13. tanulmány − 2006
szeptember 16 - 22.AZ EVANGÉLIUM ÉS AZ ÍTÉLET
E HETI TANULMÁNYUNK: 3Mózes 16; Róma 8:1, 34; Zsidók 6:20; 7:25; 9:24; 1Péter 1:2, 18–19
“Én fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus” (1Jn 2:1).
Adventistaként hisszük, hogy 1844 óta abban a korban élünk, aminek az elõképe az engesztelés napja volt. Ez azt jelenti, hogy a földi engesztelés napja csupán elõképe, példája volt az igazi engesztelés napjának. Hasonlóan az ószövetségi állatáldozatokhoz, amelyek a keresztre mutattak elõre, a kereszt jelképeinek tekinthetõk, a földi engesztelés napja is azt szimbolizálta, ami 1844-ben vette kezdetét, amikor a mennyei szentélyben Krisztus elkezdte az ítélet munkáját.
Természetesen ez jó hír. Hiszen ugyan mi más volna az engesztelés, mint az, hogy Krisztus vére által Isten üdvözít? Sem a törvény, sem az engedelmesség, sem a jellem nem szerezhet engesztelést. Az engesztelés egyetlen lehetséges módja csakis a kereszt által van.
Amennyiben tehát az engesztelés napja idejében élünk, nem kellene ezt igazán nagyszerû hírnek tartanunk? Nem elég ok ez arra, hogy különösen hálásak legyünk az engesztelésre szánt “napért”, azért, amit Isten az üdvözítésünkre rendelt el? Nem kellene inkább kitörõ örömmel gondolnunk arra, hogy az engesztelés napja idejében élünk, ahelyett, hogy emiatt szomorkodnánk?
De még mennyire! Az ítélet jó hír, hiszen az evangélium, “a jó hír” elválaszthatatlan részét képezi. Ebben tetõzik minden, amit Isten a kereszten értünk tett. A héten az evangéliummal és az ítélettel foglalkozunk, hiszen csakis az evangélium nagyítóján át láthatjuk meg a maga teljességében azt, hogy mit is jelent az ítélet.
| MINDANNYIUNKNAK MEG KELL ÁLLNI… |
Vasárnap szeptember 17. |
Ne feledjük, Jézus maga mondta, hogy mindannyiunknak számot kell adnunk
“minden haszontalan szóról” (Mt 12:36, új prot. ford.). Minden haszontalan szóról? Vajon nem ugyanúgy Isten mondta azt is, hogy “néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak” (Mt 10:30), és azt is tudja, amikor egy verebecske a földre esik (Mt 10:29)? Isten az Igében azt is tudtunkra adta, hogy “minden cselekedetet az Isten ítéletre elõhoz, minden titkos dologgal” (Préd 12:16). Minden cselekedetet, minden titkos dolgot? Ezek szerint a cselekedetek tüzetes vizsgálatának egész gondolatköre, az ítélet vizsgálati része megegyezik a Biblia tanításával.De még fontosabb az a kérdés, hogyan is állhatna meg bármelyik bûnös ember, amikor Isten ítéletre elõhoz
minden haszontalan beszédet, minden titkos dolgot? Rémítõ még csak gondolni is rá, hogy az ítélet során Isten elé kell állnunk, akinek szentsége “emésztõ tûz” (5Móz 4:24), és aki megvizsgál mindent, amit valaha tettünk. Vajon ki az az ember, legyen bármilyen engedelmes, igaz és hûséges, aki az életérõl szóló feljegyzések alapján büszkén állhatna meg Isten elõtt?Olvassuk el Róm 8:34; Zsid 6:20; 7:25; 9:24; 1Jn 2:1 verseit! Milyen feleletet találhatunk ezekben az elõbbi kérdésre?
Ebben a gondolatkörben az a jó hír, hogy Jézus saját igazsága révén átsegít az ítéleten, a helyünkre lép. Ezt jelenti a közbenjárás, Krisztus fõpapi szolgálata, ami nélkül mindannyian elveszettek lennénk, hiszen bármit is tettünk, egyikünk sem mutathat fel elegendõ igazságot, hogy megálljunk a Szent Isten elõtt. Ha nem borítana be a tökéletes igazságosság, amivel egyetlen ember sem rendelkezik, amit nem is volna képes megszerezni, a saját cselekedeteinkkel, saját igazságunkkal kellene megállnunk Isten elõtt. Mindannyian bûnösök vagyunk, így mindannyian kárhozatra jutnánk.
“Az ember e vádakkal szemben semmit sem hozhatna fel védelmére. Bûnfoltos ruhájában, vétkét bevallva áll Isten elõtt. Szószólónk, Jézus azonban eredménnyel szólal fel mindenki érdekében, aki megbánta bûneit, és hit által lelkét az Úrnak adta. Szót emel ügyükért, és a Golgota hatalmas érveivel elsöprõ gyõzelmet arat a vádoló felett” – (Ellen G. White:
Testimonies for the Church, 5. köt. 471. old.). Ez az Ellen White-tól származó idézet mire világít rá azzal kapcsolatban, hogy miben rejlik az egyedüli reménységünk az ítéletkor?| VÉR ÉS ÍTÉLET |
Hétfõ szeptember 18. |
Az adventista teológiában központi helyen szerepel úgy a földi szentély (a megváltási terv elõképe), mint a mennyei szentély (ahol Jézus most jár közben értünk, engesztelõ halála érdemeit a javunkra fordítva).
Adventistaként (1) a földi szentély példája, (2) a Zsidókhoz írt levél és (3) Dániel próféciái alapján hiszünk abban, hogy 1844 óta Jézus a mennyei szentek szentjében van, ahol Dániel könyve 7. fejezetének világos tanúsága szerint most az ítélet folyik.
Véleményünk kialakulásához nagyban hozzájárult, amit a földi engesztelés napjáról tudunk. A fõpap évente egyszer belépett a szentek szentjébe. Errõl a legtöbbet 3Mózes 16. fejezetében olvashatunk.
Olvassuk el 3Mózes 16. fejezetét! Hányszor fordul itt elõ a vér szó? Mit jelképez a vér? Lásd még: Zsid 9:12–14!
Az engesztelés napján végzett szertartásokban központi szerepet kapott a vér, ami Jézusnak a kereszten értünk kiontott vérét jelképezte. Az engesztelés napja egyben az ítélet napja is volt, így az ítélet és az engesztelés szoros kapcsolatban áll egymással. Az engesztelés valóban jót jelent, így az ítéletet is jó hírnek kell tartanunk. Jó hír persze csakis a vér miatt lehet, ami annak a jelképe, hogy Jézus értünk élt és halt meg.
Olvassuk el 3Móz 17:11; Lk 22:20; Róm 5:9; Zsid 10:19; 12:24; 13:20; 1Pt 1:2, 18–19 verseit! Mit tudhatunk meg ezekbõl az igékbõl azzal kapcsolatban, hogy a megváltási tervben mennyire központi helyet kapott a vér?
A vér az élet jelképe, a kiontott vér halált jelent. Mindez Krisztus értünk vállalt életét és halálát szimbolizálta. A vért kiontották, majd az engesztelés napján szolgálatot mutattak be vele – ebbõl tudjuk, hogy az engesztelés napjának középpontjában Jézus élete és halála áll, amire a mi érdekünkben került sor. A keresztények számára az ítélet ezért lehet jó hír. Van valaki, aki most és különösen az ítélet idején helyettünk,
“érettünk” áll meg Isten színe elõtt (Zsid 9:24).Gondoljunk csak bele, milyen is lenne, ha úgy kerülne ránk a sor az ítélet napján, hogy Krisztus nem lenne a helyettesünk! Miben reménykedhetnénk akkor? Miért is elengedhetetlenül szükséges tehát, hogy az ítéletben Jézus a helyünkre lépjen?
| AZ ÖLTÖZET |
Kedd szeptember 19. |
A negyedév elsõ részében (2. hét) beszéltünk arról a példabeszédrõl, ami Máté evangéliuma 22. fejezetében szerepel, a királyi menyegzõ történetérõl, és ezt az advent elõtti ítélet bizonyítékaként idéztük. A példázatban azonban az idõzítésen kívül még más is igen fontos. Sokat elárul arról, hogy mit is jelent, ha valakire az ítélet idején Krisztus igazságának palástja borul, és mit jelent, ha nem.
Olvassuk el újból a példázatot (Mt 22:1–13)! Végeredményben mi döntötte el, hogy a vendég maradhatott vagy nem? Mit jelképez a ruha (lásd: Ézs 61:10; Zak 3:1–5)?
Ebben a példázatban azt látjuk, hogy valaki elfogadta ugyan a menyegzõre szóló meghívást, de csak a feltételek nélkül. Nem volt hajlandó elfogadni, amit a király felajánlott: Krisztus tökéletes igazságának palástját, ezért a vizsgálat idején kiderült a hiányosság.
A példázatban azt is olvashattuk, hogy jók és rosszak is elmentek az ünnepségre. Nem tudjuk, hogy a megfelelõ öltözet nélkül megjelent ember jó vagy rossz volt. Bizonyos értelemben teljesen mindegy. Legyünk akár “jók”, akár “rosszak”, ha nincs megfelelõ öltözetünk, amikor az ítéletben Isten színe elé kerülünk, mindenképpen kárhozatra jutunk. A menyegzõre érkezõ vendégnek is ugyanarra lett volna szüksége, mint ami nekünk kell az ítéletkor, valamire, ami betakar. Enélkül mi is kivettetünk a külsõ sötétségre, ahol lesz “sírás és fogcsikorgatás”. A példázatban a menyegzõi ruha jelképezte azt, ami betakar, ami nem más, mint Jézus igazsága, és ez hit által tulajdoníttatik követõinek. Most és az ítélet idején is ez az egyedüli reménységünk.
Akár a vér, akár a palást képét használjuk, a lényeg mindkettõben ugyanaz: szükségünk van valami rajtunk kívül álló dologra, hogy átjussunk az ítéleten. Itt jön az igazi jó hír, hogy Jézus áldozata által mindent megkapunk, amire szükségünk van. Ez pedig nem más, mint magának Istennek az igazsága (lásd: Róm 3:21–22; 10:3; 2Pt 1:1), ami hit által nekünk tulajdoníttatik.
Alaposan fontoljuk meg a következõ kérdést: elõfordulhat, hogy elfogadtuk a menyegzõre szóló meghívást, csak a feltételeket nem? Milyen feltételek vannak? Beszélgessünk a feltételekrõl szombaton a csoportunkban!
| NINCS KÁRHOZTATÁS |
Szerda szeptember 20. |
Olvassuk el Róm 8:1-et! Milyen üzenetet olvashatunk itt, ami különösen fontos számunkra, hiszen az ítélet elõtt állunk?
Az ítélettel kapcsolatban a jó hír, hogy nem a saját igazságunkkal kell megállnunk, hanem Jézus igazságosságával borítva. Cselekedeteink alapján ítéltetünk meg, de ez nem jelenti azt, hogy azok alapján is üdvözülnénk! Csakis Jézus igazsága által juthatunk üdvösségre, ami nekünk tulajdoníttatik hit által, méghozzá a mindig is cselekedetekben megnyilvánuló hit által. Az igazság abban a pillanatban borít be, amikor maradéktalanul átadjuk magunkat Krisztusnak, és igényeljük igazságát. Krisztus igazsága velünk marad egészen az ítélet végéig, persze nem feltétel nélkül! Hiszen mit használna bármelyikünknek is az igazság palástja, ha éppen akkor nem lenne rajtunk, amikor a legnagyobb szükségünk van rá, azaz az ítéletben?
Jakab levelének 2. fejezete hogyan világít rá a cselekedetek szerepére az ítéletben?
Ugyan honnan tudhatom, van-e elegendõ jó cselekedetem, amibõl látszana, hogy elég a hitem?
Logikus a kérdés, mégis helytelen feltételezésen alapul. Azoknak a hozzáállását tükrözi, akik ezt mondták: “Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben ûztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben?” (Mt 7:22), vagy a farizeusét, aki ezt mondta: “Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedõ is. Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenbõl, amit szerzek” (Lk 18:11–12).A lelkületünk inkább legyen a vámszedõéhez hasonló, aki a mellét verve mondta:
“Isten, légy irgalmas nékem bûnösnek!” (Lk 18:13). Aki csak egy pillanatra is meglátta Krisztus igazságát, tudja, hogy Isten könyörületéért és irgalmáért kell esedeznie. Bármilyen sokat tett is, és még ha mindent tiszta szívbõl és szeretetbõl vitt is végbe, cselekedete akkor sem lehet soha elegendõ. Ezért kell hit által élni, bízni Isten ígéreteiben, hogy Jézusra való tekintettel és csakis Jézus miatt üdvözít az Úr. Az fordít a hit és a Krisztus által való üdvösség ígéretei felé, ha felismerjük, hogy cselekedeteink semmire nem elegendõek. Ez az a hit, Isten ígéreteibe vetett hit, ami átalakítja az életet, ez az átalakulás pedig a cselekedetekben nyilvánul meg.| CSELEKEDETEK VAGY HIT? |
Csütörtök szeptember 21. |
Isten elé kerül annak az embernek az élete, aki magát Krisztus követõjének mondja. Isten megvizsgál minden cselekedetet, minden titkos dolgot, minden hiábavaló beszédet (Zsolt 135:14; Préd 12:16; Mt 12:36; Róm 14:10–12; 2Kor 5:10; Zsid 10:30). Ugyan ki állhatna meg ilyen szigorú vizsgálatban? Senki (Róm 3:10, 23; Gal 3:22; 1Tim 1:15)! Krisztus azonban õszinte követõi szószólójaként, képviselõjeként, mennyei közbenjárójaként lép fel (Róm 8:34; Zsid 6:20; 7:25; 9:24; 1Jn 2:1). Noha nincs semmi, ami által önmagukban vagy önmaguktól érdemeket szerezhetnének Isten elõtt, nem mutathatnak fel olyan cselekedeteket, amelyek elég jók lennének ahhoz, hogy az Úr színe elõtt igaznak tüntessék fel õket, bármennyire is hibákkal és hiányosságokkal teli az életük, mégis meglátszik rajtuk az igazi megtérés és hit (Mt 7:24–27; Jn 14:15; Jak 2:14–20; 1Jn 4:20; 5:3). Hogyan bántak másokkal, a szegényekkel, a szükséget látókkal, a foglyokkal, megbocsátottak-e, ahogy õk is bocsánatot nyertek, milyenek voltak tetteik, kimondott szavaik (Mt 7:2; 12:36–37; 18:23–35; 25:31–46)? Mindez együttvéve sem tüntethetné fel igaznak az embert Isten elõtt, nem tehetne eleget az áthágott törvény követelményének, mégis bemutatja, hogy kik azok, akik helyettesükként elfogadták Krisztust és igazságát, ami palástként borul rájuk, segítségükre van mindvégig az ítélet során (3Móz 16; Zak 3:1–5; Mt 22:1–14; Róm 8:1, 34; Zsid 9:24; 1Jn 2:1).
Vagy ahogy Ellen White olyan világosan megfogalmazta: “Egyrészt tisztában kell lennünk bûnösségünkkel, de fontos, hogy rábízzuk magunkat Krisztusra, aki az igazságunk, megszentelõdésünk és megváltásunk. Nem tudjuk megcáfolni Sátán ellenünk felhozott vádjait. Egyedül Krisztus képes eredményesen könyörögni értünk. Képes olyan érvekkel elnémítani a vádolót, amelyek nem a saját érdemeink, hanem az övé” – (Ellen G. White:
Testimonies for the Church, 5. köt. 472. old.). Hiú ábránd volna saját cselekedeteinktõl várni az üdvösséget. Ha erre ráébredünk, önkéntelenül csak Krisztus irgalmára és érdemeire akarunk hagyatkozni. Majd pedig a szeretet és hála miatt, amit a Krisztustól nyert üdvbizonyosság vált ki belõlünk, teljes szívünkbõl, lelkünkbõl, elménkbõl és testünkkel akarjuk szolgálni Istent. Ez a szolgálat fejezõdik ki a cselekedeteinkben. Hogyan is lehetne másként?Milyen híven tükrözik cselekedeteink a hitünket? Vagy inkább a cselekedeteink túlságosan is rávilágítanak hitünk állapotára? Mi mindenbõl kell megtérnünk, min kell változtatnunk, hogy cselekedeteinkben még teljesebben tükrözõdhessen Jézus igazsága, ami hit által a miénk?
|
Péntek szeptember 22. |
TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: A szentek megítélésérõl Ellen White a következõt írja: “Egyedüli reménységük Isten kegyelmében van, egyedüli védelmük az imádság lesz. Amint Jósua könyörgött az Angyal elõtt, a maradék egyház is megtört szívvel és buzgó hittel fog bûnbocsánatért és szabadításért esedezni, amit szószólójuk, Jézus által nyerhetnek el. Teljesen tisztában vannak azzal, hogy életük bûnös, látják gyengeségüket és méltatlanságukat. Ha önmagukra néznek, kétségbe esnek. A kísértõ ott áll, hogy vádolja õket, amint Jósuával is szembehelyezkedett. Rámutat szennyes ruhájukra, jellemükre, ami nem tökéletes. Bemutatja gyengeségüket és dõreségüket, bûneiket, amelyek hálátlanságukból fakadnak, és azt is, hogy mennyire nem hasonlítanak Krisztusra – amivel szégyent hoztak a Megváltóra” – (Ellen G. White:
Testimonies for the Church, 5. köt. 473. old.).Egy másik helyen szintén ezzel kapcsolatban írja White: “Most pedig õ [Sátán] mutat rá életükre, jellemük fogyatékosságaira, Krisztustól idegen lényükre, amellyel szégyent hoztak Megváltójukra; rámutat minden bûnükre, amelyet õ sugallt, és mindezek miatt alattvalóinak igényli õket. Jézus nem mentegeti e megvádoltak bûneit, de rámutat bûnbánatukra és hitükre, és megsebzett kezét az Atya és a szent angyalok elõtt felemelve ezekkel a szavakkal kér bocsánatot számukra: Név szerint ismerem õket. Markaimba metszettem õket” – (Ellen G. White:
A nagy küzdelem, 431. old.).BESZÉLGESSÜNK RÓLA!
Beszélgessünk a csoportban a keddi rész utolsó kérdésérõl!
Mi lehet az oka, hogy az egyház olyan sok tagjában kelt erõs félelmet és aggodalmat az advent elõtti ítélet gondolata? Miért olyan fontos, hogy az ítélettel kapcsolatos felfogásunkban központi helyet foglaljon el a kereszt?
Mivel járulhat hozzá a csoportunk, hogy a gyülekezet minden egyes tagja jobban megértse, miért is jó hír az ítélet?
Hogyan segíthetünk annak, aki gyenge hitélete miatt kesereg? Mit használhatunk fel a héten tanultakból arra, hogy megvigasztaljuk és kitartásra buzdítsuk?