SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

KULCSGONDOLAT: A keresztények családi élete erőteljes missziós eszköz lehet. Azért mentek a babiloni követek Ezékiáshoz, Júda királyához, hogy saját fülükkel hallják csodálatos gyógyulásának történetét. Ezékiás örömmel vette a látogatást, és boldogan mutogatta minden vagyonát, fegyvertárát, az összes drága kincsét. A küldöttek távozása után Ézsaiás olyan kérdést tett fel neki, amely szíven ütötte: “Mit látának házadban?” (Ésa 39:4).

Micsoda kérdés! Képzeljük csak el, ha nekünk tették volna fel! Mit láttak az emberek a házunkban? Mit láttak a mennyei angyalok? Mit lát az, aki besétál az ajtónkon? Milyen levegő lengi körül lakóhelyünket? Érezhető az imádság illata? Kedvesség, nagylelkűség, szeretet levegője árad otthonunkban? Azt gondolja-e, aki tőlünk elmegy, hogy Jézus is az otthonunkban lakik?

Isten elhagyta, hogy megpróbálja. Rendkívül fontos alkalom volt ez a látogatás, de semmi nem utal rá, hogy Ezékiás Isten tanácsát kérte volna akár imában, akár a próféta, akár a papok által. A nyilvánosságtól visszahúzódott a király, egyedül volt. Mintha egyre kevésbé gondolt volna arra, mit tett Isten a saját és népe életében. Talán az lehetett a történetíró szándéka, hogy bemutassa, milyen könnyen természetesnek vehetjük Isten áldását, és milyen könnyen önteltté válhatnak azok, akik Isten kegyelmében részesülnek!

• A keresztény családoknál tett minden látogatás alkalom, hogy az emberek Krisztus követőivel találkozzanak.

• Csak ritkán fordul elő, hogy a vendég akarja lelki témára terelni a beszélgetést. A keresztények igyekezzenek tapintattal és a megfelelő módon megragadni az alkalmat, hogy beszélhessenek a jó hírről!

• A keresztényeknek nem az anyagi javaikkal vagy eredményeikkel kell dicsekedni, még ha tudják is, hogy Isten áldásaként kapták azokat. Isten azért hívott el, hogy “hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el” (1Pt 2:9). Ezékiás példájával fogalmazva azt is mondhatnánk, hogy a halál szélén álltunk, de Krisztus meggyógyított. Holtak voltunk bűneinkben, Krisztus azonban feltámasztott és maga mellé ültetett a mennyben (Ef 2:4–6).

Természetesen először saját családunk tagjainak akarunk beszélni az evangéliumról. Nincs is ennél fontosabb misszióterület.

Hogyan beszélhetünk hitünkről otthon? Mire következtethetünk ezzel kapcsolatban Jn 1:40–42 verseiből? Lásd még: 5Móz 6:6–7; Ruth 1:14–18

Lelkes beszámoló. András nem csak elmesélte testvérének azt, hogy kivel beszélt, hanem meg is szervezte Simonnak a találkozót Jézussal. Milyen egyszerű a képlete annak, ahogy rokonainknak beszélhetünk az evangéliumról! A lelkes beszámolót követően András bemutatta Jézust személyesen, majd viszszalépett. Ekkor Jézus és Péter már közvetlenül ismerték egymást.

Segítsünk a gyerekeknek megismerni a hitet! Gyakran megfeledkezünk a gyerekekről, akik pedig könnyen elfogadhatnák az evangéliumot, ha beszélnénk nekik róla. Sok szülő tévesen úgy gondolja, hogy a gyerekek egyszerűen magukba szívják a család lelkiségét. Ezt azonban nem lehet természetesnek venni. Igaz, a gyerekek és a fiatalok tanulnak a példából, amit látnak, de Isten családjának fiatalabb tagjai igénylik, hogy figyelmünket is rájuk összpontosítsuk. Fontos, hogy személyesen vezessük őket Istenhez. 5Móz 6. határozottan kiemeli: külön figyelmet kell fordítani a hitbeli nevelés legeredményesebb formájára. Fontos, hogy a rendszeres egyéni és családi áhítatokat erősítsük otthon. Időt és komoly erőfeszítést nem sajnálva fáradozzunk a gyerekekért és a fiatalokért!

A keresztény házastárs áldása. Az 1 Korinthusi levélben Pál azoknak a hívőknek a kérdésére válaszol, akiket aggasztott, hogy Isten talán nem nézi jó szemmel, ha továbbra is együtt maradnak hitetlen házastársukkal. Attól tartottak, hogy ezzel megfertőzik önmagukat és gyermekeiket is. Egyáltalán nem! – felelte Pál. Fenn kell tartani a házasság szent kötelékét és meghitt kapcsolatát a megtérés után is. A keresztény házasfél jelenléte megszenteli házastársát és a gyerekeket is. A megszenteli szó itt arra utal, hogy a nem hívő fél a kegyelem áldásaiban részesül keresztény társával való együttélése révén.

Bármennyire szívfájdító is, a nem hívő fél dönthet úgy, hogy felbontja a házasságot. Komoly következményekkel jár ugyan ez a döntés, de kegyelmes Istenünk, aki tiszteletben tartja a választás szabadságát, azt mondja: tegye meg, ha így akarja. “Nem vettetett szolgaság alá a keresztény férfiú, vagy aszszony az ilyen dolgokban” (1Kor 7:15).

Békében élni. Isten egyértelműen azt tanácsolja Igéjében: ha hitbeli kérdésekben nem is egységes a család, meg lehet találni a módját, hogy Krisztus békessége töltse be őket. Megvan a remény rá, hogy a család egységben maradjon, bizonyságát adva ezzel az evangélium diadalának a nehézségek között is. Ez is hozzájárul a nem hívő házasfél kényelméhez, akivel a hívő társa egy test.

A jó példa. Otthon is bizonyságot teszünk, ha valamilyen formában engedjük, hogy mások belelássanak, milyen is nálunk az élet. Sokan nem ismernek követendő, jó példát a házasságra, családi életre. A hívők családjában talán felfigyelnek rá, mennyire más a jézusi lelkület. “Csodálatos ereje van a jó példának. Ha akarjuk, jól felhasználhatjuk, és környezetünk segítségére lehetünk vele” (Ellen G. White: The Ministry of Healing, 354. old.).

Krisztus követői. Nincs tökéletes ember, de a keresztény családnak nem is a tökéletesség legfőbb példájáról kell bizonyságot tennie. Az Újszövetség arra bátorít, hogy kövessük, utánozzuk Krisztus tanítványait. Ennek az a lényege, hogy az emberek úgy fogadják el a keresztény hitet, amint látják, hogy a hozzájuk hasonló gyarló emberek életében megmutatkozik.

Az otthon szerepe a missziómunkában. “Az emberi szívre és életre sokkal inkább hat a tiszta családi élet, mint bármilyen prédikáció… Talán szűknek érezzük azt a kört, amelyre hatásunk kiterjed. Lehetőségeinket csekélynek, a rendelkezésünkre álló alkalmat kevésnek, képességeinket korlátozottnak tartjuk. Mégis nagyszerű alkalmaink adódnak, ha hűségesen felhasználjuk otthonunkat” (Ellen G. White: The Ministry of Healing, 352–353. old.).

Egy alkalommal a rádió egyik munkatársának nevét hallottam, és imádkozva elindultam, hogy felkeressem. Mikor odaértem, kérésemre lehívták a szerkesztőségből. Bemutatkoztam, és megkérdeztem, hogy ő és munkatársai elfogadnának-e ajándékba az Advent Kiadónál megjelent könyvekből néhányat. Átadtam néki egy Jézus élete című könyvet. Pillanatok alatt gazdára talált az egész szállítmány. Igen jó lelkülettel fogadták az ajándékot, és őszinte megbecsülést tapasztaltam részükről. Még szabadságon lévő munkatársaiknak is félretettek belőle, névre szólóan.

Később beszéltem telefonon a szerkesztővel, aki, meglepetésemre, elmondta a következőket: Gyermekkorában, abban a kis faluban, ahol felnőtt, volt egy Kádár nevezetű bácsi, akitől kölcsön kapott egy könyvet. A kisfiúnak szívéhez szólt a könyv, és kérte a bácsit, hogy ajándékozza neki az elsárgult, öreg kiadványt. Sajnos, ez a vágya akkor nem teljesedhetett, hiszen egyházunknak – ahova a bácsi tartozott – évtizedeken át nem lehetett kiadója. Testvéreink szívesen kölcsönözték könyveinket, de drága kincsként tartották tulajdonukban. Így történt, hogy a kisfiú szívében megmaradt a vágy a könyv után még felnőtt korában is. Szerette volna újra elolvasni az Isten Fiának élettörténetét. Ez a vágya most Isten különös kegyelme által teljesült. Ugyanis ráismert a Jézus élete c. könyvben az annakidején A világ Reménye címmel kiadott, gyerekkorában olvasott kiadványra.

“Gyönyörködj az ÚRban, és megadja szíved kéréseit!” (Zsolt 37:4).