SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Lev Tolsztoj írt egy novellát “Mennyi föld kell egy embernek?” címmel. A történet egy parasztról, Pahomról szól, aki fogadkozott: “Ha elég nagy földem lenne,

még az ördögtõl sem félnék!” Pahom tudomást szerzett róla, hogy a bahkiroknál olcsón, nagy birtokra lehet szert tenni. Elutazott hát hozzájuk, és meghallgatta ajánlatukat: “Ezer rubel egy nap”. Ez meg mit jelent? “Naponként adjuk” – felelték. “Amekkora területet gyalogszerrel be tud járni egy nap alatt, az a magáé.” Csak egy feltételt szabtak. Ha még aznap nem ér vissza oda, ahonnan elindult, a pénze elvész. Pahom nagy vidáman útnak indult, ment, mendegélt... Ujjongott magában, amikor arra gondolt, hogy milyen sok földje lesz. Megállás nélkül haladt egész nap, amíg észbe nem kapott, hogy vissza kellene fordulnia, még mielõtt leszáll az est. De túl messze járt már. Igencsak szaporáznia kellett a lépteit, nehogy odavesszen a pénze. Sietett, ahogy csak a lába bírta. A távolból már megpillantotta a helyet, ahonnan elindult, de holtan rogyott össze, mielõtt visszaért volna.

A szolgái ástak egy gödröt, és abba temették. Mennyi föld kell egy embernek? “Nem kellett több, csak alig 2 méter, abba tetõtõl talpig belefért” – írta Tolsztoj.

A héten tovább követjük Salamon gondolatainak fonalát a gazdagságról és a szegénységrõl. Igen sokat mondott, és igyekszünk minél többet érinteni e témák közül.

A prédikátor könyvében Salamon a gyakorlati életre és az erkölcsi útmutatásra helyezte a hangsúlyt, épp úgy, mint A példabeszédek könyvében. Tette mindezt úgy, hogy tisztában volt Isten valóságával, jelenlétével. Ezekben a részekben is ír Isten valóságáról, ugyanakkor közelségérõl is. Utal rá, hogy az Úr számon tartja, ki hogyan közelít hozzá. Nem közömbös neki, hogyan szólítjuk meg; figyeli, hogy az ember megadja-e neki fogadását. Salamon Istene, a Biblia Istene más, mint a deizmus követõi által festett istenkép, miszerint az Isten megteremtette, majd magára hagyta a világot. Ha így lenne, valóban volna okunk a kétségbeesésre!

Egyértelmû. Ha fogadást teszünk az Úrnak, akkor álljuk is a szavunkat! Persze ezt könnyebb mondani, mint gyakorolni. Hányszor fogadkoztunk már Istennek, esküdöztünk, hogy soha többet nem tesszük ezt vagy azt, esetleg mindig ezt és ezt fogjuk tenni, mégsem sikerült. Biztosan komolyan gondoltuk akkor, és igyekeztünk is, mégis belebuktunk. Mit mondhatunk tehát a helyzetünkrõl?

2Móz 23:6 ________________________________________________________

Az elõzõ részében (Préd 4:1) Salamon “a nap alatt” tapasztalható elnyomás miatt kesergett. Szót ejtettünk arról is, hogy többféle elnyomás létezik. A történelem folyamán a gazdagok gyakran nyomorgatták a szegényeket. Az itt idézett igékbõl is láthatjuk, hogy az Úr szigorúan szabályozta a szegényekkel való bánásmódot. Isten elõtt minden ember egyenlõ, ennek ékes bizonyítékát ad-ta a kereszt. Mégis milyen szomorú, hogy a gazdagok nyomorgatják a szegényeket! Az Ige ezt mélységesen elítéli.

Szegények és gazdagok, hatalmasok és elnyomottak – mindannyian ezen a földön élünk. Mind a föld levegõjét szívjuk, vizét isszuk, a talaján termett ételt fogyasztjuk. Van, aki jobb levegõt szívhat, tisztább vizet ihat, ízletesebb ételt ehet, de végeredményben mindannyian abból élünk, amit Istentõl kaptunk.

Milyennek tartaná Salamon világunkat, ahol van, aki 370.000 dollárt (kb. 77 millió Ft) ad egy Ferrariért, ugyanakkor másoknak még egy pár cipõre sem telik?

Biztosan megdöbbenne. Az Úr bõségesen ellátta az emberiséget mindazzal, amire csak szükségünk van. Igaz, a szegénység kérdése, oka igen összetett, de kétségtelen, hogy a kapzsiság, a mohóság és a korrupció rendkívül sokat rontott a helyzeten.

“A pénz nem boldogít, de sokkal elviselhetõbbé teszi a gondokat!” – hirdette egy tábla.

A legtöbb ember egyetért ezzel. A prédikátor könyve bizonyítja, hogy a pénz és a gazdagság nem oldja meg minden gondunkat, nem biztosítja a felhõtlen boldogságot, sõt önmagában is problémákat vet fel.

Nincs olyan vágy, szenvedély vagy éppen törekvés, ami egykönnyen megelégedetté tesz, bármennyire bele is merüljön az ember. Különösen szembetûnõ ez a probléma a kábítószer rabjai esetében. Folyamatosan emelniük kell az adagot, mert mindig több és több kell, mint amennyit addig használtak. Ugyanez vonatkozhat még számos dologra, beleértve a pénzt is.

Valószínûleg a 21. vers vége adja a példázat megértésének a kulcsát. Jézus figyelmeztet mindenkit, aki “nem az Istenben gazdag”. A magyarázat nem egyértelmû, de valószínûleg intés azoknak, akiknek az egész életét a gazdagság hajszolása tölti ki, és ezért feláldoznak mindent, Isten iránti kötelességüket is. Kicsit késõbb így fogalmazott Jézus: “Valakinek sokat adtak, sokat követelnek tõle” (Lk 12:48). Aki vagyonnal rendelkezik, felelõs bölcsen élni azzal. Általában mégis a gazdagok a legkapzsibbak, akinek pedig alig van valamilye, szívesen megosztja másokkal még a keveset is.

A prédikátor könyve az évszázadok során több ponton is alaposan próbára tette a Szentírás kutatóit, de Préd 5:15 üzenete teljesen egyértelmû. A gazdagság árnyoldalait, az általa kiváltott problémákat érintette Salamon. Valaki pl. szert tesz egy bizonyos összegre, majd el is veszíti, még mielõtt örökül hagyhatná utódainak (Préd 5:14).

“Amint kijött az õ anyjának méhébõl, mezítelen megy ismét el, amint jött vala: és semmit nem vesz el munkájáért, amit kezében elvinne” (Préd 5:15). Nem kérdéses, hogy mit akart kifejezni Salamon. A gazdagok is meghalnak, mint bárki más, haláluk pillanatától kezdve pedig semmi hasznát nem látják vagyonuknak. De még másról is szó van itt. Mintha az egész könyvvel Salamon gondolkodásra akarna késztetni: Tedd mérlegre az életed! Valójában miért élsz? Mi az, ami számít a “párával” teli életben? Tehát mi az igazán fontos, amire valóban oda kell figyelni?

Ugyan mit adhat az ember a lelkéért? Pénzt, hírnevet, hatalmat, szenvedélyt vagy talán szeretetet? Ezeknek megvan a maga helye, szerepe. Isten ajándékainak tekinthetõk (Préd 5:18), de ugyanúgy lehetnek az ördög eszközei is, amelyekkel tõrbe csal. Amire csak szert tettünk a földi életben, az éppen olyan ide-ig-óráig tartó, olyan mulandó, mint mi magunk. Az ember meghal és vége – legalábbis a földi élet szempontjából nézve. Amikor legközelebb öntudatra ébredünk, az már az örök sorsunk része. Vagy ezt halljuk: “örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta” (Mt 25:34), vagy pedig “sírás és fogak csikorgatása” (Lk 13:28), örök pusztulás vár ránk (2Thessz 1:9). Ugyan milyen mulandó, elillanó földi dologra mondanánk, hogy megérte, amikor “látjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, és a prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve” (Lk 13:28)?

Mi az, amivel Sátán a világhoz láncol? Mi jelent nagy kísértést, aminek nehéz ellenállni? Milyen bibliai ígéretekre hivatkozva várhatunk segítséget a bûnnel, a csüggedéssel szemben, nehogy felhagyjunk minden reménnyel?

Olvassuk át A prédikátor könyve 5. fejezetét többször is. Azokra a részekre figyeljünk jobban, amelyeket nem érintettünk e heti tanulmányunkban.

Lk 12:13–21-hez fûzött magyarázatként a következõt írta Ellen White a gazdag emberrõl: “E gazdag ember figyelmét felhívták a szegények, árvák, özvegyek, szenvedõk, fájó szívûek nehéz helyzetére... Ennek az embernek nem voltak a pusztulásnak kitett állatokénál magasabb rendû céljai. Úgy élt, mintha nem volna Isten, sem menny, sem örök élet. Mintha mindaz, ami nála volt, a sajátja lett volna, és nem tartozna semmivel sem Istennek, sem embernek” – (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 171-172. old.).

Amikor “átadjuk magunkat Istennek, természetesen mindazt fel kell adnunk, ami elválasztana Tõle bennünket. Azért mondotta a Megváltó: 'Ezenképpen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom' (Lk 14:33). Mindazt el kell hagynunk és fel kell adnunk, ami szívünket elvonhatja Istentõl. A gazdagság sok ember bálványa. A pénz szeretete, a vagyonszerzés vágya az az aranylánc, mely Sátánhoz kötözi õket. Gondtalan, kényelmes és felelõsség nélküli élet, rang és méltóság szintén oly bálványok, melyeket sokan imádnak. Azonban szét kell törnünk a rabszolgaság eme bilincseit. Nem lehetünk félig Istené, félig pedig a világé. Nem vagyunk Isten gyermekei, ha nem vagyunk teljesen azok” – (Ellen G. White: Jézushoz vezetõ út. 17. kiad. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 37. old.).

1. Társadalmunkban az elnyomás milyen formáival találkozhatunk a szegények és a gazdagok vonatkozásában? Hogyan segíthet egyházunk a szegényeken?

2. Milyen téren fordulhat elõ még keresztények között is hasonló elnyomás, mások kihasználása?

3. Salamon sokat foglalkozott a gazdagság kérdésével. A keresztények számára is az egyik nagy megpróbáltatást az anyagi természetû dolgok jelentik. Hogyan mondhatjuk, hogy “idegenek és vándorok” (Zsid 11:13) vagyunk a földön, ugyanakkor kincseket gyûjtünk magunknak? Persze valahogy meg kell élnünk, ki kell fizetnünk a számlákat, ennünk is kell, és mindennek ára van. Mennyi elég az embernek? Egyáltalán van, ami már elég? Beszélgessünk a csoportban e nehéz témával kapcsolatos kérdésekrõl.