SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

"Imhol vagyok én, küldj el engemet!" - Ézsaiás próféta

E HETI TANULMÁNYUNK: 3Mózes 16:30; 17:11; Ézsaiás 6:1-10; 49:6; Jeremiás 3:22; Máté 28:18-20; Zsidók 1:2

„És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ézs 6:8).

KULCSGONDOLAT: Ézsaiás kimagasló próféta volt a Kr. e. VIII. században. Felemelte szavát a bűn és a romlottság ellen, pártját fogta az igaz­ságnak és a méltányosságnak, és a Messiás érkezéséről jövendölt. Milyen párhuzamokat találunk kora és a mi korunk között?

Ézsaiás küldetésének középponti részét képezte Júda, a déli királyság megreformálása. A próféta felemelte szavát a bűn és a romlottság ellen, és szót emelt a nemzet Isten elleni lázadása miatt is. Ézsaiás küldetése azonban túlhaladt azon, hogy megújulást sürgessen Júdán belül. Lelki szemeivel látta azt a napot, amikor abból fog állni Júda küldetése, hogy a világ előtt képviseli Istent. Júdának nem lehet az a dolga, hogy csupán önmagával foglalkozzon; a nép rendeltetése az, hogy teljesítse küldetését más nemzetek között. Ézsaiás így idézi Isten szavait: „…és megőrizlek és népnek szövetségévé teszlek, pogányoknak világosságává” (Ézs 42:6).

A missziónak ezt a tágabb látókörű, az egész világra kiterjedő szemléletét a további években szem elől tévesztették. Jézus és az apostolok (lásd Az Apostolok cselekedetei) szolgálatáig nem láthatjuk az evangélium világszéles terjesztését. A népből hiányzott az a szemlélet, amelynek részeként mi is elhívattunk.

Mi történt Ézsaiással Ézs 6:1-6 verseinek leírása szerint?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Látomásban az Úr elragadta Ézsaiást a mennyei trónterembe, ahol a próféta magát Istent látta, egy „magas és felemeltetett” (Ézs 6:1) trónszéken ülve. A mennyei trónteremről kapott látomásában Ézsaiásnak lenyűgöző látványban volt része. Látta Isten palástjának az uszályát, amint betölti a templomot. Látott továbbá hatszárnyú, repülő lényeket, akiket szeráfoknak neveztek. Hallotta, amint Isten imádására szólítják egymást. Hangjuktól, ami igencsak erőteljes lehetett, az ajtófélfák megrázkódtak, és a templom betelt füsttel.

Hasonlítsuk össze Ézsaiás látomását olyan bibliai személyekével, akik szemtől szemben láthatták Istent (2Móz 20:18-19; Bír 13:22; Jób 42:5-6; Jel 1:17)! Mit tettek mindannyian? Milyen fontos tanulságot vonhatunk le reakciójukból önmagunkra és a Teremtővel való kapcsolatunkra nézve?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Ézsaiás így kiáltott fel, látva a látomást a „Királyról, a Seregek Uráról”: „Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom…!” (Ézs 6:5). A héber kifejezés (damah), amit a Bibliánk így fordít: „elvesztem”, annyit jelent: „kivágják”, „végét vetik”. E szó azt adja értésünkre, hogy Ézsaiást teljesen lesújtotta ez az élmény. A látomás Istenről rádöbbentette arra, hogy milyen is volt ő valójában, a Teremtőhöz képest.

Mi váltott ki ilyen reakciót, amikor valaki látomásban meglátta Istent? Vajon jobban megértjük ezáltal, hogy miért kellett Jézusnak emberi testben eljönnie Istent bemutatni?

Ézsaiás találkozása Istennel különleges alkalom volt. A próféta úgy írja le ezt az élményt, hogy ez valamennyi érzékszervét igénybe vette: látta a szeráfokat hat-hat szárnnyal, Istent a trónszékén, hallotta a szeráfok mennydörgésszerű hangját, érezte a templomban a füst szagát és érezte a parázsló szén ízét, amivel a szeráfok az ajkát illették (Ézs 6:1-6).

Ahogy a tegnapi tanulmányban láttuk, Ézsaiást valósággal letaglózta méltatlanságának érzése, amikor Istent szemtől szemben látta. Az 5. versben feljegyzett érzelemnyilvánítása valójában saját és népe bűnének megvallása volt.

Miért kerül külön hangsúly arra a kifejezésre, hogy „tisztátalan ajkú”? Netán abban állt volna Ézsaiásnak és népének egyetlen bűne, amit kimondtak? Minek lehetett ez a jelképe (lásd még Péld 13:3; Mt 12:37; Lk 6:45)?

    _____________________________________________________________

Mihelyt Ézsaiás bűnvallást tesz, az egyik szeráf eleven szenet vesz a mennyei oltárról, a prófétához repül, és megérinti vele a száját.

Mi történik Ézs 6:6-7 verseiben? Mit jelképez ez az aktus? Milyen üzenetet hordoz ránk nézve?

    _____________________________________________________________

Ézsaiásnak – egy tisztátalan ajkú embernek – önmagában és önmagától nincs mit felajánlania Istennek. De az Úr megtisztította bűneitől. Az itt szereplő héber kifejezést (qafar) az Ószövetség többnyire az „engesztelés” szóval fordítja (2Móz 29:36; 30:10; 3Móz 16:30; 17:11). A lényeg az, hogy Ézsaiás Isten segítsége nélkül – tehát a bűneitől való megtisztulás, bűneinek befedése nélkül – semmit sem tehetett volna az Úrért. (A qafar szónak olyan jelentésárnyalata is van, hogy „befedés”. 1Móz 6:14-ben is a qafar olvasható, ahol az áll, hogy Noé a bárkát szurokkal „fedte be”.) A prófétának legelőször Istennel kellett rendeznie a viszonyát, csak ezután használhatta őt fel az Úr.

Életünkben mi akadályozhatja, hogy Isten fel tudjon használni? Mit kell feladni annak érdekében, hogy bűneinktõl megtisztulhassunk?

Amikor Ézsaiás hallja az Istentől érkező hívást, azonnal válaszol: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ézs 6:8). Figyeljük meg, hogy Ézsaiás még azelőtt válaszol a hívásra, mielőtt tudna valamit a megbízatás részleteiről (lásd még Zsid 11:8)!

Ézsaiás nem azért fogadta el a hívást, mert bizonyos volt abban, hogy rendelkezik a szükséges ajándékokkal vagy adottságokkal; nem is azért, mert tudta, hogy jó munkát fog végezni. Azt sem tudhatta még, hogy éppen egy neki tetsző feladatot kap (fogalma sem volt róla, hogy mit kell elvégeznie). Ézsaiás azért fogadta el a hívást, mert tudta, hogy jóllehet méltatlan, ámde Isten MÉLTÓ. Önmagában nincs erő, Isten azonban hatalmas. Ő nem ezt a küldetést választotta volna magának, Isten mégis ezt bízta rá.

Olvassuk el Krisztus misszióparancsát – ami talán az egész Szentírásban a legfontosabb megbízólevél: Mt 28:18-20! Gondoljuk át alaposan a megbízás első részét! Miért olyan fontos ez a szakasz, ami mellett nem mehetünk el figyelmetlenül?

    _____________________________________________________________

Az „azért” szócska rendkívül fontos. Az egyetlen érv amellett, hogy elmehetünk és taníthatunk minden nemzetet, az, hogy Krisztus erejével indulhatunk el, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ha pusztán a saját erőnkre lennénk utalva, nem indulhatnánk el. Ha saját képességeinkben bíznánk, nem indulhatnánk el. Küldetésünket Jézus élteti, akié „minden hatalom” a világegyetemben (lásd ApCsel 17:28; Kol 1:16; Zsid 1:2).

Ha készségesek vagyunk, Isten megadja a ránk ruházott misszió betöltéséhez szükséges erőt. Megtisztítja Ézsaiás tisztátalan ajkát (Ézs 6:7), Máriának a Szentlelket és a „Magasságos erejé”-t (Lk 1:35) adja, Jézus imádkozik Péte­rért (Lk 22:32), Sault felkeni Szentlélekkel (ApCsel 9:17-18), Jeremiás ajkaira szavakat helyez (Jer 1:9). Vajon most, a föld történelmének e hallatlanul fontos szakaszában ennél kevesebbet várhatnánk Istentől?

Van-e valami, s ha igen, mi az, ami visszatart, hogy még többet tegyünk az Úrért? Min kell változtatnunk? Hogyan tanulhatunk meg Isten erejére hagyatkozni, és nem a saját adottságainkban bízni?

Olvassuk el, milyen megbízatást adott Isten Ézsaiásnak (Ézs 6:9-10)! Ho­gyan kell értenünk Isten szavait?

    _____________________________________________________________

A legtöbb bibliafordítás (köztük a magyar is) olyan érzetet kelt bennünk ezeknél a verseknél, mintha Isten szánt szándékkal meg akarná keményíteni az emberek szívét és értelmét. Pedig ha figyelmesen olvassuk, felfedezhetünk benne némi gúnyt vagy iróniát. Ugyan miért mondana ilyet Isten, aki szüntelenül kérlelte népét, hogy hallgasson rá, értse meg, fordítsa felé a szívét, ismerje meg, figyeljen rá, térjen hozzá és gyógyuljon meg nála, hacsak nem azért, mert valami mást értett rajta?

Olvassuk el az alábbi szakaszokat Bibliánkból! Az imént megvizsgált igék fényében hogyan kell ezeket értenünk?

    5Móz 30:6 ___________________________________________________

    Péld 2:5 _____________________________________________________

    Jer 3:22 _____________________________________________________

    Jer 4:1 ______________________________________________________

A Bibliában elejétől végig Isten arra szólította fel népét, hogy hallgasson rá, engedelmeskedjen neki, térjen vissza hozzá, keressen nála gyógyulást. De amint tudjuk, sokan nem hallgattak az Úrra. Ez alapján úgy vélhetjük, itt is arról van egyszerűen szó, hogy Isten kijelenti, hogyan fogja a nép fogadni Ézsaiást. Nem azt mondja, hogy mit tervez vagy mit akar kiváltani. Mivel a nép szüntelenül visszautasítja Ézsaiás figyelmeztetéseit, szívük természetes módon megkeményedik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Ézsaiás vagy netán maga Isten óhaj­totta volna ezt a végkifejletet. Ellenkezőleg! Az egész Biblia nem más, mint Isten hívása az emberekhez azon dolgok megcselekvésére, amelyekre Ézsaiás is felszólította a népet; de mint tudjuk, sokan nem engedelmeskedtek.

Manapság mennyiben más a helyzet? Mennyiben különbözünk az Ézsaiás korában élt emberektől? Miközben nem nagyon tehetünk arról, hogy mások milyenek, hogyan állunk mi magunk? Mi módon bizonyosodhatunk meg arról, hogy nem esünk ugyanabba a lelki csapdába, mint azok, akikről Ézsaiás írt?

Ézsaiás küldetése messze meghaladta Júda megreformálását. Olyan látomást is kapott Jeruzsálemről, amelyben a város fényforrásként áll a hegyen, mintegy bizonyságul minden nemzetnek az egy igaz Istenről és parancsolatairól:

„…erősen fog állani az Úr házának hegye…, és özönleni fognak hozzá minden pogányok” (Ézs 2:2).

Hogyan látjuk saját szerepünket abban, hogy Isten üzenetét eljuttassuk az egész világra (lásd Jel 14:6)?

    _____________________________________________________________

Milyen feladat betöltésére szólítja fel Isten Júdát Ézs 42:6-7 verseiben? Miként látjuk önmagunkat ma ebben a szerepben?

    _____________________________________________________________

Hogy vonatkozik Ézs 49:6 az adventistákra?

    _____________________________________________________________

Egyházunk csak az 1860-as évek vége táján ismerte fel, hogy küldetést kell betöltenie más országok felé is. A korai adventisták úgy értették az evangéliumi megbízólevelet, hogy annak hatálya csupán az Észak-Amerikában élő ember­csoportokra terjed ki. Az amerikai társadalomban számos kultúra élt együtt, és a korai adventisták úgy gondolkodtak, hogy nem kell kimozdulniuk az országból, úgy is elérnek minden nemzetet, ágazatot, nyelvet és népet. Arthur Spalding azt fejtegeti, hogy a korai adventisták számára „megnyugtató érvelés” volt az, hogy küldetésük csupán Észak-Amerikára vonatkozik. (Lásd Arthur Whitefield Spalding: Origin and History of Seventh-day Adventists. Washing­ton, D. C., 1962, Review and Herald. 2. köt. 193. old.)

A fiatal egyház azonban kevéssel ezután felismerte, hogy eladdig túlságosan is korlátolt látásmóddal bírt. Elindultak tehát gyülekezeteket alapítani Ázsiában, Afrikában, Európában, Polinéziában és majdan az egész világon. Ebből a munkából most már így vagy úgy mindnyájan, egyénenként is kivehetjük a részünket.

Mely módszerekkel tehetünk többet azért, hogy az üdvösség jó híre eljusson az egész világra (lásd ApCsel 13:47)?

Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1981, H. N. Adventista Egy­ház. „Ésaiás elhívása” c. fejezet, 191–195. old.

„Isten ígérete, amely szerint Izráellel szándéka végül megvalósul, bátorságot öntött Ésaiás szívébe. Mit számít, ha földi hatalmak felsorakoznak Júda ellen? Mit számít, ha az Úr követe ellenállásba és visszautasításba ütközik? Ésaiás látta a Királyt, a seregek Urát! Hallotta a szeráfok énekét: '…teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!' (Ésa 6:3). Ígéretet kapott arra, hogy a bűnbe süllyedt Izráelnek küldött mennyei üzenetet a Szentlélek meggyőző ereje fogja kísérni. És a próféta felbátorodott a reá váró munka elvégzésére. E látomás emlékét vitte magával hosszú és fáradságos szolgálatán végig. Hatvan éven át – vagy még tovább is – a reménység prófétájaként állt Júda fiai előtt, és egyre határozottabban bontakoztatta ki az egyház győzelméről mondott jövendöléseit” ( i. m. 195. old.).

„A próféta nem hiába buzdította Júdát, hogy tekintsen fel az élő Istenhez, és fogadja el, amit irgalmasan felkínál. Akik komolyan megfogadták az intést, elfordultak bálványaiktól, hogy Jahvét imádják. Meglátták Alkotójuk szeretetét, kegyelmét és gondoskodó könyörületességét. A Júda történelmében bekövetkező sötét napokban, amikor csak egy maradék maradt meg az országban, a próféta beszéde még mindig gyümölcsözött. Igazi reformációt hozott. 'Ama napon – nyilatkoztatta ki Ésaiás – Teremtőjére tekint az ember, és szemei Izráel Szentjére néznek; és nem tekint az oltárokra, kezeinek alkotmányára, és amiket ujjai csináltak, nem nézi azokat, a berkeket és a nap-oszlopokat' (Ésa 17:7-8)” (i. m. 200. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

Miért van az, hogy egy próféta sem népszerű? Képzeljük el, hogy Ézsaiás újra életre kel, és az adventista egyházban folytatja prófétai működését! Mi mindenről kellene beszélnie? Vajon más lenne az üzenete, mint akkor volt? Miként gondolkodunk Ellen G. White­ról? Nem lehet, hogy sokan közülünk ugyanúgy viszonyulunk hozzá, mint ahogy Izráelben tekintettek saját prófétáikra?

ÖSSZEFOGLALÁS: Ézsaiás próféta elfogadott Istentől egy küldetést, ami népszerűtlennek és számos tekintetben eredménytelennek ígérkezett. Olyan misszió volt ez, amelynek végén kettéfűrészelték. Szolgálata révén mégis sokak élete változott meg – szavainak ereje pedig mindmáig hat.

AKIK TERHEKET HORDOZNAK…

„Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad, és nem engedi, hogy valamikor ingadozzék az igaz” (Zsolt 55:23).

„A munkavégzés alázatos köreit róva a leggyengébb, a legegyszerűbb emberek is lehetnek Isten munkatársai, és érezhetik jelenlétének, megtartó kegyelmének vigasztalását. Ne fárasszák ki magukat túlzott aggodalommal és szükségtelen gondokkal. Végezzék munkájukat napról napra, hűségesen teljesítve a feladatot, amit Isten gondviselése kijelöl, és Ő majd gondoskodik róluk…

Az Úr gondoskodása kiterjed minden teremtményére. Mindannyiukat szereti, nem tesz különbséget, csak annyiban, hogy a legnagyobb együttérzéssel figyeli azokat, akiknek az élet legnagyobb terheit kell viselniük

Tárd Isten elé mindazt, amire szükséged van, minden örömödet, bánatodat, gondodat és félelmedet. Őt nem terheli meg, nem fárasztja el. Ő az, aki számon tartja hajszálainkat, nem közömbös aziránt, amire gyermekeinek szüksége van… Vigyél elé mindent, amit nem értesz. Semmi nem lehet túl nehéz neki, aki világokat tart fenn. Ő irányítja a világegyetem minden ügyét. Semmit nem tart túlságosan jelentéktelennek ahhoz, hogy észrevegye, ami egy kicsit is megzavarja a békességünket. Nincs az életünknek olyan fejezete, amely túl sötét lenne ahhoz, hogy elolvassa; nincs olyan rejtély, amit meg ne tudna oldani. Nem zúdulhat nehézség legkisebb gyermekére, nem bántja aggodalom az embert, nem hagyja el sem örömujjongás, sem őszinte ima az ajkainkat úgy, hogy mennyei Atyánk ne kísérné figyelemmel, vagy amit ne mély érdeklődéssel követne nyomon. ’Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket’ (Zsolt 147:3). Olyan határozott és olyan teljes a kapcsolat Isten és minden ember között, mintha rajta kívül nem lenne a világon más, akit figyelemmel kísérne, nem lenne, akiért szeretett Fiát odaadta.

Az Úr nem terheli le az embert olyan nehéz terhekkel, amit már nem tudnánk elviselni. Minden súlyt mérlegre tesz, mielőtt engedi, hogy azoknak a szívére nehezedjen, akik a munkatársai. Szerető mennyei Atyánk ezt mondja minden munkásának: ’Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad, és nem engedi, hogy valamikor ingadozzék az igaz’ (Zsolt 55:23). Higgye el mindenki, aki terheket hordoz, hogy Ő viszi majd minden terhét, kicsit és nagyot egyaránt” (Ellen G. White: God's Amazing Grace. 115. old.).