6. tanulmány − 2005
október 29 - november 4.
VÁLASZFALAK NÉLKÜLI EGYHÁZ
E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 3:20–31; 2Korinthus 5:17–19; Efézus 2:11–22; 5:12–18; Kolossé 1:20–22
“Mert Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat” (Ef 2:14).
1+1=1. Lehetetlen volna? Valóban az, hacsak nem Krisztus evangéliumának matematikájáról van szó! Pál üzenetének lényege, amit ezen a héten tanulmányozunk: az ami emberi számítások szerint lehetetlen, az Isten hatalma és cselekedete által valósággá válhat. Krisztus
“ama kettőt egy új emberré” teremtette önmagában (Ef 2:15), ezt csak a kereszten az egész emberiségért – zsidókért és pogányokért egyaránt – kiontott vére által tehetett meg.A kereszt átalakító ereje új emberi közösséget hoz létre, amelyben
“nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3:28). A jó hír: előfordulhat ugyan, hogy különbség van emberek, nemek, kultúrák, fajok és nemzetek között, ám Istennek végső célja minden teremtményét egységbe kovácsolni Krisztusban (Ef 1:10). A meglévő, valóságos elválasztó vonalakat átlépi a Jézusban való egység.A HÉT FŐBB KÉRDÉSEI: Milyen volt a pogányok helyzete mielőtt megismerték Krisztust? Mi volt Isten célja a zsidó nép kiválasztásával? Mi döntötte le a népek közötti válaszfalat? Milyen következményekkel járt Krisztus békéltető szolgálata? Milyen értelemben mondhatjuk magunkat Isten családjának és templomának?
KRISZTUS NÉLKÜL VALÓK, IDEGENEK (Efézus 2:11–12) |
Vasárnap október 30. |
Az efézusi levél 2. fejezetének első felében az apostol rámutatott, hogy az emberek egyénileg Isten kegyelme által nyerhetik el az üdvösség ajándékát. Ezután arra tért rá, hogy mit tett Isten a megosztott emberi közösség megbékéléséért.
Ef 2:11–12 verseiben Pál négy dologra hívta fel a Krisztust nem ismerő pogányok figyelmét. Melyek voltak ezek?
Pál gyakorlatiasan kezdi. A csúfolódás nem keresztényhez illő, bántó viselkedés. A zsidók megvetőleg mondták a pogányokat körülmetéletlennek, és büszkélkedtek, amikor magukat körülmetélteknek nevezték. Amikor Pál kijelentette: a zsidók körülmetélése gyakorlatilag
“a testen kézzel csinált körülmetélkedés” (Ef 2:11) volt, ezzel azt fejezte ki, hogy hiábavaló az ilyen csúfolkodás. A körülmetélésnek ugyan egykor megvolt a lelki jelentősége, most azonban a Krisztusban élők között ennek szerepét átvette a “lélek körülmetélése”. Ez egy lelki szövetségkötés, ami mind a zsidók, mind a pogányok számára lehetséges.Róm 3:1–2; 9:3–5-ben Pál felsorolja a zsidók előjogait. Melyek voltak ezek a kiváltságok? Milyen kötelezettségekkel jártak volna ezek az előjogok és előnyök annak fényében, amit Pál itt a pogányokkal kapcsolatban leírt?
A zsidókkal ellentétben a pogányok ki voltak rekesztve az Istennel való közösségből. Nem részesültek a szövetségi ígéretekben. Nem volt reménységük, és ezért jövőjük sem. A legrosszabb azonban az volt, hogy nem ismerték az igaz Istent, noha sok istenük és sok uruk volt (1Kor 8:5). Csak ezt a világot és annak kitekert filozófiáját, szilaj örömeit és pogány életformáját tudhatták magukénak. Ilyen volt a pogányok helyzete, ami sok tekintetben tükrözi mindazok helyzetét, akik a bűn sötétségében, Istentől távol élnek.
A történelem során többször is előfordult, hogy két csoport ellenséges érzelmeket táplált egymás iránt. Talán könnyen keresztényietlennek bélyegezzük a zsidók és pogányok ellenségeskedését, ám velünk is előfordulhat, hogy ugyanígy viselkedünk. Milyen területeken lehetséges ez? Hogyan léphetünk fel akár egyénileg, akár közösségként a környezetünkben előforduló ellenségeskedéssel szemben?
KÖZELVALÓK KRISZTUSBAN (Efézus 2:13) |
Hétfő október 31. |
“Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által” (Ef 2:13).
“Most pedig...”
E két rövid szó vezeti be azt a gondolatot, ami a megváltás történetének menetét megváltoztatta. Valamikor a pogányok Krisztus nélkül éltek, nekik nem szóltak a szövetség ígéretei, nem volt sem reményük, sem Istenük. Most pedig Krisztus személyében a menny közbelépett, hogy jóra fordítsa a pogányok tragikus, szánalmas helyzetét.Amikor Isten kiválasztotta Izraelt, elhívta, “hogy megőrizze törvényének ismeretét az emberek között, valamint azokat a szimbólumokat és jövendöléseket, amelyek az Üdvözítőre mutatnak. Isten azt akarta, hogy ez a nép az üdvösség kútfeje legyen a világ számára… Istent kellett volna kinyilatkoztatniuk az embereknek” – (Ellen G. White: Jézus élete, 19. old.). Vonatkozik-e ma ránk, adventistákra az Izraelnek szóló elhívás?
A távol és közel szavak a pogányok és a zsidók helyzetére utalnak. A rabbik öntelten hirdették, hogy Izrael népe áll a legközelebb Istenhez. Ez részben igaz volt Istennek Izraellel kötött szövetsége miatt, de a közelséget nem kellett volna csak a saját kiváltságuknak érezni, inkább kiváltságos kapcsolatnak, ami inkább felelősséget jelent, hogy bizonyságot tegyenek a távollevőknek, a pogányoknak. Izrael nem teljesítette ezt a kötelességét. Ésaiás megjövendölte, hogy eljön a nap, amikor eltűnik a távolság a közeliek és távolvalók között, és mindannyian békességben élnek (Ésa 57:19).
Pál értelmezése szerint
“a Krisztus vére által” (Ef 2:13) jött el ez a messiási nap. A zsidók azt is nagy kiváltságként tartották számon, hogy közel éltek Isten templomához, és így közel lehettek a kegyelem királyi székéhez. A templomi szertartásokban központi szerepet játszott az áldozati állat vére a bűnbocsánat elnyerésében, és ez is Isten közelségébe vonta a zsidókat. Az apostol az állatok vérétől Krisztus véréig jut el gondolatmenetében, ami által Urunk “új és élő” utat nyitott, hogy “járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével” (Zsid 10:20, 22). Krisztusban eltűnik a távolság, helyette közelséget, mennyei állampolgárságot, ígéretet, reménységet és békességet nyerünk.Izrael népe hitte, hogy különleges világosság és igazság birtokosai lettek. Mégis mivé lett a nép a lelki gőg miatt? Hogyan óvjuk meg magunkat ettől a veszélytől mi, akik szintén meg vagyunk győződve arról, hogy különleges világosság és igazság birtokába jutottunk?
NINCS TÖBBÉ VÁLASZTÓFAL (Efézus 2:14–15; Galata 6:15) |
Kedd november 1. |
Jézus vére ledöntötte a választófalat a zsidók és a pogányok között (Ef 2:13). Hogyan és miért történt mindez? Hogyan bizonyítja Krisztus kiontott vére, hogy mindannyian egyformák vagyunk (lásd: Róm 3:20–31; 5:12–18)? Mostantól fogva Krisztus “a mi békességünk” (Ef 2:14). Mit tett Krisztus mint a mi békességünk?
Először is:
“lerontotta a közbevetett választófalat” (14. vers). A választófal itt nem csupán a templomban a pogányok udvarát a csak a zsidók számára fenntartott részektől elválasztó falra utal. Vonatkozik még a vallási, társadalmi és politikai különbségekre, amelyek a két csoportot elválasztották egymástól. Mivel Krisztus az egész emberiség bűneiért meghalt, két viszonylatban is békét teremtett: Isten és ember között, valamint ember és ember között. Az első üzenete, hogy Isten minden embert egyformán szeret; a második hangsúlyozza, hogy Krisztusban “nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3:28).Másodszor: Krisztus eltörölte
“az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét” (Ef 2:15). Sokat vitatták, hogy melyik törvényre is gondolt itt az apostol (az erkölcsi vagy a ceremoniális törvényre). Pál mondanivalójának lényege az, hogy Jézus eltörölt mindent, ami elválasztotta a zsidókat a pogányoktól. Most mindenki eggyé vált benne. Krisztus békességet hozott, és ezért jelentette ki Pál: “Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem használ semmit” (Gal 6:15).Harmadszor pedig: Krisztus
“ama kettőt egy új emberré teremtese Ő magában” (Ef 2:15). Eszerint értelmezhető az evangélium matematikai számítása: 1+1=1. Valóra válik, ami lehetetlen. Nincs többé sem zsidó, sem görög, hanem csak az új teremtés (2Kor 5:17), amelyben az emberek társadalmi helyzetét nem rangjuk, színük, nemük, nemzetiségük vagy törzsük határozza meg, hanem a kereszten meghalt Krisztussal való élő kapcsolatuk. “Jézusnak sikerült új társadalmat, valójában új emberiséget teremtenie…Ez a Krisztusban fennálló új emberi egység a Krisztus vezetése alatt létrejövő igazi egység záloga és előíze” – (John R. W. Stott: The Message of Ephesians [Downers Growe, Ill.: Inter-Varsity Press, 1979.] 93. old.).Milyen előítélethez ragaszkodunk mégis, ellentétben az új emberiségre vonatkozó, Krisztusban nyert ígérettel?
BÉKESSÉG ÉS SZABAD BEJÁRÁS (2Korinthus 5:17–19; Efézus 2:16–18; Kolossé 1:20–22) |
Szerda november 2. |
Olvassuk el a felsorolt bibliaszövegeket! Foglaljuk össze, mi a fő üzenetük! Hogyan értelmezzük az itt említett megbékélést?
Állampolgárrá lettek, akik korábban idegenek voltak. A reménység nélkül élők reménysége felcsillant. Akik Isten nélkül éltek, rátaláltak az Úrra. Eltűntek az elválasztó falak, megjelent az egység áldásait élvező új teremtmény.
Krisztus lett a békességünk. Ef 2:16–18 verseiben Pál Krisztus tettének valóságát és teljességét fejtegeti. Krisztus megbékéltette az Istennel úgy a zsidókat, mint a pogányokat, “egy testben, a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést” (16. vers). Eközben nem kényszerítette a zsidókat arra, hogy befogadják a pogányokat, sem azokat nem vette rá a zsidó hit elfogadására. Krisztus úgy tudta megbékéltetni a zsidókat és a pogányokat, hogy mindkét csoport közös problémájával, a bűnnel szállt szembe, mert ebből fakad minden ellenségeskedés. A kereszt megbékéltette Istennel a zsidókat és a pogányokat egyaránt, és e megbékélés miatt válhattak a válaszfalak nélküli egyház tagjaivá.
A békesség teljességét a 18. versben hangsúlyozza ki az apostol: “Mert Őáltala van menetelünk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához”. A Szentháromság mindegyik tagja, az Atya, a Fiú és a Szentlélek is részt vesz az Isten és ember, valamint az ember és ember közötti békéltetés folyamatában, úgy függőleges, mint vízszintes irányban. Ez azonban még nem minden. A zsidók és pogányok is egy Lélek által járulhatnak Istenhez. Sem az istentiszteletben, sem a közösségben nem lehetnek többé elválasztó falak a zsidók és a pogányok között.
A “menetelünk”-nek fordított görög szó jelentése arra utal, hogy valaki a király elé járulhat a trónteremben. Krisztus által úgy a pogányok mint a zsidók, azaz minden hívő egyaránt Isten elé járulhat. Ugyanaz a Lélek kíséri Isten tróntermébe azt, aki valaha idegen és távolvaló volt, mint azt, aki addig is szövetséges volt. Ezért igaz, hogy a Krisztusban történt megbékélés teljes és valóságos.
A szövegben csak zsidókról és pogányokról van szó, de bármilyen más csoportot említhetnénk, függetlenül attól, mi választja el őket egymástól. Milyen gátjai vannak még ezen eszményi állapot megvalósulásának? Mit lehetne tenni, hogy elmozdítsuk ezeket az akadályokat?
“ISTEN… CSALÁDJÁNAK TAGJAI” (Efézus 2:19–22, katolikus fordítás) |
Csütörtök november 3. |
A tragédia örömre váltott, az elidegenedés helyébe közösség lépett. Krisztus a zsidókból és pogányokból új emberiséget teremtett. Krisztus üdvözítő munkája tette mindezt lehetővé. Ezután az apostol a hívők új helyzetét mutatja be, amelynek három tulajdonságát közli Ef 2:19–22 verseiben.
Polgártársak. A pogányok Krisztus nélkül csak idegenek és jövevények voltak, akiknek semmi részük nem volt
“Izrael társaságában” (Ef 2:12). Krisztusban viszont polgártársai lettek a szenteknek (19. vers). A keresztény Isten országának polgára. Isten országának két vetületéről beszélhetünk. A kegyelem országa most áll fenn, mivel az emberek megtérnek a bűnből, és elfogadják az üdvösséget, amit Krisztus ajánl. A dicsőség országát Isten majd akkor alapítja meg, amikor Krisztus másodszor eljön, hogy szentjeit hazavigye. Nem lehetünk a dicsőség országának polgárai, ha előbb nem csatlakozunk a kegyelem országához!Milyen kötelezettségek és kiváltságok járnak az állampolgársággal? Ha a mennyek országának polgárai vagyunk, akkor mit vár el tőlünk Isten itt a földön? Keressünk bibliaszövegeket válaszunk alátámasztására!
Isten családjának tagja. A kereszténység nemcsak az Isten országában való állampolgárságot jelenti, hanem azt is, hogy az ember Isten családjának tagja lett. A család szó szoros kötődést, egyenlőséget és méltóságot jelez. A szülők és gyermekek nem távoli, üres árnyak, hanem szereteten alapuló meleg, bensőséges kapcsolat jellemzi őket. Elkötelezettek egymás és családjuk iránt. Így van ez Isten családjában, az egyházban is.
Pál kifejti, hogy az egyház “az apostoloknak és prófétáknak alapkövén” épült fel, “lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus” (Ef 2:20). Aki kijelentette, hogy Krisztus az egyetlen alapkő (1Kor 3:11), nem mondhat itt ellent önmagának, és nem akarja azt állítani, hogy mégis ember volna az alapkő. Krisztus, a szegletkő (lásd még: 1Pt 2:6) tartja össze az épület különböző részeit, biztosítva az épület erejét és egységét.
Hogyan kell bánniuk egymással a gyülekezet tagjainak, ha szem előtt tartják, hogy az egyház olyan, mint egy család? Keressünk bibliaszövegeket a Szentírásból válaszunk alátámasztására!
Péntek november 4. |
TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Előítélet és egyenetlenség: “Ugyanazok az elemek, melyek az embert elválasztották Krisztustól ezernyolcszáz évvel ezelőtt, ma is működnek. A zsidók és pogányok közti válaszfalat felépítő lelkület ma is tevékeny. A büszkeség és az előítélet erős válaszfalakat épített az emberek különböző osztályai közé. Krisztust és küldetését félreértelmezik. Tömegek érzik úgy, hogy gyakorlatilag el vannak zárva az evangélium javaitól. Ám ne érezzék, hogy el vannak zárva Krisztustól! Nincs olyan ember vagy Sátán által emelt korlát, amelyen a hit ne tudna áthatolni” – (Ellen G. White: Jézus élete, 339. old.).
“Az osztálytagozódás gyűlöletes Isten előtt. Ő az ilyen jellegű dolgokat semmibe veszi. Szemében minden ember lelke egyenértékű… Korra, rangra, nemzetiségre, vallási előjogra való tekintet nélkül mindannyiunkat magához hív, hogy éljünk” – (i.m. 339. old.).
BESZÉLGESSÜNK RÓLA!
“Annakokáért emlékezzetek meg arról…” – figyelmeztetett az apostol Ef 2:11 versében. Miért akarta Pál, hogy ne felejtsük el, hogyan éltünk azelőtt? Olvassuk még el 5Móz 15:15; 16:12; 32:7 verseit! Mondja el, aki csak kész rá, hogy mitől mentette meg Krisztus, és hogyan változtatta meg az életét! Igaz, nem jó túl sokat foglalkozni a múlttal, de mi a haszna, ha nem feledkezünk meg arról, hogy mitől szabadultunk meg?
Mahatma Gandhi egyszer megjegyezte: nem kell félni attól, hogy a hinduk áttérnek a kereszténységre, amíg a keresztények körében is megvan a kasztrendszer. Milyen szempontból mondhatjuk, hogy a keresztény társadalomban is fellelhető a kasztrendszer? Hogyan hatott a fajgyűlölet a vallásra? Hogyan nyilvánul meg a faji előítélet még a mi gyülekezetünkben is?
A keresztény élet és kapcsolatok alapját az Istennel és embertársainkkal való békesség határozza meg. Mégis tény, hogy a keresztény egyházon belül is nagy a megoszlás, széthúzás. Mivel magyarázhatjuk ezt az ellentmondást? Hogyan lehetne ezen a bajon segíteni?
Természetesen a mennyben már nyoma sem lesz a gyűlöletes megoszlásnak. Ebből kiindulva miért olyan fontos már most azon igyekezni, hogy felszámoljuk a megosztottságot?
“…vasárnap, a hét első napján!”
A legfiatalabb leányom, Évike, még csecsemõ volt, amikor elmentem húgomat meglátogatni Rákoscsabára. Vendég volt nála, aki egy könyvet hozott, és azt olvasgatták. Valahová készültek, és húgom megkérdezte, hogy akarok-e velük menni. Kérdeztem, hogy hová. “Imaházba”– válaszolta. “Milyenbe?”– kérdeztem. “Majd meglátod, csak gyere velünk!”– biztatott. Elmentem velük, vittem a gyereket is. Nagyon figyeltem, tetszett a prédikáció, de ezután egy kis ideig nem mentem el többet.
Egyik szombaton két testvérnõ jött el a gyülekezetbõl, és megkérdezték, hogy elmennék-e velük a következõ szombaton az imaházba. Mondtam, elmennék, de a férjem délben hazajön és ebédet kell adnom neki.
“Ó, mire õ hazaér, már itthon leszel. Fõzzél meg pénteken, és szombaton csak megmelegíted!” – próbáltak meggyõzni.
Úgy is volt. Elmentem. Amikor hazaértem, az volt az elsõ, hogy elmondtam a férjemnek, hol voltam. Azt is elmondtam, hogy ott szombatot ünnepelnek, és õ beleegyezett, hogy járhatok oda.
Késõbb Makai Imréné testvérnõ mondta, hogy szeretnék megismerni a férjemet is. Ezután õ is eljött a gyülekezetbe. A testvérnõ az egész családot meghívta a lakására is. A gyerekeknek vetített, harmóniumozott, és énekeltünk, imádkoztunk. Egy másik alkalommal megkérdezte, hogy akarunk-e megkeresztelkedni. A férjem rám nézett, és kérdezte: “Te akarsz?” Én mondtam: “Igen!” Erre õ azt válaszolta: “Akkor én is akarok!”
Ezután én még eljártam a református templomba is, ahol a pap minden vasárnap felolvasta a Tízparancsolatot Mózes második könyvébõl, a 20. fejezetbõl. Többek között azt olvasta: “De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja...”. Csodálkoztam ezen, és gondolkoztam, hogy akkor mi miért ünnepeljük a vasárnapot. Én a vasárnapot úgy megtartottam, hogy még egy tűt sem mertem a kezembe venni, semmit sem csináltam, csak a templomba mentünk. Szombaton, amikor az imaházba mentünk, imádkoztam, hogy Isten jelentse ki nekem, hogy melyik hát az igaz, mert én csak az igazat akarom megtartani. Szombaton elmentem az imaházba, vasárnap pedig a templomba.
Vasárnap a templomban a pap olyan szépen prédikált, hogy sírtam. Az istentisztelet végén lassan, tagolva mondta: “Vegyétek az áldást vasárnap, a hét elsõ napján!” A következõ hét végén is szombaton elmentem az imaházba, vasárnap pedig a templomba. Az istentisztelet után a pap ismét megáldotta a népet: “…vasárnap, a hét elsõ napján!” – mondta újra. Azt gondoltam: “Köszönöm, Uram, Istenem, hogy meghallgattál, mert ez nekem szólt!” Ettõl kezdve minden szombaton az imaházba mentünk a szomszédasszonnyal együtt.
Édesanyám nagyon haragudott, hogy a gyülekezetbe járok, és meg is szidott miatta. Egy éjszaka azonban álmot látott: az Úr Jézus a levegõben állt, és pásztorbotjával Rákoscsaba felé intett, hogy oda menjen. Másnap reggel sírva jött, kérte, ne haragudjak, hogy megbántott, ezután õ is jön a gyülekezetbe. Végül megkeresztelkedett õ is, a húgom is, a férjem és én, a szomszédasszony is, késõbb mind a három leányom, és évtizedek múlva a szomszédasszony férje is.
Adja meg az én drága mennyei Atyám, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk, és azok is, akik még ezután fognak megkeresztelkedni a rokonságból, és azok közül is, akiknek bizonyságot tettünk vagy olvasnivalót adtunk – mindannyian ott legyünk az Õ szent országában! (Sz. Gy.-né)