A tanítványok származásbeli különbsége

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 15:21-28; Lukács 7:1-10; János 1:3; Apostolok cselekedetei 10:28, 34-35; 11:25-30

„Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket” (1Kor 9:22).

Jim elhivatottságot érzett, hogy egy idegen országban hirdesse az evangéliumot. Amikor odaért, megtudta, hogy a helybéliek minden idegent próbára tesznek, aki csak akkor maradhat ott, ha a próbát sikeresen kiállja, öklendezés nélkül lenyel egy bizonyos főzetet. Ellenkező esetben azonnal távoznia kell, nehogy a törzs étlapjára kerüljön. Jim figyelte, ahogy a bennszülöttek elkészítették a tejből, nyálból, megrágott fûszerekből és növényi főzetekből álló italt, aminek látványa és szaga egyaránt gyomorforgató volt, de nem volt mit tenni, imádkozott és megitta. Mindenki meglepődött (kiváltképp ő maga), hogy ez sikerült, és lent is tartotta a kotyvalékot, amivel elnyerte a jogot a maradásra.

Szokatlan dolgokra is kényszerülhetünk, ha Krisztushoz akarunk vezetni másokat. Előfordulhat, hogy mindenkinek mindenné kell válnunk, csak hogy némelyeket megnyerjünk az Úrnak. Ezt hozhatja magával a tanítvánnyá történő elhívás, ebben áll a nehézsége.

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Milyen más esetekről tudunk még, amikor Jézus a zsidókon kívül másoknak is szolgált? Kik voltak az istenfélők, és mit tanulhatunk tőlük? Mit tanulhatunk az antiókhiai tanítványoktól?

Olvassuk el a következő bibliaverseket! Ezek szerint hogyan viszonyul Isten a különböző fajokhoz, népekhez (Jn 1:3; ApCsel 10:28, 34-35; 17:26-28; Zsid 2:9)?

A Szentírás világosan fogalmaz: Krisztus teremtette az egész emberiséget, és a faji vagy nemzeti hovatartozástól függetlenül minden egyes emberért meghalt. Krisztus halálának egyetemességét elegendő bizonyítéknak kellene tekintenünk arra, hogy mennyire utálatos Isten előtt az előítélet. Nem meglepő, hogy földi tartózkodása alatt Jézus a zsidókon kívül másoknak is szolgált. Pált nevezzük a pogányok apostolának, de Jézus is bizonyságot tett nekik, amíg testben élt.

Mi történik Lk 17:11-16 és Jn 4:39-42 verseiben? Miről van itt szó?

A múlt heti tanulmányunkban láthattuk: amikor Jézus a samaritánus asszony múltjáról minden lényeges dolgot elmondott, az a vizeskorsóit is hátrahagyva futott, hogy hívja a falubelieket, találkozzanak ők is a Mesterrel. Még azt is mondta nekik, hogy talán Ő a Messiás. A Szentírásból tudjuk, hogy szavai nyomán sokakban felébredt a hit. Amikor pedig találkoztak Jézussal, marasztalták, feltételezhetően azért, hogy tovább hallgathassák tanítását.

A tíz leprásról szóló történet (Lk 17:11-16) szintén Jézusnak a samaritánusok körében végzett munkáját írja le. Samaritánus volt a tizedik leprás, aki visszatért köszönetet mondani. Amikor hangosan dicsérte az Urat, kifejezte háláját. Jézus nem titkolta, hogy azért gyógyult meg, mert hitt benne. A „gyógyulás” szó görög megfelelője a „megváltás” fogalmát is magában hordozza. Ez az egybeesés mutat rá, hogy hite nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is megmentette a samaritánust, akit Jézus is idegennek szólított. Noha tudta róla, hogy samaritánus, azaz idegen, nem akarta kirekeszteni, hanem megjutalmazta hitéért. Ezek a találkozások is mutatják, hogy Jézus nem a korabeli előítéletek szellemében bánt az emberekkel.

Egy dolog azt mondani, hogy nem szabad előítéletet dédelgetnünk másokkal szemben, de egészen más mentesnek lenni e romboló érzelmektől. Gyakorlatilag mit tehetünk, hogy megszabaduljunk az előítélet béklyóiból?

Az I. században azokat a nem zsidó származású embereket nevezték istenfélők­nek, akik névleg elfogadták a zsidók vallását, ajándékokat is vittek a zsinagógákba és látogatták a szombati istentiszteleteket is. Nem voltak azonban hajlan­dók alávetni magukat a prozelita keresztségnek, illetve a rabbik minden előírásának. Ilyen istenfélő volt a százados is, akiről Lk 7:1-10 verseiben olvashatunk.

Olvassuk el a történetet! Mit tudhatunk meg e pogány tanítvány hitéről és jelleméről?

Jézus számára a százados hite volt annak a munkának az előjele, „amit majd az evangélium fog elvégezni a pogányok között. Örömmel tekintett előre, amikor majd minden nemzetből lelkek gyűlnek össze országába” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 261. old.).

Az apostolok cselekedetei 10. fejezete egy másik római tisztségviselőt mutat be. Kornélius százados komoly, istenfélő ember volt. Nagylelkűen bánt a nélkülözőkkel és buzgón imádkozott. Isten egy angyalt küldött, hogy adja tudtára: színe előtt ajándékai elfogadásra, imái meghallgatásra találtak. Az angyalnak Pétert is fel kellett keresnie, aki ezután elment a százados házához, nem törődve a zsidók fenntartásaival, szidalmaival. Isten figyelmeztette Pétert, hogy ne tekintsen közönségesnek, tisztátalannak olyan embereket, mint pl. Kornélius, akiket Ő megtisztított.

Miközben Péter Kornélius egybegyűlt háza népe előtt hirdette Isten Igéjét (ApCsel 10:44-46), a zsidó jelenlevők legnagyobb csodálkozására a Szentlélek félbeszakította beszédét a pogányok pünkösdje jelenségével.

Olvassuk el ApCsel 11:1-3 verseit! Hogy hatottak a történtek Jézus zsidó követőire? Ma miért tűnik annyira megdöbbentőnek a viselkedésük? Milyen tanulságot szűrhetünk le az esetből?

Ezek az emberek Jézus követőinek vallották magukat, mégsem értették a teljes evangéliumot. Nagyon vigyázzunk, nehogy bármilyen, Krisztus elveivel ellenkező kulturális, neveltetésből fakadó vagy társadalmi hatásnak engedve hitünk legtisztább elveitől eltérően éljünk!

Földi szolgálata során Jézus egyszer visszavonult Tírusz és Szidón vidékére. Bizonyos értelemben el kellett hagynia a várost, mert közte és a zsidó vezető réteg között nőttön-nőtt a feszültség. E pogányok által lakott területen belépett egy házba, és nem akarta, hogy a nép erről tudomást szerezzen (Mk 7:24). Egy kananita asszony azonban hamarosan rátalált.

Olvassuk el Mt 15:21-28 verseit, majd válaszoljunk a következő kérdésekre:

1.         Miért szólította az asszony Jézust „Dávid fiá”-nak, ami a Messiásnak kijáró elnevezés volt? Ez alapján milyen mélyen ismerhette Jézust?

        ___________________________________________________________________

2.         Hogyan fogadták a tanítványok az asszony megjelenését? Miért volt jellemző rájuk ez a viselkedés?

        ___________________________________________________________________

3.         Milyen kéréssel fordult a nő Jézushoz? Milyen helyzetben volt?

        ___________________________________________________________________

4.         Mi volt az, ami könnyen kiábrándíthatta volna, de mégsem ez történt?

        ___________________________________________________________________

Gondoljunk bele: az asszony egy megvetett nép leánya volt, akik régtől fogva ellenséges viszonyban álltak Izráellel. Jézus először látszólag nem is vett tudomást róla, a tanítványok sem bizonyultak éppenséggel segítőkésznek, és az Úr első, hozzá intézett szavai sem biztatták, az asszony mégis szilárdan hitte, hogy Jézus az egyetlen reménye. Talán a kétségbeesés tette ennyire állhatatossá, ki tudja? Végeredményben azonban mind épp így Krisztustól függünk, akár elismerjük, akár nem.

Jézus ezzel az esettel igen nagy leckét adott tanítványainak. Az volt a célja, hogy megértesse velük, mennyire fontos a nem zsidó származásúak körében végzett munka is. Ennek szemléltetésére szándékosan mutatta be, hogy Ő egészen másképp viszonyul az emberekhez. A tizenkettőnek sokat kellett még tanulnia arról, hogy mit is jelent valójában tanítványnak lenni.

Gondoljunk ismét az asszonyra! Mit tanulhatunk viselkedéséből, tetteiből, szavaiból és hitéből, ami által mind jobb tanítvánnyá válhatunk?

A tanítványsággal kapcsolatos történetek közül az egyik legérdekesebbet ApCsel 8:26-40 verseiben találjuk, ami Fülöp és az etióp komornyik esetét írja le.

Olvassuk el a teljes történetet (ApCsel 8:26-40), majd válaszoljunk a következő kérdésekre:

1.        Miből következtethetünk arra, hogy ez az ember már hallott az igazságról, és valóban kutatta azt?

________________________________________________________

2.        Mi volt a Szentírás szerepe abban, hogy végül tanítvány lett?

________________________________________________________

3.        Fülöp szerint mi kellett ahhoz, hogy a komornyik megkeresztelkedjen?

________________________________________________________

4.        Mit tanulhatunk a tanítványságról Fülöpnek ebben a történetben betöltött szerepét nézve? Milyen jellemvonásokat fedezhetünk fel benne, amelyek azután az Úr eredményes bizonyságtevőjévé tették?

_____________________________________________________________

Óriási szerepe volt a gondviselésnek ebben a történetben. Fülöp engedelmeskedett az angyalnak, ezért találkozott a szerecsen komornyikkal az úton. Az is szembetűnő, hogy éppen Jeruzsálemből Gázába tartott (milyen jelképes üzenetet találunk ebben?). Az etióp komornyik is nyilván istenfélő volt. Történetesen épp az Írást, Ézsaiás könyvét olvasta, még pontosabban pedig a Biblia legnagyszerűbb messiási próféciáját, az 53. fejezetet. Ez a rész Krisztus értünk vállalt, helyettes halálát írja le. Amikor Fülöp elmagyarázta, mit jelent ez, éppen egy vízhez értek. A komornyik meg akart keresztelkedni. Mintha minden menetrend szerint történt volna.

A komornyik továbbment az ő útján örömmel (ApCsel 8:39), biztosan azért, mert akkor értette meg, hogy Jézus az ő bűneiért is meghalt. A hit nem érzelmi alapon működik; ragaszkodnunk kell hitünkhöz, még akkor is, ha nincsenek emelkedett érzéseink. Miért olyan fontos mégis a körülményeinktől függetlenül örülni, hogy tanítványok lehetünk, akik Jézus halála által bocsánatot nyertek bűneikre?

Az István megkövezését követő üldözés és Saulnak a megtérése utáni munkássága révén sok földre eljutott az evangélium, így a szíriai Antiókhiába is, ahol először hirdették szervezett formában a pogányoknak. Lukács szerint az Úr keze nyugodott e kezdeményezésen, és „nagy sokaság tére meg az Úrhoz, hívővé lévén” (ApCsel 11:21). Ezért a jeruzsálemi gyülekezet vezetői elküldték Barnabást segítségül.

Megérkezése után Barnabás felkérte a tárzusi Sault, támogassa tanítványi küldetésében, aminek azután rendkívüli hatása lett a hívők közösségére. Nemcsak növekedésnek indult a gyülekezet, de az egymásról való gondoskodás, a sáfárság és a küldetéstudat is megerősödött.

Milyen probléma merült fel ApCsel 11:25-30 versei szerint? Mit tett ekkor a gyülekezet? Milyen tanulságot vonhatunk le ebből mai missziónkkal kapcsolatban?

Figyeljük meg azt is, hogy amikor Pál és Barnabás Antiókhiába ment, egy egész évig „tanítottak nagy sokaságot”. Mire következtethetünk ebből a tanítás szerepét illetően?

ApCsel 13:1-3 verseiből még több kiderül a korai egyház összetételéről. Tudjuk, hogy Barnabás ciprusi zsidó volt, Saul pedig tárzusi, szintén nem Izráelből való. Manaén jó barátja vagy fogadott testvére lehetett Heródes Antipásnak. Simeont Niger-nek hívták, ami latinul annyit tesz: „fekete”. Lucius Észak-Afrikából, Cirénéből érkezett. A vezetők származása tehát igencsak eltérő volt, nemcsak zsidókat találunk közöttük.

E vezetők komolyan vették tanítványi küldetésüket. Böjtöltek és imádkoztak, és a Szentlélek épp itt jelentette ki akaratát a misszióval kapcsolatban. Sault és Barnabást bízták meg, hogy eljuttassák az evangéliumot „a földnek mind végső határáig”, ApCsel 1:8 szavait beteljesítve. E versek fényében a küldetéstudat, a tanítás, az odaszentelődés és az elkötelezettség együttesen képezik a tanítványság alappilléreit.

Az emberi szükségletek a szolgálat és a bizonyságtétel lehetőségét nyújtják az egyháznak. Sokan szűkölködnek körülöttünk. Mennyire élünk a szolgálatra adódó alkalommal, bemutatva Jézust az embereknek?

Jn 12:20-33; ApCsel 9:1-31; 22:1-21; 26:2-18; Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. „A százados” c. fejezetbõl, 259-261. old.; „A válaszfalak leomlanak” c. fejezet, 335-339. old.; „A külső udvarban” c. fejezet­ből, 525-527. old.

„[A százados] még nem látta a Megváltót, de amit hallott felőle, az hittel töltötte el. Ez a római a zsidók formalizmusa ellenére meg volt győződve arról, hogy hitük az övénél felsőbbrendű. Ő már áttörte a nemzeti előítélet és gyűlölet gátját, amely elválasztotta a győzőket a legyőzöttektől. Kinyilvánította tiszteletét Isten iránt, és jóindulatú volt a zsidókhoz, mint az Úr imádóihoz. Krisztus tanításában – ahogyan elmondták neki – megtalálta, amire a léleknek szüksége van. Ami lelkiség csak találtatott benne, az megrezdült a Megváltó szavaira” (i. m. 259. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Vizsgáljuk meg az antiókhiai mintát! Mit tanulhatunk belőle közösségi szinten, ami gyülekezetünk bizonyságtételét még hatékonyabbá tenné?

2.        Az adventista gyülekezetek szépen növekednek, ez a keresztségek számából is látszik. A tanítvánnyá tétel terén azonban még fejlődnünk kell, hogy elegendő segítséget nyújthassunk a már megkeresztelteknek. Tudjuk, hogy sokan elhagyják az egyházat a keresztséget követően. Mit gondolunk erről? Mi hogyan éltük meg a keresztség utáni időszakot? Kaptunk-e elegendő segítséget a hitben való növekedéshez? Mit szerettünk volna másképp? Hogy támogathatná gyülekezetünk jobban az új tagokat?

3.        A komornyik Ézsaiás könyve 53. fejezetét olvasta. Nézzük át mi is ezt a részt! Mit mond itt az Úr Jézus értünk vállalt halálával kapcsolatban? Mit tett az érdekünkben Jézus az Ige szerint, és ez milyen reménnyel tölthet el? Miért kell Jézus halálára tenni a hangsúlyt bizonyságtevésünk és a tanítvánnyá tétel egész folyamata során?

                                                BULÁNYI KÁLMÁNNÉ:

„NAGY, SZENT DOLOG VAN KÉSZÜLŐBEN”

Itt ülök hófehér ruhában,
mint a kezdet és a vég jele.
Várom, hogy meghaljon a régi,
s a Lélek újjal töltse be.

„Nagy, szent dolog van készülőben”
ékes fény, átsütő ragyogás:
a víz hűvös ölelésében
megszületik a megtisztulás.

Ó, hányszor vártam erre:
letenni bűnöm terheit,
amely lehúzott, egyre lejjebb,
hordozva vétkeim súlyait.

Imádkozva ülök Előtte,
és várom a dicső pillanatot,
mikor a víz felettem csobban –
én meghalok, én feltámadok!