SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

7. tanulmány     2006  november 11 - 17.

Tanító melléklet Bibliaversek Ajánlott olvasmány Tartalomjegyzék Összesítőlap Főoldal

ÁBRÁM

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 11:27–15:21

“És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az õnéki igazságul” (1Móz 15:6).

Keserû gondolattal fejeztük be az elmúlt heti tanulmányt: arról beszéltünk, amit Bábel tornya jelképezett, hogy a bûnbe süllyedt emberiség képtelen tanulni a múlt hibáiból.

Most nem ilyen szomorú témával foglalkozunk – Sém leszármazottairól olvasunk, a családnak azzal az ágával, amelyikhez Ábrahám is tartozott. Pál szavaival élve a pátriárka “mindnyájunknak atyánk” (Róm 4:16). Ez azt jelenti, hogy atyja mindazoknak, akik hisznek Krisztusban, akiben az Ábrahámnak (akit elõször Abrámnak hívtak) adott ígéretek megvalósultak. Krisztus által most mindnyájan Ábrahám magva vagyunk “és ígéret szerint örökösök” (Gal 3:29), örökösei a mennyei Kánaánnak, ahol nem lesz és nem uralkodik többé sem gonoszság, sem bûn, sem halál.

Más szóval a bûneset, az özönvíz, Noé megrészegedése és a balsikerû Bábel tornyának eseményei után az Úr tisztán felcsillantja az emberiség reménységét. Ez az új fejezet Abrámmal kezdõdik, aki bálványimádó családban és környezetben élt, mégis az igaz Istent imádta. Hûségéért olyan ígéreteket adott neki az Úr, amelyek rajta és családján túlmutatva az egész emberiségnek szólnak.

Ezen a héten térünk rá Abrám életének történetére, azzal kezdve, amikor elõször elhívta az Úr. Megnézzük, hogyan fogadta Isten hívását. Szó lesz emberi természetérõl is, de Istennel való kapcsolata a legfontosabb. Abrám története jól példázza, hogy mit jelent, ha egy bûnös ember hit által él, igazul meg, és tetteivel is bemutatja hitét.

ABRÁM SZÁRMAZÁSA

Vasárnap november 12.

Olvassuk el 1Móz 11:10–32 verseit. Lásd még Józs 24:2; ApCsel 7:2. Melyik történetet találjuk közvetlenül e versek elõtt? Vajon miért kerültek egymás mellé? Mit tudhatunk meg Abrám származásáról és családjáról?

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

Idõrendi szempontból Táré fiai közül mintha Abrám lett volna a legfiatalabb, ám 1Móz 11:26–27-ben az elsõ helyen szerepel, minden bizonnyal mint a kiválasztott nép õsatyja. Régészeti feltárásoknak köszönhetõen sokat megtudhatunk arról a korról, amelyben Abrám élt. Fõként az akkori hatalmas birodalmak adják a hátteret. Az õsatyák és családjuk közül nem kerül mindenki a reflektorfénybe, csak azok, akik igyekeztek életben tartani Isten ismeretét, az igazságot. Mózes elsõ könyvében néha valóban borzalmas történetek kerülnek elõtérbe. Azok a fõszereplõk, akikre rábízta Isten, hogy a bálványimádásba, pogányságba és a babonaság különbözõ formáiba süppedt világban megõrizzék ismeretét.

ApCsel 7:2–4 szerint hány lépésben hívta el Abrámot az Úr (vö. 1Móz 12:1)? Vajon miért nem azonnal ment Kánaánba?

István is arra utalt, hogy elõször a káldeai Úr-Kaszdim városában jelent meg Abrámnak Isten. Ott hívta, hogy induljon el a földre, ahová vezeti majd. Abrám azonban nem ment végig azonnal, megállt Háránban, és ott élt egészen apja, Táré haláláig. Csak azután indult el az Igéret Földje felé.

Abrám rokonai is bálványimádók voltak, õ mégis hosszú ideig velük maradt. Mi hogyan viszonyuljunk azokhoz a rokonainkhoz, akik nem hisznek Istenben?

AZ ELHÍVÁS

Hétfõ november 13.

Miért mondta Abrámnak Isten, hogy menjen el Háránból is (1Móz 12:1–3; Zsid 11:8–10)?

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

Úgy hangzott Isten egyik ígérete Abrámnak, hogy “naggyá teszem nevedet” (1Móz 12:2 új prot. ford.). Milyen érdekes, ha ezt Bábel tornyának történetével állítjuk szembe! Ott egyebek mellett éppen arra törekedtek az emberek, hogy “szerezzünk magunknak nevet” (1Móz 11:4). Emberi szempontból nézve azt gondolnánk, hogy nagyobb eséllyel szerezhet “nevet” magának, aki valamilyen jelentõs dolgot hajt végre, mint aki családját, népét, otthonát, a gazdagon termõ talajt maga mögött hagyva elindul, “nem tudván, hova megy” (Zsid 11:8). Ma fogalmunk sincs róla, kik építették Bábel tornyát, Abrám nevét viszont szinte az egész világ ismeri!

Milyen tanulság rejlik ebben az ellentétben számunkra is, akik a magunk módján igyekszünk, hogy “nevet szerezzünk”?

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

Isten újból szólította Abrámot, hogy induljon el Kánaánba (vö. ApCsel 7:2; 1Móz 12:1). Ígérte, hogy nagy néppé teszi. Természetesen ez utódokat jelentett, amit Abrámnak szintén hittel kellett elfogadnia, hiszen még nem született gyermekük (1Móz 11:30). 1Móz 12:4 szerint a pátriárka egy csöppet sem habozott. Isten elhívta, õ pedig hittel nekivágott az útnak (Róm 4:13).

Abrám biztos volt benne, hogy Isten hívta el, ezért útra kelt, ami emberi szempontból balgaságnak tûnhetett. Mit jelent olyan hittel élni, járni, amit mások talán bolondságnak tartanak (1Kor 1:25; 2:14)? Hogyan dönthetjük el, mikor hív valóban az Úr, tehát hittel követnünk kell, és mikor nem Isten késztet valamire?

ABRÁM HITE

Kedd november 14.

Mit tanulhatunk 1Mózes 12. fejezetébõl a hitrõl, a megpróbáltatásokról, a jellemrõl? Mi a tanulság mindebbõl?

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

Azt gondolhatnánk, hogy Abrám Isten hívó szavára indult el, ezért a Gondviselés mindvégig megkönnyítette az útját. A Biblia mégsem támasztja alá azt az elképzelést, hogy ha hûségesek maradunk Istenhez, minden baj elkerül. Ellenkezõleg!

Kánaán földjére érkezésük után nem sokkal szörnyû éhínség pusztított a vidéken, ezért Egyiptomba mentek, ahol a Nílus áradása öntözte a földet. A Szentírás szerint azoknak is ki kell állni hitpróbákat, akik engedelmeskednek Isten parancsainak. Képzeljük csak el, mennyire próbára tehette Abrám hitét az éhínség! Oda ment, ahová Isten vezette, mégis, mi történt? Éhínség tört ki. Talán a Kánaánból õket elûzõ nyomorúság is magyarázattal szolgálhat arra, hogy miért nem volt elég erõs Abrám hite Szárajjal és a fáraóval kapcsolatban. Az éhség és a félelem nyomása alatt a hithõs emberi gyarlóságokkal teljes férfiúként viselkedett. A legtöbben könnyen a helyzetébe tudjuk képzelni magunkat. Félelmét képtelen volt legyõzni hite; Abrámot a félelem késztette ravaszságra. Így történhetett, hogy féligazsággal takargatta az igazság másik felét.

“A gondviselõ Isten azért hozta ezt a próbát Ábrahámra, hogy engedelmességre, türelemre és hitre tanítsa – oly leckékre, amelyeket feljegyeztek mindazok áldására, akiknek majd ezután kell szenvedést elviselniük. Isten olyan úton vezeti gyermekeit, amelyet nem ismernek, de Õ nem felejti el és nem taszítja el azokat, akik bizalmukat belé helyezik” – (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 97. old.).

Mikor buktunk el utoljára valamilyen hitpróbában? Milyen tanulságot vontunk le abból az esetbõl, ami segítségünkre lehet, nehogy legközelebb is elessünk?

ABRÁM ÉS LÓT

Szerda november 15.

Mit tudhatunk meg Abrám jellemérõl 1Móz 13:1–13 versei alapján? Milyen ember volt a pátriárka? Miért tekinthetjük a hit általi élet igazi példaképének? Keressünk olyan bibliaszövegeket, amelyek arra bátorítanak, hogy hasonló lelkületet ápoljunk (pl. Fil 2:4)!

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

Egyiptomból visszatérve Abrám a Kánaánban épített második oltára mellõl hívta segítségül az Urat (1Móz 13:3–4). Az Istennel való kapcsolata megújult, és így megerõsödve állt a következõ próba elé, amikor megint szertefoszlani látszott a földre vonatkozó reménye (5–6. vers).

Abrám kudarcát némiképp ellensúlyozta nemes jelleme, ami Lóttal való bánásmódjában is megmutatkozott. Bétel magaslatáról Lót belátta az egész Jordán völgyét, vízben gazdag, termékeny terület, mint az Éden kertje vagy Mezopotámia síksága. Lót azt kívánta megszerezni, amitõl azonnali nyereséget remélt. Aligha mérte fel, milyen nagy árat kell fizetnie választásáért. A “hit” és a “látás” között kellett választania. A következmények a bölcs választás fontosságát emelik ki. Abrám azért tudott túllátni az azonnal megszerezhetõ, de csak ideigóráig tartó elõnyökön, mert igen szoros kapcsolatban állt az Úrral, és szilárdan elhatározta, hogy hitben jár. Ezért választotta az örök jutalmat.

Olvassuk el 1Móz 13:14–18 verseit. Miért várt eddig az Úr? Miért kellett igazán erõs hit ahhoz, hogy Abrám elfogadja az ígéreteket?

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

Próbáljunk visszaemlékezni arra, amikor valaki az Abrámra jellemzõ önzetlenséggel és nagylelkûséggel viselkedett. Mi lehet a titka az ilyen jellemnek, hiszen minden ember önzõ bûnös? Minek kell az életünkben megtörténnie ahhoz, hogy egyre inkább ilyenné váljon a jellemünk? Képzeljük el, milyen lehetne gyülekezetünk, ha mindenki Abrámhoz hasonlóan állna a dolgokhoz!

MELKISÉDEK ÉS ABRÁM

Csütörtök november 16.

1Móz 14:1–16-ban olvashatjuk Sodoma és Gomora kifosztásának történetét, majd pedig Abrám kiszabadítja a foglyokat, köztük Lótot is. Láthatjuk, amint Abrám, az igaz Istent imádó hit embere, katonaként is megállja a helyét.

A Melkisédekkel kapcsolatos epizód milyen fényben világítja meg Abrám lelki életét? Hogyan mutatkozott meg tetteiben ismét a hite (1Móz 14:17–24)?

_________________________________________________________________

_________________________________________________________________

Melkisédek (“az én királyom igazságos”) Sálem királya és a Magasságos Isten papja volt. (Sálem volt Jeruzsálem másik neve, lásd Zsolt 76:3.) Abrám is Istent imádta, mint õ. Melkisédek köszöntötte és megáldotta a csatából visszatérõ pátriárkát, Abrám pedig tisztelete jeléül mindenbõl tizedet adott neki (20. vers). A tizedfizetés gyakorlata tehát messze megelõzte Mózes korát és a zsidó nép kialakulását.

A fényes gyõzelem után megjelent az Úr Abrámnak, és csodálatos ígéretet tett neki. “Én vagyok a pajzsod: jutalmad igen bõséges” (1Móz 15:1 új prot. ford.). Ellen White utalt rá, hogy Abrámnak szüksége is volt a bátorításra, hiszen legutóbbi gyõzelme felszította több szomszédja haragját.

Olvassuk el Abrám válaszát (1Móz 15:2–3). Miért érezzük annyira emberinek, érthetõnek szavait?

_________________________________________________________________

Ezután Isten megismételte korábbi ígéretét (1Móz 15:4–6), miszerint megszámlálhatatlanul sok utódja lesz Abrámnak (1Móz 12:2; 13:16). Abrám és Száraj idõs kora miatt egyre nehezebben tûnt beválthatónak a leszármazottakra vonatkozó ígéret, Abrám mégis hitt Isten szavának, bízott az Úr erejében. Erre utal 1Móz 15:6 is, amit Pál Róm 4:3 versében idéz.

Abrám hitt az Úrnak, ami igazságul tulajdoníttatott neki. Mit is jelent tehát az, hogy Isten elfogadja az embert? A történet eddigi részében mi kelt igazán reményt? Mi késztet bizonyos változtatásra?

Péntek november 17.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 93-104. old.

Miután Isten újfent megígérte, hogy családját nagy nemzetté teszi, Abrám az ígéret megerõsítéseként jelet kért (1Móz 15:7–8). “Az Úr kész volt az abban a korban szokásos szerzõdési formák alkalmazásával szövetséget kötni szolgájával. Mennyei irányítással Ábrahám megáldozott egy üszõt, egy kecskét és egy kost – három éveseket. Kétfelé hasította õket, és a darabokat egymástól kis távolságra helyezte el. Tett még ezekhez egy gerlicét és egy galambfiat, de ezeket nem vágta ketté. Ezután tisztelettel áthaladt az áldozatok részei között, ünnepélyes esküvel örök engedelmességet fogadva Istennek. Napnyugtáig a tetemek mellett maradt õrködve, nehogy ragadozó madarak beszennyezzék vagy felfalják õket. Napnyugta körül mély álomba merült; és 'ímé rémülés és nagy setétség szálla õreá' (1Móz 15:12). Majd meghallotta Isten hangját, amely arra figyelmeztette, hogy ne reménykedjék az Ígéret Földjének azonnali birtokba vételében, és megjövendölte azt is, hogy Ábrahám ivadékai szenvedni fognak, mielõtt letelepednek Kánaánban. Ekkor feltárult elõtte a megváltás terve – a nagy áldozat Krisztus halála által, valamint dicsõséges eljövetele. Ábrahám látta az édeni szépségben helyreállított földet is, amelyet az ígéret végsõ és tökéletes teljesedéseként örökkévaló birtokába ad Isten” – (i. m. 105. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

  1. Beszéljük meg a csütörtöki rész utolsó kérdésére adott válaszainkat. Hogyan értelmezzük keresztényként, mit jelent, ha igaznak tekint valakit Isten!

  2. Van az ismerõseink között olyan, aki érzi, hogy Abrámhoz hasonlóan õt is küldi Isten valahova, de nem tudja, pontosan merre vezet az útja? Mivel segíthetne neki szombatiskolai csoportunk?