tanítói melléklet

Bármennyire is furcsán hangzik, A jó pásztor címet viseli az a 2006-ban készült mozifilm, amelynek képzeletbeli amerikai fõhõse segédkezik a CIA megszervezésében. Ez a kémszervezet az Egyesült Államok és a volt Szovjetunió közötti hidegháború idején volt mûködése csúcsán. A fõszereplõ életét átszövi az igazság és a ködösítés, a rejtõzködés és az ámítás, természetesen drámával bõségesen fûszerezve.

Ha viszont cselszövésben, várakozásban és izgalmakban gazdag életútra vagyunk kíváncsiak, nem kell tovább keresgélni, elég, ha Fülöpre gondolunk, akit az átlagos templomba járó jeruzsálemi hívõk közül választottak ki. Elõször csak az ételek felszolgálásában segédkezett, majd az élet kenyerét törte meg mások számára. Szolgálata során járt sivatagban, elvitték Afrikába, sõt még az “érinthetetlen” Samária földjére is eljutott. Fülöp tehát sok helyen megfordult, hogy reményt és támaszt nyújtson a rászorulóknak. A Szentlélek Isten volt a tevékeny társa, és az eredmény valóban magáért beszélt.

Fülöp jó pásztora lett mindenkinek, akit szolgált, de természetesen nem léphetett Jézus, az isteni “Jó Pásztor” helyébe. Nekünk is törekednünk kell, hogy Fülöphöz hasonló készséggel fogjunk új és nehezebb feladatokhoz! Sok-sok ember várja még az evangélium örömhírét!

Talán láttunk a tévében olyasmit, hogy egy “prédikátor” vagy “gyógyító” elment egy városba, és a gondosan megszervezett összejövetel során súlyos betegeket “gyógyított meg”. Ám a látványos események után nem sokkal a “gyógyult betegek” a legjobb esetben is azt tapasztalták, hogy a hatás csupán átmeneti volt.

Amikor az Úr lelki ajándékot ad, azzal meghatározott célja van – nem a látszat kedvéért cselekszik. Fülöp esetében az evangélium hirdetése volt az elsõdleges szempont, a különbözõ jelek és csodák pedig alátámasztották a korai egyház üzenetét. Isten ma is gondoskodik azokról, akiket elhív; mindig az adott feladatnak megfelelõ ajándékokat biztosítja.

Gondold át: Fülöp odaadó szolgálattal és Isten tiszteletével készült fel az Úr hívására és az azzal járó ajándékok elfogadására. Mi mit tehetünk annak érdekében, hogy alkalmasnak találtassunk az elhívásra? Hogyan lehetünk mások segítségére a felkészülésben?

Gondold át: Fülöpre teljesen újfajta feladat hárult az egyházon belül: A gyülekezet növekedése következtében a diakónusi szolgálatot kellett ellátnia. Hogyan változnak a feladatkörök is egyre növekvõ és fejlõdõ egyházunkban?

Alig tíz évvel annak a kis közösségnek a megalakulása után, amelybõl késõbb a Hetednapi Adventista Egyház szervezõdött, már nyilvánvalóvá vált, hogy a hívõ fiataloknak és az idõsebbeknek is továbbképzésre van szükségük Isten dolgait illetõen; nem elég csupán szép prédikációkat és elõadásokat hallgatni.

“1853-ban, alig néhány évvel azután, hogy megalapították az elsõ szombatünneplõ adventista közösséget a Washington állambeli New Hampshire-ben, James White, az Adventista Egyház egyik alapító tagja megszervezte az elsõ, állandó szombatiskolát Rochesterben, New York államban” – olvasható az Adventist News Network 2003. szeptember 30-i kiadásában “A 150 éves szombatiskola ünnepe az elindulás helyszínén” címû cikkben.

Gondold át: Találkozunk olyan újító gondolattal, amit érdemes lenne fontolóra venni, mert megkönnyítené a gyülekezeti, illetve egyháztagok együttmûködését?

Korábban már tanultunk Fülöp felkészülésérõl a szolgálatra, ami ugyan nem nevezhetõ tudatosnak, hiszen Fülöp nem járhatott az “õskeresztény egyház misszióiskolájára”, végül mégis alkalmassá vált a munkára. Ez az igeszakasz arról tanúskodik, milyen készséges eszköz volt az Úr kezében, amikor Isten jónak látta felfedni a keresztény hit gazdagságát egy köztiszteletnek örvendõ állami tisztségviselõ elõtt, akin keresztül azután egy egész nép megismerhette az igazságot!

Mi volt az a “mag”, amelybõl végül egy új egyházi tisztség “fejlõdött ki”, és ami miatt szükségessé vált, hogy egy vezetõ álljon az új mozgalom élére? Hogyan alkalmazhatjuk az akkor történteket a mi korunkra is? Mely téren lehet szükség a mi ötleteinkre és segítségünkre is?

Fülöp élettörténetében természetfeletti eseményekrõl is olvashatunk. Csodák ma is történnek szerte a világon, amikor egyházunk tagjai nap mint nap Isten evangéliumának jó hírét viszik az embereknek. Milyen csodáknak lehettünk mi a tanúi?

Csupán a lelkész feladata a szolgálat? Vagy a gyülekezeti véné? Esetleg egy megválasztott munkacsoporté? Netalán a szolgálat a bizonyságtevéssel együtt minden egyháztag kötelessége volna? Hogyan tudjuk eredménnyel szolgálni a többi embert és a közösségünket?

Fülöp szolgálat közben készült fel a küldetésre. Amikor elérkezett a megfelelõ alkalom, a Szentlélek Isten kiválasztotta és lelki ajándékokkal látta el. Hogy válhat a mi szolgálatunk is olyan értékessé, mint amit Fülöp végzett? Melyik az a terület, ahol a leginkább tudunk segíteni másoknak?

Nagyszerû, ha kitûzünk egy célt, és igyekszünk elérni azt, mert szeretnénk javítani az életkörülményeinken. Erre való a tanulás és a szorgalom. Ám közben ne feledkezzünk el a segítségnyújtásról – akár tanáccsal akár tettekkel! Ahogy mondani szokták: “az embereket csak akkor kezdi érdekelni, hogy mennyi mindent tudunk, amikor látják, hogy odafigyelünk rájuk!”

Fülöp magával ragadó, izgalmas és csodákban gazdag élettörténete ellenére sem gyakran jut eszünkbe, amikor a hithõsökre gondolunk. Nem származott királyi családból, nem gyõzött le óriásokat, és egyetlen újszövetségi könyv sem viseli a nevét. Mégis, az Úr hatalmas küldetést bízhat ilyen átlagos emberekre is, mint Fülöp. Nem Pétert, Jakabot vagy Pált küldte Etiópia egyik legfõbb tisztségviselõjéhez Isten, hanem a Fülöp nevû “diakónust” vagyis “szolgát”!

Gondold át: “Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erõtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erõseket” (1Kor 1:26-27).

A Hetednapi Adventista Egyház alapító tagjai nem tartoztak a társadalom kiválóságai és hatalmasságai közé. Akkoriban Ellen White alig múlt húsz éves; férje, James vándortanító volt; Joseph Bates pedig nyugalmazott tengerészként élte mindennapjait. Mégis õk voltak azok, akik azért kutatták hatalmas lelkesedéssel az Úr akaratát, mert szerettek volna parancsainak engedelmeskedni. A nevükhöz fûzõdõ mozgalom igen gyorsan és rendkívüli mértékben kiszélesedett, ami annak volt köszönhetõ, hogy már a legelején is készséggel fogadták az isteni tanítást, igyekeztek minden téren alárendelni magukat az Úr vezetésének.

Õk még nem lehettek tanúi a mai viszonyoknak, amikor már szinte a világ minden táján találunk adventista gyülekezeteket. Egyházunknak egy 2006os felmérés szerint kb. 15 millió megkeresztelt tagja van, akikkel együtt még legalább 10 millióan, egyházunk barátai dicsõítik szombatonként az Urat. Világszerte elismert iskolákat, fõiskolákat, egyetemeket és kórházakat mûködtet az egyház, pedig az egész mozgalom csupán egy csapat “átlagember” kezdeményezésével indult, akik Isten Igéje mellett kötelezték el magukat. Gondoljuk csak el, hová vezethet, ha mi is így követjük az Urat!