SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Olvassuk el újra 1Móz 3:1-15 verseit, különös tekintettel a 15. versre! Mit találunk itt, és milyen reményt meríthetünk belőle?

    ________________________________________________________________

    ________________________________________________________________

    ________________________________________________________________

A keresztények jól gondolják, hogy 1Móz 3:15 versében a Messiásra vonatkozó pontos próféciát találnak. Először is, a vers szövegkörnyezete azt mutatja, hogy a kígyó a gonosz és az Isten elleni lázadás eszköze (Jel 12:9). Éden kertjében ez a gonosz hatalom legyőzte Ádámot és Évát, és kiterjesztette uralmát az asszony utódaira. Másodszor, ez a szöveg adja tudtul, hogy az asszony magva elpusztítja a kígyót, ami ugyan „mardosni” fogja annak sarkát, de Ő a kígyó fejére „tapos”. A héber sup ige („zúz”, „mardos”, „tapos”) mindkét helyen ugyanaz, ami azt sugallja: a támadás súlyossága attól függ, hogy melyik test­részre irányul. Az asszony magva elleni támadás (a sarkán) nem végzetes; Ő viszont a kígyónak a fejére tapos, ami annak végső halálára utal. Harmadszor, a héber zerac („mag”) főnév általában azt jelöli, hogy „utód”, „leszármazott”, „sarj”, és így általában mint a leszármazottak egy bizonyos csoportja értendő. De ugyanígy jelenthet egy bizonyos leszármazottat is (pl. 2Sám 7:12-13). 1Móz 3:15 versében mindkét jelentés megtalálható. Olvasunk az asszony leszármazottairól (a hűséges egyházról) és a kígyóról/Sátánról (a követőiről) is; de olvasunk még az asszony egy bizonyos leszármazottjáról: „az neked fejedre (azaz a kígyó fejére) tapos”. Az asszony „magva” Jézus.

1Móz 3:15 verse tehát azt sugallja, hogy amint a bűn belépett a világba, Isten örök megváltási terve is működésbe lépett Krisztusban. Ádám és Éva nem örök halállal halt meg, mert Isten szemszögéből nézve Krisztus a Bárány, „aki megöletett, e világ alapítása óta” (Jel 13:8). Amikor Ádám és Éva elhagyta az Éden kertjét, már várták a megváltás csodálatos ígéretének beteljesülését.

Istennek kezdettől fogva az volt a terve, hogy üdvözít minket, Sátánt pedig elpusztítja. Mit teszünk napról napra, hogy valóban élni tudjunk e csodálatos lehetőséggel, és majd a megváltottak, ne pedig a kárhozatra jutók között legyünk? (Ne feledjük, végül vagy csak az egyik, vagy csak a másik csoportban lehetünk!)

Olvassuk el 1Móz 22:1-12 verseit! Milyen jellegű volt Ábrahám próbája? Ugyan miért kérte az Úr erre? Milyen mélyre ható kérdések forogtak itt kockán?

    _____________________________________________________________

1Mózes 22. fejezete nem árulja el, miért volt szükséges ez a próba, de úgy tűnik, hogy az oka az Ábrahámmal kötött szövetséggel kapcsolatos. E szövetséges kapcsolatban az Úr ezt várta a pátriárkától: „járj énelőttem, és légy tökéletes” (1Móz 17:1). Ennek a mércének Ábrahám nem mindig felelt meg (1Móz 16:1-4; 20:1-10).

Izsák volt a szövetségi ígéret fia, akin keresztül Ábrahám áldássá válhat a világnak, s ezért e fiú nélkül a pátriárkának tett isteni ígéret nem teljesedhetett volna. Bizonyos értelemben, amikor Isten arra kérte Ábrahámot: áldozza fel a fiát, mintha azt mondta volna, hogy szövetséges kapcsolatuknak és neki adott különleges ígéretének ezzel vége. Nem Ábrahám lesz Isten eszköze, aki által megáldja a föld minden népét (1Móz 12:3). Ábrahám azonban bemutatta hitét és elkötelezettségét az Úr iránt, éppen azzal, amikor Isten irgalmába és kegyelmébe vetett teljes bizalommal még arra is kész lett volna, hogy visszaadja neki fiát, akit ajándékul kapott tőle (Zsid 11:19).

Mi tette lehetővé a szövetség megújítását (1Móz 22:13-18)?

    _____________________________________________________________

Amikor Isten arra kérte Ábrahámot, áldozza fel a fiát, bizonyos szempontból ítéletet mondott róla és rá vonatkozó különleges tervéről. Ám a helyzet gyökeres fordulatot vett, amikor Izsák helyett egy kos lett az áldozat. Isten gondoskodott arról, amire Ábrahámnak kétségbeejtő szüksége volt: fia helyett egy áldozati állatról, ami lehetővé tette, hogy az Úr megújítsa vele a szövetséget. Az emberáldozat (azaz a bűnös halála) helyére az az áldozat került, amit az Úr, nem pedig Ábrahám biztosított. Így Ábrahám megértette az evangélium és a helyettesítő engesztelő áldozat titkát, azt, hogy Jézus által Isten „gondoskodik (az áldozatról)” (1Móz 22:14, új prot. ford.).

Ábrahám hite megremegtet. Bennünket minek a hittel való odaáldozására szólít az Úr? Van, amiről le kellene mondanunk, hogy a szövetség áldásai a miénk maradhassanak?

Mit tett Isten Izráel népének a Sínai-hegyen történt bálványimádása láttán? Miért volt olyan szigorú (2Móz 32:7-10)?

A bálványimádás Isten elleni lázadás volt; megtörése a szövetségnek, amit Isten csak nemrég kötött velük. Mint Ádám és Éva, az izraeliták is az elidegenedés állapotába jutottak – és magukra hagyva elvesztek volna, ha Mózes nem jár közben értük (2Móz 32:11-14).

Mit mondott Mózes Istennek ezután az eset után (2Móz 32:30-32)? Hogyan láthatjuk itt az evangélium ígéretét?

Mózes nem mentegette a népet; egyértelműen megmondta nekik, hogy vétkeztek Isten ellen. Ám azt is elmondta, elmegy az Úrhoz, hogy bocsánatát kérje a nevükben. Mózes tudta, hogy a megbocsátásnak magas ára lesz, és ezt nem szabad összekeverni a bűn iránti közönnyel (világos bizonyíték volt erre az Úr tet­te bálványimádásuk után!). Mózes lett az emberek közbenjárója, közvetítőjük az Úr előtt, aki a bűnüktől való szabadulás útját kereste. Majd olyasmit tett, ami szinte elképzelhetetlen: az engesztelés eszközeként magát ajánlotta fel az Úrnak! Kész lett volna engedni, hogy az ő neve töröltessen ki az élet könyvéből (2Móz 32:32; vö. Zsolt 69:29; Fil 4:3), ha ezáltal a nép újból összhangba kerül az Úrral. Az Úr nyilvánvalóan nem fogadhatta el ezt az önzetlen ajánlatot. Mózes élete nem lehetett engesztelés a bűnért.

Végül hogyan oldotta meg Isten a problémát (2Móz 34:6-10)?

Az Úr megbocsátó Istenként mutatta be magát Mózesnek. Ez a megbocsátás mindenre vonatkozik: „megbocsát hamisságot, vétket és bűnt” (7. vers). A „megbocsátás”-nak fordított héber szó azt jelenti: „hordozás”. Isten a bűneinket elveszi tőlünk, és Ő maga hordozza azokat. Mózes ezt nem tudta volna megtenni; Isten már elhatározta, hogy ezt Szolgája által viszi végbe. Isten adta meg azt, amire Mózesnek és Izráel népének szüksége volt.

Isten készen állt arra, hogy eltörölje a népet bálványimádásuk miatt! Mire figyelmeztessen ez azzal kapcsolatban, ahogy Isten a bűnre tekint? Miért olyan fontos tehát kirekesztenünk az életünkből a bűnt?

Olvassuk el Ézs 52:13–53:12 verseit! Milyen nagyszerű reményt és ígéretet találunk ebben a szakaszban?

Ez a rész az Ószövetség egyik legfenségesebb szakasza. Anélkül, hogy nyíltan kimondaná, alapvetően bemutatja: az izraelita áldozati rendszer mennyire korlátozott és hatástalan eszköz az engesztelésre (azaz az emberiség és Isten közötti válaszfal eltávolítására). A bűn problémája annyira komoly, hogy csakis az Úr Szolgája oldhatja meg. Ez a szakasz bemutatja a nép és az Úr Szolgája tapasztalatait is.

A nép: A népnek kétféle tapasztalata is volt: az egyik a hitetlenség és a félreértés, a másik a bűnvallás és a bűnbánat. Először az Úr Szolgáját visszataszítónak találták, szinte egy lepráshoz hasonlónak (Ézs 52:14), olyannak, aki „ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől” (Ézs 53:4). Mivel úgy tűnt, Isten elutasította, az emberek is megvetették és elutasították (3. vers). Azután rájöttek, hogy isteni szándék állt amögött, ami az Úr Szolgájával történt: neki kellett a saját vállára vennie fájdalmaikat és betegségeiket (4. vers). Hordozta bűneiket, és helyettesükként meghalt értük. Az Úr Szolgája áldozatának fényében olyannak látták önmagukat, amilyenek valójában voltak: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért” (6. vers, új prot. ford.). Csak úgy vehetjük észre, micsoda torzulásokat okozott életünkben a bűn, ha a keresztre nézünk.

Az Úr Szolgája: Az Úr Szolgája különösen fájdalmas tapasztalaton ment át. Magányos volt, mindenki elhagyta (3. vers), bánat és szenvedés terhelte, megkínozták (7. vers), sõt, „kivágatott az élők földéből” (8. vers). Pedig semmi nem igazolta ezt a bánásmódot, hiszen „nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában” (9. vers). Miért szenvedett hát ártatlanul? Azért, mert az Úr felajánlotta életét „áldozatul” a bűnért (10. vers). Magára vette az emberek bűneit, meghalt helyettük, hogy igaznak és ártatlannak nyilváníthassa őket (11-12. versek). Áldozati halála után azonban újból meglátja a napvilágot (11. vers), és felmagasztaltatik (Ézs 52:13).

Olvassuk el újra Ézs 52:13–53:12 verseit, különös figyelmet fordítva mindarra, amit Jézus tett értünk a kereszten! Milyen reménységet találunk ebben a szakaszban?

Olvassuk el Dán 9:7-11 verseit! Dániel milyennek írja le imájában a nép helyzetét?

    _____________________________________________________________

Rendszerint először fel kell ismernünk, hogy bűnösök vagyunk, és áthágtuk Isten kinyilatkoztatott akaratát, csak azután tapasztalhatjuk Isten gyógyító és bűntől szabadító erejét. Alapvető emberi probléma, hogy nem akarjuk tudomásul venni: valami nincs rendben velünk, és égető szükségünk van a megbocsátásra, a Teremtővel való megbékélésre. Még a bocsánatot nyert bűnösöknek is szüntelen szembesülniük kell azzal, mint Dánielnek, hogy mindennap szükségük van Isten megbocsátó kegyelmére.

Mi volt Dániel kifejezett kérése az Úrtól? Milyen alapon kérte ezt (Dán 9:16-19)?

    _____________________________________________________________

Ha rádöbbenünk bűnösségünkre, az Istennel való kapcsolatunkat illetően az egyik legnagyobb felfedezésünk az lesz, hogy elnyerhetjük a megbocsátást, mindössze csak kérnünk kell. Dániel teljesen rábízta magát Isten irgalmára, csodálatos kegyelmére, mint a bűn állapotából való szabadulás egyetlen módjára.

Ebben a fejezetben egy próféciát is találunk, amelyben Isten nemcsak azt jelenti ki, hogyan tervezte megoldani a bűn problémáját, hanem az idűkeretet is megadta, amelyen belül ez megtörténik, a mikort (lásd Dán 9:24-27). A hogyan a Messiás Király által történik, akire Izráel összes királya mutatott, akit képviseltek. Áldozati halála és papi munkája kezdetének (a szentély felszentelése) idejét 70 héttel kifejezve adja meg (490 év). A profetikus időszak Kr. e. 457­tõl Kr. u. 34-ig tartott. Isten azt várta, hogy népe készen áll a Messiás eljövetelére. Ez a bámulatos prófécia világosan megmutatja, hogy Isten egyrészt a meg­váltás munkájának minden részletét abszolút uralma alatt tartja, másrészt biztosan valóra váltja az örökkévalóságban eltervezett céljait is.

Mennyire fontos szüntelen gondolni rá, hogy még ha el is fogadtuk Jézust megváltónknak, akkor is állandóan szükségünk van megbocsátó kegyelmére? Ez fenyegetné az üdvbizonyosságunk érzését, vagy inkább megerősíti? Miért?

Azonnali helyettesítés: „A türelmetlen ember engedett Sátán kísértésének, és pontosan azokat a dolgokat tette meg, amelyeket Isten megtiltott. Krisztus, Isten Fia, az élők és a holtak között állva ezt mondta: ’Legyen enyém a büntetés! Az ember helyébe lépek. Kapjon egy újabb esélyt!’” (Ellen G. White magyarázata, SDA Bible Commentary. 1. köt. 1085. old.).

Izsák feláldozása: „Ábrahámnak nemcsak a saját érdekében kellett meghoznia az áldozatot, és nem is kizárólag az utána jövő nemzedékekért, hanem a menny és más világok bűntelen lényeinek okulásáért is. A Krisztus és Sátán közötti küzdelem csatatere – a föld, ahol a megváltás terve megvalósult – a világegyetem tankönyve. Mivel Ábrahám korábban kételkedett Isten ígéreteiben, Sátán azzal vádolta az angyalok és Isten előtt, hogy nem teljesítette a szövetség feltételeit, és ezért méltatlan annak áldásaira. Isten az egész menny előtt bizonyítani akarta szolgája hűségét; be akarta mutatni, hogy nem fogadhat el kevesebbet, csak a tökéletes engedelmességet, és jobban fel akarta tárni előttük a megváltás tervét” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 120–121. old.).

Ézsaiás 53. fejezetének fontossága: „Ezt a fejezetet tanulmányozni kell! Úgy mutatja be Krisztust, mint Isten Bárányát. Akit eltölt a büszkeség, akinek lelke hiúsággal tele, nézzen a Megváltónak erre a képére, és porig alázza meg magát! Az egész fejezetet kívülről meg kellene tanulnunk. Hatása megzabolázza a bűntől beszennyezett és önmagát magasztaló lelket, és alázatra készteti" (El­len G. White magyarázata, SDA Bible Commentary. 4. köt. 1147. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)      Tekintsük át újra az e heti tanulmányunkat! Ismételjük át a naponta tanultakat azzal kapcsolatban, amit az Isten által felfedett ószövetségi beszámolókból megtudhatunk a megváltás tervéről! Beszélgessünk el erről szombatiskolai osztályunkban!

2)      Olvassuk el az elsõ Ellen White idézetet! Mit árul el Isten jelleméről? Mit jelent „újabb esélyt” kapni?

3)      Beszéljük meg az osztályban a Mória hegyén történteket! Még milyen tanulságot találunk ebben a részben a hit által való élettel kapcsolatban?

ÖSSZEFOGLALÁS: Évszázadokkal azelőtt, hogy Krisztus eljött a földre, az Úr ígéreteket tett a megváltásra. Ígéreteit nagyon pontosan teljesítette. Már csak az a kérdés, mit teszünk mi az Úr ígéreteiben megmutatkozott megbízhatósága és hűsége láttán!

A KIRÁLY SZOLGÁI

„És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten együtt” (1Móz 22:8).

„Isten iránti hála és dicséret tölti be a szívem minden kegyelemért és áldásért, ami tőle jön. Jó az Úr és kegyelme megmarad mindörökké. Dicsérem Őt, aki tekintetem világossága, Istenem. Ő tesz mindent sikeressé, tőle jön az erő. Miért nem dicsérjük azzal is, hogy a reménység és a vigasztalás szavait szóljuk?! Miért olyan néma az ajkunk? A beszéd a Menny ajándéka, használjuk hát arra, hogy dicséretet mondunk neki, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el minket!

Mennyit használnánk vele, ha a magukat kereszténynek vallók valóban mind tisztelnék Istent! A világ Világossága leggazdagabb áldásait ragyogtatja az emberekre. Isten minden múló és örök szükségletünkről gondoskodik, mégis milyen kevés hálát kap az Adományozó!

Ha elfogadjuk Krisztust vezetőnknek, emberi akaratunkat maradéktalanul alá kell vetni isteni akaratának. Az Úr képes valóra váltani szándékát azok által, akik így átadják magukat neki, mert azonnal és örömmel engedelmeskednek parancsainak. Isten kérdés nélküli engedelmeskedést vár tőlünk. Forduljunk hozzá így: ’Uram, mit akarsz, mit cselekedjek?’ Majd pedig, még ha a parancs olyan szigorú és megdöbbentő volna is, mint amit Ábrahám kapott, engedelmeskednünk kell. Ábrahám szíve szinte meghasadt a parancs hallatán: ’Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked’ (1Móz 22:2). Ábra­hám azonban habozás nélkül engedelmeskedett.

Minden cselekedetünknek, minden üzleti tevékenységünknek tökéletes összhangban kell lennie az Úr parancsaival. Isten országa törvényeit tisztelnie kell országa polgárainak. Isten országa előmeneteléért érzett buzgalmunk mutassa, hogy Krisztus keresztjének hűséges alattvalói vagyunk. Isten azokban bízik meg képviselőiként, akik fenntartás nélkül engedelmeskednek neki” (Ellen G. White: That I May Know Him. 219. old.).