SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

1+1=1. Lehetetlen volna? Valóban az, hacsak nem Krisztus evangéliumának matematikájáról van szó! Pál üzenetének lényege, amit ezen a héten tanulmányozunk: az ami emberi számítások szerint lehetetlen, az Isten hatalma és cselekedete által valósággá válhat. Krisztus “ama kettőt egy új emberré” teremtette önmagában (Ef 2:15), ezt csak a kereszten az egész emberiségért – zsidókért és pogányokért egyaránt – kiontott vére által tehetett meg.

A kereszt átalakító ereje új emberi közösséget hoz létre, amelyben “nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3:28). A jó hír: előfordulhat ugyan, hogy különbség van emberek, nemek, kultúrák, fajok és nemzetek között, ám Istennek végső célja minden teremtményét egységbe kovácsolni Krisztusban (Ef 1:10). A meglévő, valóságos elválasztó vonalakat átlépi a Jézusban való egység.

Ef 2:11–12 verseiben Pál négy dologra hívta fel a Krisztust nem ismerő pogányok figyelmét. Melyek voltak ezek?

Pál gyakorlatiasan kezdi. A csúfolódás nem keresztényhez illő, bántó viselkedés. A zsidók megvetőleg mondták a pogányokat körülmetéletlennek, és büszkélkedtek, amikor magukat körülmetélteknek nevezték. Amikor Pál kijelentette: a zsidók körülmetélése gyakorlatilag “a testen kézzel csinált körülmetélkedés” (Ef 2:11) volt, ezzel azt fejezte ki, hogy hiábavaló az ilyen csúfolkodás. A körülmetélésnek ugyan egykor megvolt a lelki jelentősége, most azonban a Krisztusban élők között ennek szerepét átvette a “lélek körülmetélése”. Ez egy lelki szövetségkötés, ami mind a zsidók, mind a pogányok számára lehetséges.

“Most pedig...” E két rövid szó vezeti be azt a gondolatot, ami a megváltás történetének menetét megváltoztatta. Valamikor a pogányok Krisztus nélkül éltek, nekik nem szóltak a szövetség ígéretei, nem volt sem reményük, sem Istenük. Most pedig Krisztus személyében a menny közbelépett, hogy jóra fordítsa a pogányok tragikus, szánalmas helyzetét.

Pál értelmezése szerint “a Krisztus vére által” (Ef 2:13) jött el ez a messiási nap. A zsidók azt is nagy kiváltságként tartották számon, hogy közel éltek Isten templomához, és így közel lehettek a kegyelem királyi székéhez. A templomi szertartásokban központi szerepet játszott az áldozati állat vére a bűnbocsánat elnyerésében, és ez is Isten közelségébe vonta a zsidókat. Az apostol az állatok vérétől Krisztus véréig jut el gondolatmenetében, ami által Urunk “új és élő” utat nyitott, hogy “járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével” (Zsid 10:20, 22). Krisztusban eltűnik a távolság, helyette közelséget, mennyei állampolgárságot, ígéretet, reménységet és békességet nyerünk.

Először is: “lerontotta a közbevetett választófalat” (14. vers). A választófal itt nem csupán a templomban a pogányok udvarát a csak a zsidók számára fenntartott részektől elválasztó falra utal. Vonatkozik még a vallási, társadalmi és politikai különbségekre, amelyek a két csoportot elválasztották egymástól. Mivel Krisztus az egész emberiség bűneiért meghalt, két viszonylatban is békét teremtett: Isten és ember között, valamint ember és ember között. Az első üzenete, hogy Isten minden embert egyformán szeret; a második hangsúlyozza, hogy Krisztusban “nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3:28).

Másodszor: Krisztus eltörölte “az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét” (Ef 2:15). Sokat vitatták, hogy melyik törvényre is gondolt itt az apostol (az erkölcsi vagy a ceremoniális törvényre). Pál mondanivalójának lényege az, hogy Jézus eltörölt mindent, ami elválasztotta a zsidókat a pogányoktól. Most mindenki eggyé vált benne. Krisztus békességet hozott, és ezért jelentette ki Pál: “Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem használ semmit” (Gal 6:15).

Harmadszor pedig: Krisztus “ama kettőt egy új emberré teremtese Ő magában” (Ef 2:15). Eszerint értelmezhető az evangélium matematikai számítása: 1+1=1. Valóra válik, ami lehetetlen. Nincs többé sem zsidó, sem görög, hanem csak az új teremtés (2Kor 5:17), amelyben az emberek társadalmi helyzetét nem rangjuk, színük, nemük, nemzetiségük vagy törzsük határozza meg, hanem a kereszten meghalt Krisztussal való élő kapcsolatuk. “Jézusnak sikerült új társadalmat, valójában új emberiséget teremtenie…Ez a Krisztusban fennálló új emberi egység a Krisztus vezetése alatt létrejövő igazi egység záloga és előíze” – (John R. W. Stott: The Message of Ephesians [Downers Growe, Ill.: Inter-Varsity Press, 1979.] 93. old.).

Milyen előítélethez ragaszkodunk mégis, ellentétben az új emberiségre vonatkozó, Krisztusban nyert ígérettel?

Olvassuk el a felsorolt bibliaszövegeket! Foglaljuk össze, mi a fő üzenetük! Hogyan értelmezzük az itt említett megbékélést?

Állampolgárrá lettek, akik korábban idegenek voltak. A reménység nélkül élők reménysége felcsillant. Akik Isten nélkül éltek, rátaláltak az Úrra. Eltűntek az elválasztó falak, megjelent az egység áldásait élvező új teremtmény.

Krisztus lett a békességünk. Ef 2:16–18 verseiben Pál Krisztus tettének valóságát és teljességét fejtegeti. Krisztus megbékéltette az Istennel úgy a zsidókat, mint a pogányokat, “egy testben, a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést” (16. vers). Eközben nem kényszerítette a zsidókat arra, hogy befogadják a pogányokat, sem azokat nem vette rá a zsidó hit elfogadására. Krisztus úgy tudta megbékéltetni a zsidókat és a pogányokat, hogy mindkét csoport közös problémájával, a bűnnel szállt szembe, mert ebből fakad minden ellenségeskedés. A kereszt megbékéltette Istennel a zsidókat és a pogányokat egyaránt, és e megbékélés miatt válhattak a válaszfalak nélküli egyház tagjaivá.

A békesség teljességét a 18. versben hangsúlyozza ki az apostol: “Mert Őáltala van menetelünk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához”. A Szentháromság mindegyik tagja, az Atya, a Fiú és a Szentlélek is részt vesz az Isten és ember, valamint az ember és ember közötti békéltetés folyamatában, úgy függőleges, mint vízszintes irányban. Ez azonban még nem minden. A zsidók és pogányok is egy Lélek által járulhatnak Istenhez. Sem az istentiszteletben, sem a közösségben nem lehetnek többé elválasztó falak a zsidók és a pogányok között.

Polgártársak. A pogányok Krisztus nélkül csak idegenek és jövevények voltak, akiknek semmi részük nem volt “Izrael társaságában” (Ef 2:12). Krisztusban viszont polgártársai lettek a szenteknek (19. vers). A keresztény Isten országának polgára. Isten országának két vetületéről beszélhetünk. A kegyelem országa most áll fenn, mivel az emberek megtérnek a bűnből, és elfogadják az üdvösséget, amit Krisztus ajánl. A dicsőség országát Isten majd akkor alapítja meg, amikor Krisztus másodszor eljön, hogy szentjeit hazavigye. Nem lehetünk a dicsőség országának polgárai, ha előbb nem csatlakozunk a kegyelem országához!

Milyen kötelezettségek és kiváltságok járnak az állampolgársággal? Ha a mennyek országának polgárai vagyunk, akkor mit vár el tőlünk Isten itt a földön? Keressünk bibliaszövegeket válaszunk alátámasztására!

Isten családjának tagja. A kereszténység nemcsak az Isten országában való állampolgárságot jelenti, hanem azt is, hogy az ember Isten családjának tagja lett. A család szó szoros kötődést, egyenlőséget és méltóságot jelez. A szülők és gyermekek nem távoli, üres árnyak, hanem szereteten alapuló meleg, bensőséges kapcsolat jellemzi őket. Elkötelezettek egymás és családjuk iránt. Így van ez Isten családjában, az egyházban is.

Pál kifejti, hogy az egyház “az apostoloknak és prófétáknak alapkövén” épült fel, “lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus” (Ef 2:20). Aki kijelentette, hogy Krisztus az egyetlen alapkő (1Kor 3:11), nem mondhat itt ellent önmagának, és nem akarja azt állítani, hogy mégis ember volna az alapkő. Krisztus, a szegletkő (lásd még: 1Pt 2:6) tartja össze az épület különböző részeit, biztosítva az épület erejét és egységét.

A legfiatalabb leányom, Évike, még csecsemõ volt, amikor elmentem húgomat meglátogatni Rákoscsabára. Vendég volt nála, aki egy könyvet hozott, és azt olvasgatták. Valahová készültek, és húgom megkérdezte, hogy akarok-e velük menni. Kérdeztem, hogy hová. “Imaházba”– válaszolta. “Milyenbe?”– kérdeztem. “Majd meglátod, csak gyere velünk!”– biztatott. Elmentem velük, vittem a gyereket is. Nagyon figyeltem, tetszett a prédikáció, de ezután egy kis ideig nem mentem el többet.

Egyik szombaton két testvérnõ jött el a gyülekezetbõl, és megkérdezték, hogy elmennék-e velük a következõ szombaton az imaházba. Mondtam, elmennék, de a férjem délben hazajön és ebédet kell adnom neki.

“Ó, mire õ hazaér, már itthon leszel. Fõzzél meg pénteken, és szombaton csak megmelegíted!” – próbáltak meggyõzni.

Úgy is volt. Elmentem. Amikor hazaértem, az volt az elsõ, hogy elmondtam a férjemnek, hol voltam. Azt is elmondtam, hogy ott szombatot ünnepelnek, és õ beleegyezett, hogy járhatok oda.

Késõbb Makai Imréné testvérnõ mondta, hogy szeretnék megismerni a férjemet is. Ezután õ is eljött a gyülekezetbe. A testvérnõ az egész családot meghívta a lakására is. A gyerekeknek vetített, harmóniumozott, és énekeltünk, imádkoztunk. Egy másik alkalommal megkérdezte, hogy akarunk-e megkeresztelkedni. A férjem rám nézett, és kérdezte: “Te akarsz?” Én mondtam: “Igen!” Erre õ azt válaszolta: “Akkor én is akarok!”

Ezután én még eljártam a református templomba is, ahol a pap minden vasárnap felolvasta a Tízparancsolatot Mózes második könyvébõl, a 20. fejezetbõl. Többek között azt olvasta: “De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja...”. Csodálkoztam ezen, és gondolkoztam, hogy akkor mi miért ünnepeljük a vasárnapot. Én a vasárnapot úgy megtartottam, hogy még egy tűt sem mertem a kezembe venni, semmit sem csináltam, csak a templomba mentünk. Szombaton, amikor az imaházba mentünk, imádkoztam, hogy Isten jelentse ki nekem, hogy melyik hát az igaz, mert én csak az igazat akarom megtartani. Szombaton elmentem az imaházba, vasárnap pedig a templomba.

Vasárnap a templomban a pap olyan szépen prédikált, hogy sírtam. Az istentisztelet végén lassan, tagolva mondta: “Vegyétek az áldást vasárnap, a hét elsõ napján!” A következõ hét végén is szombaton elmentem az imaházba, vasárnap pedig a templomba. Az istentisztelet után a pap ismét megáldotta a népet: “…vasárnap, a hét elsõ napján!” – mondta újra. Azt gondoltam: “Köszönöm, Uram, Istenem, hogy meghallgattál, mert ez nekem szólt!” Ettõl kezdve minden szombaton az imaházba mentünk a szomszédasszonnyal együtt.

Édesanyám nagyon haragudott, hogy a gyülekezetbe járok, és meg is szidott miatta. Egy éjszaka azonban álmot látott: az Úr Jézus a levegõben állt, és pásztorbotjával Rákoscsaba felé intett, hogy oda menjen. Másnap reggel sírva jött, kérte, ne haragudjak, hogy megbántott, ezután õ is jön a gyülekezetbe. Végül megkeresztelkedett õ is, a húgom is, a férjem és én, a szomszédasszony is, késõbb mind a három leányom, és évtizedek múlva a szomszédasszony férje is.

Adja meg az én drága mennyei Atyám, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk, és azok is, akik még ezután fognak megkeresztelkedni a rokonságból, és azok közül is, akiknek bizonyságot tettünk vagy olvasnivalót adtunk – mindannyian ott legyünk az Õ szent országában!   (Sz. Gy.-né)