SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

6. tanulmány     2005 április 30 - május 6.

 

Tanító melléklet Bibliaiversek Tartalomjegyzék Összesítőlap Főoldal

JÖVENDÖLÉSEK JÉZUS SZENVEDÉSÉRŐL

„A sokaságot pedig az ő tanítványaival együtt magához szólítván, monda nékik: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem” (Mk 8:34).

HALÁLRA SZÜLETETT. Hívők és kétkedők évszázadokon át sokat vitatkoztak Jézusról, de egy dologban egyetértenek, mégpedig abban, hogy római kereszten halt meg. A keresztények sosem próbálták tagadni a keresztet. Nem jöttek zavarba miatta, éppen ellenkezőleg. Pál apostol szavai tükrözik leginkább a hívők viszonyát a kereszthez: „Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak.”

Pál és a többi hívő számára a kereszt nem a jogtalan büntetés eszköze, hanem a világ megmentéséért hozott isteni terv része. A kereszt szükséges és nélkülözhetetlen volt, Jézus valóban halálra született. Élete lenyűgöző példa és bizonyságtétel, mégis halála és csakis a halála az, ami örökre megoldja a bűn és a gonoszság problémáját.

A HÉT FŐBB KÉRDÉSEI: Mivel magyarázhatjuk, ahogy Jézus a kananeus asszonnyal beszélt? Mit tett Jézus azért, hogy tanítványai megszabaduljanak előítéleteiktől? Mit jelent felvenni a keresztet?

Vasárnap május 1.

AZ EBEK IS ESZNEK A MORZSÁKBÓL… (Márk 7:24–37)

Jézus sziroföníciai útján jutott el legtávolabb északra. Még itt, Kapernaumtól és Galilea ismerős tájaitól oly messze sem lehetett titokban tartani jelenlétét, a róla szóló hírek már ezt a területet is elérték. Így ébredhetett remény egy általunk ismeretlen pogány asszonyban, aki azt remélte, hogy Jézus talán segíthet démonoktól megszállott leányán.

Tanulmányozzuk a sziroföníciai asszony történetét (Mk 7:24–30)! Vessük össze Máté evangéliumának párhuzamos beszámolójával (Mt 15:21–28)! Miért beszélt Jézus olyan furcsán az asszonnyal? Honnan tudhatjuk, hogy az asszony nem vette rossz néven szavait?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

Jézus szavai sértőnek tűnhettek ugyan, de az asszony biztosan észrevett valamit Jézus beszédében, hanghordozásában, amiből rájött, hogy egyáltalán nem akarta megsérteni. Úgy beszélt vele, mint ahogy általában a zsidók szoktak az idegenekkel. Igazából a tanítványait akarta megtanítani valamire. Az egész beszámoló legszomorúbb része azonban az volt, ahogy a tanítványok viselkedtek, és ezt Máté is megemlíti. Éppen ők, akiknek bátorítaniuk kellett volna az asszonyt, akiknek igyekezni kellett volna, hogy mindenki áldást nyerhessen Jézus közelségéből, az Úr céljaival ellentétben munkálkodtak. Engedték, hogy előítéleteik, Istennel, az igazsággal és a hittel kapcsolatban előre kialakult nézeteik gátat vessenek Istennek, az igazságnak és a hitnek. Jézus szavai inkább saját tanítványainak és nem az asszonynak szóltak.

Az asszonynak olyan sok nehézséggel kellett megvívni, olyan sok oka lett volna arra, hogy feladjon minden reményt. Jézus végül azt mondta neki: „Óh asszony, nagy a te hited” (Mt 15:28)! Az asszony hite igen erős volt, pedig rendkívül sok akadályt kellett legyőznie. Milyen nehézségek állták útját? Hogyan bizonyította hitét a nehézségek között? Talán számunkra az a legfontosabb, hogyan mutatkozhat meg a mi életünkben is a hit, éppen a csüggesztő körülmények között?

Hétfő május 2.

JÉZUS MEGVENDÉGEL NÉGYEZER EMBERT (Márk 8:1–22)

Jézus korábban már megvendégelt 5000 embert Galileában. Most hasonló csodát tett a dekápoliszi régióban, a Galileai-tengertől keletre. Figyeljük meg, mit szólnak a tanítványok ehhez! Néhány hónappal azelőtt már látták, amikor Jézus enni adott az ötezres tömegnek, ennek ellenére nem tudják elképzelni, hogy képes lesz megoldani a problémát.

„A tanítványok újra elárulták hitetlenségüket. Bethsaidában látták, hogy a kevés, amijük volt, Krisztus áldásával elegendőnek bizonyult a sokaság megelégítésére, most mégsem hozták elő bizalommal mindenüket, hogy Ő erejével majd megszaporítsa az éhező tömeg számára. Ráadásul a Bethsaidánál jóllakatott emberek zsidók voltak, ezek pedig különféle pogányok. A zsidó előítélet még mindig erősen munkálkodott a tanítványok szívében” (Jézus élete, 340–341. old.).

A tanítványok nem azért csodálkoztak és lepődtek meg, mert Jézus képes megszaporítani a kenyeret, inkább azért, mert a pogányokért tette meg ezt a csodát. Milyen tanulságot vonhatunk le a tanítványok magatartásából (gondoljunk a tegnapi tanulmányra is), hogyan rombolhatják le az előítéletek az evangélium hatását életünkben?

A kereszténység történelmének egyik legnagyobb szégyene a faji előítélettel teljes vakbuzgóság, ami azoknak a szívében is gyökeret ver, akik Uruknak és Mesterüknek tartják Jézust. Félelmetesen bizonyítja az előítélet gonosz voltát, hogy még a gyülekezetbe, templomba járó emberek lelkében is megerősödhet a rasszizmus, a törzsi előítélet, a vad nacionalizmus és a vakbuzgóság. Még ennél is rosszabb, hogy sokan éppen a Bibliával akarják igazolni tetteiket, ami a kereszténység hitelét rontja. A történelem szörnyű fintora: az emberek éppen arra a könyvre hivatkozva hangoztatják előítéleteiket, amelyet Isten azért adott, hogy az előítéletek ellen felvegye a harcot.

Foglaljuk össze, hogy mi a Biblia alapvető üzenete a vakbuzgósággal és az előítélettel kapcsolatban. Gondolkozzunk azon, hogy mi magunk és a gyülekezetünk mennyire él a Biblia elveivel összhangban ezen a téren? Mi az, amin változtatni kellene (1Móz 18:18; Ésa 56:7; Mk 11:17; Lk 6:27; ApCsel 10:28; 17:26; 2Kor 5:19; Kol 3:11; 1Jn 2:2; Jel 14:6)?

Kedd május 3.

A LEGFONTOSABB KÉRDÉS (Márk 8:22–30)

Miért mondhatjuk, hogy az a legfontosabb kérdés, amit Jézus a tanítványainak tett fel: „Ti pedig kinek mondotok engem?” Miért nem jó az a válasz, hogy 1) Jézus nagyszerű ember volt; 2) Jézus csodálatos tanító volt; 3) Jézus a világ legnagyobb embere volt (lásd: Mt 18:20; 26:64; és Jn 8:58; 10:30; 11:25–26; 14:6)?

A következőkben figyeljük meg, hogyan fejti ki C. S. Lewis ezeket a kérdéseket. „Szeretnék mindenkit óva inteni attól, hogy olyan butaságot gondoljon, mint amit az emberek általában Jézusról mondanak, pl.: »Kész vagyok elfogadni, hogy Jézus kiemelkedő erkölcsi tanító volt, de azt már nem, hogy Isten volna.« Ilyesmit nem szabad mondanunk. Ha Jézus közönséges ember lett volna, és mégis olyasmit állít önmagáról, mint amit Ő mondott, akkor nem lehetne nagyszerű erkölcsi tanító. Vagy háborodott elméjű, hasonló ahhoz, aki záptojásnak mondja magát, vagy pedig maga a pokol ördöge. Választhatunk. Jézus vagy az volt, akinek mondta magát – az Isten Fia, vagy pedig őrült, esetleg még annál is rosszabb. Egyik választási lehetőségünk, hogy őrültnek tekintjük, leköphetjük és megölhetjük, mint gonosz lelket; vagy választhatjuk azt is, hogy leborulunk lábához, és azt mondjuk neki: Én Uram és én Istenem! De ne hozakodjunk elő azzal a leereszkedő bárgyúsággal, hogy Jézus pusztán nagyszerű ember, kiváló tanító lett volna, mert nem hagyta meg ezt az esélyt” (C. S. Lewis: Mere Christianity [New York: Simon&Shuster, Inc., 1996.], 56. old.).

Az eredeti szövegben a 29. versben a hangsúly a ti szón van: „De ti? Ti kinek mondotok engem?” Jézus úgy tette fel a kérdést, hogy a tanítványokat személyes válaszadásra késztesse. Ma is mindenkire ugyanilyen kényszerítő erővel hat a kérdés, mindannyiunkat arra hív, hogy nézzünk szembe magunkkal, és adjunk őszinte választ. Mindenkinek az örök sorsa függ ettől a választól, mert ha Péterrel elismerjük, hogy Jézus a Messiás, akkor az életünk nem maradhat változatlan.

Ma az emberek igen fontosnak tartják a vallási toleranciát. Sokan elismerik Jézust, és talán még isteni természetét is elfogadják, de arra hivatkoznak, hogy egyik vallás sem különb a másiknál. Felháborodnak, ha valaki kitart amellett, hogy Jézus az üdvösség egyetlen útja. Hogyan segíthetünk az embereknek abban, hogy jó választ adhassanak a sorsdöntő kérdésre: „Te kinek mondasz engem?”

Szerda május 4.

JÉZUS KERESZTJE ÉS A MIÉNK (Márk 8:31–9:1)

Mi, akik évszázadokkal a kereszt utáni időben élünk, hitünk alapelvének tekintjük, hogy Krisztus, a Messiás szenvedett és meghalt értünk. Próbáljuk meg mégis beleélni magunkat Péter és a tanítványok helyébe, akiknek teljesen más elképzelésük volt a Messiásról! Hogyan fogadta Péter és a többi tanítvány azt a gondolatot, hogy Jézusnak szenvednie kell (Mk 8:31–33)? Mit gondolsz, miért vélekedtek így? Lehetett-e személyes vagy önző oka válaszuknak?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

„Heves tiltakozásuk is arra utal, hogy sokkal többről volt itt szó, mint a megértésről; nem pusztán arról, hogy nem tudták felfogni, amit Jézus mondott. A tanítványok nem akarták, hogy Jézus szenvedjen. Mégpedig azért nem, mert az ember természetével ellentétes, hogy egy szenvedő Messiás követője legyen, nem pedig azé, aki minden erőfeszítés nélkül látványos győzelmeket arat. Általa nem válhatnak híressé, és ez sérti a bűnös ember büszkeségét. Hétköznapi mércével mérve a Messiás szenvedésének és halálának egyébként sincs értelme. Ezen kívül, ha valóban Isten akarata, hogy a Messiásnak szenvednie kell, akkor talán a követőinek is hasonló sorsot kell elszenvedniük – amitől szintén visszariad az emberi természet. A tanítványok a lehető legvilágosabban bemutatták valódi énjüket azzal, ahogy Jézus próféciáját fogadták. Bizonyították, hogy gondolataikat és akaratukat az evilági, a megtéretlen, testi gondolkodású emberek mércéjéhez szabták, nem az Isten szerint gondolkoznak, hanem az emberek szerint (33. vers – új prot. ford.) (D. E. Nineham: The Gospel of St. Mark [England: Penguin Books, Ltd. 1963.], 226. old.).

Mit jelent felvenni a keresztet és követni Jézust? Mit ért Jézus azon, hogy meg kell tagadnunk önmagunkat és el kell veszítenünk életünket (Lásd: Mk 8:34–37)? A legtöbb ember igen kellemetlennek találja ezeket a fogalmakat. Miért?

Olvasssuk el ezzel összefüggésben Gal 2:19–20 verseit! Hogyan élhettük át azt, amiről Pál itt beszél, ha már elfogadtuk Krisztust? Vajon milyen példákat találhatnánk ezekre az alapelvre a saját életünkben? Mit árulna el keresztényi életünkről, ha semmit sem találunk?

Csütörtök május 5.

A MEGDICSŐÜLÉS (Márk 9:2–13)

Olvassuk el a Jézus megdicsőüléséről szóló beszámolót Mk 9:2–13, és Lk 9:28–36 verseiben! Kik a szereplői ennek a hihetetlen jelenetnek? Kinek származott áldás belőle, és miért? Mit gondolsz, miért éppen akkor történt az itt említett eset?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

Az Atya hangja a mennyből szólt a tanítványokhoz: „Ez az én szerelmes Fiam; őt hallgassátok” (Mk 9:7). Okkal hihettek ugyan Jézusban, hatalmában, mégis igaz, hogy nehéz időszakot éltek át, hiszen a Mester arról beszélt nekik, hogy majd elárulják, és meg kell halnia. Péter tiltakozott ez ellen (Mk 8:32). A mennyei hang tehát bizonyára újból arra is késztette őket, hogy meghallják, amit Jézus mond.

Olvassuk el 2Pt 1:16–21 verseit, amelyben Péter később beszámol arról, ami a megdicsőüléskor történt. Mire célzott, amikor erről az esetről beszélt?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

Kétségtelen, hogy ez a tapasztalat Jézusnak is áldás volt, mert megerősítette Atyja szeretetében röviddel azelőtt, hogy emberként elindult Jeruzsálem, a biztos halál felé. Az Atya háromszor mondta el, jól hallhatóan, hogy Jézus Krisztus Isten Fia (Mk 1:11; 9:7; Jn 12:28). Mindhárom alkalom fordulópont volt Jézus szolgálatában, olyan időszak, amikor emberi természetében nagy próba előtt állt.

Mindenkinek szembe kell nézni a csüggedés, a megpróbáltatásoktól való félelem pillanataival, függetlenül attól, hogy kik vagyunk és mióta járunk az Úrral. Még az Úr Jézus is vigaszt merített a bátorító szavakból – mire következtethetünk ebből? Mit érzünk, ha valaki bátorítóan szól hozzánk? Ha ismerőseink közül valaki éppen nehéz időszakot él át, mit mondhatnánk neki, amivel segíthetnénk?

Péntek május 6.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Olvassuk el Ellen G. White: Jézus élete című könyvéből A válaszfalak leomlanak (335–339. old.), Az igaz jel (340–345. old.), A kereszt árnyékában (346–354. old.) és a Jézus megdicsőülése (335–359. old.) című fejezeteit!

MEGBESZÉLENDŐ KÉRDÉSEK:

  1. Nagyon fontos, hogy az ember tudja magáról, kicsoda. Tartozni akarunk valahová. Sajnálatos módon a bűnös emberre jellemző hajlam, hogy faji, nemzeti vagy vallási alapon egy-egy csoport felsőbbrendűnek tartja magát másoknál, és ez vakbuzgósággá, előítéletté nőhet. Jézus első követői sem voltak mentesek e problémától, de mi sem. Mit tanulhatunk Jézustól, ami megváltoztathatja ezt a bűnös hajlamot? Mert ha nem vigyázunk, mindannyiunkban megmutatkozik!

  2. Lapozzunk vissza a keddi tanulmányhoz, és olvassuk el az idézetet, amit C. S. Lewis írt Jézusról! Hogyan érvelhetnénk e logika segítségével Ellen G. White prófétai szolgálata mellett? Ő mit mondott önmagáról? Soroljunk fel néhány példát arra, hogy milyen hihetetlen dolgokat látott látomásában! Lewis gondolatmenetét követve miért lenne tehát leereszkedő bárgyúság azt állítani E. G. White-ról, hogy átlagos, rendes asszony volt, de nem próféta? Vajon nem ránk bízta, hogy mi döntsük el: próféta volt, vagy őrült, esetleg még ennél is rosszabb?

ÖSSZEFOGLALÁS: Könnyebb a győztes hadsereget vezető, szabadságot, jólétet hozó Messiásban hinni, mint abban, aki a Golgota felé halad. Jézus nem a tömegek várakozásának megfelelő Messiás volt. Nem a korona, hanem a kereszt volt a jelvénye, és nem csak a zsidók Messiása, hanem mindenkié. A tanítványoknak sok mindent kellett megtanulniuk, de még többet elfelejteniük. A kereszt árnyéka előrevetődött, miközben Jézus nagy türelemmel formálta tanítványai gondolkodását.

MODERN TECHNIKÁVAL A SZOMBATISKOLÁBAN

Ed Wagner korábban nem tanította felsősöknek a szombatiskolát, és kicsit izgult, hogy fel tudja-e kelteni a gyerekek figyelmét. Új színt, lendületet akart vinni az órákba.

Arra gondolt, hogy PowerPointtal teszi érdekesebbé a tanítást. Esténként sokáig dolgozott, képeket gyűjtött. A Generál Konferencia honlapjáról letöltötte az ennek a korcsoportnak szóló tanulmányokat, de más anyagot is gyűjtött. Fiai, Eric és Chris is abba az osztályba tartoztak, ők is kíváncsian várták, hogyan tanít majd édesapjuk.

Szombat délelőtt Ed felállította a vetítővásznat, majd bekapcsolta a komputerét és a kivetítőt. A gyerekek örömmel látták a nekik szóló tanulmány képeit a vásznon. Figyelték a különböző ábrákat és szövegeket, hallgatták Ed magyarázatát, és szinte észre sem vették, hogy eltelt az idő, véget ért a szombatiskola.

A következő héten a gyerekek már alig várták az újszerű tanítást. Szombatról szombatra egyre korábban érkeztek a gyülekezetbe, és mind többen tanulták rendszeresen az anyagot. Ed Wagner pedig továbbra is szorgalmasan készítette a PowerPointtal szemléltetett leckéket. Az átdolgozott tanulmányt elküldte egyik ismerősének a Generál Konferenciához, és a véleményét kérte. A szerkesztőnek nagyon tetszett Ed munkája, és javasolta: tegyék fel az egyház honlapjára, hogy így a világ bármely pontján elérhető legyen. Ez roppant jól esett Ednek. Ezután a közeli egyházi középiskola diákjai is önként segítettek összeállítani az anyagokat. Hétről hétre színvonalasabb leckék készültek. A diákok hamar beletanultak, hogyan állítsanak elő különféle képi hatásokat, összegyűjtötték más országok aktuális missziós híreit is. Szép lassan barátok és kollégák is bekapcsolódtak a munkába; csatlakoztak a Generál Konferencia Szombatiskolai és Misszió Osztályának képviselői is, hogy tanácsaikkal, valamint a rendelkezésükre álló képanyagokkal, beszámolókkal segítsék a folyamatot. Gyülekezetük vezetői és a Generál Konferencia képviselői is elismerésüket fejezték ki munkájuk iránt, majd miután anyagaik a Generál Konferencia honlapjára is felkerültek (www.jtssp.com), a világ minden részéről, pl. Brazíliából, Ausztráliából, Angliából és Amerika különböző államaiból is kaptak köszönő leveleket. Ma már hetente kb. háromszázan töltik le az általuk elkészített képes tanulmányokat.

Heather May angol irodalmat oktat az Andrews Egyetemen. Szívesen ír a diákújságba, és segíti a városban folyó gyermekmissziót.