SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Az engesztelés és Isten kezdeményezése

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 3:19-22; 5:6-8, 20-21; Efézus 1:4; Kolossé 1:26-27; 2Timóteus 1:8-9; Titusz 1:2

„Megismertetvén velünk az Ő akaratjának titkát az Ő jó kedve szerint, melyet eleve elrendelt magában, az idők teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind amelyek a mennyekben vannak, mind amelyek e földön vannak” (Ef 1:9-10).

KULCSGONDOLAT: Isten számított a bűnesetre, és már jóval azelőtt tervet kovácsolt a bűn problémájának megoldására, hogy az jelentkezett volna.

Isten az embereknek erkölcsi szabadságot adott – valamit, amit egyetlen más földi teremtményben sem találunk meg. Attól kezdve, hogy megkapták a szabadságot, az övék maradt, és nem is vehette volna el tőlük a természetükre és lényükre gyakorolt radikális változtatások nélkül. Élhettek szabadságukkal úgy, hogy kedvezően fogadják, szeretettel, hálával és hűségesen engedelmeskednek neki; de szabadságukban állt vissza is utasítani az élet ajándékát, és nem engedelmeskedni az Úrnak. (Elvégre, ha nem lett volna lehetőségük az engedetlenségre, nem is lettek volna igazán szabadok.)

Isten – előre látva az engedetlenség iszonyatos lehetőségét – ennek megfelelően cselekedett. Tehát a megváltási terv gondolata már jóval azelőtt megfogant Isten elméjében, hogy megteremtette az embereket, és a bűn és a gonosz valóban megjelent. E terv középpontjában Jézus Krisztus személye és munkája állt.

Olvassuk el Róm 5:6-8 verseit! E versek szerint mi késztette Istent, hogy Jézusban megváltást hozzon?

    _____________________________________________________________

Istennek nem volt kötelessége megmenteni az emberiséget. Senki nem kényszerítette erre. Nehéz lenne elképzelni, hogy Isten azt mondta volna: „Ha ezt vagy azt megtettük volna, Ádám és Éva nem esik bűnbe. Ezért most már tennünk kell valamit, hogy megmentsük őket ebből a végzetes bajból!” Valójában az emberek hozták magukra azokat a körülményeket, amelyek között a bukás után találták magukat: „Isten teremtette az embert igaznak; ők pedig kerestek sok kigondolást” (Préd 7:29).

Ha Isten kötelességének érezte volna megmentésünket, megérdemelnénk a megváltást. De ennek épp az ellenkezője igaz: nem érdemeljük meg, Isten mégis meg akarja nekünk adni. Ettől lesz értünk vállalt üdvözítő tette még kiemelkedőbbé, mert értünk tette; senki nem kényszerítette, szeretetből döntött úgy, hogy megteszi. Ő, a Teremtő, semmivel nem tartozik nekünk, teremtményeinek.

Olvassuk el Róm 3:19-22 verseit! Mit mond itt Pál üdvösségünk módjáról? Milyen szerepet játszik a törvény a bűn okozta probléma megoldásában?

    _____________________________________________________________

A bűn miatt az emberek képtelenek arra, hogy a törvény betartásával eredeti állapotára helyreállítsák Istennel való kapcsolatukat (lásd Róm 8:3; Gal 3:21). A törvény éppúgy nem menthetne meg, mint ahogy hiába próbálnánk etetni egy holttestet, az sem hozhatná vissza az életbe. Csak akkor történhet valami, ha azt maga Isten kezdeményezi. Ő pedig meg is tette ezt – igazságosságának kinyilatkoztatásával, amit Jézus által mutatott be a kereszten. Ezt az igazságot a hívő hit által nyeri el, nem a törvény cselekedetei által. Ha a megváltásért engedelmességünkkel megdolgozhatnánk, Isten tartozna nekünk azzal, hogy megment. Isten azonban úgy döntött, hogy az emberek csak Fiának, Jézus Krisztusnak személye és tette által nyernek bocsánatot és kerülnek vissza a vele való állandó és örökkévaló kapcsolatba.

Melyik jelent számunkra többet (és miért?): valaki azért tesz jót velünk, mert ez a kötelessége, vagy ha pusztán szeretetből teszi?

„Akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, a bûnöknek bocsánata az Ő kegyelmének gazdagsága szerint” (Ef 1:7).

Nem nehéz elképzelnünk, hogy amikor a bűn belépett a világba, az univerzum értelmes teremtményei kíváncsiak lettek, hogyan viszonyul majd Isten a lázadó fajhoz. Meglepetés várt rájuk. Olyasminek lettek szemtanúi, aminek valószínűleg azelőtt még sohasem; Isten szeretetének és hatalmának más vetülete mutatkozott meg az emberiség bukásával összefüggésben. Isten a kegyelem erejével készült legyõzni a bûnt ezen a bolygón. Ebben az összefüggésben mutatta meg Isten, hogy bűnös és lázadó teremtményeihez természetébõl adódóan jó, könyörületes. Jézus olyannak mutatta be az Atyát, mint aki „jóltévő a háládatlanokkal és gonoszokkal” (Lk 6:35).

Mi a jelentősége annak, hogy Pál szembeállítja a bűn jelenségét Isten kegyelmének kinyilatkoztatásával (Róm 5:20-21)?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A Bibliában a kegyelem Isten szeretetének egy vetülete, amelyben különös módon részesülnek a bűnösök. Ez Isten természetének dinamikus, következetes és állandó oldalát mutatja be, amely folyton keresi a lehetőségét annak, hogy a bűnös teremtményeket újból visszaállítsa a vele való összhangba. A kegyelem bibliai fogalma megerősíti a tényt, miszerint Krisztus engesztelő munkája ajándék számunkra; üdvözítő tettét nem érdemeljük meg. Isten kegyelmében benne foglaltatik, hogy bűnünk megbocsáthatatlan, indokolatlan és büntetésül örök halálra méltó; mégis, a halál helyett reményt és az élet ígéretét, mi több, az örök élet ígéretét kaptuk. Végül, Isten természetének ez a csodálatos eleme Krisztus személyében és munkájában semmi máshoz nem fogható módon mutatkozott meg az univerzumban. Csak és kizárólag benne találhatjuk meg és élvezhetjük „kegyelmének gazdagsága” (Ef 1:7) áldásait.

Olvassuk el 2Kor 8:9 versét! Mirõl beszél itt Pál? Ami pedig még fontosabb, hogyan tapasztaltuk már azt a kegyelmet, amiről ebben a szöveg­ben szó van? Hogyan változott meg az életünk Krisztus munkájának eredményeképp?

A bűneset után Isten nem volt köteles megmenteni minket. Mégis vállalkozott rá. E döntése – amiért rendkívül drága árat kellett fizetnie – nem utólag felötlött gondolat volt.

Olvassuk el Ef 1:4; Kol 1:26-27; 2Tim 1:8-9 és Tit 1:2 verseit! Mit mondanak ezek a versek a megváltási terv megalkotásának idejéről?

Az Újszövetség számos dolgot felfed Isten titkáról. Először is, már „a világ teremtése előtt” (Ef 1:4) megfogalmazódott. Ez arra utal, hogy Isten már jóval az emberek bűnbeesése előtt tervet kovácsolt a baj orvoslására.

Másodszor, ez az isteni titok „örök idők és nemzedékek óta rejtve volt” (Kol 1:26, új prot. ford.). Nemcsak a terv állt már jó előre készen, de Isten azt is elrendelte, hogy egy meghatározott pillanatban kell működésbe lépnie. Terve tehát korszakokon át rejtve maradt a Szentháromság körében.

Harmadszor, a titok kifejezetten Krisztussal áll kapcsolatban (Kol 1:27). Ez Krisztus személyének, hivatásának, halálának, feltámadásának és a bűnös emberiségért való közbenjárásának titkára utal. Alapjaiban véve ez a Krisztusban való megváltás jó híre, a keresztény evangélium (Ef 6:19).

Negyedszer, e titkot inkább így lehet pontosabban meghatározni: Isten célja, „hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind amelyek a mennyekben vannak, mind amelyek e földön vannak” (Ef 1:10). Istennek az a terve, hogy Krisztusban és az Ő személye által helyreállítja a bűn által lerombolt kozmikus harmóniát. E folyamat eredményessége a pogányoknak és zsidóknak az egyházban létrejött egységében is megmutatkozik (Ef 3:6).

Ötödször, a titok, amely még a világ teremtése előtt fogalmazódott meg a Szentháromságban, már ismertté lett Krisztusnak az emberi történelembe való belépésével.

Már a világ teremtése előtt az volt Isten célja, hogy megmentse a világot, mindegyikünket beleértve. Milyen reményt meríthetünk abból a csodálatos igazságból, hogy Isten már létezésünk előtt tervet készített megmentésünkre?

Isten sokféleképpen kezelhette volna az emberi lázadást. Azonnal elpusztíthatta volna Ádámot és Évát, sőt, az egész bolygót. Vagy dönthetett volna úgy is, hogy sorsukra hagyja őket; azaz engedhette volna, hogy szembesüljenek a bűn elkerülhetetlen következményével, az örök romlással.

Csak egyetlen dolgot nem tehetett: nem hagyhatta figyelmen kívül lázadásukat, úgy téve, mintha mi sem történt volna, kapcsolatukat úgy fenntartva, mint azelőtt.

Végül is, mit tett Isten? Nem pusztította el az embereket, nem hagyta a sorsukra, és nem vette őket semmibe. Ehelyett Krisztus által elindította örök megváltási tervét.

Olvassuk el Mk 10:45; Gal 1:4; 2:20; Ef 5:2 és Tit 2:14 verseit! Melyik fő gondolat ismétlődik e szövegekben? Mit árulnak el ezek a részek a megváltási tervről?

Ha már egyszer Isten elkötelezte magát a megmentésünkre, nem sok választási lehetősége volt a hogyanját illetően. Igazság szerint, csak egy maradt. A bűnt megoldani csak Krisztus születésével, szolgálatával, halálával, feltámadásával és közbenjárásával lehetett. Ha meg akarta kímélni az embert az örök pusztulástól, Jézusnak oda kellett „adnia” magát értünk. Krisztus születése és halála elkerülhetetlen volt, csak így menthetett meg. Más szóval, csak egyetlen út visz a mennybe, és ez Krisztus szívén, a kereszten halad át.

Amikor Jézus a Gecsemáné kertben a halál kínját érezte (Mt 26:36-46), és magára vette a világ bűneit, az Atyához fordulva lényegében azt kérdezte, nincs-e más mód az emberiség megváltására. A válasz az isteni hallgatásba burkolózva érkezett. Krisztus áldozatán kívül nem volt más megoldás az ember problémájára.

Még a világ teremtése előtt, az isteni tanácskozás titokzatosságában, Isten Fia felajánlotta, hogy helyettesünkként és kezesünkként meghal értünk. Amint a fenti versekben olvashatjuk, „odaadta” önmagát értünk. Nem volt más út.

Még egyszer tehát: semmi nem kényszerítette a megmentésünkre, önként, szeretetből vállalta. Miután azonban elhatározta, hogy valóban megváltja teremtményeit, halála elkerülhetetlenné vált, még ha önként vállalta is. „…én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt én magamtól” (Jn 10:17-18).

A következő versek alapján mit „kellett” Jézusnak megtennie azért, hogy végrehajtsa a megváltás küldetését (Lk 4:43; 9:22; 17:25; 19:5; 22:37; 24:7, 26, 44)?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

E versek legtöbbjében találunk egy szót, amit úgy fordíthatnánk, „szükséges” (görögül: dei). Ez a szó Jézus életének egy nagyon fontos részét tárja elénk. Jézus egész életét az irányította, amit meg kellett tennie azért, hogy küldetését elvégezze: „…cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem” (Jn 9:4). Nyilvános szolgálata kezdetén azt mondta a tanítványainak: „A többi városban is hirdetnem kell az Isten országának evangéliumát, mert ezért küldettem” (Lk 4:43, új prot. ford.). Jézus szolgálatát egyértelműen meghatározta készsége, hogy beteljesítse Isten tervét az emberiség megváltására. Életének minden vetülete része volt ennek a tervnek. Például meglátta Zákeust, és ezt mondta neki: „…ma nékem a te házadnál kell (szükséges) maradnom” (Lk 19:5).

Jézus szolgálatának igazi célja azonban túlmutatott azon, hogy késztetést érzett Isten országa jó hírének prédikálására. Volt egy sötét ösvény, amelyen „szükséges volt” végighaladnia. El kellett mennie Jeruzsálembe. Dönthetett volna úgy is: nem megy, de tudta, hogy ez elengedhetetlen az isteni tervhez. Így hát azt mondta tanítványainak, hogy „Jeruzsálembe kell (szükséges) mennie, sokat kell szenvednie” és „… meg kell (szükséges) öletnie” (Mt 16:21, új prot. ford.). Odament, mert szükséges volt, hogy megvesse a gonosz nemzedék (Lk 17:25), a bűnösök közé sorolják (Lk 22:37) és felemeljék a keresztre (Jn 3:14; 12:34). A halál azonban még nem volt elég küldetése beteljesítéséhez. Fel is kellett támadnia (ApCsel 17:3), hogy megdicsőüljön, és ott maradjon, amíg minden prófécia teljesül (ApCsel 3:21). Az örök tervet követte, amit a Szentháromság gondolt ki.

Melyek azok a dolgok az életünkben, amelyeket meg kell tennünk, amelyek szükségesek, és mi minden nem az? Hogyan tudunk különbséget tenni köztük, és miért olyan fontos, hogy képesek is legyünk erre?

A kegyelem meghatározása: „Sosem tanultuk volna meg a ’kegyelem’ szó jelentését, ha nem bukunk el. Isten szereti a bűntelen angyalokat, akik szolgálják Őt, és minden parancsának engedelmeskednek; de kegyelmében nem részesíti őket. E mennyei lények semmit nem tudnak a kegyelemről; soha nem volt rá szükségük, mert sohasem vétkeztek. Istennek a méltatlan emberi lények iránt tanúsított tulajdonsága a kegyelem. Nem kerestük, de Isten elküldte, hogy megkeressen minket. Örömmel adja a kegyelmet mindenkinek, aki éhezik rá; nem mintha megérdemelnénk, hanem azért, mert teljességgel érdemtelenek vagyunk rá” (Ellen G. White: My Life Today. 100. old.).

A megváltás: nem utólag jött gondolat: „A kegyelem terve és célja öröktől fogva létezett. A világ teremtése előtt már összhangban volt Istennek azzal az elhatározott tervével, hogy megteremti az embert, felruházva az isteni akarat véghezviteléhez kellő erővel. Az ember elpártolása azonban, minden következményével együtt nem volt rejtve a Mindenható előtt; ez mégsem riasztotta vissza örök terve kivitelezésétől, mert az Úr igazságosságra alapozta a trónját. Isten a kezdetektől ismeri a véget… Így hát a megváltás nem utólag jött gondolat volt” (Ellen G. White: God's Amazing Grace. 129. old.).

„[Krisztus] Nemcsak azért jött, hogy meghaljon; pontosan tudta azt is, hogy majd megszégyenítik, megalázzák, szenvednie kell és kegyetlen bánásmódban részesül. Nem kényszer vitte Őt a meggyalázó kereszthalálba; Ő mégis felajánlotta lelkét bűnért való áldozatként. Isten elhatározása, hogy megmenti a világot, épp olyan határozott célja Krisztusnak is. Szeretete éppen olyan, mint az Atyáé, és ez a szeretet ösztönözte” (Ellen G. White cikke, The Bible Echo, 1895. november 25.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)      Ellen White a fenti idézetben világosan leírja, hogy Isten előre tudott a bukásunkról, így a vele járó összes fájdalomról és szenvedésről is. Ennek ellenére mégis megteremtett minket? Miért tette ezt?

2)      Az e heti tanulmány melyik része hatott ránk leginkább?

ÖSSZEFOGLALÁS: Isten nemcsak kezdeményezte a megmentésünket, hanem ezt önként tette, szeretetben gazdag természetéből fakadóan. E döntés, amely bemutatja jellemének kegyelmességét, az örökkévalóságban született, még a teremtés előtt. Isten Fiának áldozati halálára volt szükség hozzá. Jézus az életével, szolgálatával, halálával és feltámadásával mutatta be és hajtotta végre ezt a tervet a maga teljességében.

GERZSENYI SÁNDOR:

MÉG MAGASABBRA!

Szemeimet a hegyekre emeltem.
Segítséget vártam ugyanis.
Valakit, aki elég hatalmas ahhoz,
Hogy meggyógyítsa a megromlott szívet.
Azután fölmentem a hegyekre,
És úgy volt, ahogy gondoltam.
A magas hegyek csúcsán senki sincs,
Kivéve egy-két lézengő turistát.
És szemeimet a hegyekről emeltem
Magasabbra. Tehozzád, Istenem,
Aki a csúcsoknál is magasabban élsz,
De meghallod, ha valaki néven szólít.
Lehajolsz a magát megnevezni merő,
Magát előtted kitáró bűnöshöz.
Segítségem nem a hegyekről jött,
Hanem a hegyeken – tetőled, Atyám.
Köszönöm, hogy jobban szeretsz,
Mint ahogy én tudlak szeretni.