SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A bűnbeesés

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 1–3; Róma 3:9-18; 5:10-21; 6:16; 2Péter 2:19

„Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7:24, új prot. ford.)

KULCSGONDOLAT: Gondolkozzunk el a bűnesetről és az emberiségre zúduló iszonyatos következményeiről!

Amikor arra utalunk, hogy az emberi szabadság elvesztését Ádám és Éva bűne okozta, a bukás szó magában foglalja a bűn lealacsonyító hatását – a magas erkölcsi és lelki állapot szintjéről a romlottság, elnyomás és rabszolgaság állapotába süllyedtünk.

Noha túl sokat nem tudunk az édeni bűnesetről, elég bibliai információt találunk ahhoz, hogy megértsük: valami olyan történt ott, ami nemcsak az emberi természetnek, de magának a bolygónak is ártott. A bűn következménye egyáltalán nem nevezhető biztatónak. Valójában teljesen reménytelen lenne a helyzet a Krisztus általi engesztelés ígérete nélkül. Mégis, látnunk kell, mi történt velünk, mert csak akkor érinthet meg a kereszt dicsősége, a maga megmentő gyönyörűségével és hatalmával, ha szembesülünk azzal, hogy valójában milyenek is vagyunk.

Milyen bibliai bizonyítékot találunk 1Mózes 1–3. fejezeteiben, ami alátámasztja, hogy Ádám és Éva tette Isten elleni lázadás volt (lásd pl. 1Móz 2:16-17; 3:2-3, 6)?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

1Mózes 1–3. fejezeteiben nem találjuk meg a lázadás szót Ádám és Éva bűnére vonatkozóan, de a gondolata ennek ellenére jelen van. Az első emberpár nemcsak nyíltan szembefordult az isteni paranccsal, de az engedetlenség folyamatában Isten iránti hűségük is megváltozott. Éva az ellenség érvelésére hallgatott, és sokkal megbízhatóbbnak tartotta azt, mint Isten határozott kijelentését. Arra a következtetésre jutott, hogy az isteni parancs túlságosan korlátozó, és csak úgy érheti el a legtöbbet, amire lehetősége nyílna, ha kivívja függetlenségét a Teremtőtől. Ádám Isten helyett a feleségére hallgatott, és hozzá csatlakozott a lázadásban.

Milyen azonnali következményei lettek a bűnnek, amit kifejezetten Isten elleni lázadásként értelmezünk (Ézs 59:2; vö. 1Móz 3:23-24)?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Ádám és Éva lázadása véget vetett annak a bensőséges kapcsolatnak, amit azelőtt Istennel élveztek. Lázadásuk természetéből kifolyólag nemcsak Istenhez, hanem egymáshoz fűződő viszonyuk is megromlott. A kölcsönös szeretet és elkötelezettség helyébe lépett Isten elleni lázadás mindkettőjükre szégyenkezést hozott (1Móz 3:7). Kapcsolatuk többé nem volt harmonikus (12. vers). Mégis a lázadás legszörnyűbb következménye az lett, hogy elszakadtak Istentől, és úgy gondolták, félniük kell tőle, el kell rejtőzniük előle (8–10. versek). Már nem szeretet és összhang jellemezte Isten és az emberek kapcsolatát. Szükség volt a békéltetés tettére.

Mi a saját tapasztalatunk a bűnnel? Hogyan támadja Istennel és a többi emberrel való kapcsolatunkat? Hogyan mutatkoznak meg ugyanazok az alapelvek a saját tapasztalatainkban éppen úgy, mint ahogy arról Mózes első könyvében olvashatunk?

Mit tesz a bűn a bűnösökkel (2Pt 2:19; Róm 6:16)?

    _____________________________________________________________

Pál gyakran megszemélyesíti a bűnt, zsarnokként utal rá, hogy bemutassa pusztító hatalmát. „…egy ember által jött be a világba a bűn” (Róm 5:12); a halálban uralkodik az emberek fölött (Róm 5:21; 6:12), becsapja őket (Róm 7:11), bennük lakozik (vö. 17. vers), szolgaságban tartja őket (Róm 6:20) és halált hoz rájuk (Róm 7:13). Ádám és Éva bűne egyedülálló volt abban az értelemben, hogy megrontó ereje alá vetett mindent. Sátán lett e világ fejedelme (Jn 12:31; 14:30). Miközben Ádám és Éva a függetlenséget kereste, Isten uralma helyett Sátán szolgaságba döntő és megrontó uralmát választotta. A bűn egyetemes hatalommá vált, amit saját erőből az emberek képtelenek voltak elkerülni (Róm 5:12).

Milyen az emberek helyzete a bűn uralma alatt (Róm 3:9-18)?

    _____________________________________________________________

Pál azt is tanítja, hogy Ádám és Éva bukása a természet világát is a bűn hatalma alá vonta: „Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette” (Róm 8:20). A bűn romboló és megrontó hatalma elérte Isten teremtését ezen a bolygón. Az „alá vettetett” kifejezés azt jelzi, hogy a természet olyan erő uralma alá került, ami megfosztotta valódi szépségétől és értékétől. Ez nem a saját tetteinek következménye volt, hanem valami másé: a bűn megjelenéséé (Róm 5:12). A természet most „hiábavalóság alá vettetett”. A hiábavalóság szó itt a céltalanságra és az ürességre utal. Ef 4:17 versében a hiábavalóság szót nem a természetre vonatkoztatja az apostol, hanem emberekre, akik nem Krisztusban vannak, és „az ő elméjöknek hiábavalóságában” élnek.

A lényeg, hogy a bűn miatt ugyanúgy megromlottak a természet viszonyai, mint az emberé. Arra volt szükség, hogy az emberi létezés körén és a természet világán kívül álló erű nyilatkozzon meg, ami képes megváltani az elbukott világot. Ez történt meg Krisztus által.

Próbáljuk meg elképzelni, milyen lenne a világ, ha nem bukott volna el! Mennyire lenne más? Mennyire volna más az életünk? Miről árulkodik ez a különbség a bűn pusztító hatalmának nagyságával kapcsolatban?

A bűn belülről rontotta meg az emberek életét. Az Isten világegyetemét uraló erkölcsi és lelki értékek nem birtokolták többé természetszerűleg az emberi szívet. Az emberek tudják, hogy valami baj van velük, és jobbra vágynak. Időnként megpróbálnak jól és helyesen cselekedni, ám azt tapasztalják, hogy „a testnek gondolata halál…, mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti” (Róm 8:6-7).

Az emberi természet erkölcsi és lelki szempontból nézve gyenge. Az ember nem képes ellenállni a bűn hatalmának, következésképpen, ahol ember van, ott bűn van és gonoszság. Ez a jelenség annyira egyetemes, hogy „nincsen csak egy igaz is” (Róm 3:10). A bűn az Istentől elidegenedett emberi természet állapota. A bűneset miatt az emberi szív „csalárdabb… mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?” (Jer 17:9). A bibliai időkben a szívet tartották az akarat és értelem központjának – úgy mutatja be az Írás, mint ami lényegében álnok, alattomos és önmagában megbízhatatlan.

Az emberek ellentmondásban élnek azzal, ami a szívük mélyén van, félelemben és magányosan; önmagukban küzdenek, hogy azt tegyék, ami jó, de gyakran rájönnek: képtelenek rá (Préd 9:5; Gal 5:17). Nem tudják teljesen megérteni önmagukat és a világot, amelyben élnek; ezért Isten tiszteletét illetően sötétségben vannak (Róm 1:21-25). Ez a belső romlottság és kábultság önmaguk, mások és Isten ellen elkövetett bűnös tettekben mutatkozik meg (Mt 15:19).

A bűn megrontó ereje nem ismer határokat. Egyedül Isten tudja korlátozni rontó hatását, amit végül kiirt majd az egész világegyetem színéről. Ha maradt valami jó a bolygón a bűneset után, az azért van, mert Isten nem engedte Sátánnak, hogy teljesen átvegye az uralmat. Isten így szólt az asszonyhoz, aki az egész emberiséget képviselte, és a kígyóhoz, a gonosz erők megtestesítőjéhez: „ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között” (1Móz 3:15). Nem élhettek együtt békességben, az egyik a másik teljes uralma alatt. A szabadság egy elemét megőrizte az embereknek, ami lehetővé tette – ha ők is úgy akarják –, hogy gyűlöljék a gonoszságot és az életet válasszák. Isten határokat szab a bűn megrontó erejének, ami azért lehetséges, mert elhatározta: beleavatkozik az ember vészterhes helyzetébe.

Az embernek szüksége van arra, hogy kiutat találjon a bűn okozta rettenetes helyzetből!

Isten Ádámhoz intézett szavai – „ha eszel róla, meg kell halnod” (1Móz 2:17, új prot. ford.) – azt mutatják, hogy a halál az Isten elleni lázadás következménye. A halál és a bűn elválaszthatatlan egymástól. Ez nemcsak lelki halál; a bűnösök fizikai és örök halálát is jelenti. A bűnnel való kapcsolata miatt a halál nem egyszerűen biológiai jelenség, hanem az élet Forrásától való örök elszakadásunk félelmetes tudata – hiszen ez az örökös semmivé válásunkhoz vezet. A halál minden megnyilvánulási formájában olyan, mint a bűn: egyetemes és elkerülhetetlen (Róm 5:12; Zsid 9:27).

Olvassuk el Róm 5:10-21 verseit! Hogyan hatolt be a világba a halál? Mi idézte elő? Mi az egyetlen kiút számunkra?

A halál és a szenvedés együtt jelentek meg a világban – a bűn következményeként. Senki sem született és nőtt fel ezen a bolygón úgy, hogy elkerülhette volna a fájdalmat és a szenvedést. Talán nem tudjuk szavakkal kifejezni, mi a szenvedés, de mély tapasztalati tudást szereztünk e téren. A Bibliából kitűnik, hogy halandó, bűnös mivoltunk, valamint a fájdalom és a szenvedés között kapcsolat van. A halál ereje olyan nagy, hogy még mielőtt meghaltunk volna, már érezzük jelenlétét a fizikai, érzelmi és pszichológiai fájdalmon keresztül, amit a betegség, a bizonytalanság és a félelem okoz. Hatására romlik az életminőség, és belép a depresszió.

A betegség jelenségét – a bűn másik következményét – úgy mutatja be a Biblia, hogy „életem közel került a holtak hazájához. A sírba roskadók közé sorolnak” (Zsolt 88:4-5, új prot. ford.). A halál betörése a mindennapi emberi létbe része a bűn jelenségével közvetlen kapcsolatban álló nehéz helyzetnek.

Az embereknek szükségük volt Valakire, aki életet adhat nekik azáltal, hogy meghal helyettük, megszabadítva őket nemcsak a bűntől, de a fájdalomtól, a szenvedéstől és a haláltól is.

Mit tanultunk a halállal kapcsolatos saját tapasztalatainkból, akár úgy, hogy mi magunk jártunk közel hozzá, akár mások halálának szemtanújaként? Mi mutat rá teljes tehetetlenségünkre a halállal szemben? Hogyan vezethet el a halál valóságának tudata arra, hogy közelebb kerüljünk az Úrhoz?

Olvassuk el 1Móz 3:8-13 verseit! Hogyan közeledett az Úr Ádámhoz és Évához, miután vétkeztek? Mi volt a célja a nekik feltett kérdésekkel?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Az Úr egyrészt azért kereste meg őket, hogy – velük együtt – kiértékelje az általuk elkövetett bűnt, másrészt pedig ítéletet mondjon felette. Az elbírálás folyamata alatt, amikor kérdések és válaszok hangzottak el, Isten rávezette őket a felismerésre, hogy valóban vétkesek, és lázadásuk nem igazolható. Tettük az Úrtól való elszakadást idézte elő, amit az Éden kertjéből való kiűzetésük jelképezett.

Mi Isten válasza a bűnre (Ef 5:6)? Hogyan kell értenünk Isten haragjának gondolatát?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Több dolgot is emlékezetünkben kell tartanunk, amikor Isten haragjáról beszélünk. Először is, az emberi haragot nem vehetjük alapul, ha az Úr haragját akarjuk megérteni. A mi haragunk gyakran értelmetlen és káros. Isten haragját nem érintette meg a bűn, és elsődlegesen javító célzatú (Zsid 12:6; Jel 20:15–21:1). Másodszor, Istennek az emberi bűn felett érzett haragja azt jelzi, hogy komolyan vesz minket, nem hagy figyelmen kívül, még lázadásunkban sem. Az emberek figyelmen kívül hagyása tiszteletlenséget, sőt közönyt jelenthetne. Isten válaszol a bűnünkre, és ezzel azt mondja el, hogy fontosak vagyunk a számára. Harmadszor, a harag Istennek nem állandó jellemzője, hanem a válasza a bűn és a gonosz értelmetlen jelenlétére. Haragjának mindig van oka; a bűn váltja ki (5Móz 4:24-26). Haragja pillanatnyi, de szeretete örökké tart (Ézs 54:8).

A bűn miatt szükség volt Valakire, aki megszabadíthat minket az „eljövendő haragtól” (1Thessz 1:10).

Ha szeretünk valakit, és azt látjuk, hogy megsérült, vajon nem éreznénk haragot a történtek miatt? Hogyan segíthet ez a párhuzam megérteni, mit is jelent Isten haragja?

Bűn és Istentől való elszakadás: „Krisztus tudta, hogy az Édenben Ádám a hatalmas előnnyel képes lehetett volna ellenállni Sátán kísértéseinek, és legyőzhette volna őt. Tudta azonban azt is, hogy az Édenen kívül, a bűnbeesés óta Isten fényétől és szeretetétől elválasztva, az ember képtelen saját erejéből ellenállni Sátán csábításainak” (Ellen G. White: Maranatha. 224. old.).

Bűn és a harmónia hiánya: „A bűnben Ádám saját maga törvénye lett. Engedetlenségében rabszolgaságba került. Ezért az önzés szülötteként egy disszonáns elem lépett be az ember életébe. Az ember akarata és Isten akarata nem egyezett többé. Ádám átállt a hűtlenné vált erőkhöz, és a terepet az önfejűség foglalta el” (Ellen G. White cikke, Signs of the Times, 1900. június 13.).

Bűn és lázadás a természetben: „Az alacsonyabb rendű teremtmények között Ádám királyként állt…, de amikor bűnbe esett, uralma odalett. Átterjedt az állatokra is a lázadás szelleme, aminek ű maga nyitott kaput. Így nemcsak az ember élete, hanem az állatok természete, az erdő fái, a rét füve, még a levegő is, amit belélegzett – mind a gonosz megismerésének szomorú leckéjét szólták” (Ellen G. White: God's Amazing Grace. 41. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)      Majdnem mindenki számára nyilvánvaló, hogy a dolgok nincsenek rendben világunkban. Keresztényként hisszük, hogy ez a bűn és a bukás miatt van így. Mégis többen nem fogadják el a bűn és a bukás gondolatát. Ők mivel magyarázzák a világ jelen állapotát? Milyen más magyarázatokat adnak az emberek? Az evolúció hívei pl. hogyan értékelik mai körülményeinket? Még milyen elképzelések vannak, és hogyan válaszolnánk ezekre?

2)      Semmi kétség, körülöttünk mindenhol látható a bűn szörnyű hatása. Most ugyan nem tudjuk gyökerestől kiirtani a világból a bűnt, sem a következményeit, de milyen gyakorlati lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy amennyire csak lehet, enyhítsük a károkat? Mit tehetünk úgy egyénileg, mint közösségileg a szenvedés csillapítása érdekében?

ÖSSZEFOGLALÁS: A bűneset az Isten elleni lázadás tette volt, aminek következtében lelki, fizikai és örök halál vár a bűnösökre. A következmény rettenetes volta miatt valami drasztikus lépésre volt szükség; másképp semmi reményünk nem lenne. Ahogyan látni fogjuk, a kereszt volt ez a drasztikus válasz a bűneset okozta problémára.

ILLÉS PÉLDÁJA

„Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kéré, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig. És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megtermé az ő gyümölcsét” (Jak 5:17-18).

„Amikor Kármel hegyén (Illés) esőért imádkozott (1Kir 18:41-45), hite próbára lett téve, de ő csak kitartóan mondta könyörgését Istennek. Hatszor imádkozott mély buzgalommal, mégsem volt semmi jele, hogy imája meghallgatásra talált, de erős hittel tovább küldte könyörgését a kegyelem trónusához. Ha csüggedten feladta volna a hatodik alkalommal, imájára nem jött volna válasz, de kitartott egészen addig, amíg a felelet meg nem érkezett. Istenünk nem zárja be fülét könyörgéseink előtt; és ha Szavát igazoljuk, megtiszteli a hitünket. Azt akarja, hogy az Ő érdekébe szövődjön bele minden, ami számunkra érdekes, és akkor biztonsággal küldheti ránk az áldást, mert az áldásokat elnyerve nem fogjuk magunknak tulajdonítani a dicsőséget, hanem minden dicsőítést Istennek adunk. Isten nem mindig válaszol imáinkra az első alkalommal, amikor hozzá fordulunk. Ha ezt tenné, természetesnek vennénk, hogy jogunk van ránk árasztott áldásainak és kegyének összességére. Akkor ahelyett, hogy megvizsgálnánk a szívünket: vajon helyt adunk-e bármiféle gonoszságnak, van-e bennünk dédelgetett bűn, óvatlanná válnánk, és nem ismernénk el, milyen nagy szükségünk van rá, segítségére.

Míg Illés imádkozott, egy szolga figyelt. Hatszor visszatért ezzel a hírrel: Semmi, nincs felhő, nyoma sincs az esőnek. De a próféta nem adta fel csüggedten… Miközben önvizsgálatot tartott, egyre kisebbnek és kisebbnek látta magát, a saját szemében épp úgy, mint Istenében… Amikor pedig már lemondott magáról, de továbbra is a Megváltóba, mint egyedüli erősségébe és igazságába kapaszkodott, megjött a felelet. A visszatérő szolga ezt mondta: ’Ímé egy kis felhőcske, mint egy embernek a tenyere, jő fel a tengerből’.

Illés nem várta meg, hogy fekete felhők gyűljenek az égen. A kicsiny felhőben hit által hatalmas esőt látott, és hite szerint cselekedett… Ilyen hitre van ma a világban szükség – amely Isten Igéjének ígéreteibe kapaszkodik, és nem hajlandó elengedni, amíg a Menny meg nem hallgatja” (Ellen G. White: God's Amazing Grace. 87. old.).