SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

4. tanulmány     2005 október 15 - 21.

 

DÍCSÉRET ÉS IMÁDSÁG

E HETI TANULMÁNYUNK: Lukács 1:37; Kolossé 4:5; Efézus 1:15–23; Jakab 2:20, 26; 3:13, 17

“És mindeneket vetett az Ő lábai alá, és Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé” (Ef 1:22).

DICSÉRET ÉS IMÁDSÁG. Pál igen sok küzdelmet, megpróbáltatást és szomorúságot élt át, de élete végéig imádságos lelkületű ember maradt, aki mindenért hálát adott Istennek. Miután az előző versekben újból számba vette Isten nagyszerű tetteit, amelyeket Krisztusban vitt végbe értünk, hálát adott az efézusi gyülekezet hitéért. Nem csak a hitükről hallott, hanem “minden szentekhez való” szeretetükről is (Ef 1:15). Hozzáfűzte még, hogy nem felejt el imádkozni értük.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak azokért kell imádkoznunk, akik bajokkal küzdenek. Itt viszont Pál azokért fohászkodik Istenhez, akik nyilvánvalóan igen jól vannak. Ebből az a tanulság, hogy semmit ne vegyünk könnyelműen. Mindenkiért fontos imádkozni, függetlenül attól, hogy szilárdan állnak-e hitükben, vagy már-már fogytán az erejük.

Pál közbenjárói imádsága révén jobban bepillanthatunk abba, hogy mit is tett értünk Isten Krisztusban, és milyen nagyszerű reménységünk lehet emiatt.

A HÉT FŐBB KÉRDÉSEI: Milyen volt az efézusi gyülekezet lelkiállapota? Hogyan viszonyul egymáshoz a szeretet és a hit a keresztények között? Hogyan ismerhetjük meg igazán Istent? Milyennek mutatja be az Úr hatalmát Pál?

HIT ÉS SZERETET

Vasárnap október 16.

“Annakokáért én is, hallván a ti hiteteket az Úr Jézusban, és minden szentekhez való szerelmeteket, nem szűnöm meg hálát adni tiérettetek, emlékezvén reátok az én könyörgéseimben” (Ef 1:15–16).

Pálból feltört a hála “minden lelki áldás” (Ef 1:3) miatt, amit Isten az efézusi gyülekezetre árasztott. Amint az elmúlt héten is láttuk, ezek közé tartozik a kiválasztás, az Isten családjába való befogadás, a megváltás, a bűnbocsánat, Krisztusban való egység, és hogy Isten végül mindent helyreállít.

A keresztények hálája több, mint puszta érzés. A hálaadásból olyan életvitel fakad, amely folyamatosan visszatükrözi és továbbadja Isten áldásait. Az efézusi hívők élete maga is bizonyság volt. Pálhoz még a börtönbe is eljutott az Úrba vetett hitük “és minden szentekhez való” szeretetük (Ef 1:15–16) híre. Számukra a kereszténység nem csupán tantételek sora volt, hanem úgy érezték, hogy Isten új életre és élettel teli kapcsolatra hívta el őket. A hitnek cselekedetekben kell megnyilvánulnia. A hit szeretet által munkálkodik (Gal 5:6), és “a hit cselekedetek nélkül megholt” (Jak 2:20, 26).

Milyen kapcsolat van a “minden szentekhez való” szeretet és a “a hit cselekedetek nélkül megholt” gondolatok között? Milyen kapcsolatban áll a hit a szeretettel?

Az efézusiak hite élő hit volt. A hit azonban több, mint pusztán értelemmel elfogadni valamit. A hűség lelki képességét is magában foglalja, az efézusi gyülekezet pedig hűséges volt Krisztushoz. Jézusba vetett hitükből természetszerűen fakadt a “minden szentekhez való” szeretet (15. vers), legyenek azok származásukat illetően akár zsidók, akár pogányok.

A hit, remény és szeretet alapvető jellemzői a keresztény életének (1Kor 13:13; Kol 1:4–5). Bármennyire szigorúan ragaszkodunk hitelveinkhez, vagy kifogástalan istentiszteletünk és bizonyságtételünk, bármilyen hűségesen sáfárkodunk is, mégsem vagyunk keresztények, ha életünket nem az Isten és emberek iránti szeretet jellemzi. Vajon nem ezt parancsolta Jézus (Mt 22:37–39)? Lehetséges szeretni Istent, hogy közben nem szeretjük népét (lásd: 1Jn 4:20–21)?

Keresztényként hogyan fejezhetjük ki szeretetünket? Mivel tudnánk bizonyítani a következő napokban, hogy Krisztusba vetett hitünk őszinte?

BÖLCSESSÉG ÉS ISTEN ISMERETE (Efézus 1:17)

Hétfő október 17.

Az előző részekben megfigyelhettük Pál imájának első részét, hálaadását a hittel és szeretettel teljes életért. Most könyörgésének közbenjárói szakaszát tanulmányozzuk (Ef 1:17–23). Gyakran előfordul, hogy imánkban csak saját érdekeinkkel kapcsolatos kéréseinket soroljuk fel. Az imádság nemesebb változata a közbenjárói ima, amikor másokért fohászkodunk. Pál azt kéri Istentől: adja meg az efézusi híveknek a “bölcsességnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerésében” (Ef 1:17).

Olvassuk el az alábbi bibliaszövegeket! Vajon a bölcsesség fogalma a Bibliában pusztán csak elméleti ismeretet jelent? Zsolt 111:10; Péld 2:2; 4:5; 9:10; 11:12; Kol 4:5; Jak 3:13, 17

A filozófia arra bátorít: Ismerd meg önmagad! A pszichológia állítja, hogy ha az ember megismeri önmagát és képességeit, felfedezheti az élet értelmét. Isten ismereténél azonban nincs magasabb rendű tudás, és az a legtöbb, amit megtudhatunk Istenről, amit Ő maga nyilatkoztat ki.

Hogyan nyilatkoztatta ki Isten önmagát?

Zsolt 19:2 _____________________________________________________

Róm 1:19–21 __________________________________________________

Jn 5:39 _______________________________________________________

Jn 14:9–10 ____________________________________________________

Zsid 1:1–3 ____________________________________________________

Istent kinyilatkoztatásai által ismerhetjük meg (Ef 1:17), azonban “nem tudjuk igazán megérteni vagy értékelni az isteni önkinyilatkoztatást a Lélek segítsége nélkül, aki által kaptuk az Igét is” – (Ellen G. White: Testimonies for the Church, 5. köt. 241. old.). Ezért kéri Pál imájában Istent, hogy “világosítsa meg értelmetek szemeit” (18. vers). A hívőknek nem elég a pusztán elméleti tudás. Szükségük van lelki bepillantásra is, hogy értelmükkel jobban felismerhessenek négy nagy igazságot: Isten elhívásának reménységét, öröksége dicsőségét (18. vers), az Úr hatalma erejének megnyilvánulását (19. vers) és azt, hogy Krisztus a feje az egyháznak (22–23. vers).

Hogyan változtatta meg életünket Isten önkinyilatkoztatása? Miért volt ránk hatással Isten ismerete? Hol lennénk ma ezek nélkül?

REMÉNYSÉG ÉS ÖRÖKSÉG (Efézus 1:18)

Kedd október 18.

Olvassuk el Ef 1:18 versét, majd fogalmazzuk meg, mit akart közölni az Úr ezzel a bibliaszöveggel!

A bölcsesség és ismeret mellett Pál azt is kéri Istentől, hogy az efézusi gyülekezet tagjai megérthessék “az Ő elhívásának reménységé”-t és “az Ő öröksége dicsőségének a gazdagságá”-t (18. vers). Pál írásaiban az elhívás egyaránt kiemeli a keresztény jogait és kötelességeit. Isten arra hívott el, hogy Krisztushoz tartozzunk (Róm 1:6), “az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre” (1Kor 1:9). Isten népének tagjai lettünk, akik korábban nem voltunk azok (Róm 9:24). Az elhívottak számára Krisztus lesz Isten hatalma és bölcsessége (1Kor 1:24). Isten a hívőket örök életre hívta el (1Tim 6:12). Az elhívás szabaddá és képessé tesz rá, hogy szeretettel szolgáljanak egymásnak (Gal 5:13). Biztosítja, hogy a faji és társadalmi különbségek ellenére is békés közösség alakuljon ki közöttünk. Isten azt kéri, hogy úgy éljünk, “mint illik elhívatásotokhoz” (Ef 4:1). Isten tehát “szentségre hívott el minket” (1Thessz 4:7) és békességes életre (Kol 3:15), “hogy Istenhez méltóan viseljétek magatokat, aki az ő országába és dicsősségébe hív titeket” (1Thessz 2:12). Ez az “Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása” (Fil 3:14), és ez késztessen arra, hogy a keresztény élet küzdelmét tovább folytassuk.

Az isteni elhívás eltakarja a múltat (bűnbocsánat), felöleli a jelent (békés közösségi élet), és várja a jövendőt: “várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusnak dicsősége megjelenését” (Tit 2:13). Ez “az Ő elhívásának a reménysége” (Ef 1:18) – mondja Pál, és azt kéri Istentől, világosítsa meg értelmünket, hogy felismerjük e reménység nagyszerű voltát.

Az apostol hozzáfűzte még, hogy reménykedünk “az Ő öröksége dicsőségének gazdagságá”-ban (Ef 1:18). Az örökséget kétféleképpen is érthetjük. Először: a hívők Isten örökösei: “örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak” (Róm 8:17). Másodszor: az örökséget a szentek Istentől kapják. Az utóbbi magyarázat alapján az örökség kiváltság itt és most, mivel már most miénk a megváltás öröme, jövőbeli jutalom, amelynek a biztosítéka a Szentlélek, aki meg is pecsételte azt (Ef 1:13–14). Ez a végső ajándék “romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan… amely a mennyekben van fenntartva számunkra” (1Pt 1:4).

Olvasd el 1Thessz 2:12-t! Bűnösként méltatlanok vagyunk az üdvösségre, mégis megnyertük azt, ezért mostantól “méltóan” akarunk élni. Mit kell változtatnunk, hogy életünk igazán méltó legyen Istenhez?

ISTEN HATALMA   (Efézus 1:19–21)

Szerda október 19.

Imájában Pál érintette, hogy milyen fontos a bölcsesség és Isten ismerete valamint Isten elhívásának és örökségének felismerése. Ezután arra fordítja figyelmét, hogy megtudjuk, “mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint” (Ef 1:19).

Isten mindenhatósága azt jelenti, hogy ereje mindenre elegendő. Hogyan nyilvánul meg ez az erő? Soroljunk fel néhány példát! (Pl. 1Móz 2:7; Ésa 66:22; Lk 1:37; 2Kor 5:17; 1Thessz 4:16)

Pál négy görög szót használ Ef 1:19-ben Isten mindenre kiterjedő, páratlan erejére vonatkozóan. Az első: “az Ő hatalmának felséges nagysága”. Az itt hatalomnak fordított szó a dunamis, ami arra utal, hogy valakiben benne rejlik a képesség a célul kitűzött dolog elvégzésére. A másik három szó pedig: “az Ő hatalma [ischys] erejének [kratos] ama munkája [energeia] szerint.” Pál itt halmozza a szinte azonos jelentésű szavakat, így próbálja érzékeltetni, mennyire felmérhetetlen és teljes az, amit Isten hatalma végbevitt a világegyetemben. Az energeia tevékenységet és eredményességet sugall. Isten ereje hat. Az ischys a belső erőre, hatalomra utal. A Szentírásban a kratos szó kizárólag Istennel vagy az igével kapcsolatban fordul elő, a diadalmas erőt jelenti, ami legyőz minden mást. Ezt a négy szót egymás mellé állítva nagyszerű meghatározást kapunk: Isten hatalmának nagysága abban mutatkozik meg, amit szándékában állt elvégezni. Minden erejét és hatalmát latba vetve állt munkába. Fényes diadalt aratott, ellenségét legyőzte, leigázta.

Az apostol azonnal hozzáfűzi, hogy Isten erejének mindent felülmúló kinyilatkoztatása abban látszik meg, amit Krisztusban vitt végbe (Ef 1:20). Ezt az eredményt Pál három gondolattal határozza meg. (1) Feltámadás: “feltámasztotta Őt a halálból” (20. vers). Pál szerint Isten szeretete Krisztus halálában (Róm 5:8), hatalma pedig Krisztus feltámadásában mutatkozott meg (Ef 1:19-21). (2) Felmagasztalás: “ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben” (20. vers). (3) Mindenek feletti uralom: “mindeneket vetett az Ő lábai alá” (22. vers). Krisztus a világegyetem Ura.

Krisztust a halálból visszahozó erő ugyanaz, mint ami a bűntől megszabadítva üdvösségre juttatja az embert. Miért bukunk el mégis oly sokszor, ha ilyen hatalmas erő munkálkodik bennünk? Hol a hiba? Hogyan szabnak határt döntéseink Isten cselekvésének?

AZ EGYHÁZ: KRISZTUS TESTE

Csütörtök október 20.

Hogyan ecseteli Pál annak a végső győzelemnek a fenségét és dicsőségességét, amit Krisztus Sátán felett aratott? Mit mond az apostol arról a meghitt kapcsolatról, ami Krisztust az egyházhoz fűzi (Ef 1:20–23)?

Pál imádságának negyedik eleme a dicséret és a fohász mesteri összekapcsolása. Dicséri Istent Krisztus feltámadásáért és felmagasztaltatásáért, valamint fohászkodik azért, hogy a hívők megérthessék: Krisztus halál feletti diadala és felmagasztaltatása kétszeres, az egész világegyetemet érintő jelentőséggel bír. Először is, Isten felülemelte Krisztust “minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is: és mindeneket vetett az Ő lábai alá” (Ef 1:21–22). Ez jelzi az egész világegyetemnek, hogy a Krisztus és Sátán között dúló kozmikus küzdelemben Krisztus szerezte meg a végső győzelmet, most Ő áll mindenek felett. Ő az, akit mindenki elismer a Mindenség Urának (Fil 2:9–11). Másodszor pedig Isten tette Krisztust “mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé, mely az Ő teste” (Ef 1:22–23).

Mi következik Ef 1:23 állításából, miszerint az egyház Krisztus teste! Milyen felelősséget jelent ez számunkra (lásd még: 1Kor 12:12–25)?

A test hasonlatával az apostol kihangsúlyozza: elengedhetetlen, hogy az egyház egységben legyen Krisztussal, ill. Krisztusban. Az egyháznak, mint a hívők közösségének létezése Krisztus üdvözítő munkájától függ. Krisztustól ered az egyház megalapítása, és Ő tűzte ki a végső célt is, hogy az új földre jussunk. Krisztus nélkül nincs egyház. A feltámadott Jézus nemcsak a világegyetem, hanem az egyház ura is! Ezért mondja Pál, hogy Krisztus a feje az egyháznak, “mely az Ő teste” (Ef 1:23). Ebből következően Krisztus az egyház hatalmának és küldetésének forrása, székhelye.

Az egyház egysége miatt Isten betöltötte azt annak teljességével, “aki mindeneket betölt mindenekkel” (Ef 1:23). Ebben rejlik a tökéletes biztonság: Krisztus tölti be az egyházat minden áldással és ajándékkal (Ef 4:11–16) azért, hogy teste, az egyház hűséges maradhasson hozzá.

“Nem kell csatlakoznom egyetlen egyházhoz vagy szervezethez sem, hogy szolgálhassam az Urat!”? Mivel bátoríthatjuk és tanácsolhatjuk azt, aki így gondolkodik?

 

Péntek október 21.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Üdvözítő hit: “Nem elégséges hinni valamit Krisztusról, Krisztusban kell hinnünk… A megmentő hit egyezség: akik elfogadják Krisztust, szövetségi kapcsolatba kerülnek Istennel… Az élő hit az életerő növekedését jelenti, odaadó bizalmat, mely által a lélek győzelmes hatalommá válik” – (Ellen G. White: Jézus élete, 286. old.).

Isten kinyilatkoztatása: “Isten azért adott Igéjében kinyilatkoztatást önmagáról, hogy tanulmányozzuk azt. Igyekezhetünk megérteni, ám ne merészkedjünk azon túl! A legélesebb elme is egészen belefáradhat Isten természetének fürkészésébe, próbálkozásai mégis eredménytelenek maradnak. E probléma megoldása nem adatott meg nekünk. Emberi elme nem foghatja fel Isten hatalmasságát. Halandó ember ne kísérelje meg magyarázni Istent… E kérdésben az ember akkor szól a legékesebben, ha hallgat. A Mindentudó Isten nem lehet vita tárgya” – (Ellen G. White: Testimonies for the Church, 8. köt. 279. old.).

Krisztus az egyház feje: “Krisztust igen szoros és szent kapcsolat fűzi egyházához: Krisztus a vőlegény, az egyház a menyasszony; Krisztus a fej, az egyház a teste. Ebből következik, hogy ha az ember kapcsolatba kerül Krisztussal, kapcsolatba lép az egyházzal is.

A Krisztushoz való hűség megköveteli az egyházi feladatok hűséges teljesítését, ami igen fontos része az ember képzésének. Ha az egyházat áthatja a Mester élete, ez közvetlenül megnyilvánul a világért tett erőfeszítésekben” – (Ellen G. White: Education, 268–269. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

  1. Gondoljuk végig újra Pál imádságát az e heti tanulmányunkban idézett szövegek alapján! Mit kért imájában az apostol? Nekünk is szükségünk van arra, hogy könyörögjünk ezért Istenhez?

  2. Pál azt kéri, hogy adjon az Úr bölcsességet és értelmet a hívőknek, hogy igazán megismerhessék Istent. A görögök számára Isten ismerete elméleti tudást jelentett. A héber gondolkodásmód szerint a tapasztalatok általi megismerés a fontos. Beszélgessünk az ismeret e két fajtájáról!

  3. Ef 1:20–23 részeiben Pál arról írt, hogy Krisztus győzelmet aratott. Beszélgessünk arról a csoportunkban, hogy miért nincs még mindig vége a Sátánnal folytatott küzdelemnek? Milyen választ adhatunk erre a kérdésre a nagy küzdelem gondolatának ismeretében?

 

“...úgy érezte, hogy mellettem nem lesz semmi baja”

1956-ban a lövöldözések miatt sokszor a pincében húzódtunk meg. Ha a harc szünetelt, a lakók elhatározása alapján valakik kimentek kenyeret venni. Én kértem õket, hogy a férjemnek ne kelljen kimennie. Négy fiunk volt, és az ötödik gyermeket vártam. Elég gyenge voltam, és ha férjemet valami baj érte volna, én nem tudtam volna öt gyermeket egyedül felnevelni. Két férfi önként jelentkezett, mondván, ha õket baj éri, nem fognak hiányozni senkinek. Minden család rendelt egy két kg-os kenyeret, és többen lemondtak részükrõl a javunkra.

Családommal pincefülkénkbe húzódtam, és imádkoztunk a ház minden lakójának védelméért, és azokért is külön, akik kenyérért mentek. Valószínûleg meghallhatták imáinkat, mert a mellettünk levõ fülke lakói voltak az elsõk, akik kenyerüket velünk megosztották. A pincében tej nélkül fõztem vízbegrízt, és az orvostól kapott kakaós tápszerrel ízesítettem. Adtam belõle a 4-5 éves gyermekeknek, akik nagy örömmel fogadták el. Az egyik mama különösen hálás volt, akit az Úr segítségemre adott.

Még nem állt helyre a rend egészen, amikor feljöttünk a pincébõl, de már elmertem menni vásárolni, mert a Szentlélek szólt, hogy elmehetek a csarnokba. Egyik szomszédom, aki ellenséges volt velünk, most hozzám csatlakozott az úton, mert úgy érezte, hogy mellettem nem lesz semmi baja. Ez többször, és más lakótársakkal is megtörtént. Azt mondták, segítenek a cipekedésben, csak velem jöhessenek. Egyszer, amint befejeztem a vásárlást, a Szentlélek szólt a szívemhez, hogy azonnal menjek haza. Amint a lakásba beléptünk, már az ajtó bezárásánál hallottuk, hogy újra lövöldöznek. Milyen csodálatos Istenünk van! Örök dicsõség szent nevének!

(P.-né N. G.)