A Mester követése

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 8:14-15; 10:34-37; 28:18-20;

                                                Lukács 5:17-26

„Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét énérettem és az evangéliumért, az megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért” (Mk 8:35-37)?

Ezen a héten megvizsgáljuk, mi mindent foglal magába a tanítványság fogalma. A cselekvő Krisztus-követésről gondolkodunk el. Isten elhívott, de mindenkinek magának kell felismernie, majd követnie hívását. Thomas Cameron egy neves prédikátorról ír, aki saját szavaival élve, szerette volna „a fújtatót nyomni Händelnek, felkapkodni Michelangelo elejtett ecsetjeit, tartani Kolumbusz Kristóf távcsövét vagy cipelni Shakespeare táskáját. Ha a világ nagyjai mellett végzett legszerényebb szolgálat is igazi megtiszteltetésnek számít, mennyivel nagyobb kitüntetés, ha alkalmunk nyílik az emberiség Megváltóját szolgálni” (A. Gordon Nasby: Treasury of the Christian World. 327. old.)!

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Mi késztessen a tanítványi szolgálatra? Milyen akadályokra számíthatunk? Milyen ígéretekbe kapaszkodhatunk, amikor belekezdünk a tanítványok munkájába?

Mit tanulhatunk Mt 8:14-15; Mk 1:29-31; Lk 4:38-39 versei alapján a tanítványságról? Más szóval, ha eltekintünk az adott körülményektől, milyen általános érvényű elveket találunk itt?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Mindhárom beszámoló leírja, hogy Péter anyósa lázas volt, de egyedül Lukács jegyzi meg, hogy az asszonyt magas láz gyötörte. Egyesek szerint Lukács azért írta ezt is le, mert ő orvos volt. Ezt a kifejezést a görög nyelvben a láz egy bizonyos fajtájára használták.

Ha megfigyeljük, mindegyik beszámolóban hangsúlyt kap, hogy a tanítványok szóltak Jézusnak az asszony betegségéről, és ők kérték segítségét. Természetesen feltételezhetjük, hogy Jézus mindent tudott a bajról, mégis megvárta, míg szólnak neki, kérik a gyógyítást. Mi a tanulság ebből az esetből a tanítványok szerepére vonatkozóan? Valóban erre is kiterjed a tanítványság, vagy ez csupán egyszerű udvariasság volt?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Gyógyulása után Péter anyósa nem húzódozott a szolgálattól. Éppen ellenkezőleg, amint jobban lett, figyelme azonnal a házukban levő fáradt és éhes, érte aggódó vendégekre irányult. Mondhatta volna, hogy a betegség okozta kimerültség és fáradtság levertté tette, ő mégis azonnal munkához látott, kiszolgálta vendégeit. Az itt használt görög kifejezés olyan szavakkal rokon, amelyek a „szolga”, „szolgáló” vagy „diakónus” jelentést hordozzák. Jézus tettének hatására azonnal munkához látott, amint jobban lett.

Mit tett értünk Krisztus? Mitől mentett meg? Mit vált ez ki belőlünk? Milyen szempontból tekinthető keresztény életünk Jézus tetteire adott válasznak?

Lk 5:17-26 versei a gutaütött meggyógyításának történetéről számolnak be, amelyből fontos tanulságokat vonhatunk le a tevékeny Krisztus-követéssel kapcsolatban.

Milyen fontos üzenetet találunk a 17. versben? Egyúttal mire figyelmeztet itt az Ige?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Mindenünnen vallási vezetők, törvénytanítók érkeztek, nyilván, hogy Jézust hallgassák. Az Ige szerint akkor „az Úrnak hatalma vala ővele, hogy gyógyítson”. Más szóval, maga a megtestesült segítség, gyógyítás és megváltás volt jelen, Isten erejével. Egyedül az önzés, a bűn és a felfuvalkodottság jelentett gondot. Micsoda figyelmeztetés rejlik ebben!

A cselekvő tanítványság példájával is találkozunk e történetben. Először is, ott vannak, akik a szerencsétlen embert Jézushoz hozták. Figyeljünk fel igyekezetükre! Mivel nem tudtak átjutni a tömegen, más eszközhöz folyamodtak. Elszántan küzdöttek barátjukért, pedig feladhatták volna a nehézségek láttán. Jézus is elismerte hitüket. Talán őket is meggyógyította korábban az Úr, de ez nem derül ki a szövegből. Buzgalmuk hitüket tükrözte, hiszen igazi tanítványként jártak el, amikor Jézushoz vittek egy embert, akinek erre olyan nagy szüksége volt.

Gyógyulása után a megbénult férfi Istent dicsőítve távozott. Egészsége és szavai Krisztus hatalmát tanúsították. Tanítványként épp ez volt a feladata (26. vers).

Eközben a vallási vezetők, akikben sötét gondolatok kavarogtak, Jézus tetteit istenkáromlásnak bélyegezték. Engedték, hogy vallásuk, hitük és tanításaik a Jézussal való élő kapcsolat kialakulásának útját állják. Hibájukból mi is sokat tanulhatunk.

Mivel akadályozhatjuk az Úr munkáját saját életünkben, illetve másokéban még mi is, akik Krisztus követőinek valljuk magunkat? Mi mindennek adunk teret a szívünkben, aminek hatására előfordulhat, hogy vakon megyünk el Isten hatalma mellett? Ami pedig még ennél is fontosabb: hogyan szabadulhatunk meg e dolgoktól?

A kereszténység gondolatköréhez általában a béke és a nyugalom fogalma társul. Jézus születésekor angyalok énekeltek: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (Lk 2:14). Mi több: a keresztény felfogás szerint még ellenségeinket is szeretnünk, nem pedig gyűlölnünk kell! Jézus azt mondta: „Boldogok a békességre igyekezők” (Mt 5:9). Hogyan értsük tehát, amit Jézus e versekben mond?

„Itt Jézus eloszlatja azt a téves nézetet, ami bizonyára néhány követője fejében is ott volt, miszerint a rájuk bízott üzenetet mindenki teljes egyetértéssel fogadja majd. Nem lepődhettek meg, amikor házról házra jártak..., hogy nézeteltérések támadnak küldetésük miatt... Ha valaki elfogadja Krisztust, gyakran épp legjobb barátai válnak legelkeseredettebb, legádázabb ellenségeivé. Ez nemcsak a pogány országokra, hanem a keresztény államokra is érvényes; még azok körében is előfordul, akik kereszténynek vallják magukat, gyakorolják a vallási formaságokat, de vajmi kevéssé ismerik azok életet átalakító erejét” (SDA Bible Commentary. 5. köt. 379–380. old.).

Keresztényi életünk tapasztalatai és a Jézusról szóló bibliaszövegek fényében vizsgálva, vajon mit mond itt Jézus? Miért olyan fontos ez a tanítványság lényegét tekintve? Lásd még Mt 10:24-25!

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Ne feledjük, hogy Jézus követéséért így vagy úgy nagy árat kell fizetni! Ha ez elmarad, akkor talán valami nincs rendben. Lehet, hogy becsapjuk magunkat. Végső soron el kell fogadnunk, hogy bizonyságtételünk és tanítványi mivoltunk miatt meghasonlás és nézeteltérés alakulhat ki köztünk és azok között, akikhez a legszorosabb szálak fűznek. Nem kell ennek feltétlenül így történnie, de Jézus tudatosítani akarja ennek lehetőségét, hogy ne érjen váratlanul, ha bekövetkezne.

Milyen árat fizettünk a kapcsolataink terén azért, hogy Krisztus követői lettünk? Hogy segíthetünk tapasztalatainkkal azoknak, akik azért küzdenek nehézségekkel, mert döntésük meghasonlást hozott életükbe, ahogy erre Jézus figyelmeztetett?

„Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét énérettem és az evangéliumért, az megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért” (Mk 8:35-37)?

Egy újságcikk egy középiskoláról adott hírt, amelynek diákjai kivételes lelkesedéssel tanultak. Tanulmányi eredményük messze felülmúlta az ország más középiskoláiban tanuló kortársaikét. Úgy tűnt, hogy a fiatal, törekvő, jó fejű gyerekek mindent meg akartak tenni annak érdekében, hogy világi szempontból nézve igazi sikertörténet szereplői legyenek. Egyikük szavait idézte az újság: „Az hajt, hogy legyőzzük a halált.”

Legyőzni a halált? Ehhez azért a jó jegyeknél és a jól fizető állásnál több kell! Mindegy, kik vagyunk és mire visszük az életben, előbb vagy utóbb utolér a halál; mindent lezárva valahol ránk borul a sír. Milyen hosszúra nyúlhat életünk? A legtöbben nem érjük el, meg sem közelítjük a száz évet. Minden elmúlik. Mit jelent ez? Mi a célja az egésznek, ha a halál mindent lezár? Mi lesz a hagyatékunk? Több ezer éve Salamont is ezek a kérdések foglalkoztatták (Prédikátor 1–2), aki arra a következtetésre jutott, hogy hiábavalóság az élet, minden fáradságával és gondjával együtt. Ez a kifejezés a héberben azt is jelenti, hogy „fuvallat”, „pára”.

Olvassuk el újra a ma idézett verseket, és vizsgáljuk meg a heti gondolatok, vagyis a cselekvő tanítványság összefüggésében! Jézus szavaira gondolva kérdezzük meg magunktól: „Milyen életet kell élnem? Mit jelent elveszíteni az életemet az evangéliumért? Vajon mennyit érhet a lelkem? Jézus szavai mennyiben hatnak rám, amikor valakit hozzá vezetek?” Más szóval, mi lehet az ára annak most, ha ténylegesen tanítványként akarok élni? Min változtassunk, ha még hűségesebbek kívánunk lenni Krisztushoz?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A tanítványok feladataival foglalkozó egyik legfontosabb szakasz Mt 28:18-20 verseiben található. Figyeljük meg az itt szereplő igéket: elmenvén, tegyetek, megkeresztelvén, tanítván. A tanítványnak másokat is tanítvánnyá kell tennie, ilyen egyszerű.

Olvassuk el ismét a fenti igeszakaszt, különös tekintettel Jézus szavaira, miszerint neki „adatott minden hatalom mennyen és földön” (lásd még Lk 1:32; ApCsel 10:36; Ef 1:20; Zsid 1:13)! Miért olyan fontos ez mindenki számára, aki másokat Krisztushoz igyekszik vezetni?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Vegyük észre azt is, hogy Jézus szerint mi tartozik hozzá ehhez a munkához! Felszólítja ugyanis követőit, hogy tanítsanak minden népet. Nincs szó kirekesztésről, származásra, nemre vagy nemzetiségre vonatkozó korlátokról. Krisztus az emberiség egészéért halt meg (Róm 5:17-19; Zsid 2:9). Ebből következik, hogy a misszióparancs is minden emberre érvényes (Jel 14:6-7).

Jézus azt hagyta meg tanítványainak, hogy minden népeket tanítsanak. Mire tette a hangsúlyt?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Itt is látjuk, hogy tevékeny életforma a tanítványoké. Azok válnak Krisztus követőivé, akik engedelmeskednek parancsolatainak, akik megteszik, amit Jézus kér tőlük. Ezzel az Úr cáfolja, hogy a megváltáshoz elegendő volna bizonyos tantételbeli igazságokkal való elméleti egyetértés. A tanítványság természetesen erre is kiterjed, de korántsem érhet itt véget. A tanítványok engedelmesen követik Jézust, persze nem azért, hogy megváltásukat biztosítsák, hanem azért, mert az Úrban már üdvösségre leltek.

Jézus ígéri, hogy velünk lesz egészen a világ végéig. Hogyan tapasztaltuk már ennek az ígéretnek a valóságát? Mi utal arra, hogy betartja ígéretét? Köszönjük meg minden ajándékát!

Mk 16:15-20; Jn 14–17; Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. „Az első evangélisták” c. fejezet, 288–297. old.

„A Megváltó óva intette tanítványait: ne reméljék, hogy legyőzik a világnak az evangéliummal szembeni ellenségeskedését, vagy egy idő múlva megszűnik a szembenállás. Ezt mondta: 'Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert' (Mt 10:34). E viszály nem az evangélium nyomán keletkezik, hanem az iránta érzett ellenkezésből fakad. Minden üldözés közül a családi ellentéteket és a legdrágább földi barátoktól való elidegenedést a legnehezebb elviselni. Jézus azonban kijelenti: 'Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó énhozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó énhozzám' (Mt 10:37)” (i. m. 296. old.).

„Jézus szentesítette az ötödik parancsolat mindannyiunk számára kötelező érvényét, és rosszallta, ha valaki ki akart bújni az alól a kötelezettség alól, amivel a gyermekek szüleiknek tartoznak... De a szülők szeretete nem állhatja útját az Istennek való maradéktalan engedelmességnek. Az Úr szeretete és az érte vállalt szolgálat legyen életünk fő szabálya, 'az első és legfőbb parancsolat'. Ám a Tízparancsolat második kőtáblája, amelyen ott szerepel az ötödik parancsolat is, természetében és jelentőségében hasonlít az elsőhöz” (SDA Bible Commentary. 5. köt. 380. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Ismerünk valakit, aki azért él most át nehézségeket, mert elfogadta Jézust? Ha igen, hogyan lehetünk segítségére? Hogyan könnyíthetünk terhén akár egyénileg, akár közösen?

2.        Gondolkozzunk el újra a szerdai részben említett bibliaszövegeken! Milyen fontos üzenetet közvetítenek? Beszélgessünk arról, hogy kinek mit jelent az életet elveszíteni az evangélium ügyéért! Mit tanulhatunk egymástól?

3.        A héten a tevékeny Krisztus-követéssel foglalkoztunk. Mit tesz gyülekezetünk ezen a területen? Mivel járulhatunk hozzá, hogy közösségünk aktivitása erősödjön? Mit teszünk az új tagok képzéséért?

ÚJ ÉRTÉKREND

„A megtért emberben egy új értékrend alakul ki. Korábban Pál a 'hátam mögötti dolgoknak' mondottakkal akarta az üdvösséget elérni, Isten jó tetszését kiérdemelni. Ezt akarja elfelejteni. Inkább az előtte lévő dolgoknak akar nekifeszülni, a Krisztusban adott új lehetőségeket akarja megnyerni. Nem a kultúra és a humánum valós értékeit akarja semmissé tenni. Nem ezt tagadja meg, hanem azt a hamis farizeusi kegyességet, amely saját cselekedeteiből akar Bábel tornyot építeni, hogy ez által jusson fel a mennybe.

A keresztény ember életét a cél irányítja. Ez a cél: Isten országa. Csak ezt szem előtt tartva lehet Krisztus követőjeként élni. A jutalmat azok nyerik el, akik Krisztus ismeretében vállalják a szolgálat rögös útját. Ezek a versenypályán teljes erőbedobással futnak 'a Krisztus Jézusban adott jutalomért'. Krisztus a mennyből hív a mennybe bennünket, hogy mi is ott legyünk, ahol ő van (Jn 14:1-3). Egyetlen szolgálatnak sem lenne értelme az üdvösség reménysége nélkül. Ennek a reménységnek nem a mi jó cselekedeteinkben, hanem Jézus kereszthalálában van az alapja. A jutalom az az üdvösség, aminek lényege nem más, mint hogy mindenkor az Úrral leszünk (1Thessz 4:17). Ez lesz életünk kiteljesedése. A kereszténység tehát Pál számára az elhívás és a célba érés feszültségében valósul meg, tartalma pedig egy új típusú közösség Jézussal, aki értünk adta életét. Ennek az életnek indulása – éppen úgy, mint a célba érkezése – Krisztus. Csak azoknak az életében nem hiábavaló a kegyelem, akik Krisztusban vannak (Zsid 12:1-2)” (Dr. Szigeti Jenő: Levél az örömről – Pál apostol levele a filippiekhez. Budapest, 2004, Élet és Egészség Könyvkiadó. 71. old.).