TANÍTÓI MELLÉKLET

10. tanulmány  −  2006 december 2 - 8.

Tanulmány Bibliaversek Ajánlott olvasmány Tartalomjegyzék Összesítőlap Főoldal

A CSALÁS ÁRA

A tanulmány célja

  1. Elemezni az elsőszülött jogának fogalmát.

  2. Rámutatni, hogyan áldja meg az Úr Izsákot, és miként újítja meg vele a szövetséget.

  3. Keretet biztosítani a Jákob csalásáról és meneküléséről, valamint az Isten által megígért áldásokról való beszélgetésnek.

A tanulmány vázlata

I. Jákob és Ézsaú (1Móz 25:29-34)

  1. Rebeka meddő. Izsák gyermeket kér Istentől (21. vers).

  2. Az ikrek már anyjuk hasában küzdöttek egymással, ami előrejelzi kettejük konfliktusát.

  3. Mivel Ézsaú született meg hamarabb, őt illette meg az elsőszülöttségi jog.

  4. Élete egy gyenge pillanatában Ézsaú semmibe veszi elsőszülöttségi jogát, és egy tányér ételért úgymond eladja azt öccsének, Jákobnak.

II. Az Úr megáldja Izsákot (1Móz 26:3-5.8-14.26-31)

  1. Az Úr megújítja Izsákkal a szövetségét.

  2. Izsák elköveti apja, Ábrahám hibáját, azt állítván feleségéről, hogy a húga.

  3. Izsák gazdag életet él, és békét köt Abimélekkel, a filiszteusok királyával.

III. Isten osztja áldásait, az emberi gyengeségek megnyilvánulása ellenére (1Móz 28:1-5.13-16)

  1. Jákob csalás útján szerzi meg az elsőszülöttségi jogot, Izsák mégis megáldja őt.

  2. Jákob édesanyja testvéréhez, Lábánhoz menekül, hogy megszabaduljon Ézsaú bosszújától, és feleséget kapjon magának.

  3. Az Úr látomásban szól Jákobhoz, és ugyanazt az áldást ígéri neki, mint amit Ábrahámnak és Izsáknak adott.

Összefoglalás

Jákob csalással szerzi meg az elsőszülötteket megillető áldást, amely egyébként meg volt ígérve számára. E téves magatartás dacára, Isten megáldja Jákobot, és ugyanazt a szövetséget köti meg vele, mint amit előtte Ábrahámmal és Izsákkal kötött.

Magyarázat

Az egyik legnagyobb kísértés, amivel a hívőknek számolniuk kell, a vágy, hogy megbizonyosodjanak: Isten megteszi, amit megígért, illetve azt teszi, amiről úgy vélik, hogy meg kell tennie.

Néha rendkívül nehéznek tűnik mindent az Ő akaratára bíznunk. A múlt héten láthattuk az Istenbe vetett teljes bizalom előnyeit. Ezen a héten – Rebeka és Jákob története révén – látni fogjuk az Isten iránti bizalmatlanság tragikus következményeit.

I. Emberi próbálkozás Isten terve megvalósulásának kierőszakolására

Isten, még mielőtt Rebeka megszülte volna ikreit, tudatta vele, hogy elsőszülött fia szolgálni fog kisebbik fiának (1Móz 25:23). Idővel Jákob – a fiatalabbik – az anyja kedvencévé vált. Rebeka annyira eltökélt volt szándékában, hogy biztosítja az isteni prófécia teljesedését, hogy kész volt ennek érdekében ravaszsághoz és csaláshoz is folyamodnia, szem elől tévesztve a tényt, hogy az ígéret magától Istentől származott, és hogy az Ő felelőssége volt azt teljesíteni.

Jákob felmenőágára jellemző a megtévesztésre való hajlam – emberek, akik megpróbáltak csalás útján, a maguk belátása szerint boldogulni az életben. Nemcsak a férfiág képviselői voltak vétkesek ebben; a nők is gyakorolták a megtévesztés fegyverét, amint azt Rebeka és Rákhel esete is bizonyítja (1Móz 31:33-35). Rebeka alaposan kiképezte Jákobot, hogyan csapja be édesapját (1Móz 27:5-10). Amikor Jákob megpróbált ellenkezni, attól tartván, hogy a csalás ellene fordulhat majd, és átokként visszacsaphat rá, Rebeka ezekkel a szavakkal nyugtatta meg: „Reám szálljon a te átkod, fiam, csak hallgass az én szavamra!” (13. vers). Sajnos, pontosan így történt: Rebekának kellett elszenvednie saját maga csalásának következményeit. Amikor pedig Ézsaú megtudta, mit tett az anyja és Jákob, testvére meggyilkolásával fenyegetőzött (41. vers). Rebeka azt tanácsolta Jákobnak, meneküljön Háránba, az ő testvéréhez, Lábánhoz (43. vers). Többet soha nem látta őt: betakarította csalása gyümölcsét! Nem lett volna jobb, ha mindvégig bíztak volna Istenben, és megengedték volna, hogy oldja meg Ő a helyzetet? Az Úrnak nem lett volna nehéz előtérbe helyeznie terveiben azt, aki nem rendelkezik elsőszülöttségi joggal.

II. Izsák áldása

Annak ellenére, ahogyan megszerezték, Izsák áldását nem lehetett semmissé nyilvánítani. Ha figyelmesen elemezzük az elsőszülöttet megillető áldást, jobban megértjük, miért akarta Rebeka mindenáron, hogy kedvenc fia, Jákob részesüljön belőle. Izsák azzal kezdi áldását, hogy hangsúlyozza: minden áldás Forrása Isten. Azt hiszi, Ézsaúval beszél, mivel Jákob sikeresen „magára öltötte” az Ézsaúra jellemző mezőillatot. „Lám, az én fiamnak illata olyan, mint a mezőnek illata, melyet megáldott az Úr” (27. vers) – mondta Izsák, elismervén ezáltal, hogy bármely mező gazdag termése Isten ajándéka.

Az áldás hátralevő része a következő két témára oszlik: a termékenység témájára – az ókori ember állandó érdeklődési körébe tartozott (27-28. versek) – és az uralkodás témájára (29. vers). A pátriárka arra kéri Istent, adja meg fia számára az ég harmatát és a föld gazdagságát. Az égbolt és a föld együttesen az áldás hatalmas voltát jelképezte: a két véglet mindent magához ölel.

„Az ég harmata” az eső metaforájaként is értelmezhető, a szó szerinti harmat azonban, amely a vízgőz éjszakai kicsapódásából keletkezik, ugyancsak fontos volt, főleg Kánaánban, a száraz időszak idején. Az eső késő ősztől kora tavaszig esett, ezért a száraz évszak idején a növényzet nagyrészt a harmatcseppeknek köszönhetően maradt fenn. A búza és a bor, azon túl, hogy a mezőgazdasági évet jelképezte, a közel-keleti övezet két alapvető tápláléka volt. Az áldás szavatolta a föld gazdag termését.

Az áldás utolsó része egyaránt utal a családon belüli – beleértve az Ábrahám többi leszármazottaiból kialakult nemzetek feletti – és a más népek feletti uralomra. Azon túl, hogy a népek és nemzetek meghajolnak az áldásban részesülő előtt, elsőbbséget fog élvezni Izsák családja többi tagja előtt is. Mindazok, akik megátkozzák őt, átokkal kell számolniuk, és akik áldják őt, a maguk során szintén áldásban részesülnek (29. vers). Minő iróniája a sorsnak, hogy Jákob, a csaló olyasmit tulajdonít el, amit Isten amúgy is megadott volna neki a megfelelő időben, ha mindvégig bízott volna benne. A csalás biztosítja számára az elsőszülöttségi jogot, az ezért fizetett ár azonban nagyon nagy. Nincstelenként kell elmenekülnie, elveszíti testvérét, majdhogynem az életét is, az édesanyját pedig soha nem látja viszont többé.

III. Jákob lajtorjája

A magas létra képe – melyet Jákob álmában látott azon a helyen, ahová testvére dühe elől menekült, s amelyet utólag „Bétel”-nek, azaz Isten Házának nevezett el – megszokott kép volt a környék akkori lakói számára. A létrát jelző héber szó akkád megfelelője Mezopotámiában arra a közlekedő eszközre utalt, amelyen az istenek hírnökei a két univerzum között közlekedtek. A babilóniaiak megpróbálták elkészíteni ezek szó szerinti, fizikai megfelelőit: váraikban agyagtéglákból piramisokat építettek, amelyek falán lépcső vezetett fel egészen a csúcson elhelyezett oltárig. Az istenek felhasználhatták ezeket a lépcsőket, hogy leereszkedjenek a városba, illetve a benne található templomba.

Jákob álmában mennyei hírnököket látott (a héber szót angyalok megjelölésére is használják), amint le s fel járnak a létrán, teljesítvén az Úr által rájuk bízott feladatokat. Az érdekes az, hogy Isten nem a létrán, hanem a létra mellett áll (1Móz 28:12-13); nincsen szüksége létrára ahhoz, hogy leereszkedjék világunkba. Nincsen szüksége továbbá egy bizonyos helyre sem ahhoz, hogy kapcsolatba lépjen velünk, mivel Ő bárhol ott lehet, ahol akar. Jákob ez alkalommal olyan leckét sajátít el, amelyet nekünk is meg kell tanulnunk, éspedig: bármilyen mélyre süllyedtünk volna, Isten megkeres minket, és szüntelenül megtérésre hív, forrón vágyván arra, hogy meggyógyítson és visszavigyen minket a bűn előtti állapotba.

Személyes bizonyságtétel

„Az ember már a kezdetben kereste a mennybe jutás útját, hogy Isten mellett lehessen... A jelképes lajtorja – azaz maga Krisztus – az, amely az istenséghez kapcsol bennünket. Az ég és a föld két helyen érintkezik egymással: a múlt és a jövő horizontjának vonalán. De miként jön létre a kapcsolat a jelenben? Ehhez szükségünk van Jákob lajtorjájára. Három dolog nélkülözhetetlen ahhoz, hogy mi is rendelkezzünk ezzel a kapcsolattal, és azt megőrizzük életünkben:

  1. Isten naponkénti gondviselése – biztosítja a szükséges kapcsolatot.

  2. Jézus közbenjár az érdekünkben – biztos kapcsolat köztünk és Isten között.

  3. Saját vágyódásunk a lelkiek utáni – segít értékelnünk a kapcsolatot.

Minden embernek önmagának kell felmennie ezen a létrán. Egyesek feljebb lesznek, mások lennebb, de mindenkinek egyedül kell felmennie rajta, nincsen hely kísérőnek maga mellett. Ez azt jelenti, hogy mindvégig eltökélteknek kell lennünk egyedül felmásznunk a lajtorján, de felemelkedésünk végcélja dicsőséges lesz!” (Dorothy Minchin-Comm, Glimpses of God – „Isten dicsőségének ragyogása”, Hagerstown, Md.: Review and Herald Publishing Association, 1998, 296).

Mivel Isten felfedte előttünk a menny és a föld közötti szoros kapcsolatot, e kapcsolatból származó áldást másokkal is meg kell osztanunk. Hogyan tehetnénk ezt meg a legeredményesebben? A mód, ahogyan mindennapi életünket éljük, bizonyságot tesz arról, hogy jelen van-e szívünkben Isten vagy sem. Hasonlóképpen az, ahogyan barátainkat, (munka)társainkat megválasztjuk, arról tanúskodik, hogy szívünket és elménket mik foglalkoztatják inkább: a földi élvezetek vagy a mennyei örömök és áldások. És végül a mód, ahogyan együtt érző, szeretetteljes szavaink és gesztusaink által másokhoz viszonyulunk, egyértelműen tükrözi mennyei Atyánk áldásaival átitatott szívünk állapotát, mely áldások így másokra is kiáradhatnak.