SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

DICSÉRET ÉS IMÁDSÁG. Pál igen sok küzdelmet, megpróbáltatást és szomorúságot élt át, de élete végéig imádságos lelkületű ember maradt, aki mindenért hálát adott Istennek. Miután az előző versekben újból számba vette Isten nagyszerű tetteit, amelyeket Krisztusban vitt végbe értünk, hálát adott az efézusi gyülekezet hitéért. Nem csak a hitükről hallott, hanem “minden szentekhez való” szeretetükről is (Ef 1:15). Hozzáfűzte még, hogy nem felejt el imádkozni értük.

Pálból feltört a hála “minden lelki áldás” (Ef 1:3) miatt, amit Isten az efézusi gyülekezetre árasztott. Amint az elmúlt héten is láttuk, ezek közé tartozik a kiválasztás, az Isten családjába való befogadás, a megváltás, a bűnbocsánat, Krisztusban való egység, és hogy Isten végül mindent helyreállít.

A keresztények hálája több, mint puszta érzés. A hálaadásból olyan életvitel fakad, amely folyamatosan visszatükrözi és továbbadja Isten áldásait. Az efézusi hívők élete maga is bizonyság volt. Pálhoz még a börtönbe is eljutott az Úrba vetett hitük “és minden szentekhez való” szeretetük (Ef 1:15–16) híre. Számukra a kereszténység nem csupán tantételek sora volt, hanem úgy érezték, hogy Isten új életre és élettel teli kapcsolatra hívta el őket. A hitnek cselekedetekben kell megnyilvánulnia. A hit szeretet által munkálkodik (Gal 5:6), és “a hit cselekedetek nélkül megholt” (Jak 2:20, 26).

Az efézusiak hite élő hit volt. A hit azonban több, mint pusztán értelemmel elfogadni valamit. A hűség lelki képességét is magában foglalja, az efézusi gyülekezet pedig hűséges volt Krisztushoz. Jézusba vetett hitükből természetszerűen fakadt a “minden szentekhez való” szeretet (15. vers), legyenek azok származásukat illetően akár zsidók, akár pogányok.

Az előző részekben megfigyelhettük Pál imájának első részét, hálaadását a hittel és szeretettel teljes életért. Most könyörgésének közbenjárói szakaszát tanulmányozzuk (Ef 1:17–23). Gyakran előfordul, hogy imánkban csak saját érdekeinkkel kapcsolatos kéréseinket soroljuk fel. Az imádság nemesebb változata a közbenjárói ima, amikor másokért fohászkodunk. Pál azt kéri Istentől: adja meg az efézusi híveknek a “bölcsességnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerésében” (Ef 1:17).

Istent kinyilatkoztatásai által ismerhetjük meg (Ef 1:17), azonban “nem tudjuk igazán megérteni vagy értékelni az isteni önkinyilatkoztatást a Lélek segítsége nélkül, aki által kaptuk az Igét is” – (Ellen G. White: Testimonies for the Church, 5. köt. 241. old.). Ezért kéri Pál imájában Istent, hogy “világosítsa meg értelmetek szemeit” (18. vers). A hívőknek nem elég a pusztán elméleti tudás. Szükségük van lelki bepillantásra is, hogy értelmükkel jobban felismerhessenek négy nagy igazságot: Isten elhívásának reménységét, öröksége dicsőségét (18. vers), az Úr hatalma erejének megnyilvánulását (19. vers) és azt, hogy Krisztus a feje az egyháznak (22–23. vers).

A bölcsesség és ismeret mellett Pál azt is kéri Istentől, hogy az efézusi gyülekezet tagjai megérthessék “az Ő elhívásának reménységé”-t és “az Ő öröksége dicsőségének a gazdagságá”-t (18. vers). Pál írásaiban az elhívás egyaránt kiemeli a keresztény jogait és kötelességeit. Isten arra hívott el, hogy Krisztushoz tartozzunk (Róm 1:6), “az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre” (1Kor 1:9). Isten népének tagjai lettünk, akik korábban nem voltunk azok (Róm 9:24). Az elhívottak számára Krisztus lesz Isten hatalma és bölcsessége (1Kor 1:24). Isten a hívőket örök életre hívta el (1Tim 6:12). Az elhívás szabaddá és képessé tesz rá, hogy szeretettel szolgáljanak egymásnak (Gal 5:13). Biztosítja, hogy a faji és társadalmi különbségek ellenére is békés közösség alakuljon ki közöttünk. Isten azt kéri, hogy úgy éljünk, “mint illik elhívatásotokhoz” (Ef 4:1). Isten tehát “szentségre hívott el minket” (1Thessz 4:7) és békességes életre (Kol 3:15), “hogy Istenhez méltóan viseljétek magatokat, aki az ő országába és dicsősségébe hív titeket” (1Thessz 2:12). Ez az “Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása” (Fil 3:14), és ez késztessen arra, hogy a keresztény élet küzdelmét tovább folytassuk.

Az isteni elhívás eltakarja a múltat (bűnbocsánat), felöleli a jelent (békés közösségi élet), és várja a jövendőt: “várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusnak dicsősége megjelenését” (Tit 2:13). Ez “az Ő elhívásának a reménysége” (Ef 1:18) – mondja Pál, és azt kéri Istentől, világosítsa meg értelmünket, hogy felismerjük e reménység nagyszerű voltát.

Az apostol hozzáfűzte még, hogy reménykedünk “az Ő öröksége dicsőségének gazdagságá”-ban (Ef 1:18). Az örökséget kétféleképpen is érthetjük. Először: a hívők Isten örökösei: “örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak” (Róm 8:17). Másodszor: az örökséget a szentek Istentől kapják. Az utóbbi magyarázat alapján az örökség kiváltság itt és most, mivel már most miénk a megváltás öröme, jövőbeli jutalom, amelynek a biztosítéka a Szentlélek, aki meg is pecsételte azt (Ef 1:13–14). Ez a végső ajándék “romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan… amely a mennyekben van fenntartva számunkra” (1Pt 1:4).

Imájában Pál érintette, hogy milyen fontos a bölcsesség és Isten ismerete valamint Isten elhívásának és örökségének felismerése. Ezután arra fordítja figyelmét, hogy megtudjuk, “mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint” (Ef 1:19).

Pál négy görög szót használ Ef 1:19-ben Isten mindenre kiterjedő, páratlan erejére vonatkozóan. Az első: “az Ő hatalmának felséges nagysága”. Az itt hatalomnak fordított szó a dunamis, ami arra utal, hogy valakiben benne rejlik a képesség a célul kitűzött dolog elvégzésére. A másik három szó pedig: “az Ő hatalma [ischys] erejének [kratos] ama munkája [energeia] szerint.” Pál itt halmozza a szinte azonos jelentésű szavakat, így próbálja érzékeltetni, mennyire felmérhetetlen és teljes az, amit Isten hatalma végbevitt a világegyetemben. Az energeia tevékenységet és eredményességet sugall. Isten ereje hat. Az ischys a belső erőre, hatalomra utal. A Szentírásban a kratos szó kizárólag Istennel vagy az igével kapcsolatban fordul elő, a diadalmas erőt jelenti, ami legyőz minden mást. Ezt a négy szót egymás mellé állítva nagyszerű meghatározást kapunk: Isten hatalmának nagysága abban mutatkozik meg, amit szándékában állt elvégezni. Minden erejét és hatalmát latba vetve állt munkába. Fényes diadalt aratott, ellenségét legyőzte, leigázta.

Az apostol azonnal hozzáfűzi, hogy Isten erejének mindent felülmúló kinyilatkoztatása abban látszik meg, amit Krisztusban vitt végbe (Ef 1:20). Ezt az eredményt Pál három gondolattal határozza meg. (1) Feltámadás: “feltámasztotta Őt a halálból” (20. vers). Pál szerint Isten szeretete Krisztus halálában (Róm 5:8), hatalma pedig Krisztus feltámadásában mutatkozott meg (Ef 1:19-21). (2) Felmagasztalás: “ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben” (20. vers). (3) Mindenek feletti uralom: “mindeneket vetett az Ő lábai alá” (22. vers). Krisztus a világegyetem Ura.

Pál imádságának negyedik eleme a dicséret és a fohász mesteri összekapcsolása. Dicséri Istent Krisztus feltámadásáért és felmagasztaltatásáért, valamint fohászkodik azért, hogy a hívők megérthessék: Krisztus halál feletti diadala és felmagasztaltatása kétszeres, az egész világegyetemet érintő jelentőséggel bír. Először is, Isten felülemelte Krisztust “minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is: és mindeneket vetett az Ő lábai alá” (Ef 1:21–22). Ez jelzi az egész világegyetemnek, hogy a Krisztus és Sátán között dúló kozmikus küzdelemben Krisztus szerezte meg a végső győzelmet, most Ő áll mindenek felett. Ő az, akit mindenki elismer a Mindenség Urának (Fil 2:9–11). Másodszor pedig Isten tette Krisztust “mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé, mely az Ő teste” (Ef 1:22–23).

A test hasonlatával az apostol kihangsúlyozza: elengedhetetlen, hogy az egyház egységben legyen Krisztussal, ill. Krisztusban. Az egyháznak, mint a hívők közösségének létezése Krisztus üdvözítő munkájától függ. Krisztustól ered az egyház megalapítása, és Ő tűzte ki a végső célt is, hogy az új földre jussunk. Krisztus nélkül nincs egyház. A feltámadott Jézus nemcsak a világegyetem, hanem az egyház ura is! Ezért mondja Pál, hogy Krisztus a feje az egyháznak, “mely az Ő teste” (Ef 1:23). Ebből következően Krisztus az egyház hatalmának és küldetésének forrása, székhelye.

Az egyház egysége miatt Isten betöltötte azt annak teljességével, “aki mindeneket betölt mindenekkel” (Ef 1:23). Ebben rejlik a tökéletes biztonság: Krisztus tölti be az egyházat minden áldással és ajándékkal (Ef 4:11–16) azért, hogy teste, az egyház hűséges maradhasson hozzá.