gyere az áldozati oltárhoz, ahol a Fiam elszenvedte a büntetést a te bűneidért!”

Valaki megkérdezte egy barátját: „Hogyan tudhatom meg, milyen az Isten?” A barát így válaszolt: „Nézz Jézusra a kereszten, amint a világ bűneiért vállalja a halált!” Hogyan mutatja be a kereszt, milyen is valójában Isten? Milyen vigaszt és reményt nyújt nekünk ez a kinyilatkoztatás Istenről?

Miért volt szükség az Isten templomában munkálkodó papságra? (4Móz 18:1-8)

A papok alapvető szerepe a közbenjárás volt Isten és az emberek között. Tanító szolgálatukkal bemutatták Istent a népnek (5Móz 33:10). Szorosan kapcsolódott ehhez a szerephez papi kötelességük, hogy kinyilatkoztassák Isten akaratát azoknak, akik mennyei útmutatást kerestek (4Móz 27:21). A papok a szentélyben bírákként is működtek. Igazából az ország legfőbb törvényszéke a központi szentélyben működött (5Móz 17:8-13; 21:5). Különösképpen felelősségük volt megáldani az embereket (5Móz 10:8; 21:5). Ők képviselték a népet az Úr előtt, képviselőjükként jelképes értelemben magukkal vitték az Úr színe elé (2Móz 28:9-12, 29).

Közbenjáró szerepük különösen a napi szolgálat közben mutatkozott meg. Az ő feladatuk volt vigyázni az égőáldozati oltárra, és gondoskodni arról, hogy a rajta égő szent tűz ne aludjon ki, nekik kellett kikotorni a hamut, és fát hordani (3Móz 6:10-13). Égő áldozatot helyeztek az oltárra reggel és este is (4Móz 28:3-8). A napi szolgálat közben a főpap bement a szentélybe, hogy rendbe hozza a mécseseket, és illatáldozatot mutasson be az Úrnak (2Móz 30:7-8). Amikor egy izraelita áldozatot hozott, azt szintén a pap áldozta fel helyette, hogy engesztelést szerezzen a bűnösért (3Móz 1:5-9; 4:25-26, 34-35).

A pap közbenjáró szerepének legalább három fő célja volt. Először is azt sugallta, hogy az Isten és ember között alapvetően fennálló távolság ellenére van mód a szakadék áthidalására. Másodszor, kifejezte Isten vágyát, hogy az emberekkel legyen. Isten szeretetének megnyilvánulása volt ez; bűneik ellenére kereste a módját, hogy elérhetővé váljon számukra. Harmadszor, az izraeliták számára a papság által megközelíthetővé vált Izráel Szentje, és lehetőségük volt a bűntől és a tisztátalanságtól való megtisztulásra. A papi közbenjárók mindig rendelkezésre álltak, hogy a nép Isten elé járulhasson, és kegyelmet, irgalmat találjon.

Természetesen az egész rendszer az Isten és a nép közötti igazi Közbenjáróra mutatott, az Úr Szolgájára, Jézus Krisztusra.

Krisztus munkája által mi is a „királyi papság” (1Pt 2:9) részévé váltunk. Nekünk mi a szerepünk ebben a papságban? Hogyan lehetünk „papok” mások számára?

Az engesztelés napjának rituáléja bemutatta a bűn problémájának végső megoldását, a megváltási terv végrehajtását, ahogy azt a napi szolgálatban megtapasztalták. Az egész szent sátrat meg kellett tisztítani, a szentélyt és a szentek szentjét. Tisztításra volt szükség „Izráel fiainak a tisztátalansága miatt és minden vétkes hitszegése miatt” (3Móz 16:16, új prot. ford.). Ezek a bűnök az isteni lakhelyre kerültek át, amikor a bűnbánó bűnösök odavitték áldozataikat. A szent sátor az engesztelés napján visszanyerte eredeti tisztaságát és szentségét. Évente egyszer ezen a napon a világnak egy kis része mentes lett a bűntől és a tisztátalanságtól, mint az Éden kertje. Az év végén ünnepelt „visszatérés” az Édenbe az új kezdet lehetőségét adta Izráel népének, és a kozmikus méretű új kezdetre mutatott előre (vö. Dán 8:14).

Olvassuk el 3Móz 16:16-17, 21, 30, 33-34 verseit! Milyen különleges hangsúlyt találhatunk e versekben? Kinek a bűnei kerültek sorra azon a napon, szemben a mindennapi szertartással (3Móz 1:1-4)?

    _____________________________________________________________

A szöveg utal a megtisztítás mindenre kiterjedő voltára, hiszen minden ember minden bűnére vonatkozott. A közösség egészét érintő tett volt, egységként kezelve Izráelt. Ekkor volt az, hogy az adott évre Isten végleg elrendezte Izráelben a bűn problémáját – előrevetítve azt, amikor az idők végén végleg leszámol a bűnnel (Zsid 9:28).

Mit várt el Isten a népétől azon a napon (3Móz 23:26-31)?

    _____________________________________________________________

Noha közösségi, az egész nemzetet érintő esemény volt az engesztelés napja, külön-külön, minden egyes embernek megvolt a szerepe abban, hogy maradéktalanul átadja magát az Úrnak. Akik nem pihentek meg az Úrban, és nem alázkodtak meg előtte, azokat „ki kell irtani népe közül” (3Móz 23:29, új prot. ford.). Ha mégoly keményen is hangzik, ennek az volt a lényege, hogy kiemelje a megváltás munkájának fontosságát. Többek között ez a szakasz arra késztet, hogy az ember állhatatosan járjon Istennel.

Hogyan kell egy bizonyos értelemben naponta „megsanyargatnunk” önmagunkat? Mit jelent ez? Lásd Mt 16:24-25; Róm 6:1-13; Zsid 12:4!

Olvassuk el a szertartásnak a bűnbakra vonatkozó részét 3Móz 16:20-22 verseiben! Mit tanított ez a rituálé? Különösen figyeljük meg, mi lett ennek az állatnak a sorsa – szemben a szertartáshoz kellő többi állatéval!

    _____________________________________________________________

A „bűnbak” (héberül azazel) nem az engesztelés eszköze volt; azáltal vitetett ki a pusztába a bűn és a tisztátalanság. Honnan tudhatjuk ezt?

Először is, csak az után következett a bűnnek és a tisztátalanságnak az átvitele erre az állatra, hogy a főpap befejezte az engesztelés munkáját a szentélyben. Másodszor, a bakot nem áldozták fel; nem ölték meg, így nem is folyt vér az engeszteléshez. Harmadszor, noha „hordozza” az emberek bűneit, nem helyettük hordozza azokat, helyettesítve, mint ahogy Jézus. Ebben az esetben a szövegkörnyezet mutatja, hogy a „hordoz” ige azt jelenti: elvisz máshová, pl. „a pusztába” (3Móz 16:22, új prot. ford.). Amikor ugyanezt az igét az Úr Szolgája munkájának leírására használja az Írás, akkor magában áll: „sokak bűnét hordozá” (Ézs 53:12). Nem viszi sehova, hanem felelősséget vállal értük, és ezzel a tettel megbocsátást szerez nekünk. Ez az engesztelés, a bűnbak azonban nem ezt teszi.

A bűnbak szertartása viszont a kiküszöbölés rítusa volt; más szóval, a bűnbak viszi ki Izráel táborából azt, aminek nem kellene ott lennie – a bűnt és a tisztátalanságot.

Az engesztelés napján szembeállt egymással az Úr és egy másik erő. Az Úrnak szánt bak Istent jelképezte, Azázél bakja pedig az ellene fellépő hatalmat, egy démont, a bűn és a tisztátalanság igazi forrását. Amikor a nép bűneit a bakon keresztül Azázélre ruházták, ezt az erőt nevezték meg, mint amitől a bűn ered. Isten átvállalta a bűnt és a tisztátalanságot népétől, hogy engesztelést szerezzen és bocsánatot adjon érte, de nem Ő volt a gonosz forrása. Az engesztelés napja szimbólumokban adta tudtul a szentség és a tisztaság végső győzelmét a bűn, a tisztátalanság és a gonosz erői fölött. Előre vetítette a pillanatot, amikor a mennyben Lucifer által elhintett vádakra egyszer s mindenkorra elhangzik a cáfolat, és Lucifernek vállalnia kell a felelősséget a bűn eredetéért. E szertartás által Isten reményt csepegtetett népébe úgy, hogy a jövőre mutatott, amikor Krisztusban új teremtést hoz létre, ahol nem lesz sem halál, sem fájdalom, és a bűnnek sem lesz hatalma rajta (Jel 21:3-4).

Milyen gondolatok kapcsolódnak a következő versekben az engesztelés fo­galmához: 3Móz 4:31; 16:18-19, 30; 17:11?

Mózes harmadik könyve szerint, noha a papok végezték az engesztelés ceremóniáját mint közbenjárók, nem ők szereztek engesztelést a bűnért. A szertartás elvégzése után Isten adott bűnbocsánatot (3Móz 4:26; a passzív forma utal arra, hogy Isten az, aki megbocsát). Az engesztelést Isten végzi a népéért. Ő az, aki „megbocsát földjének s népének” (5Móz 32:43, új prot. ford.; vö. Zsolt 65:4; 79:9). Az engesztelés által Isten lehetővé teszi, hogy szeretete a bűnösökre áradjon.

Engesztelést szereztek a szent sátorért, az oltárért, az oltár szarváért, ami azt jelentette, hogy megtisztították a bűn és a tisztátalanság szennyétől. Ez arra utalt, hogy az engesztelés visszaállította eredeti állapotukat, nem maradt rajtuk tisztátalanság. Bűnbánó bűnösökre alkalmazva is megőrzi az ige a bűntől és a tisztátalanságtól való megtisztítás gondolatát.

Mivel a megtisztítás az áldozati állat vére által történik, az engesztelés a megváltás gondolatát is kifejezheti. Az ember bűntől való szabadulásáért az áldozati állat vérével/életével kellett fizetni (3Móz 17:11). Az állat a bűnös helyét foglalta el, helyette áldozták fel, így megváltotta az ember életét (lásd Mt 20:28; 1Tim 2:6).

Az engesztelést szerez ige Mózes harmadik könyvében különféle szertartások leírásában is szerepel, amiből az következik, hogy lehetetlen csak egyetlen cselekedetre vonatkoztatni. Ez azért van, mert az engesztelés sokkal inkább folyamat, nem az idő egy bizonyos pontján történik. Az egész évben végzett szentélybeli tevékenységet engesztelésként értelmezték: a napi áldozatoktól kezdve (3Móz 5:10) az engesztelés napjáig (3Móz 16:34), az összes többi szertartással együtt. Más szóval, az engesztelés volt Isten egész évi megtisztító cselekedeteinek összessége, amit Izráelért végzett, beleértve az áldozatbemutatást, a pap közbenjárását, valamint az engesztelés napján a bűntől és a tisztátalanságtól való végső megszabadulást. Így vetítette előre a képét Krisztus értünk végzett, mindenre kiterjedő engesztelő munkájának.

Egyedül Isten szerezhetett engesztelést a bűnért, és Krisztus életébe került, hogy ezt megtegye. Mit árul ez el a bűn szörnyű voltáról? Miért nem iszonyodunk hát jobban a bűntől? Ha rossz dolgokkal foglalkozunk, ez hogyan tompítja attól való iszonyodásunkat?

„Mivel Sátán a bűn szerzője, és közvetlen felbujtó minden bűnre, amelyek Isten Fiának halálát okozták, az igazság úgy kívánja, hogy Sátán szenvedje el a végső büntetést. Krisztus műve, szolgálata az emberek megváltásáért és a világegyetem bűntől való megtisztítása, a bűnnek a mennyei szentélyből való eltávolításával záródik majd le. Ezek a bűnök Sátánra helyeződnek rá, aki elhordozza a végső büntetést. A jelképes szolgálatban a templomi szolgálat évenkénti sorozata a szentély megtisztításával és a kecskebak fején a bűnök megvallásával záródott le” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 315. old.).

„A vér és az élet szótári párként társul egymással, és ezért párhuzamos értelműnek számítanak… a héber nyelvben. E közeli kapcsolat miatt a vért az élet forrásának tekintik, és mert a vér maga az élet (1Móz 9:4; 5Móz 12:23), engesztelést szerezhet az életért. Mivel egy teremtmény élete a vérében van, a vér engesztelés az életért. Egy életet feláldoznak egy másikért. A helyettesítő vérének kiontása az oltáron engesztelést szerez, hiszen az ártatlan áldozat vérét adta a vétkező életéért” (Mark F. Rooker, The New American Commentary: Leviticus. Nashville, Tenn., 2000, Broadman & Holman. 236. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)       Nézzük át újra az engesztelés és a megtisztítás folyamatát a korai szentélyszolgálatban, és hasonlítsuk össze, a valóságban hogyan pusztítja el Krisztus a bűneinket, anélkül, hogy minket magunkat is elpusztítana!

2)       Sokan nehezen értik meg, miért kellett ártatlan állatoknak meghalniuk azért, hogy rámutassanak a bűnre. Milyen fontos tanulságot vonhatunk le az állatok halálából? Mire figyelmeztessen ez a bűn természetével kapcsolatban?

3)       Egész héten a bűntől való „megtisztításról” beszélgettünk. Mit jelent ez a gyakorlatban annak az életében, aki Krisztus vérének érdemét kéri (1Jn 1:7)? Mit jelent a bűntől való megtisztulás?

4)       Beszéljük meg a szombatiskolai osztályban a hétfői utolsó kérdésre adott válaszainkat! Egyénileg és közösségileg is hogyan tehetünk eleget jobban „papi” szerepünknek?

ÖSSZEFOGLALÁS: Az engesztelés napja volt az izraeliták naponkénti bűntől való megtisztulásának a betetőzése. Arra az időre mutatott előre, amikor Krisztus áldozati halálának megtisztító ereje működésbe lép az ítélet munkájában.

-        „Szakíts időt magadnak az istentiszteletre! Ezáltal dicsőíted Istent, megőrzöd szíved tisztaságát és egészségét!

-        Végy magadnak időt a munkára; csak így érsz el eredményt!

-        Keress időt az elmélkedésre; ez az erő forrása!

-        Találj időt az olvasásra; ez az alapja az ismeretszerzésnek!

-        Legyen időd játszani; ez a fiatalosság titka!

-        Legyen időd szeretni; mert ez szentség!

-        Végy időt magadnak álmodni; ezáltal összekötöd lelkedet a csillagokkal!

-        Végy magadnak időt a nevetésre; ez a lélek muzsikája!

-        Találj időt az ajándékozásra; a nap túl rövid az önző életre!

-        Szentelj időt az imádságra; mert ez a legnagyobb hatalom a földön!”

                                                                                                                        (Louis F. Kirlin)