Tanítványok lehettek volna…

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 8:19-22; 19:16-26; Márk 10:17-23;

   Lukács 4:16-30; 18:18-30; János 3:1-21

„Monda pedig más is: Követlek téged Uram; de előbb engedd meg nékem, hogy búcsút vegyek azoktól, akik az én házamban vannak. És monda néki Jézus: Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9:61-62).

Az élet különböző területein sok a talány. Az atomnál kisebb részecskék működésétől kezdve a tér és az idő törvényszerűségéig rengeteg minden van, amiről még csak fogalmunk sincs.

Mégis minden rejtély és nehezen megfejthető dolog közül az emberi szív mélységei a legkevésbé felderíthetők. Van, aki talán maga sem érti miként, de egyetlen pillanat alatt képes olyan döntést hozni, ami azután jó vagy rossz értelemben megváltoztatja az életét, sőt az üdvösségét is érinti. Nem csoda, hogy a Szentírás így fogalmaz a szívről szólva: „kicsoda ismerhetné azt?” (Jer 17:9).

Ezen a héten olyan emberekről olvasunk, akik tanítványok lehettek volna, és elgondolkodunk a szívükben meghozott döntésről is.

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Mi áll az evangéliumokban azokról, akik csatlakozhattak volna a tanítványokhoz? Milyen tanulságot vonhatunk le esetükből, ami nekünk is segíthet? Példájuk hogyan erősítheti hitünket és az Úr iránti elkötelezettségünket?

Olvassuk el Mt 8:19-20 verseit (vö. Lk 9:57-58)! Mi a történet lényege, üzenete? Milyen elveket találunk itt?

Ez a történet olyan valakiről szól, akit Jézus nem hívott el közvetlenül, ő mégis jelentkezett nála. Figyeljük meg azt is, hogy milyen lendülettel fejezi ki készségét: bárhová követi az Urat! Az Úr igaz követőjével is megesik, hogy bátran fogadkozik hűségéről (Lk 22:33), persze az ígéretek betartása már nem ilyen egyszerű (lásd 55-61 versek)!

Mikor történt utoljára, hogy merész ígérettel fogadtunk hűséget az Úrnak, később mégis megszegtük szavunkat? Mit tanultunk ebből az esetből?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

E találkozásban figyelemreméltó, hogy aki Jézust most megszólította, foglalkozására nézve írástudó volt, Izráel képzett vezető rétegéhez tartozott, „kulturált, művelt férfiak” közé, akik sokra vitték az életben (SDA Bible Commentary. 5. köt. 365. old.). Közülük csak kevesen vállaltak közösséget Jézussal, a többség túlságosan fennhéjázó volt ehhez. Nem tanulni vágyva követték, hanem azért, hogy csapdába csalják. Ezt az írástudót azonban olyannyira megérintette Jézus tanítása, hogy tanítványául kívánt szegődni.

Ám az Úr ismerte az emberek szívét, és válasza arra utal, hogy az írástudó szándékai talán nem voltak tiszták. Lehet, hogy csupán világi érdekek vezérelték, amikor csatlakozni kívánt Jézushoz. Krisztus szavai azonban valószínűleg gyorsan kiábrándították effajta elképzeléseiből. Az Igéből nem tudjuk meg, mi lett a végső döntése, Jézus szavai hallatán azonban elképzelhető, hogy meghátrált.

Hogyan értelmezzük a fent leírt esetet, valamint Krisztus Mk 10:30 versében foglalt szavait? Nem ígért volna az Úr azonnali áldást követőinek? Ha igen, miért nem baj, ha számítunk rá? Vagy talán mégis hely­telen?

Miről is van szó Mt 8:21-22 verseiben? Hogy mondhatott Jézus ilyet valakinek, aki előbb el akarta temetni az édesapját?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Tegnap egy írástudóról hallottunk, aki tanítvány szeretett volna lenni. Ma újabb jelentkezőről olvasunk, akinek sem a nevét, sem társadalmi hovatartozását nem tudni. E történetet elemezve felmerülhet a gondolat: vajon Jézus nem támasztott túl nagy elvárásokat követőivel szemben? Hiszen a férfi csak el akarta temetni az apját. A zsidó hit szerint az ember szent kötelessége tisztességes temetést biztosítani szüleinek. Miről is van itt szó tulajdonképpen?

Az általános felfogással ellentétben a fiatalember édesapja nem volt halott, még csak nem is haldoklott. Sőt az is lehetséges, hogy „igen jó egészségnek örvendett, és halálának ideje még nagyon messze volt” (SDA Bible Commentary. 5. köt. 366. old.). Ha ez valóban igaz, miért mondta a férfi mégis éppen ezt Jézusnak? Csak kifogás lett volna, amin Jézus átlátott? A halottakat szokás szerint még a haláluk napján eltemették, így ha az apa már meghalt, ez nem jelenthetett akadályt, hiszen fia csatlakozhatott volna Jézushoz, miután mindent elintéz.

Ezzel a válasszal a férfi valójában saját jelleméről rántotta le a leplet. Az írástudó hevességével és hirtelen döntésével ellentétben lassú, fásult, a munka iránt nem lelkesedő, határozatlan és a dolgok elodázására hajlamos személyiséggel találkozunk. Nem akart azonnal elkötelezettséget vállalni, ezért tolta ki a döntést a bizonytalan jövőbe. Ha éppen akkor nem határoz, talán soha nem fog. Tulajdonképpen arra utalt, hogy majd akkor csatlakozik Jézus tanítványaihoz, amikor ő jónak látja. Jézus tudatosítani kívánta, hogy kevés az ideje küldetésére és tanítványai felkészítésére, így csak az lehet tanítvány, aki osztatlan figyelemre és teljes elkötelezettségre képes.

Kér tőlünk mostanában valamit az Úr (pl. szakítsunk meg egy kapcsolatot, hagyjunk fel egy rossz szokásunkkal, becsületesen fizessünk tizedet, tegyünk bizonyságot valakinek), amit mi szeretnénk is megtenni, csak éppen még nem most? Milyen veszéllyel jár a halogatás?

Olvassuk el Mk 10:17-23 verseit (lásd még Mt 19:16-26 és Lk 18:18-30)! Mit tanulhatunk ennek az embernek az esetéből, aki szintén tanítvány lehetett volna?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A mai részben egy színes egyéniséggel találkozunk. Nem alázattal és nem is titokban ment Jézushoz, inkább igen látványosan. Márk szerint odaszaladt a Mesterhez és térdre borult előtte. Sem Márk, sem Máté nem nevezik meg, Lukács azonban annyit megemlít, hogy egy főemberről van szó, talán épp a zsidók főtanácsának egyik tagjáról. Máté szerint fiatal volt. A három beszámoló összevetéséből áll össze a „gazdag ifjú főember” megnevezés.

Jézus elé érve azonnal beszélgetésbe elegyedett vele, mintha hízelegni próbálna. A Mester azonban átlátta a helyzetet, és egyenest a lényegre tért, Isten törvényére irányítva a férfi gondolatait.

Vajon Jézus miért fordította az ifjú figyelmét a törvényre, amikor jól tudta, hogy nem cselekedetek által üdvözülünk (Róm 3:28; Gal 2:16)?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Bizonyos értelemben a válasz ott rejlik az ifjú feleletében. Jóllehet megtartotta a törvényt, mégis szíve mélyén úgy érezte, hogy ez még nem elegendő. Valami hiányzott neki, ezért is kérdezte: „Mi fogyatkozás van még bennem?” (Mt 19:20). Más szóval: kívülről, cselekedetei szerint az Úr hűséges követőjének tűnt, de ennél többre vágyott. Jézus szavai a fiatalember válaszával együtt arra utalnak, hogy szívében nem tért meg igazán. A parancsolatokra hivatkozva Jézus arra is rámutatott, hogy a törvény betartásában mutatkozik meg, ha az ember üdvösségre jut. Ennek része az is, hogy meghalunk az énnek. A gazdagság vált e férfi bálványává, Jézus ezzel szembesítette. Igaz embernek tűnt, de kincse a földön, nem pedig a mennyben volt, éppen ezért gyökeres szívbéli változásra volt szüksége.

Lehet, hogy látszólag eleget teszünk a parancsolatoknak, de hol a kin­csünk? Mivel tudjuk alátámasztani a válaszunkat?

Az Újszövetség egyik legjobban ismert beszámolója Nikodémusról szól, aki éjszaka kereste fel Jézust, hogy az újjászületésről kérdezze: „Mi módon lehetnek ezek?” (Jn 3:9).

Olvassuk el Jn 3:1-21 verseit! Mivel kapcsolatban érdeklődött Nikodémus?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Figyelemreméltó, hogy Jézus a Szentlélek működéséről beszél Nikodémusnak, miközben Nikodémus szavaiból és cselekedeteiből kiderül: a Szentlélek éppen benne munkálkodik. Szíve őszinte szándékát mutatja, hogy tanulni jött Jézustól, nem pedig csapdába csalni, ahogyan sok kortársa tette.

Mit tanulhatunk abból, amit Krisztus Nikodémusnak mondott a tanítványság feltételével kapcsolatban?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Jézus nemcsak Nikodémus lelki szükségleteit figyelembe véve válaszolt, de amint János evangéliumából kiderül, meghatározta, mely tulajdonságok illenek a tanítványokhoz és melyek nem. Ezek szerint a zsidó származás még önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az ember valóban tanítvány legyen. Szükség van az újjászületésre, ami összekapcsolja a hívőt a mennyek országával, és nyitottá teszi a Szentlélek folyamatos munkája előtt. Nikodémus félreértése is mutatja, mennyire nem elegendő a zsidó származás vagy a megfelelő családi háttér. Ez a helyzet újabb lehetőséget adott arra, hogy Jézus többet mondjon el a tanítványság természetéről. Nikodémus ugyan nem vállalta azonnal és nyíltan, hogy tanítvány lesz, alkalmanként, titokban mégis úgy viselkedett. Kezdetben csak feltételesen, hiszen akkor még nem kötelezte el magát. Amint tudjuk, később változott a helyzet (Jn 19:39).

Lehetséges, hogy jó családba születtünk, annak az egyháznak a tagjai vagyunk, amelynek hitelvei és tanításai egyeznek Isten Igéjével. Miért nem elég még ez? Hogyan kerülhetjük el a veszélyt, hogy azt higgyük: az egyházban való tagságon vagy a helyes hitelvek ismeretén kívül másra már nincs is szükség?

Tudjuk, hogy a megváltás személyes ügy. Nem csoportosan üdvözülünk, nem testületileg kerülünk a mennyek országába (lásd Ez 14:20). Végül a saját tetteinkért kell felelnünk, nem pedig a másokéért (Róm 14:12).

A legtöbben azonban nem elszigetelten élünk. Kapcsolatban állunk egymással, hatással vagyunk másokra, akik szintén hatnak ránk. Ez az emberi természettel együtt jár, a bűneset előtt is így volt (1Móz 3:6). Akár jó, akár rossz irányban, de mindenképpen éreztetjük hatásunkat. Sajnálatos, de igaz, hogy ha nem vigyázunk, rossz hatással lehetünk az emberekre.

Mi is történt Lk 4:16-30 versei szerint? Miért viselkedett ez a csoport egységesen így? Hogy jutottak ilyen állapotba ezek az emberek, akik lehettek volna Jézus tanítványai is?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Először ámulva hallgatták Jézus beszédét, amint azonban szavait élesebbnek érezték, egységesen ellene fordultak. Képzeljük el, mi lett volna, ha egyikük nem gerjed haragra, mint a többiek, hanem alázattal elismeri a dorgálás jogosságát! Ki tudja, hogy hatott volna másokra! Ehelyett azonban, amint Lukács írja, a zsinagógában mindannyian haragra lobbantak, annyira, hogy meg akarták ölni Jézust. Kétségkívül csak szították egymás dühét, míg végül az egész gyülekezet – akik azért mentek a zsinagógába, hogy az Urat imádják –, tomboló haragjában az életére tört. Talán azt is rossz néven vették volna, ha négyszemközt hallják meg feddő szavait, de valószínűleg akkor csak csendben otthagyták volna. Így azonban, a tömeg erejében bízva gyalázatosan viselkedtek.

Milyen könnyen befolyásol a tömeg véleménye vagy társadalmunk és kultúránk előítéletei, tanításai? Mit tegyünk, nehogy ránk is veszélyesen hasson a többség hangulata?

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. „Nikodémus” c. fejezet, 131–139. old.; „Hallgass, némulj el!” c. fejezet, 276–283. old.; „Egy fogyatkozásod van” c. fejezet, 436–440. old.

„Az álszenteskedés és az eltorzult elvek világában élünk, de akinek az életében és tetteiben is látszik a megtérés, annak lelkisége egészséges, jó hatást tesz másokra. Most lépjenek a frontvonalba, akik ismerik az Igében kinyilatkoztatott igazságot! Testvéreim, Isten kéri ezt tőlünk. Befolyásunkat maradéktalanul vessük latba a jó ügy oldalán! Mindannyiunknak meg kell tanulni, hogyan álljunk ki az igazság védelmében, ami méltó arra, hogy elfogadjuk” (Ellen G. White: Medical Ministry. 22. old.).

„Nikodémus nem vallotta meg Krisztust nyíltan, mégis többször meghiúsította a nagytanácsban a papok tervét, hogy elveszítsék Őt. Mikor Jézust a kereszten felemelték, Nikodémus visszaemlékezett szavaira, amelyeket azon az éjszakai beszélgetésen az Olajfák hegyén mondott: 'És ahogyan Mózes felemelte a kí­gyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie' (Jn 3:14). Felismer­te Jézusban a világ Megváltóját” (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. ki­ad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 70. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.         Előfordult már, hogy minket is magával ragadott a tömeg hangulata, és érzelmi felindultságunkban olyat tettünk, amit azután később megbántunk? Ha igen, akkor mit tanultunk ebből az esetből, ami megvédhet, nehogy újból hasonló hibába essünk?

2.         Idézzük fel újra, amit a héten már megállapítottunk, hogy pusztán az egyháztagság nem elegendő! Mit jelent ez a Hetednapi Adventista Egyház tagjainak? Hogy fenyeget minket is az a veszély, hogy mivel úgy érezzük, nálunk van az igazság, azt gondolnánk, másra már nincs is szükség? Szombatiskolai csoportunkban beszélgessünk arról, hogyan védekezhetünk e tévhit ellen.

3.         Vegyük számba még egyszer, hogy miféle indokokkal hárították el a kötelezettségvállalást azok (kivéve Nikodémust), akik tanítványok lehettek volna! Milyen egyéb kifogással élnek még az emberek? Hogyan lehetünk segítségére azoknak, akik ezzel a nagy horderejű kérdéssel vívódnak?

4.         Mennyiben más hívőnek, mint tanítványnak lenni?

                                                                                                                IFJ. HÖRÖMPŐ GERGELY:

MÁTÉ

Itt ülök én és szedem a vámot

– kettő helyett sokszor a hármat –,

hogy gazdagodjam, az a fontos,

a számításom sose pontos…

Vámszedő vagyok. Gyűlölt egy alak.

Fekély a társadalmon. Erkölcsi salak.

De néha… délután elnéztem messze,

Kapernaum határán pálmaligetekre,
narancs- és citromfákra. A dombok alatt
sok földműves már gabonát arat.
Aztán egyszer, mikor arra járt sokadszor
Jézus, követte Őt sok ember, asszony,
megállt; és én tétován felálltam.
„Gyere velem, jöjj, kövess bátran!”
– szólt. Rögtön csomagoltam
és tudtam, ezentúl övé vagyok,
élőn vagy holtan.
Mindig akadnak majd,
kik pénzt lesnek a Boltban,
de én a szívemet

Krisztusnak adtam.