tanítói melléklet

Reménység nélkül az élet nem lenne más, mint véget nem érõ sötétség. A remény bátorít arra, hogy higgyünk a dolgok jobbra fordulásában. Mindannyiunknak vannak reményei: kis és nagy remények, rövid illetve hosszabb távú váradalmak. A keresztények reménysége Isten megváltási ígéretén alapszik. Nem saját magunkban reménykedünk, hanem Isten ígéreteiben és tetteiben. Nagyon fontos, hogy a csoportban mindenki megértse: hitünknek azon kell alapulnia, amit Isten cselekedett, nem pedig azon, amit mi tettünk vagy fogunk megtenni. Mondjuk el, miben reménykedünk! Soroljuk fel kisebb vagy nagyobb, hosszú távú, személyes reményeinket, illetve az egyházzal kapcsolatos reményeinket!

Kérdezzük meg, ki hogyan látja Isten szerepét reményei beteljesülésében! Van valakinek olyan álma is, ami reménytelennek tûnik? Ha valaki hajlandó rá, beszéljen egy beteljesült vágyáról.

1Móz 3:15 versét úgy is értelmezhetjük, mint a Biblia DNS-ét. Két ellentétes erõre, az isteni és a démoni erõre tereli a figyelmet. Mindkettõnek vannak követõi. A démoni erõt követõk vége a végsõ megsemmisülés lesz. Ebben a cselekményben az isteni erõ sérelmet szenved el. Jól figyeljük meg, hogyan teljesednek ki ebben a versben a gondolatok! A “kígyó magva” csoportjába Évának azok a gyermekei tartoznak, akik Istentõl elpártolva az ördög befolyása alá kerültek. Az a küzdelem, ami a mennyben kezdõdött Krisztus és Sátán között, átterjedt a földre is.

Figyeljük meg, tanításaiban hogyan beszél Jézus a démoni erõkrõl:

Nincsen semmi elkerülhetetlen a megváltásban. Az ember nem sodródik csak úgy a menny vagy a pokol felé; mi választjuk a sorsunkat. Megkaptuk a szabad választás jogát, és élnünk kell vele. Elvégre, ha nem lenne szabad döntési lehetõségünk, hogyan lehetne igazolni azt, hogy Isten elítéli a kárhozatra jutókat?

Végül minden démoni hatalom elpusztul. Az ígéret egyértelmû. Az asszony magva egyszer és mindenkorra elpusztítja a kígyót, és a gonoszság soha többé nem támad fel. Krisztus engesztelése sokkal több a megbocsátásnál – erõ és hatalom. A kereszten Jézus legyõzte a gonosz erõket (Kol 2:15; Zsid 2:14-15). Azért halt meg, hogy megsemmisítse az ördögöt, és minket szabaddá tegyen (Jak 4:7). Ha átadjuk magunkat Istennek, képesek leszünk ellenállni az ördögnek és legyõzni, noha õ el tudna pusztítani (1Pt 5:8-9). Krisztus engesztelésének erejével felülkerekedhetünk rajta (Róm 16:20). Sátán végzete biztos. Az egyetlen fennmaradó kérdés, hogy mi lesz a mi sorsunk: örök élet vagy örök kárhozat és pusztulás? Vagy az egyik vagy a másik lesz az!

Ellen G. White kiemeli az engesztelés erejét és célját, amikor a következõt írja: “(Ádám) bûne elrontotta, és majdnem teljesen megsemmisítette isteni hasonlóságát. Az ember fizikai ereje meggyengült, szellemi képességei lecsökkentek, lelki látása elhomályosult és a halál foglya lett. Az emberiség azonban mégsem maradt reménység nélkül. Végtelen szeretetében és kegyelmében Isten kigondolta a megváltás tervét, és próbaidõt adott az embernek, hogy helyreállítsa benne az Õ képmását, hogy eljusson arra a tökéletességre, amelyre teremtette, hogy elõmozdítsa testi, szellemi és lelki fejlõdését, hogy felismerje teremtésének isteni célját. Ez volt a megváltás mûve” (Ellen G. White: Elõtted az élet. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 11. old.).

Ádám tudatosan vétkezett. “És nem Ádám csalattatott meg” (1Tim 2:14). Tudatosan választotta, hogy követi Évát a bûnben. Az életben gyakran csak reagálunk a történésekre, ahelyett, hogy gondolkodnánk rajtuk. Miért lenne sokkal célravezetõbb, ha figyelmesen végiggondolnánk a dolgokat, mielõtt elhamarkodottan ítélkeznénk vagy cselekednénk?

Ha olyan életet szeretnénk élni, amely felülkerekedik az ördögön és csábításain, meg kell értenünk, hogy a bûn feletti gyõzelem nem véletlenül jön. Akkor gyõzzük le a bûnt az életünkben, ha megértjük, hogy le lehet gyõzni. Nem vagyunk erõtlenek. Az ördögöt le lehet gyõzni, de nekünk is van ebben szerepünk. Krisztus engesztelésének mérhetetlen erejéhez kell kapcsolódnunk (Ef 1:15-21). Amikor a bûn kísért, azt kell választanunk, hogy nem adjuk meg magunkat! Természetesen ezt nem tudjuk egyedül megtenni, szükségünk van Isten erejére, de el kell döntenünk, hogy igényeljük ezt az erõt!

Vannak olyan alapelvek, amelyek az élet minden szintjére érvényesek. Azzal tanulunk, ha cselekszünk. A keresztény életben hasonló elvek mûködnek. Ha alkalmazzuk az alapelveket, észrevesszük, hogy mûködnek. Ha nem gyakoroljuk ezeket az elveket, semmi lényeges nem történik a keresztény életünkben, sõt végül egészen elszakadunk Jézustól. Ezek az igazságok valósak; a probléma nem az ismeretben, inkább az alkalmazásban van!

Gondold át: Miért nem éljük is azt, amit ismerünk? Hogyan tapasztaljuk Jézus megváltó erejét az életünkben? Ezek a kérdések elindíthatnak egy jó beszélgetést, ugyanakkor ellenállást is válthatnak ki, mert az emberek fejében gyakran összekavarodik a kegyelem általi üdvösség és a kegyelemmel teljes élet fogalma.

Gondolkozzunk el a mai bibliaversben foglalt alapvetõ igazságról (1Móz 3:15)! Ézsaiás szavai nyomán megérthetünk valamit abból a kijelentésbõl, hogy “te pedig annak sarkát mardosod”.

Krisztus nem önmagáért állta ki a szenvedéseket, hanem Ádám minden utódjáért – értünk. Az Õ fájdalmai árán nyerünk békességet, gyógyulást, megváltást. Magunkra nézve az élet problémáit látjuk, Jézusra tekintve pedig a megoldást.

A Mózes elsõ könyvében bemutatott megváltásnak van egy személyes alkalmazása is: Krisztus értem halt meg. Emellett van egy egyetemes következménye is. Ézsaiás ezt emeli ki, amikor kifejezi, hogy az Úr vágyódik az emberiség megmentésére (Ézs 45:22).

Jézus végtelen árat fizetett azért, hogy az ember bûnének szolgaságából és hatalma alól menekülési utat biztosítson. Vágyódik arra, hogy belépjünk abba az életbe, amelyben tökéletes a szabadság és a békesség. Jézus így hív: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve” (Mt 11:28, új. prot. ford.). “Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bûnösök voltunk” (Róm 5:8, új. prot. ford.). Gondolkozzunk el e vers jelentésén, igazságán és valóságán!