SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Lukács 8:41-55; János 4:1-40; Apostolok cselekedetei 16:14-16; 18:1-3, 24-28; Róma 16:3-5

„Minek okáért mondom néked: Néki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret” (Lk 7:47).

KULCSGONDOLAT: Habár a nőknek többnyire háttérszerep jutott, az Újszövetség bemutatja, hogy alaposan kivették részüket az egyház küldetésének teljesítéséből.

A nők kulcsszerepet töltenek be a bibliai történelemben. Jó és rossz királynők, igaz lelkű hajadonok, imádkozó anyák, erős vezetők, befolyással bíró feleségek, nagylelkű adakozók, kéjnők, próféták, diakonisszák, szíves vendéglátók, Jézus hűséges támogatói és barátai kerültek ki közülük. Egyes történetekben, mint például Eszterében és Debóráéban, nők állnak a középpontban. A Biblia széles palettáján végigkövethetjük, ahogy a küldetéssel bíró asszonyok a legkülönbözőbb úton-módon vitték előbbre Isten országa ügyét.

Az Újszövetségben is számos példát láthatunk arra, hogyan bánt Jézus a nőkkel. Sok nő követte, és anyagilag támogatta Jézust (Lk 8:1-3), miközben mások gondoskodtak szükségleteiről (Mk 15:41). Többször is olvashatunk arról, hogy Jézus külön szolgálatot végzett értük. Amikor halála idején tanítványai közül többen is magára hagyták, az asszonyok hívek maradtak, és elkísérték egészen a keresztig. Asszonyok voltak feltámadásának első tanúi is.

Abban a társadalomban, amelyben Jézus élt és munkálkodott, a nők jórészt ki voltak zárva a közéletből. A szombati istentiszteleteken puszta szemlélők lehettek, nem pedig résztvevők. Csakúgy, mint a pogányoknak, a nők számára is külön ki volt jelölve egy külső udvar a zsinagógában, ahol tartózkodniuk kellett. Ennek helye, jellemző módon, a férfiak udvara alatt volt. A férfiaknak meg volt határozva, mennyit szólhattak nyilvánosság előtt egy asszonyhoz, még ha az az asszony tulajdon feleségük volt is. Az asszonyoknak nem volt megengedett a Tóra tanulmányozása; mi több, hozzá sem nyúlhattak a Szentíráshoz, nehogy megfertőzzék azt.

Jézus másképp közelítette meg a dolgokat. A nőket szeretett gyermekeinek tartotta, csakúgy, mint a férfiakat. Ugyanúgy meghalt értük is, mint a férfiakért. Habár a korabeli rabbiknak nem volt szabad nőket tanítani, Jézus örömmel tanította őket. Lázár húga, Mária egy alkalommal a Mester lábánál ült, mint egy kisdiák (Lk 10:38-42).

A nőkkel szembeni előítélet és megkülönböztetés az élet minden területére kiterjedt. A férfiaknak szabad volt elválniuk a feleségüktől, akár a legapróbb semmiségekért is, ám a nők nem válhattak el férjüktől, még a legsúlyosabb sérelem esetén sem. Jézus szigorú szavakkal illette a válás akkori gyakorlatát, amely mint valami férfi által birtokolt tárgyat kezelte a nőt (Mt 19:3-8).

Lukács evangéliuma szerint Jézus többszörösen áthágta a ceremóniális értelemben tisztátalannak bélyegzett nőkkel való érintkezés törvényét. Megérintett egy halott leányt, és visszahozta az életbe (8:41-42, 49-55); máskor egy vérfolyásos asszony megérinthette (8:43-48); végül megengedte egy rossz hírű asszonynak, hogy megmossa a lábát (7:37-39). Olvassuk el ezeket a beszámolókat! Milyen alapelvek vezérelték Jézust, hogy megszegje e szabályokat? Hogyan alkalmazhatók ezek az alapelvek napjainkban?

    _____________________________________________________________

Földi szolgálata alatt Jézus ledöntött földi és emberi korlátokat. Ahogy Pál apostol mondta: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3:28).

Ápolunk-e előítéleteket még mindig bizonyos csoportokkal szemben? Melyek ezek? Miért kell felülemelkednünk ezeken?

A zsidók és a samaritánusok ellentétének története hosszú és keserű volt. (A történelmi gyökereket megismerhetjük 2Kir 17:24-41-bõl.) Amikor a zsidó száműzöttek hazatértek Babilonból, és újjá akarták építeni Jeruzsálemet és a falakat, a samaritánusok megpróbálták megakasztani őket a munkájukban (lásd Ezsdr 4:7-22 és Neh 4:1-5). Az ehhez hasonló összetűzések, valamint a templom igazi helye felett folytatott vita felszította a gyűlöletet a két csoport között. Egy alkalommal hallgatói közül néhányan azzal próbálták Jézust megsérteni, hogy démonoktól megszállottnak és samaritánusnak nevezték (Jn 8:48).

A legegyenesebb és leggyorsabb út a déli országrészben fekvő Jeruzsálem és az északi Galilea között Samárián vezetett keresztül. Ennek ellenére az emberek gyakran inkább a Samáriát elkerülő utat választották – vállalva a nagyobb távolságból adódó kényelmetlenséget –, csak hogy elkerüljék ősi, ádáz ellenségeik földjét.

Mit mondanak a következő igeszakaszok arról, hogyan viszonyult Krisztus a samaritánusokhoz: Lk 9:51-56; 10:30-37; 17:11-19? Mit üzen Krisztus példája arra vonatkozóan, miként kell viseltetnünk azok iránt, akiket a saját kultúránkhoz tartozók hagyományosan megvetnek?

    _____________________________________________________________

Az evangéliumi írók többször számolnak be arról, hogy Jézus a Samárián keresztül vezető egyenes útvonalon haladt át. Egyszer, amint épp Júdeából Galileába igyekezett, egy Sikár nevű samáriai városban tartott pihenőt. Sikár arról volt nevezetes, hogy itt állt Jákób kútja, s közel feküdt a Garizim-hegyhez, a samaritánusok szent helyéhez, a templomuk hegyéhez. Itt került sor a Megváltó nevezetes beszélgetésére a samaritánus – nem is férfivel, hanem – asszonnyal (lásd János 4. fej.).

Az asszony legnagyobb meglepetésére Jézus megkérdezte tőle, nem húzna-e számára is egy kis vizet. A kérés megdöbbentette; ugyanis Jézus zsidó volt, ő pedig samaritánus, ráadásul nő! Amikor Jézus szóba elegyedett a samáriai nővel, számos kulturális tilalmat szegett meg. János apostol megemlíti, hogy a visszatérő tanítványok „csodálkozának, hogy asszonnyal beszélt” (Jn 4:27). Nem tartották helyesnek, hogy egy férfit, aki ráadásul vallási tanító, asszonnyal beszélgetve lássanak nyilvánosan – kivált, ha az az asszony samaritánus.

Olvassuk el Jézus és az asszony találkozásának történetét Jn 4:1-40 szakaszában! Milyen módon kapcsolja Jézus a nő mindennapi életét és körülményeit ahhoz a lelki igazsághoz, amiről beszélni akart? Más szóval: hogyan épített lelki hidat vele?

    ________________________________________________________

Az asszony annyira felindult azon, amit látott és hallott, hogy a vödrökről is megfeledkezve visszarohant a városba (Jn 4:28). Találkozott a Messiással, és ezt a jó hírt meg kellett osztania másokkal is.

Bizonyságtétele első részében meghívta szomszédait, ismerőseit, hogy ők is találkozzanak az Emberrel, aki ismerte élete történetét (29. vers). Lám, egy egyszerű, ám klasszikus igazság a bizonyságtételről! Missziónk nem az emberek megtérítésében áll. Feladatunk a mag vetése, s az, hogy az embereket Jézushoz vezessük. Ezután már a Szentlélek végzi az emberek megtérítését. Így azok is, akik az asszony hívására találkoztak Jézussal, később bizonyságot tettek róla:

„Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus” (Jn 4:42).

A samáriai nő bizonyságtételének második része egy kérdés: „Nem ez-é a Krisztus?” (29. vers). A szavak sorrendje, ahogy az a görög eredetiben előttünk áll, azt sugallja, hogy a válasz tagadó. Ily módon a kérdése betű szerint: „Ugye, ez nem lehet a Messiás?”, illetve: „Ugye, ez nem a Krisztus?”. Még az asszony sem volt száz százalékig bizonyos abban, hogy Jézus a Messiás, vagy – és ez tűnik valószínűbbnek – talán igyekezett szelíden „beadagolni” a hírt az embereknek, akik netán ellenségesek lettek volna iránta, ha egy ilyen dolgot határozottan kijelent.

Számos tanulság meríthető ebből az elbeszélésből. Fontos tény: viselkedésével Jézus egyértelműen szakított kora hagyományaival, és bizonyságot tett, nem egyszerűen egy asszonynak, hanem egy samaritánus asszonynak, akit azután az evangélium hírvivőjeként, evangélistaként felhasználhatott.

Jézus egy samaritánust, egy asszonyt, ráadásul közülük is egy erkölcsileg erősen kifogásolható múltú nőt használt fel arra, hogy bizonyságot tegyen róla. Mintha szántszándékkal ment volna szembe kora minden tabujával és előítéletével. Milyen tanulságot vonhatunk le példájából, akár képesítést szereztünk az Úrért végzendő munkára, akár nem?

Az Apostolok cselekedeteiben és Pál leveleiben keresztül-kasul találkozhatunk olyan részekkel, amelyekben a nőkről úgy történik említés, mint akik jelentős szerepet töltöttek be az őskeresztény egyházban. A korai keresztények nem templomokban tartottak istentiszteletet, hanem a hívők otthonaiban gyűltek össze, gyakran épp egy étkezőasztal körül. Ezen otthonok némelyike nőké volt. Említhetnénk közülük Lídiát, az üzletasszonyt, aki bíborkereskedelemmel foglalkozott. Pál, Silás, Timóteus és Lukács a macedóniai Filippiben találkozott vele, amikor az egybegyűlt asszonyok csoportjával egy folyó mellett tartották szombati istentiszteletüket.

Olvassuk el ApCsel 16:14-16 verseit! Milyen szerepben láthatjuk itt Lídiát?

    ________________________________________________________

Milyen gazdag történet húzódhat meg e néhány szó mögött! Két mondatból tudjuk meg, hogy Lídia elfogadta Jézust, egész háznépének bizonyságot tett új hitéről, velük együtt megkeresztelkedett, majd kitárta otthona ajtaját az apostolok előtt. Lídia az első európai hívő, akiről a Biblia említést tesz, háza pedig bázisként szolgált, ahonnan az apostolok elindultak prédikálni a környező vidékre.

Olvassuk el ApCsel 18:1-3 és 24-28 szakaszát, továbbá Róm 16:3-5 és 1Kor 16:19 igéit! Mit tárnak fel arról, hogyan tudta az Úr felhasználni a szolgálatban Prisczillát?

    ________________________________________________________

Miután egy kevés időt Korinthusban töltöttek, Pál elhajózott Szíriába, ahová elkísérte őt Prisczilla és Akvila. Ez a házaspár itt befogadott a házába egy Apollós nevű zsidó férfit, aki „már tanítást kapott az Úr útjáról”, és ők „még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját” (ApCsel 18:24-26, új prot. ford.). Apollós később nagy segítségére volt az akhájai gyülekezetnek (27-28. vers).

Figyeljük meg még egyszer Róm 16:3-5 igéit! Pál köszönetet mond Prisczillának és férjének. Nyilvánvaló, hogy kiemelkedő szerep hárult rá, amit Pál szeretett volna elismerni. Lehet, hogy nagyobb lelki érzékenységre van szükségünk, és jobban ki kellene fejeznünk megbecsülésünket a nők iránt, akármi is legyen munkájuk a műben?

Habár a társadalmi szokások és elvárások korlátok közé szorították őket, a korai keresztény egyházban sok nő tüntette ki magát szolgálatnak szentelt életé­vel. A Biblia ritkán írja le részletesen a történeteket, az azonban egyértelmű, hogy a nők tevékeny szerepet vállaltak az egyház missziójában.

Milyen fontos alapelvet ismerhetünk fel ApCsel 21:9 rövid versében?

    ________________________________________________________

    ________________________________________________________

Pál a római gyülekezethez küldött soraiban egy Fébé nevű asszonyt ajánlott a figyelmükbe, és a „nénénk” megszólítással emlegette őt (Róm 16:1). Fébé a kenkhreai gyülekezet tagja volt. Kenkhrea kikötőváros volt, néhány mérföldre Korinthustól. Pál „a gyülekezet szolgálója”-ként (1. vers) jellemzi Fébét. Az apostol gyakran használja írásaiban a görög diakonosz szót, amit néha „szolgá”-nak, néha „diakónus”-nak fordítanak. Akármelyik is a helyes kifejezés, a szó jelentése az, hogy Fébé olyan személy volt, aki szolgálta a gyülekezetet. Pál így folytatja: „Mert ő is sokaknak pártfogója volt, nékem magamnak is” (2. vers).

Az újszövetségi asszonyok közül többen is jócselekedeteikről ismeretesek. Olvassuk el a következő igerészleteket: ApCsel 9:36; Róm 16:7, 12; Fil 4:2-3; Filemon 2! Mire következtethetünk példájuk és a már korábban vizsgált bibliai esetek alapján arra nézve, hogy a kereszténység korai időszakában milyen sokféle feladatot láttak el a nők?

    ________________________________________________________

    ________________________________________________________

A nők nem csupán a háttérben töltöttek be fontos szerepet azzal, ahogy támogatták az ősegyházat. Úgy tűnik, sokan vezető helyet foglaltak el az élvonalban, vitték másoknak a jó hírt. Vitán felül áll, hogy az evangélium záró munkájában, amikor a három angyal üzenetét „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” (Jel 14:6) el kell juttatni, továbbra is jelentős feladat hárul a nőkre.

Akár férfiak vagyunk, akár nők, mi a legalkalmasabb útja-módja lelki adományaink felhasználásának a szolgálat és a misszió munkájában?

„Jákób kútjánál a samáriai asszony Jézussal beszélgetett, és mihelyt megtalálta Jézust, azonnal másokat is hozzá vezetett. Sokkal eredményesebb misszionáriusnak bizonyult, mint Jézus tanítványai, akik semmi biztatót nem láttak Samáriában. Ők valami nagy feladatról álmodoztak, ami majd később fog kínálkozni, és nem vették észre, hogy a termés körülöttük betakarításra vár. Az általuk megvetett asszony hívására pedig – aki azonnal továbbadta a világosságot honfitársainak – egy egész város kijött Jézushoz, hogy meghallgassa Őt” (Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 61. old.).

„Az Úr munkát bízott mind a nőkre, mind a férfiakra. Nagyszerű munkát végezhetnek el Istenért, ha készek előbb Krisztus iskolájában elsajátítani a szelídség becses, mindenek felett fontos leckéjét. Nem egyszerűen a nevét kell viselniük Krisztusnak, hanem a lelkületével is bírniuk kell” (Ellen G. White cikke, North Pacific Union Gleaner, 1907. december 4.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.         A világ bizonyos részein nők ritkán töltenek be vezetői tisztet az egyházban. Ezt sokan azzal intézik el, hogy ez csak kultúrával járó probléma; mások erkölcsi kérdésnek tekintik. Mikor válnak erkölcsi kérdések a szokásokból és a kultúrából fakadó problémákból?

2.         Ellen G. White azt fejtegeti, hogy az asszony a kútnál hatékonyabb misszionáriusnak bizonyult, mint Jézus tanítványai. Milyen különleges erőforrással tudnak a nők hozzájárulni az egyház missziójához? Anélkül, hogy túlságosan is belemennénk a nők felszentelésének vitatott tárgykörébe, hogyan bízhatnánk meg feladatokkal, és hogyan erősíthetnénk azokat a nőket, akik mozgalmunk és üzenetünk terjesztéséből alaposan kiveszik részüket?

3.         Beszélgessünk a csoportban Jézusról és a samaritánus asszonyról! Helyezzük át ezt a történetet saját kultúránk keretei közé! Képzeljük el, hogy Jézus készségesen szolgál valakinek, akit a kultúránkban lenéznek és győlölnek; valakinek, akivel sokan még szóba sem állnának! Mit tanulhatunk ebből a példából arra nézve, miben is áll valójában az evangélium hirdetésére szóló megbízatás?

ÖSSZEFOGLALÁS: A nők az Újszövetségben többnyire amolyan háttér­szerepben tűnnek fel. Mindazonáltal Jézus és Pál apostol gyakran szólt elismerőleg a nőkről, éspedig szeretetbõl és irgalmasságból fakadó tetteik miatt, azért, mert előre vitték az egyház misszióját.

GYÖKERESTŐL TÉPJÜK KI AZ ÖNZÉST

 „Mindenekelőtt oltalmazzátok meg magatokat a farizeusok kovászától, mely a képmutatás” (Lk 12:1).

„A farizeusok képmutatása abból fakadt, hogy csak önmagukkal törődtek. Az volt életük célja, hogy önmaguknak keressék a dicsőséget… Még a tanítványok is, akik Jézusért látszólag mindent elhagytak, a szívükben továbbra is nagy dolgokat óhajtottak maguknak… Az önzés lelkülete

– mint a kovász, ha teret nyer, romlást okoz – ha ápoljuk magunkban, alelkünket beszennyezi és tönkreteszi. Mennyire elterjedt ez a rejtett, megtévesztő bűn az Úr követői között ma, éppúgy, mint a régi időkben volt! Milyen gyakran mérgezi a Krisztusért végzett szolgálatunkat és az egymással való kapcsolatunkat az a titkos vágy, hogy önmagunkat emeljük ki!… Figyelmeztető szavait Krisztus saját tanítványainak mondta: ’Mindenekelőtt oltalmazzátok meg magatokat a farizeusok kovászától’ (Lk 12:1)… Csakis Isten hatalma képes kiűzni az önzést és a képmutatást!

Amikor Júdás csatlakozott a tanítványokhoz, nem maradt érzéketlen Krisztus jellemének szépsége iránt. Érezte az isteni erő befolyását, ami a Megváltóhoz vonzotta az embereket… A Megváltó olvasott Júdás szívében; tudta, hogy a gonoszságnak milyen mélységébe süllyed bele, ha Isten kegyelme nem menti meg. Amikor tanítványának fogadta ezt az embert, oda helyezte, ahol napról napra kapcsolatba kerülhet önzetlen szeretetének áradatával. Ha Júdás kitárja szívét Krisztus előtt, isteni kegyelem űzte volna ki onnan az önzés démonját, és még ő is lehetett volna Isten országának polgára.

Krisztus méltóságához egyetlen emberé sem fogható; Ő mégis lehajolt, hogy a legméltatlanabb feladatot is elvégezze… Krisztus adta az igazi alázat példáját. Nem bízta ezt az óriási feladatot az emberre. Olyan nagy fontosságot tulajdonított ennek, hogy Ő maga, aki Istennel egyenlő, a tanítványok szolgájaként cselekedett. Amíg a tanítványok a legmagasabb helyért vetekedtek, Ő, aki előtt minden térd meghajol, akinek a dicsőség angyalai megtiszteltetésnek veszik, hogy szolgálhatnak, lehajolt, hogy megmossa azok lábát, akik Úrnak szólították Őt. Árulója lábát is megmosta… Egész életét a szolgálat törvénye alatt élte. Mindenkinek szolgált, mindenkinek segítségére volt. Így életével valósította meg Isten törvényét, és saját példájával mutatta be, hogyan kell nekünk is betartanunk ezt” (Ellen G. White: God's Amazing Grace. 105. old.).