SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

13. tanulmány     2006  december 23 - 29.

Tanító melléklet

Ajánlott olvasmány

Tartalomjegyzék Összesítőlap Főoldal

A KEZDET VÉGE

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 41:41–50:26

“Az Isten küldött el engem tielõttetek, hogy míveljem a ti megmaradásotokat e földön, és hogy megmenthesselek titeket nagy szabadítással” (1Móz 45:7).

“Még az is idetartozik, hogy a világtörténelemben az emberek tetteinek nem csupán az lett a következménye, amit eredetileg terveztek vagy elértek. Rendszerint bekövetkezett még valami más is azonkívül, amirõl tudtak, vagy amit akartak. Valóra váltották szándékukat, ugyanakkor elõidéztek még valamit azzal kapcsolatban, méghozzá anélkül, hogy a cselekvõ személy tudta vagy akarta volna azt” – (G. W. F. Hegel: “The Philosophy of History”, The Philosophy of Hegel, (New York: The Modern Library), 1954, 16-17. old.).

Amint a héten a kezdetek végéhez érünk, az imént megfogalmazott elv kibontakozását figyelhetjük meg. A legjobb és a legrosszabb emberi szándék ellenére is, annak dacára, amit félrevezetésnek, csalódásnak, bûnnek vagy tragédiának látunk, “az emberek tetteinek nem csupán az lett a következménye, amit eredetileg terveztek vagy elértek”. A “valami más” természetesen az, hogy az Úr véghezviszi tervét az emberiség történelmében.

A legtöbben jól ismerjük a történetet, tudjuk azt is, hogyan végzõdik, ezért nem lepõdünk meg azon, ahogy Mózes elsõ könyvében az isteni gondviselés megmutatkozik. A történet rendkívül nehéz körülmények között élõ szereplõinek azonban hihetetlenül nagy bizalomra volt szükségük ahhoz, hogy elhiggyék: Isten valóra váltja minden ígéretét. Nem is csoda, hogy Zsidók 11-ben ezt olvashatjuk: “hit által… Ábrahám”, “hit által… Sára”, “hit által… Jákób”. Bíztak, noha nem láttak tisztán, nem értettek meg mindent. Hitük csak Isten ígéretein nyugodott, semmi máson. Ismerõsnek tûnik a gondolat?

AZ ISTENI GONDVISELÉS KIBONTAKOZÁSA  (1Mózes 41:41–42:23)

Vasárnap december 24.

Egyik pillanatról a másikra József börtönben sínylõdõ rabszolgából Egyiptom második számú ura lett. Ekkor egészen más természetû megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie.

Olvassuk el 1Móz 41:45 versét. Hogyan veszélyeztethette ez az új helyzet József hitét és Isten iránti hûségét (vö. 1Kir 11:1)?

1Móz 41:50-52 felvillantja, hogyan illeszkedett be József az új élethelyzetbe. A fiainak adott nevek tükrözték az érzéseit. Manassé azt jelenti: “aki elfelejteti”. Elsõ fia születése feledtette Józseffel a múlt kegyetlen fájdalmát. Efraim – “kétszeresen termékeny”. Ez a név is utal József nagy örömére, és arra, hogy életében új szakasz kezdõdött.

A 41. fejezet hátralévõ részét, valamint a 42. fejezet elsõ 17 versét olvasva egyre jobban kibontakozik elõttünk az isteni gondviselés. Látjuk, hogy milyen lépések vezettek József álmaitól (1Mózes 37) a beteljesedéséig. Az “álomlátó” álmai (1Móz 37:19) annyira hihetetlen módon váltak valóra, hogy csak a Mindenható Úr rendezhette így a dolgokat. A történet magával ragadó bizonyságtétel Isten hatalmáról, arról, ahogy beváltja ígéretét az Úr, méghozzá az emberi elgondolást messze túlszárnyaló módon. Isten akarata teljesedett akkor is, amikor az éhínség a testvéreket egyenesen József karjába kergette.

Mirõl beszélgettek a testvérek egymás között, ami elárulja, hogy még enynyi év után is mardosta õket a bûntudat (1Móz 42:21–23)?

Apjuknak József elvesztése miatti iszonyatos szenvedése láttán képtelenek voltak elfelejteni rettenetes bûnüket. Ráadásul nem is mondhatták el az igazat Jákóbnak, hogy József tulajdonképpen nem halt meg. Tettük elkövetésekor nem mérték fel, milyen nagy szomorúságot zúdítanak önmagukra és családjukra is.

Ha mostanában kell fontos döntést hoznunk, szakítsunk idõt arra, hogy alaposan mérlegeljünk minden lehetséges következményt. Miért olyan fontos meggyõzõdni arról, hogy döntéseinkkel nem sértjük meg azokat az elveket, amelyeket Isten az Igében nyilatkoztatott ki?

JÓZSEF ÉS TESTVÉREI (1Mózes 42-43)

Hétfõ december 25.

Ahogy József a testvéreivel játszadozott, azt mutatja, hogy egyrészt jól meg akarta leckéztetni õket, ugyanakkor minél többet meg akart tudni a családról.

Figyeljük meg, mit szóltak a testvérek, amikor megtalálták a pénzt a zsákjukban (1Móz 42:24–28). Milyen lehetett a hitük és Istenrõl alkotott elképzelésük?

Olvassuk el a 36-38. verseket. Mit árul el ez az epizód Rúben jellemérõl?

“Az évek folyamán – amelyeket József testvéreitõl távol töltött – Jákób fiai jellemükben jelentõsen megváltoztak. Irigyek, izgágák, csalárdak, kegyetlenek és bosszúállók voltak [azelõtt]. Most, amikor a nyomorúság és szerencsétlenség utolérte õket, önzetlennek, egymás és atyjuk iránt hûségesnek bizonyultak. Már középkorú férfiak voltak, mégis alávetették magukat atyjuk tekintélyének” – (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 182- 183. old.).

Rúbennek adott válaszából is kitûnik, Jákób milyen mély fájdalmat érzett József elvesztése miatt. Csak akkor engedte legkisebb fiát is elmenni Egyiptomba, amikor az éhínség olyan súlyossá vált, hogy nem maradt más választása (1Móz 43:8).

Miért várta József nagy lakomával a testvéreit (1Móz 43:31–34)?

A fivérek legnagyobb megdöbbenésére József születési sorrendben ültette le õket, és a legfiatalabbnak, Benjáminnak adta a legtöbb ételt. Azért tette ezt, mert “arról akart megbizonyosodni, hogy vajon testvérei a legfiatalabb testvérüket nem illetik-e ugyanazzal az irigységgel és gyûlölettel, amelyet vele szemben egykor kimutattak” – (i. m. 186. old.). Együtt ettek-ittak, jól érezték magukat (1Móz 43:34), eközben József megláthatta, hogy bátyjai valóban megváltoztak.

József testvérei sok szenvedést megéltek, mire valóban megváltoztak. A mi életünkben mit váltott ki a szenvedés? Mit változtatott rajtunk? A szenvedés által hogyan érhet el Isten kedvezõ hatást az ember életében?

ÚJRA EGYÜTT A CSALÁD (1Mózes 44–47)

Kedd december 26.

József még ekkor sem fejezte be a “játékot”. Ezután következett az utolsó próba (1Mózes 44). Meggyõzõdhetett a testvéreiben végbement változásról, amikor hallotta Júda vallomását, és látta, hogy apjáért kész lett volna elvállalni testvére helyett a büntetést. József csak ekkor fedte fel kilétét.

Olvassuk el, mit mondott József a testvéreinek (1Móz 45:1–13). Honnan tudhatjuk, hogy hite nem csorbult még annyi év után sem?

Józsefnek a nehéz évek idején tanúsított hite most gazdag jutalommal járt. Amit addig nem értett, hirtelen megvilágosodott elõtte. Isten vitte mindezt végbe, méghozzá olyan úton-módon, amit József el sem tudott volna képzelni. Tanulság ez mindannyiunk számára. Ha körülményeinktõl függetlenül mindig igyekszünk hûségesek maradni, Isten mindent jóra fordít végül, igaz ez akkor is, ha csak legvégül következik a változás (Jel 21:1).

A 45. fejezet további részében olvashatunk arról, hogy milyen elõkészületeket tettek, mielõtt a család újból együtt lehetett. A 46. fejezet arról szól, hogy amikor Jákób megtudta, mi lett Józseffel, elindult az Egyiptomba vezetõ hosszú útra. Út közben megállt Beérsebában, ahol nagyapja, Ábrahám áldozott Istennek, és ahol apja oltárt emelt, amikor az Úr megismételte neki a szövetség áldásait (1Móz 21:33; 26:23–25). Jákób is áldozatot mutatott ott be, és megerõsítette azt a szövetségi fogadalmat, amit atyja, Izsák tett Istennek. Az Úr pedig neki is elmondta az elõször Bételben elhangzott szövetség ígéreteit, hozzátéve, hogy Jákób családja nagy néppé növekszik Egyiptomban (1Móz 46:1–4).

Amikor Jákób és övéi Egyiptomba értek, a család immár boldogan, újból együtt lehetett (1Móz 46:29–30). Miért akarta József, hogy a testvérei pásztornak mondják magukat, amikor az egyiptomiak utálták azokat, akik állattartással foglalkoztak (31–34. vers)?

A szövegbõl ugyan nem derül ki egyértelmûen, de József minden bizonnyal ismerte az egyiptomiak rossz hatását. Ezért igyekezett távoltartani tõlük övéit, ezzel is védve lelki tisztaságukat. József tudta, hogy Isten kiválasztotta a családját, az elhívatás érzését pedig még csak erõsítették azok a váratlan események, amelyek folytán ismét egyesülhetett a család.

A PÁTRIÁRKA ÁLDÁSA (1Mózes 47:28–49:28)

Szerda december 27.

Jákób 17 boldog évet töltött Egyiptomban, szerettei körében. Amikor érezte a halál közeledtét, összehívta fiait, hogy elbúcsúzzon tõlük.

Olvassuk el újból azokat az ígéreteket, amelyeket az évek során Jákóbnak adott az Úr (1Móz 28:12–15; 35:9–15; 46:2–4). Mi könnyíthette meg Jákóbnak, hogy elhiggye: Isten valóban beteljesíti ígéreteit (Lásd 1Móz 46:26; 47:27)?

Józsefhez hasonlóan, valószínûleg Jákób is ekkor értette meg igazán, emberi szemszögbõl, hogyan tudta Isten véghezvinni mindazt, amit megígért. Minden bizonnyal vigaszt nyújtott neki idõs korára ez a felismerés.

Halála elõtt Jákób Istentõl ihletve kijelentette fiai jövõjét (1Mózes 49). Isten hatalma késztette, hogy csak az igazságot mondja, bármennyire fájdalmas is volt az neki. Rúbentõl visszavonta az elsõszülöttnek járó áldást, Simeonra és Lévire pedig átkot mondott szörnyû bûnük miatt. Lévi családjának késõbbi története azonban azt példázza, hogyan fordulhat az átok áldássá.

Isten Igéje mindig is elénk állítja az emberek erényeit, de a bûneit is; sikereiket és kudarcaikat egyaránt. A Szentírás lapjai nagyon is valóságos képet tárnak elénk. Nem kendõzi a legnagyobb tiszteletnek örvendõ, leginkább csodált hõsök hibáit, de nem hallgat Isten ereje által elért gyõzelmeikrõl sem. Úgy mutatja be Isten embereit, férfiakat és nõket egyaránt, mint akik “hozzánk hasonlóan esendõ” emberek (Jak 5:17, kat. ford.; lásd még ApCsel 14:15).

Jákób szavai feltárták a törzsek jövõjét. Hozzá kell tennünk azonban, hogy minden törzs szabad akarattal rendelkezõ emberekbõl állt, akik választhattak, különösen az Istennel való kapcsolatuk terén – éppen úgy, mint ahogy mi is szabadon dönthetünk. A jövendölések, amelyeket Isten a népekre és jövõjükre vonatkozóan tesz, nem rendelik el eleve, hogy az egyes emberek üdvösségre vagy kárhozatra jutnak. Isten elõre tudja, ki mit választ majd, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy Õ szabná meg az ember döntését.

Mondják, hogy jellemünkben rejlik a sorsunk. Hogy értjük ezt a gondolatot? Jellemünk mennyiben befolyásolja döntéseinket? Milyen jellembeli változásokat szeretnénk látni az életünkben?

A KEZDET VÉGE (1Mózes 49:29–50:26)

Csütörtök december 28.

Bizonyos értelemben 1Mózes 50. fejezete jelenti a kezdet végét. A teremtés után olvashattunk a bûnesetrõl, majd az özönvízrõl is, ezután következtek az Ábrahámnak és utódainak tett ígéretek. Néha valóban nehezen lehetett elképzelni, hogy az ígéretek valaha is teljesedhetnek, a könyv végére azonban minden úgy alakult, ahogy azt Isten megígérte: Ábrahám családja nagy néppé nõtt, idegenként élt “a földön, amely nem övé” (1Móz 15:13). Egy napon pedig az Úr kihívta õket Egyiptomból, hogy általuk áldást nyerjenek “a földnek minden nemzetségei” (1Móz 22:18).

Olvassuk el 1Mózes 50. fejezetét. Mitõl féltek József testvérei?

Felesleges volt József bocsánatáért könyörögniük, hiszen testvérük már régen kiengesztelõdött. Ekkor értették meg, hogy József szívbõl, valóban megbocsátott nekik. Újabb példa ez arra, hogy milyen nemes és jó volt József jelleme. Ilyen értelemben Krisztus “elõképe”, hiszen megbocsátotta azt, amit sokan megbocsáthatatlannak tartanak.

Olvassuk el figyelmesen, hogyan válaszolt József a testvéreinek (1Móz 50:19–20). Miért mondhatjuk több szempontból is, hogy szavai nem csupán Mózes elsõ könyvének, hanem az egész Bibliának a fõ gondolatát fejezték ki? Milyen fontos elvvel találkozunk itt? Minek a reményét kelti bennünk ez a gondolat?

Emberi szemszögbõl nézve gyakran valóban nehéz felismerni, mint ahogy nehéz lehetett Ábrahámnak Mórijja hegyén, vagy Józsefnek a börtönben, hogy Isten minden körülmények között, lépésrõl-lépésre megvalósítja jó terveit, “hogy sok nép életét megtartsa” (1Móz 50:20). Semmilyen körülmények között ne feledjük, hogy Isten, akit a pátriárkák történetét bemutató Mózes elsõ könyvében megismerhetünk ugyanaz, mint akit a mi korunk eseményeirõl, a mi történetünkrõl is beszámoló Jelenések könyvében láthatunk (Jel 12:17).

Mózes elsõ könyve a teremtés csodájával kezdõdött. Csoda volt, ahogy Isten megalkotta világunkat, de megváltásához is csodára van szükség. Az elsõ utalást 1Móz 3:15-ben, majd a 22. fejezetben találjuk erre a csodára, ami nem más, mint Jézus keresztre feszítésének, feltámadásának és visszajövetelének csodája.

Péntek december 29.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 181-199. old.

“Jákób vétkezett, de nagyon meg is szenvedett érte. Attól a naptól kezdve, amikor bûne miatt menekülnie kellett atyja sátraiból, évekig gond, fájdalom és bánat lett a sorsa. Hontalan vándorként messze anyjától - akit soha többé nem látott viszont - menekültként került idegen országba, Mezopotámiába, ahol hét évig dolgozott azért a leányért – Rákhelért – akit megszeretett. De csak azért, mert aljasul becsapták, húsz esztendeig szolgálta kapzsi és telhetetlen rokonát. Szemtanúja volt rokona gyarapodó gazdagságának. Fiai növekedtek körülötte, de nem sok örömben volt része az örökösen pörlekedõ és megosztott házban. Lehangolta leánya szégyene, [fiainak] bosszúállása, elkeserítette Rákhel halála, Rúben természetellenes bûne, Júda bûne, s az a kegyetlen, megtévesztõ rosszindulat, ahogyan Józseffel viselkedtek. Milyen hosszú és sötét a rászakadt szerencsétlenségek sora, amelyeket végig kellett néznie. Újra és újra le kellett aratnia az elsõ bûnös cselekedet gyümölcsét. Látnia kellett, hogy fiai között megismétlõdnek azok a bûnök, amelyekben õ maga vétkezett. De bármilyen keserû volt is ez a lecke, nem volt hiábavaló, mert elvégezte munkáját. Bármilyen keserû volt is a fenyítés, megteremte 'az igazságnak békességes gyümölcseit' (Zsid 12:11)” – (i. m. 196. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

  1. Ha Mózes elsõ könyvébõl kiválaszthatnánk egyetlen témát, amit vonatkoztathatunk a saját életünkre is, mi lenne az?

  2. Általában az emberek saját maguk idézték elõ a rájuk zúduló szenvedés javát, ma sincs ez másképp. Ennek tudatában vajon másképp kellene bánnunk az emberekkel?

  3. Ki-ki válasszon egy történetet Mózes elsõ könyvébõl. Melyik mondta a legtöbbet nekünk, amibõl valamilyen gyakorlati igazságot tanulhatunk, vagy ami segített személyes problémáinkkal való küzdelmünkben?

 

"És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek" (Kolossé 2:23)

“Az élet tele nagyszerű alkalmakkal, amelyeket még jobbá tehetünk Istentől kapott képességeinket kamatoztatva, mások áldására szolgálva. Eközben magunk is áldásban részesülünk, ha nem csak önmagunkkal foglalkozunk. A nehéz körülmények gyakran kifejezetten áldására válnak azoknak, akiknek a tetteit az elvek szabják meg, és akiknek szokásukká vált azt tenni, ami jó és helyes. Igyekezzünk elérni a jellem tökéletességét, és egyedül Isten dicsőségét szem előtt tartva végezzük minden feladatunkat, akár látja vagy értékeli munkánkat emberi szem, akár nem. Azért éljünk így, mert Isten gyermekei vagyunk, akiket saját élete árán váltott meg. Legyünk hűségesek úgy a kevésen, mint a sokon. Tanuljuk meg minden körülmények között az igazságot szólni, minden időben igazán élni. Szívünket maradéktalanul adjuk át Istennek. Ha Isten kegyelmének indítására apró szívességeket teszünk másoknak, elvégezzük a közvetlen közelünkben adódó feladatokat, napfény árad életünkbe. Jellemünk megszépül, ha így járjuk életünk útját, a szeretet és áldás ajándékait hintve. Tetteink nem évülnek el. Munkánkat figyelemmel kísérik a mennyben, és az öröklét végtelen korszakain át sem megy feledésbe, amit teszünk, mert Isten szemében értékesnek találtatott.

Ne feledjük: amivel érdemes foglalkozni, azt érdemes jól csinálni

_______________

* Ellen G. White: My Life Today, 219. old.