SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

E HETI TANULMÁNYUNK: Apostolok cselekedetei 19; 20:17–38

“Ekképpen az Úrnak igéje erősen nevekedik, és hatalmat vesz vala” (ApCsel 19:20).

Az efézusi gyülekezet igen szerencsés volt, hiszen Pál apostol közöttük szolgált. El tudjuk képzelni, milyen lenne, ha Pál volna a gyülekezetünk lelkésze? Nagy kiváltságban részesültek az efézusiak.

Szükségük is volt Pálra a sok ellenség miatt, akik közül néhányan vérszomjas fenevadként támadtak rájuk (1Kor 15:32). Ennek fényében még érthetőbb, miért is alakult ki olyan szoros kapcsolat az apostol és az efézusi gyülekezet között. Nem csoda, hogy hosszan és sok fáradsággal munkálkodott közöttük, ám elégedetten távozhatott, hiszen bármelyik lelkész megirigyelhette volna eredményeit: “Nem vonogattam magamat, hogy hirdessem néktek az Istennek teljes akaratát” (ApCsel 20:27).

A gyülekezettel kapcsolatban állt többek között Akvila és Priscilla, Apollós, Timóteus és János apostol is. Mindegyiküknek szerepe volt abban, hogy létrejött az első század egyik legkiválóbb gyülekezete.

Mit tanulhatunk, ha visszatekintünk az őskeresztény történelemnek erre a nagyszerű és tanulságos korszakára?

A HÉT FŐBB KÉRDÉSEI: Milyen volt Efézus kulturális környezete Pál apostol idejében? Mi váltotta ki a Pál elleni támadások nagy részét? Mit tudunk Akviláról és Priscilláról? Mi volt Apollós erejének titka? Miről szólt Pál búcsúbeszéde, amit az efézusiaknak mondott el?

A Kis-Ázsia nyugati szélén, az Égei-tenger partvidékén elterülő Efézus Kr. u. az I. és II. században ért dicsősége csúcsára. Efézus, a Római Birodalom negyedik legnagyobb városa, Kis-Ázsia fővárosa, a jómód, a filozófia és a római törvények gazdag örökségével büszkélkedhetett.

A város talán legnagyobb nevezetessége az a templom volt, amelyet Dianának, a termékenység istennőjének szenteltek, “kit az egész Ázsia és a világ tisztel” (ApCsel 19:27). A görögök Artemisnek, a rómaiak Dianának nevezték. Hívei buzgón gyakorolták a varázslást és a csillagjóslást. A bálványszobor tiszteletére hívők és utazók áradata özönlött a városba. Márványból épített, arannyal borított templomának alapmérete kb. 130 méterszer 70 méter volt, és szentélyének közepén állt Diana szobra. Pál idejében a világ hét csodája között tartották számon. A város kereskedelmét, iparát és gazdaságát erősen befolyásolta a bálvány tiszteletére odasereglő emberek sokasága.

Pál ebben a termékenységi kultuszba merült városban kezdte hirdetni, hogy “nem istenek azok, amelyek kézzel csináltattak” (ApCsel 19:26). Üzenete mindenben ellentmondott annak, amit az ottani emberek fontosnak tartottak.

Olvassuk el ApCsel 19:24–28 verseit! Mi késztette az embereket arra, hogy szembeszálljanak az igazsággal?

A Krisztus és Diana közötti küzdelem éppen olyan régóta folyik, mint a Krisztus és Sátán között dúló háború. A harc nem mindig akörül forog, mi helyes, vagy ki kínál jobb életet. A pillanatnyi áll szemben az örökérvényűvel, az érzelem a lelkiekkel, az élet örömei a bűntől való megváltással.

Efézusban e kettő került szembe egymással. Pál képviselte az egyik oldalt, Demeter pedig a másikat, és mindketten hitük védelmében fordultak az emberekhez. Veszélyes elfeledkezni arról, hogy minden sarkon – beleértve saját szívünket is – mintha Efézussal állnánk szemben!

Olvassuk el még egyszer, milyen érveket sorakoztattak fel az efézusiak Pál és az általa hirdetett hit ellen! Figyeljük meg, miként igyekeztek igazolni magukat az apostol ellenfelei azt a látszatot keltve, hogy nem a saját megélhetésük miatt aggódnak, hanem egy náluk hatalmasabb erő védelmében járnak el! Előfordulhat velünk is, hogy látszólag egy nemes cél érdekében teszünk bizonyos dolgokat, pedig csak saját, közvetlen érdekeinket képviseljük?

Pál először csak rövid időre látogatott el Efézusba a második misszióútja végén, amikor Korintusból Antiókhiát érintve Jeruzsálembe tartott. Korintusban ismerkedett meg Akvilával és Priscillával. Sok közös vonás volt bennük: zsidók voltak, akik elfogadták Jézust, mint Messiást. Sokat utaztak; Pál missziós küldetésben, Akvila és Priscilla pedig üzleti ügyekben. Menekültek voltak – a házaspárt Rómából üldözték el, Pált pedig több városból is elkergették. Mindhárman jól ismerték a sátorkészítés mesterségét.

A szükséghelyzet a Jézus iránti szeretet és az evangélium hirdetésének vágya remek csapattá kovácsolta őket. Krisztusról beszéltek Korintusban, majd elindultak Efézusba (ApCsel 18:19). Pál szokásához híven elment a zsinagógába, és ott a zsidóknak mondta el első prédikációját. Az emberekre nagy hatást gyakoroltak szavai, ezért kérlelték, hogy maradjon tovább náluk. Nem maradhatott, azt azonban megígérte: “ismét megjövök hozzátok, ha Isten akarja” (21. vers). Az apostol minden bizonnyal megérezte, hogy Efézus erős keresztény központtá válhat. Ezért megkérte Akvilát és Priscillát, hogy maradjanak még a városban. E két hűséges gyülekezeti munkás sokat fáradozott az első efézusi hívőkért. Később, Kr. u. 57 körül, amikor Pál az 1korintusi levelet írta Efézusból, Akvila, Priscilla és a házukban öszszejövő csoport üdvözletét is továbbította a korintusi gyülekezetnek (1Kor 16:19). A házaspár az efézusi gyülekezettel együtt nagyszerű példát mutatott a csoportos missziómunkára.

Olvassuk el az Akvilára és Priscillára vonatkozó szövegeket: ApCsel 18:2–3, 18–19; Róm 16:3–4; 1Kor 16:19! Mit tanulhatunk e részekből a keresztény élettel és szolgálattal kapcsolatban?

Akvila és Priscilla nem csak az efézusi gyülekezet számára jelentett áldást, hanem összességében az őskeresztény missziós mozgalomnak is, mivel ők ismertették meg Apollóst a teljes igazsággal (ApCsel 18:26). Munkájuk nyomán az őskeresztény egyház egy kulturált, ékesen szóló és félelmet nem ismerő igehirdetőt nyert Apollós személyében.

Olvassuk el újból Róm 16:3–4 verseit! Hány emberért kockáztatnánk az életünket? Milyen ügyért vállalnánk akár az életveszélyt is? Gondolkozzunk, mielőtt felelünk ezekre a kérdésekre! Milyen következtetést vonhatunk le önmagunkról a válaszunk alapján?

Apollós zsidó volt, aki egy görög istenről kapta a nevét. Milyen rejtett, mégis fontos üzenetre figyelhetünk fel itt (lásd még Dán 1:7)?

Mielőtt Pál elkezdett volna munkálkodni Efézusban, a gyülekezet már hallhatta Apollóst. A kiváló szónok a Római Birodalom második legfontosabb városából, Alekszandriából származott. A görög műveltség egyik fellegvárában tanult, a filozófia és a retorika terén jól képzett volt, emellett kitűnően ismerte a Szentírást is (ApCsel 18:24). De mit számít a kultúra meggyőződés nélkül? Mi haszna a meggyőződésnek, ha nem párosul a szenvedéllyel, amely másoknak is el akarja mondani azt, amiről ő már megbizonyosodott?

Olvassuk el az Apollósról szóló beszámolót ApCsel 18:24–28 verseiben! Mi lehet a magyarázata annak, hogy Apollós olyan kiválóan hirdette az evangéliumot?

Akvila és Priscilla hiányosságot talált Apollós beszédében, annak ellenére, hogy a szónok kiváló képességekkel rendelkezett. Látták, hogy “csak a János keresztségét tudja” (ApCsel 18:25), Jézus keresztségéről azonban nem hallott. Keresztelő János is állította, hogy a két keresztség között nagy különbség van: míg az egyik vízzel, a másik “Szentlélekkel és tűzzel” keresztel (Mt 3:11). Nem elég csak átesni a keresztségen, mert ez a szertartás önmagában nem üdvözíthet, csupán egy sokkal mélyebb és nagyszerűbb dolog szimbóluma. János beszélt a bűnbánatról is, ami azonban csak az első lépés. Az egész evangélium arra szólít, hogy térjünk meg, higgyünk Jézusban, halálában, feltámadásában, és változzunk át a Szentlélek keresztsége által. Erről azonban Apollós még nem hallott. Ezért történt, hogy “Akvila és Priscilla magok mellé vevék őt, nyilvábban kifejtették előtte az Istennek útát” (ApCsel 18:26).

Így tehát elmondhatjuk: az efézusi gyülekezetnek már a kezdet kezdetén része volt abban, hogy egy nagy tudós magyarázta közöttük az Írásokat, és éppen a gyülekezetben érett ez a nagy tudós Krisztus igaz tanítványává.

Apollós jó tulajdonságai közé tartozott, hogy kész volt elfogadni a tanítást és a helyreigazítást is. Miért olyan fontos minden kereszténynek ugyanez? Mikor fordult elő utoljára, hogy valaki fel akarta hívni a figyelmünket egy hiányosságunkra? Hogyan fogadtuk? Hogyan tanulhatjuk meg jobban fogadni a szükséges helyesbítést?

Harmadik misszióútja során Pál betartotta efézusi barátainak tett ígéretét (ApCsel 18:21). Visszatért a híres városba, ahol azután közel három éven át hirdette Isten üzenetét, és igen erős gyülekezetet alapított. “Mindazok, akik lakoznak vala Ázsiában, mind zsidók, mind görögök, hallgatták az Úr Jézus igéjét” (ApCsel 19:10). Érdemes megfigyelnünk a zsidók és görögök kifejezést. Az efézusi gyülekezet vegyes közösség volt, ahol az egység és a jó kapcsolatok örömét élvezhették a tagok. Erről Pál többször is említést tesz a levélben.

Pál szolgálata a városban már az elején jól kezdődött: az igazság teljességével ismertette meg a gyülekezethez tartozó hívőket. Apollóshoz hasonlóan ezek az emberek is részesültek János keresztségében. Jézus keresztségét még nem ismerték, sőt még azt sem hallották, “hogy ha vagyon-é Szentlélek” (ApCsel 19:2). Pál pedig mint nagyszerű tanítójuk, csakhamar még több igazságot megvilágított előttük az efézusiak őszinte örömére.

Pál efézusi szolgálata azonban kiváltotta néhány ember ellenállását. Bármilyen kiváló igehirdető volt, mégsem tudott mindenkit meggyőzni. Hogyan fogadta az ellenállást az apostol? Vajon miért?

Némelyek ugyan ellenálltak, de mégis elmondhatjuk, hogy egész Ázsia tartományában zsidók és görögök egyaránt meghallották az Úr üzenetét. Több mint két éven át tanított és prédikált Pál Efézusban, Isten pedig “nem közönséges csodákat” tett általa (ApCsel 19:11).

Az apostol igehirdetésének és gyógyításainak eredménye teljesen lenyűgözte az embereket. Sokan hittek szavára, megvallották bűneiket, és elfordultak a mágiától meg a varázslástól. Az okkultizmusnak hátat fordító efézusiak hatalmas máglyát építettek, és elégettek mindenféle ördögi mesterséggel kapcsolatos könyvet, mai áron kifejezve több millió dollár értékben (ApCsel 19:18–19). A legfontosabb mégis az volt, hogy “az Úrnak igéje erősen nevekedik és hatalmat vesz” (20. vers). Miközben azonban “magasztaltatik vala az Úr Jézusnak neve” (17. vers), mások a város lakói közül attól tartottak, hogy “a nagy istenasszonynak, Dianának temploma is semmibe vétetik, és el is vész az ő nagysága” (27. vers).

Olvassuk el ApCsel 19:18–19 verseit! Gondolkodjunk arról, mibe került ezeknek az embereknek, hogy elfogadták az új hitet! Fontoljuk meg, vajon nekünk mit kellene “máglyán elégetni”?

Pál apostol három évet töltött Efézusban, majd onnan misszióútra indult Macedóniába, Görögországba és Tróásba. Úgy tervezte, hogy visszatér Jeruzsálembe. A hajó útitervében szerepelt, hogy megállnak Milétoszban. Ez a város Efézustól körülbelül 50 kilométerre fekszik. Pál megkérte az efézusi gyülekezet vezetőit, látogassák meg, hogy búcsút vehessen tőlük. Ehhez a gyülekezethez mindig is különösen szoros kapcsolat fűzte az apostolt. Szeretetének, ragaszkodásának mélységét jól tükrözi az is, amit búcsúbeszédében mondott (ApCsel 20:18–35).

Figyeljük meg Pál életével kapcsolatban a következőket, majd indokoljuk meg, miért nélkülözhetetlenek a szolgálatban!

1. Élete nyitott könyv volt, éppen úgy, mint szolgálata (18. vers)

2. Őszinte szívvel szolgált (19. vers).

3. Az igazságot hirdette a nyilvánosság előtt, és barátai körében is (20. vers).

4. Zsidóknak és görögöknek egyaránt beszélt a Jézusba vetett hitről (21. vers).

5. A szolgálatot fontosabbnak tartotta saját érdekeinél (24–26. vers).

6. Hirdette Istennek az élet minden részére vonatkozó tanácsait (27. vers).

7. A nyáj pásztorolásának feladatát másokra bízta, és figyelmeztetett a szolgálattal járó veszélyekre (28–31. vers).

8. Hitte, hogy Krisztus saját vérén váltotta meg az egyházat (28. vers).

9. Hitt abban, hogy önfenntartónak kell lennie (33–35. vers).

Pál az efézusi hívőket hozzáértő gyülekezeti vezetők gondjaira bízta (17. vers). Amikor megbízta Timóteust a lelkészi szolgálattal, különösen a lelkére kötötte, hogy az efézusiak “ne tanítsanak más tudományt, se mesékkel és végehossza nélkül való nemzetségi táblázatokkal ne foglalkozzanak, amelyek inkább versengéseket támasztanak, mint Istenben való épülést a hit által” (1Tim 1:3–4).

János, a szeretett tanítvány is az efézusi gyülekezetben szolgált, és tanácsaival erősítette azt (lásd: E. G. White: Jézus élete, 153. old.). Ireneus, az őskeresztény egyházatya (kb. Kr. u. 130–200.) arról számolt be, hogy János efézusi tartózkodása idején írta le evangéliumát (Against Heresies, 2.22.5; 3.1.1). Az idős apostol efézusi tartózkodása már önmagában is nagy erő és öröm forrása lehetett a gyülekezet tagjai számára.

Olvassuk el újra Pál ApCsel 20:18–35 verseiben feljegyzett búcsúbeszédét, és imádkozzunk! Mely része hat ránk legjobban, és mit tanultunk belőle! Gondolkozzunk el azon, hogyan javíthatnak életünkön Pál tanácsai, és hogyan erősíthetik az Úrral való kapcsolatunkat!

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Olvassuk el Jel 2:1–7 verseit! Figyeljük meg, mit üzen Isten az efézusi gyülekezetnek elismerésként és figyelmeztetésként! Vonatkozhat ez az üzenet saját gyülekezetünkre?

Olvassuk el Az apostolok története 27-28. fejezetét (186–196. old.)! Figyeljük meg azt is, milyen problémákkal kellett szembenézni az Efézusban végzett evangélizáció során!

Apollós Akvila és Priscilla “tanítása nyomán jobban megértette a Szentírás üzenetét, és így vált a keresztény hit egyik legtehetségesebb védelmezőjévé. Más szóval tehát, a magasan képzett tudós és lebilincselő szónok a sátorkészítés szerény munkájában foglalatos keresztény pár tanításaiból ismerte meg még tökéletesebben az Úr útját” – (Ellen G. White megjegyzései, Seventh-day Adventist Bible Commentary, 6. köt. 1063. old.).

“Napjainkban a spiritiszta médiumok, látnokok és jövendőmondók hasonmásai a pogány idők varázslóinak… Ha a fátylat szemünkről fellebbenthetnénk, láthatnánk a gonosz angyalokat, hogy minden furfangjukat csalásra és pusztításra használják” – (Ellen G. White: Az apostolok története, 191–192. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Minden korszaknak és minden embernek meg kell vívnia ugyanazt a harcot: választania kell Diana és Krisztus között. Mi vette át a mai ember életében Diana szerepét? Mit tehet a gyülekezet azért, hogy az emberek igazán értsék döntésük fontosságát? Mit tehet szombatiskolai csoportunk, nehogy gyülekezetünk tagjai lassacskán belesodródjanak Diana tiszteletébe, bármilyen formában jelentkezzen is az?

2. Olvassa fel valaki Pál apostolnak az efézusi hívőkhöz szóló búcsúbeszédét ApCsel 20:18–35-ben! Beszéljük meg, mi jut eszünkbe Pál szavairól!

Olvassunk ismét azokról, akik elégették könyveiket (lásd: a szerdai tanulmány)! Nem túlzás azért ez mégis, hiszen könyvekről volt szó? Milyen tanulságot vonhatunk le tettükből? Beszélgessünk arról a csoportban, hogy tapasztalt-e már valaki hasonlót, amikor is az Úrért el kellett égetnie valamit! Mi volt az? Mi késztette őket erre a döntésre? Örülnek, hogy megtették vagy inkább bánkódnak?

Budapesten a Kodály köröndön járva elmerengtem, látva a rügyezõ fákat a napsütésben. Éppen hazafelé tartottam, miután meglátogattam az egyik kedves ismerõsömet. Kaptam tõle egy könyvet, Ernest W. Marter: Prófécia és történelem címmel. A könyv túl nagy volt ahhoz, hogy táskámba tegyem, ezért a hónom alá vettem, és úgy mentem le a kis földalattihoz a lépcsõn. Velem szemben jött felfelé egy hölgy, majd megfordult és utánam szólt: “Bocsánat! Megengedné, hogy egy pillanatra belenézzek a könyvébe?”

“Természetesen!” – válaszoltam, és átnyújtottam neki a könyvet.

“Igen, hallottam már errõl az írásról!” – mondta. “Tudja, csak egy a lényeg, egy dolog fontos igazán, hogy jók legyünk. Ha ezt megtesszük, mindent megtettünk!”

Meglepett ez az álláspont. “Igen – feleltem –, nagyon fontos, hogy jó emberek legyünk, de ez még nem elég.”

“Mégis, mire volna még szükség?” – kérdezte a hölgy.

“Hinni Istenben és ismerni üzenetét, a Szentírást, a parancsolatait megtartani” – válaszoltam.

“Igen, igen, de az nagyon nehéz!”

A hölgy letért az útjáról, és egy darabig együtt folytattuk az utat. Olyan jól elbeszélgettünk a hit mélységeirõl, hogy szinte észre sem vettük, már eltelt egy óra. Úgy éreztem, a hit szikrája lángra lobbant szívében. A Teremtõ hozzánk küldi az evangéliumra éhezõ embereket.