Tanítványság a gyakorlatban

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 14:14; 15:32; 20:34; Márk 1:41;

Lukács 6:12-13; 16:19-31; 17:4-5; 18:9-14; Kolossé 1:14;

1Timóteus 5:16

„Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok” (Mt 10:8).

A negyedév során megfigyelhettük, hogyan hívta el Jézus tanítványait, azok hogy követték Őt, sajátították el tanításait, valamint az általa képviselt új gondolkodásmódot és engedelmeskedtek szavának. Mindent biztosított számunkra, amire tanítványaiként szükségünk lehet.

Ezen a héten nagyvonalakban felelevenítjük a negyedév során tanultakat. Megvizsgálunk néhány olyan jellemvonást, témakört és a gyakorlati hitéletből vett mintát, amelyek révén Jézus példát mutatott követőinek. Ezek olyan tényezők, amelyek – egyebek között – megalapozzák tanítványi szolgálatunkat. Ez azért igen fontos, mert szükségünk van jó példákra ahhoz, hogy helyesen tudjuk követni Jézust a XXI. században.

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Milyen szerepe legyen az együttérzésnek és a megbocsátásnak a tanítványok életében és szolgálatában? Az Úr példáját követve hogyan viszonyuljunk a kitaszított, társadalmilag kirekesztett és a más nemzetiségbeli emberekhez? Mennyire lényeges az egyház szerepe a tanítványok munkájában? Mit tanulhatunk Jézustól az ima fontosságát illetően?

Amikor Jézus emberi testben járt, kimutatta részvétét, sőt néha szánalmát az emberek iránt (lásd Mt 14:14; 15:32; 20:34; Mk 1:41; 6:34; Lk 7:13). Bizonyos versek a „megszán”, „szánakozik”, „könyörületességre indul”, „megkönyörül” kifejezésekkel élnek. A leginkább „könyörületesség”-nek vagy „szánakozás”-nak fordított görög szó arra utal, amikor valakit mélyen megindít egy másik ember helyzete. Ha nekünk, bűnös, kemény és önző embereknek megesik a szívünk másokon, mennyivel mélyebben érintheti Isten bűntelen Fiát a szenvedő emberiség állapota!

Olvassuk el a fent megjelölt bibliaszövegeket! Milyen helyzetben voltak az emberek, akiket Jézus megszánt? Miért olyan fontos, hogy Krisztus követői ilyen együttérzést tanúsítsanak?

    ___________________________________________________________________

    ___________________________________________________________________

Jézus nemcsak együttérzését nyilvánította ki, hanem meg is bocsátott a bűnösöknek. Követői újra és újra tanúi lehettek annak, milyen sok embernek bocsátja meg a bűnét Jézus. Látták, hogyan viszonyult Simonhoz, aki leprából gyógyult meg, és aki olyan lekezelően bánt Máriával (Lk 7:36-50). Azt is halhatták, amikor Jézus fenn a kereszten imádkozott azért, hogy az Atya megbocsásson ellenségeinek (Lk 23:34). Péter szintén tapasztalta Jézus megbocsátó erejét, mégpedig igen különleges módon. Amikor elfogták az Urat, ő is elmenekült. Később, amikor megkérdezték, háromszor is letagadta, hogy ismeri Jézust. Az Úr mégis megbocsátott neki, és a többi tanítvány jelenlétében megújította vele a szövetségét (Jn 21:15-17).

Milyen szerepet kapjon a megbocsátás tanítványi életünkben és abban a szolgálatban, amelynek révén másokat az Úrhoz vezetünk (lásd Lk 17:3-5; Ef 1:7; 4:32; Kol 1:14)?

    ___________________________________________________________________

    ___________________________________________________________________

Istenünk könyörületességre hajló Úr, ezért döntött úgy, hogy megment bűneink fogságából, és megbocsátja azt, ami különben örök kárhozatra juttatna. A tanítványoknak feltétlenül meg kell őrizni szívükben az együttérzést és a megbocsátó lelkületet, hiszen mi indíthatna jobban arra, hogy másokat Krisztushoz vezessünk, lelki táplálékot nyújtva általa, aki olyan sokat jelent nekünk is?!

Jézus földi szolgálata és tanítása idején Izráel társadalmi szerkezete erősen rétegekre szabdalt volt. Szigorú vonalakat húztak férfiak és nők, vallásos vezetők és egyszerű emberek, gazdagok és nincstelenek, valamint a farizeusok és a köznép között. A nő helye otthon volt, és természetesen ott is csak bizonyos helyiségekben tartózkodhatott.

Milyen üzenetet hordoz Lk 16:19-31 a társadalmi különbségek kapcsán? Mit árul el ez a példázat arról, hogyan tekint az Úr a gazdagok gondolkodásmódjára és cselekedeteire?

    ___________________________________________________________________

    ___________________________________________________________________

Olvassuk el Lk 18:9-14 verseit, és válaszoljunk az előbb feltett kérdésekre, ezúttal abból a szempontból, milyennek látta Jézus a vallási vezetők jellemét és tetteit!

    ___________________________________________________________________

    ___________________________________________________________________

Jézus nem értett egyet e társadalmi rendszerrel, nem is támogatta, mert tisztában volt az abból fakadó rengeteg problémával. Ehelyett nyíltan közösséget vállalt a társadalom kirekesztettjeivel, tanította, pártfogolta, segítette őket. Az evangéliumokban utána olvashatunk, milyen emberekkel és emberekért dolgozott Jézus. Szeretett volna a felső osztály szívéhez is elérni. De ezzel egy időben a pogányok számára is hirdette az Igét, a rossz hírű nőknek, a leprásoknak, vakoknak, szegényeknek és mindenféle kirekesztett, kiközösített embereknek: mindenkinek a szükséglete szerint nyújtott segítséget.

Jézus azért jött a világba, hogy minden egyes ember bűnéért meghaljon. Ha erre gondolunk, ebből már természetes módon következik az is, hogy mindenkinek szolgálni, segíteni igyekezett ittléte alatt, akivel csak találkozott.

Hogyan viszonyulunk mi a társadalom kivetettjeihez? Mi a gyülekezetünk hozzáállása ehhez a témához? Hogyan tehetünk különbséget az őszinte törődés és a megszokott közhelyek hangoztatása között?

Hétfőn arról tanultunk, hogyan szolgált Jézus a társadalom elnyomottainak és a kiközösítetteknek. Ma ismét ezzel a témával foglalkozunk, most viszont inkább a népi és nemzeti különbözőségre térünk ki.

A nemzeti és népi különbségből fakadó előítélet erősen rányomta bélyegét az ókori világnézetre. Egyes csoportok különbnek tekintették magukat a körülöttük élőknél. Az ókori görögök például barbárnak tartottak minden más népet. Számos ezzel kapcsolatos feljegyzést találhatunk az ókori irodalomban. Sajnos Jézus kortársaira is hatott ez a gondolkodásmód, függetlenül attól, hogy vallási téren milyen magas rangra emelkedtek.

Olvassuk el a következő szakaszokat: 2Móz 12:38; 18:1; 4Móz 12:1; Ruth 1:16-17; Mt 23:15! Hogyan utalnak ezek a versek Izráel nemzeti sokszínűségére?

    ___________________________________________________________________

    ___________________________________________________________________

Nemzeti léte idején Izráel népét sosem csupán egyetlen népcsoport alkotta. A tiszta származási ág gondolata inkább az evolúciós világnézet termékének tekinthető. Isten az egész emberi nemzetséget „egy vérből” (ApCsel 17:26) teremtette. Mindannyian az első szülők, Ádám és Éva leszármazottjai vagyunk; a Jézusba vetett hit által bőrszíntől, népi, nemzetiségi, faji vagy felekezeti hovatartozástól függetlenül valamennyien „Isten fiaivá” (Jn 1:12) lettünk.

Nem lehet eléggé kihangsúlyozni: Krisztus minden emberért vállalt kereszthalála egyszer s mindenkorra ki kell irtsa tanítványaiból a nemzetiségi, nemzeti gőgöt. Meg kell szabadulnunk a különböző népcsoportok iránti elõítélettől. Az emberiség bűne miatt kereszten függő Jézus szemében mindenki egyenlő. Mint követői, tisztítsuk meg magunkat az előítéletektől és a nemzetiségi feszültségektől, amelyek olyannyira beleivódtak valamennyi kultúrába és társadalomba. Végül az emberek két csoportba kerülnek: lesznek, akik üdvözülnek és akik elvesznek. Az Úr megváltottaiként pedig kötelességünk Mesterünk nyomdokában járni, megkeresni az elveszetteket, és rámutatni arra, ami egyedül megkülönböztet tőlük, mégpedig a megváltás ígéretére, amit magunkénak vallunk.

Mennyire hat a mi jellemünkre is a társadalomban megbúvó fanatizmus és előítélet?

Amint azt az egész negyedév során láthattuk, Isten számos feladatot bíz ránk, tanítványaira: az Ige hirdetését, a kiközösítettek, elesettek támogatását, az emberek Krisztushoz vezetését és még számos egyéb munkát. Felhívása az egész földön, minden nemzethez szól. A kérdés csupán az, hogyan is kell e feladatokhoz hozzálátnunk?

Hogyan segítenek választ találni a kérdésre a következő versek: ApCsel 20:28; 1Kor 12:14-22; Ef 4:11-13; Kol 1:17-18?

    ___________________________________________________________________

Jézus valóban olyan tanító volt, aki maga kereste fel tanítványait. Minden alkalmat megragadott elhívásukra, tanításukra és a lelki táplálékukról való gondoskodásra. Sosem volt túl elfoglalt ahhoz, hogy segítsen annak, akinek szüksége volt rá. Tanítványai képzését pedig mindig elsődleges feladatnak tartotta.

Hisszük és valljuk, hogy a XXI. század gyülekezetei, közösségei számára az emberek Krisztushoz vezetése, tanítása és lelki táplálása éppen olyan fontos része a szolgálatnak, mint Jézus küldetésének volt.

Egyedül azonban erre képtelenek vagyunk. Ezért van az egyház. Persze nem csupán a lelkészekre, bibliamunkásokra, gyülekezeti vénekre, diakónusokra vagy más gyülekezeti tisztségviselőkre hárul e feladat. Minden tag felelős a munkáért, hisz Jézus sem zárt ki senkit küldetése teljesítéséből. Mindannyiunkra vonatkoznak szavai: „elmenvén azért” (Mt 28:19).

A tagok közül néhányan talán kényelmetlenül érzik magukat, arra gondolva, hogy nem elég képzettek. Amikor Jézus elhívta a halászokat, ők is képzetlennek számítottak. Az Úrnak kellett felkészítenie őket. A gyülekezeteknek is kötelessége, hogy a tagok képzését biztosítsák. Érdemes lenne minden új taggal a tanítást és lelki feltöltődést biztosító csoportnak foglalkoznia. A tapasztaltabbak számára külön csoportot kell létesíteni. Amikor a tanítványok felkészültek, álljanak a Mester szolgálatába!

Milyen mértékben kapcsolódunk bele abba a munkába, amelyet Jézus ránk bízott? Lehetséges, hogy túlságosan lefoglalnak saját dolgaink? Mikor akarjuk végre meghozni a rég esedékes szívbéli változásokat?

Olvassuk el a következő idézetet Ellen G. White-tól! Milyen elveket sajátíthatunk el belőle?

„Földi szolgálata végzése közben a menny Fejedelme sokat imádkozott Atyjához. Gyakran az egész éjszakát imával töltötte… Az áhítatok idejére az Olajfák hegye volt Isten szent Fiának legkedvesebb helye. Sokszor előfordult, hogy a nyugovóra térő tömeg távozása után Jézus nem pihent meg, bármennyire is elfárasztották napi teendői... Míg a város álomba szenderült, és a tanítványok is hazatértek, hogy másnap kipihenten újra eljöjjenek, Jézus virrasztott. Az Olajfák hegyéről felszálltak fohászai Atyjához. Azért könyörgött, hogy tanítványait védje meg Sátán kísértéseitől, amelyekkel majd nap mint nap szembesülnek a világban. Saját lelke erősödéséért is imádkozott, és azért, hogy felkészüljön a következő nap feladataira, megpróbáltatásaira. Egész éjjel, mialatt követői aludtak, az isteni Tanító imádkozott. A harmat és az éjjeli dér meghajtott fejére hullt. Ebben is példát adott követőinek” (Ellen G. White: God's Amazing Grace. 167. old.).

Olvassuk el az alábbi verseket! Milyen események váltották ki ezeket az imákat? Krisztus tanítványaiként mit tanulhatunk ezek által az imádságról és annak küldetésünkben betöltött központi szerepéről?

Lk 5:15-16 _________________________________________________

___________________________________________________________________

Lk 6:12-13 _________________________________________________

___________________________________________________________________

Lk 9:28-31 _________________________________________________

___________________________________________________________________

Ha földi küldetése végbevitelében Jézus, az Istenember ennyire támaszkodott az ima erejére, mennyivel inkább szükségünk van rá nekünk, bűnös embereknek ahhoz, hogy jól végezhessük tanítványi szolgálatunkat! Mennyire vagyunk elégedettek saját imaéletünkkel? Miről szólnak imáink? Mennyi időt szentelünk az imádkozásra? Milyen változtatásokra van szükség imaéletünk fellendítéséhez?

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA:

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 298–302. old.; 313–315. old.; 346–347. old.; 355–357. old.; 592–597. old.; Előtted az élet. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 77–78. és 257. old.

A következőkben néhány jó tanácsot sorolunk fel, amelyek segítségével gyülekezetünk fejlődhet a tanítványság terén:

1.        Elsődleges célunk legyen az emberek Krisztushoz vezetése!

2.        Készítsünk terveket és javaslatokat a feladat elvégzésére!

3.        Minden programnak legyen külön felkészített vezetője!

4.        Mindenkit mozgósítsunk a tanítványi szolgálatra!

5.        Indítsunk programot a tanítványok képzésére!

6.        Figyeljük meg, milyen emberek élnek a gyülekezet környezetében!

7.       Kezdjünk bele egy olyan programba, ami hozzájárul ahhoz, hogy a gyülekezet és a környék lakossága között ledőljenek a válaszfalak! Segítsünk, ahol tudunk, építsünk kapcsolatokat!

8.     Vágjunk bele olyan tevékenységekbe, amelyek révén az új tagok is kamatoztathatják képességeiket, hogy jobban be tudjanak illeszkedni a gyülekezetbe, mind inkább ragaszkodjanak Krisztushoz!

9.      Indítsunk olyan programokat, amelyek segítségével különösen az új tagok megismerhetik, fejleszthetik és kamatoztathatják lelki ajándékaikat!

10.    Gondoskodjunk megfelelő programokról a tanítványok felkészítésére és lelki nevelésére!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.     Olvassuk át a felsorolt javaslatokat! Mivel egészítenénk ki a listát? Mit tehetünk, hogy bekerüljenek hasonló pontok a gyülekezetünk programjába?

2.      Milyen gyakran imádkozunk az egész egyház szolgálatáért? Szánjunk naponta időt arra, hogy világszéles missziómunkáért imádkozunk! Szombatiskolai csoportunk is külön imádkozhat ezért.

3.        Mit tehetünk, hogy a lelkészek és a gyülekezeti tagok is jobban megértsék: a tanítványság mindannyiunkra háruló felelősség?

A NEHÉZSÉGEK SZEREPE

„Az akadályok teszik az embert erőssé. Nem a segítség, hanem a nehézségek, a küzdelmek, a kellemetlenségek tesznek erkölcsileg szilárddá. A túl nagy kényelem és a felelősségvállalás alól való kitérés puhánnyá, korccsá teszi azokat, akiknek erkölcsileg erős, és kemény lelki izomzattal bíró, felelősségteljes embereknek kellene lennie…

Olyan önálló emberekre van szükség, akik komolyan fáradoznak, és nem olyanokra, akiket hajlítgatni lehet, mint a gyurmát… Csak folyamatos, kitartó munkálkodás útján szerzi meg az ember a kellő fegyelmet ahhoz, hogy részt vállaljon Isten művében. Nem szabad elcsüggedni a lehető legkedvezőtlenebb körülmények és környezet közepette sem. Ne mondjon le célkitűzéséről, mint kudarcba fulladt vállalkozásról senki addig, amíg minden kétséget kizáróan meg nem bizonyosodott róla, hogy többet már nem tehet Isten dicsőségére és mások javára…

Az ember alakíthatja körülményeit, de a körülményeknek nem szabad átformálni az embert. Használjuk fel a körülményeket munkánk eszközeként! Legyünk úrrá körülményeinken, és ne engedjük, hogy azok legyenek úrrá rajtunk! Most nagy szükség van az önállóságra és az egyéni erőre. Az ember ne áldozza fel jellemét, hanem tegye árnyaltabbá, finomítsa, nemesítse” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 3. köt. 495–497. old.).