Magyarázó jegyzet Róma 14. fejezetéhez

I. A tanító levél címzettjei III. Ki mit eszik? IV. Különbségek a napok megítélésében
II. A hitben erőtelenek . V. A Krisztusban való különbözőségek kezelése

I. A tanító levél címzettjei

Az apostol ebben a fejezetben mindenekelőtt a gyülekezet tisztviselőit szólítja meg, rajtuk keresztül próbálja rendezni azt a problémát, ami a tagok különbözőségéből adódóan jött felszínre. Mivel azonban Isten szükségesnek látta az utókor számára is fenntartani ezt a levelet, az ihletett írások között, ezért a mindenkori Egyház tagjai részére is szól Istennek ez a figyelmeztetése és tanácsa.

Pál apostol legfőbb gondja az volt, hogy az eltérő ismerettel rendelkező tagokat valamiképpen megtartsa a hitben és az egymással való testvéri közösségben. Ha eltérő is a felfogásuk különböző dolgokban, de mégis valamennyien Krisztuséi, ezért nem ítélgetniük kell egymást, hanem elfogadni a másikat, egyelőre úgy ahogy van, egészen addig, míg mindannyian eljutnak a hitnek egységére: “mindnyájan egyképpen szóljatok és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben” (I. Kor. 1,10.).

A gyülekezet ebben az időben is sokféle társadalmi és vallási háttérből tevődött össze, ezért sokféle eszme, hit és szokás befolyása hatott rájuk. Főként két jellegzetes irányzat osztotta meg a korabeli keresztény egyházban lévőket: a zsidó, illetve a pogány háttérből jövő emberek különböző kulturális és vallási hagyománya. Ezek között is főként a zsidók voltak nehezebb helyzetben, akik a Krisztusról szóló evangélium elfogadása után is úgy gondolták, hogy ezzel csak kiegészült az eddigi hitvallásuk és gyakorlati hitéletük, vagyis Krisztus elfogadása által semmit sem kell elhagyniuk a korábbi hitvallásukból és hagyományaikból.

Annak érdekében, hogy a Krisztusban való hit egységére hozhassa az eltérő véleményen és hiten lévőket, ez Pál részéről is sok törődést, és türelmes fáradozást igényelt. Mivel még az azonos háttérből jövő emberek sem képesek azonos szinten felfogni, megérteni és főként elfogadni a hallott igazságot, hát még azok, akik teljesen különböztek egymástól a korábbi életükben. Vannak olyan emberek, akik amikor megértik a képviselt igazságban a fő gondolatot, azonnal elfogadják azt, és mindjárt aszerint is élnek, de a részletek már nem tudják megragadni és lekötni az érdeklődésüket. Mások talán lassabbak a megértésben és az elfogadásban is, de éppen ezért ők körültekintőbbek, a részletek is fontosak számukra, ezért lassabban és elővigyázatosabban hoznak döntést a lelki életük vonatkozásában. Ezért Pál részéről is egy bölcs megközelítést igényelt a felmerült probléma kezelésére adott tanácsa.

II. A hitben erőtelenek

A hitben erőtelen” kifejezés az eredeti jelentése alapján fordítható lenne úgy is, hogy a “meggyőződésben, bizonyosságban, bizonyítékokban” erőtelen, vagyis az “erőtelen” még nem rendelkezik annyi új információval, hogy felhatalmazást érezne magában arra, hogy a lelki életének korábban megszokott gondolkodását és gyakorlati életét megváltoztassa. Itt főként a zsidóságból megtért keresztényekre kell gondolnunk, akik Jézus Messiásként való elfogadása által még nem értették meg azt, hogy a Krisztusban beteljesedett valóság bizonyos törvényeket érvénytelenít, ezért azokat már nem kell ezután megtartaniuk.

Pál apostol ezekről a törvényekről azt mondta: “Az által, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, a mely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára;... Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában: Melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé.” (Kol. 2,14-17.). Természetesen itt nem a Tízparancsolatról van szó, hanem a ceremoniális törvényről. Az “ellenünk szóló kézírás”, mint szakkifejezés, nem Páltól ered, hanem Mózes könyvéből. Mózes parancsolta meg a lévitáknak, hogy az általa teleírt törvénykönyvet tegyék a frigyláda oldalához, azaz mellé, és ott legyen “ellened bizonyságul” (V. Móz. 31,26.). Ez a láda mellé tett törvény több ok miatt sem azonosítható a Tízparancsolattal. A Tízparancsolatot Isten írta a saját kezével, ezt a törvénykönyvet viszont Mózes írta. A Tízparancsolatot a frigyládában őrízték, ezt a törvénykönyvet pedig a láda mellé tették. A Tízparancsolatot kőtáblákra írta fel Isten, ezt a törvényt viszont csak egy könyvbe jegyezte le Mózes.

Mivel Krisztusban beteljesedett a valóság, ezért az árnyék-szolgálattal kapcsolatos cselekményekre már nincs szükség. Krisztusban ugyanis “Istennek ama Báránya” (Jn. 1,29.) lett megáldozva, amely nem csak egy ember bűnét képes elvenni, hanem aki az egész világ bűneit képes elvenni. Ha viszont már nincs szükség többé az áldozati rendszer fenntartására, akkor a lévitai papság szolgálatára sincs szükség tovább, már csak azért sem, mert Krisztussal a Melkisédek szerinti papság vette kezdetét, amelynek főpapja maga Jézus Krisztus.

A zsidó emberek, akik gyermekkoruktól fogva abban nőttek fel, hogy a ceremoniális törvényeket Isten szent törvényeként kell megtartani, általában nem tudtak egyik napról a másikra váltani és figyelmen kívül hagyni, mint amit ezután már nem kell figyelembe venniük. A pogányokból megtértek viszont nem ilyen körülmények között éltek, ezért nekik ez nem jelentett semmi problémát, így aztán könnyen hajlottak arra, hogy a zsidókból megtért keresztényeket megbélyegezzék azzal a jelzővel, hogy “hitben erőtelenek”, csupán azért, mert nem tudnak olyan gyorsan váltani a lelki dolgokban, mint ők.

III. Ki mit eszik?

A “hitben erőtelen”-ek zöldségevése is ebből a háttérből alakult ki. A zsidóknak a pogányokkal való közössége a kereszténységben, illetve a zsidó-keresztényeknek a pogány területeken való missziójuk, egy sajátosan új helyzetet teremtett. A zsidó-keresztények rendszeresen kerültek olyan helyzetbe, hogy pogány családok vendéglátását kellett elfogadniuk, és ekkor merültek fel olyan problémák, amik zavart okoztak.

Általában a görög és római környezetben élő pogányok az áldozataik bemutatása alkalmával elégették az állatok nem kívánatos részeit, a javát pedig megtartották az áldozati lakomájukra. Amikor azonban valamilyen nagy ünneppel kapcsolatos áldozatbemutatásra került sor, akkor a hús mennyisége miatt a maradékot a piacon, a mészárszékben eladták. Ennek hátterén a pogány környezetben élő emberek közül némelyek olyan hússal készült ételeket szolgáltak fel az asztalaikon, amiket olyan mészárszékekben vásároltak, ahol a bálványoknak szentelt áldozati állatok húsát is kimérték. A zsidók úgy gondolták, hogy az ilyen húsokból készített ételek elfogyasztásával ők is a bálványok tisztelőivé és imádóivá válnak. Ezért a hithű zsidó nem is vett részt ilyen étkezéseken, a kereszténnyé lett zsidó pedig úgy oldotta meg, hogy inkább nem evett abból az ételből, amiben ilyen hús volt. Mivel azonban nem tudta minden esetben egyértelműen tisztázni, hogy melyik étel az, amit ilyen húsból készítettek, és neki tartózkodni kellene tőle, ezért úgy döntött, hogy inkább egyiket sem fogyasztja el, és csak zöldséget eszik a vendéglátója asztaláról.

A pogány világban végzett missziója közben Pál apostolnak ez a különbözőség egy állandó probléma forrása volt, ezért több levelében is foglalkozik a kérdéssel. A korinthusiakhoz írott levelében is kiemelt helyet szentel annak, hogy ennek a tarthatatlan helyzetnek a megoldását segítse elő a leveleiben adott tanácsaival és magyarázatával.

Pál azzal kezdi a rendezést segítő magyarázatát, hogy megpróbálja tisztázni a bálványokhoz kapcsolódó viszonyulás kérdését. A felvilágosult ismerettel rendelkező keresztényeknek tudniuk kell, hogy a valóságban nincsenek bálvány istenek, ezért nekünk csak “egy Istenünk van, az Atya, a kitől van a mindenség, mi is ő benne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, a ki által van a mindenség, mi is ő általa” (I. Kor. 8,6.). Ezért ha “valaki meghív titeket a hitetlenek közül és el akartok menni, mindent, a mit elétek hoznak, megegyetek, semmit sem tudakozódván a lelkiismeret miatt” (I. Kor. 10,27.). A megfelelő ismerettel rendelkező keresztény ugyanis felszabadult lelkiismerettel fogyasztotta el a mészárszékekben kimért húst is – ami egyébként a tiszta állatok csoportjába tartozó állatból való hús volt. “Minden tiszta ugyan, de rossz annak az embernek, aki botránkozással eszi” (Róm. 14,20.). Pál azt hangsúlyozza, hogy amennyiben a valóságban nincsenek bálvány istenek, akkor a nekik bemutatott áldozatok sem valóságosak annak, aki nem hisz bennük. De mivel “nem mindenkiben van meg ez az ismeret” (I. Kor. 10,7.), ezért mások csak azzal a tudattal lennének képesek a bálvány-áldozattal kapcsolatos ételből fogyasztani, mintha ők is “bálványáldozatot” ennének, ezért az ő “erőtelen lelkiismeretük” a saját hitük miatt megfertőzötté válna, bűnt követnének el. Mert “a mi pedig hitből nincs, bűn az” (Róm. 14,23.), ezért mindenkinek a saját lelkiismeretével összhangban kell élnie a hitéletét.

Pál ugyan igazat ad az “erősek”-nek, hiszen ő maga is azonosan gondolkodik a vitatott kérdésben. De ennek tisztázása után nyomatékosan mutat rá arra is, hogy az erősek és a gyengék viszonyában egészen másról van szó, és sokkal többről, mint evés vagy nem evés, itt a másik ember lelkiismerete és közvetve az üdvössége a tét. Ezért azt is világossá teszi, hogy “mindent szabad nékem, de nem minden használ; mindent szabad nékem, de nem minden épít” (I. Kor. 10,23.). Ha ennek ellenére élünk a saját lelkiismereti szabadságunkkal, akkor szeretetlen kérkedésünkkel, lelki durvaságunkkal olyan reakciót váltunk ki a másikból, ami esetlen a lelki életét sodorja veszélybe. Mindezek hátterén Pál a saját állásfoglalását állítja oda az erősek elé, és azt mondja ki: “ha eledel botránkoztatja meg az én atyámfiát, inkább soha sem eszem húst, hogy az én atyámfiát meg ne botránkoztassam” (I. Kor. 8,13.).

Pál mindkét nézőpontból világossá teszi a felmerült problémát. Először arra mutat rá, hogy a megfelelő ismerettel rendelkező kereszténynek, akinek úgymond “erős a hite”, a meggyőződését és hitét nem kell hozzáigazítania a “hitben erőtelen” testvéréhez, nem kell a lelkiismereti szabadságát feláldoznia a másik miatt. Ugyanakkor viszont a saját felszabadult lelkiismeretéből következő magatartásával és cselekedetével ne botránkoztasson meg senkit, és ne késztessen olyan dolog elkövetésére, ami a másiknak még nem a hitéből és szabad lelkiismeretéből való lenne. “Meglássátok, hogy ez a ti szabadságtok valamiképpen botránkozásukra ne legyen az erőteleneknek. Mert ha valaki meglát téged, a kinek ismereted van, hogy a bálványtemplomnál vendégeskedel, annak lelkiismerete, mivelhogy erőtelen, nem arra indíttatik-é, hogy megegye a bálványáldozatot? És a te ismereted miatt elkárhozik a te erőtelen atyádfia, a kiért Krisztus meghalt.” (I. Kor. 8,9-11.).

Aki mégis ezt teszi, érzéketlenül csak a saját szabadságára gondolva él, az a valóságban “Krisztus ellen vétkezik” (12/b. vers.), hiszen a “hitben erőtelen” is Krisztus megváltott gyermeke, vagyis Krisztus tulajdonát képezi. “Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek. Meg ne botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se az Isten gyülekezetét. Miképpen én is mindenkinek mindenben kedvében járok, nem keresvén a magam hasznát, hanem a sokaságét, hogy megtartassanak.” (I. Kor. 10,31-33.). Pál nagyon határozott hangon figyelmeztet a lelkiismereti szabadsággal élő ember egyik nagyon veszélyes megnyilatkozására, a szeretetlenségre. “De ha a te atyádfia az ételért megszomorodik, akkor te nem szeretet szerint cselekszel. Ne veszítsd el azt a te ételeddel, a kiért Krisztus meghalt.” (Róm. 14,15.).

Az igazán szabad ember a szabadságával is tud józanon élni, a szabadságát is félre tudja tenni, ha egy adott helyzetben úgy kívánja a másik ember lelki érdeke és üdvössége. Jézus is ebben adott példát nekünk, hiszen otthagyta a mennyei élet adta szabadságát, hogy lejöjjön ide a Földre az életét feláldozni, csakhogy megmenthessen bennünket. A végső cél tehát nem lehet más Krisztus tanítványa számára, mint a gyengébbet, a segítségre szorulót megtartani vagy éppen megmenteni. Ezt pedig senki sem szolgálja azzal, ha másokat botránkoztat a kérkedve gyakorolt lelkiismereti szabadságával, sem azzal, ha a másikat a lelkiismerete ellenére a saját követésére késztet, különböző befolyás és erőszakos nyomás (presszió) gyakorlásával.

Szomorú tény, hogy ez a lelkület ma is él a gyülekezetekben, és sokféle területen fejti ki romboló és pusztító munkáját. Amikor az egyik keresztény olyan gondolkodásra, cselekedetre, életvitelre ad példát, bátorít másokat, ami a másiknak nincs összhangban a hitbeli ismeretével és meggyőződésével, akkor bűnt követ el a másik ellen. Amikor keresztény emberek bármilyen vonatkozásban érzéketlenek a környezetükben lévőkkel szemben, amikor szinte tüntetően élnek a saját lelkiismeretükből fakadó szabadságukkal azok előtt, akik másként vannak meggyőződve, akkor ők “Krisztus ellen (is) vétkeznek” (I. Kor. 8,12/b. vers.), függetlenül attól, hogy miként próbálják megmagyarázni a tettüket. Egyesek azzal védekeznek, hogy ők nem akarnak senkinek sem a példaképévé lenni, ne foglalkozzon velük senki, nézzenek inkább Jézusra. Pál azonban nagyon világossá teszi, hogy ez nem így működik, hiszen “közülünk senki sem él önmagának” (Róm. 14,7.), ezért mindenki valamilyen hatást gyakorol a másik embertársára, akár jó, akár rossz vonatkozásban. Isten olyan befolyással ruházott fel bennünket, hogy szinte lehetetlen csak öncélú életet élnünk. Mindenkit egy sajátságos légkör vesz körül, ami kihatással van a környezetünkben élőkre, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Ez olyan felelősség, ami alól senkinek sincs felmentés. Miként a tóba dobott kavics hatására támadt vízgyűrű mindig nagyobb lesz, míg végül eléri a partot, akként fog előbb-utóbb visszahatni ránk az a magatartás, amivel a környezetünkben élőkre gyakoroltunk befolyást.

Amikor tehát Pál azt írja, hogy “némely ember azt hiszi, hogy mindent megehetik; a hitben erőtelen pedig zöldséget eszik”, akkor arra gondolt, hogy némely keresztény azzal a hittel rendelkezett, miszerint ő nyugodtan megeheti a bálványnak áldozott állatok húsát is, amit a mészárszékben mértek szét a lakosság részére, mivel a bálványok csak az emberek képzeletében léteznek, ezért az ő lelkiismeretük felszabadult ebben a vonatkozásban. Mások viszont ezt még bűnnek tartották, ezért ők a lelkiismeretüktől késztetve ilyen ételt nem tudtak elfogadni, mert a bálványimádás részeseinek tekintenék magukat. Ezért ha olyanokkal étkeztek együtt, ahol az asztalon ilyen ételeket szolgáltak fel, akkor ők inkább csak a zöldségeket ették meg, mert ezzel el tudták kerülni azt, hogy a bálványoknak szentelt húsokkal kapcsolatba kerüljenek. Az így gondolkodó keresztényeket tekintették “hitben erőtelen”-nek.

IV. Különbségek a napok megítélésében

Pál apostolnak ebből a leírásából még egy dolgot ismerhetünk meg, amely a Rómában élő keresztények közötti szeretet-közösséget próbálta aláaknázni. Emez az egyik napot különbnek tartja a másiknál: amaz pedig minden napot egyformának tart. Ki-ki a maga értelme felől legyen meggyőződve. A ki ügyel a napra, az Úrért ügyel: és a ki nem ügyel a napra, az Úrért nem ügyel. A ki eszik, az Úrért eszik, mert hálákat ád az Istennek: és a ki nem eszik, az Úrért nem eszik, és hálákat ád az Istennek.” (Róm. 14,5-6.).

Az itt felvetett vita az Isten számára elkülönített és megkülönböztetett napokra való figyelés vagy éppen figyelmen kívül hagyása körül, nem a heti nyugalomnappal volt kapcsolatban, hiszen ebben az időben még szó sem volt vasárnap-ünneplésről. Ekkor még minden keresztény a Tízparancsolatban adott szombatot tartotta nyugalomnapként, ebben semmilyen véleménykülönbség sem volt közöttük, tökéletesen egyetértettek.

A napok megítélésével kapcsolatos különbözőség a zsidó ceremoniális ünnepekkel és nemzeti hagyományokkal volt összefüggésben. Pál apostol a kolossébeliekhez írott levelében is hivatkozik erre a problémára, amikor azt írja: Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában. Melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé.” (Kol. 2,16-17.).

A zsidók vallásos ünnepei hét olyan napot különítettek el éves körforgásukban, amit megkülönböztetett módon kellett megszentelni, a hét hetedik napjának szombatjához hasonlóan. A megünneplés módja miatt ceremoniális szombatnak is szoktuk nevezni ezeket az ünnepnapokat, mivel ugyanazokat az előírásokat adta Isten ezekre az ünnepekre vonatkozóan is, mint a Tízparancsolat szombatjával kapcsolatban. Vagyis szent gyülekezés napjaként kellett elkülöníteni a többi naptól, és semmilyen munkát sem végezhettek ezeken a napokon. Amikor Pál apostol a kolossébeliekhez írott levelében arról beszél, hogy senki ne ítéljen meg benneteket a szombat dolgában”, – az eredetiben a szombatok szó szerepel –, akkor nem a hetedik nap szombatjáról beszél, hanem a vallási ünnepeikkel kapcsolatos szombatok-ról. A ceremoniális ünnepekkel kapcsolatosan a következő napokat írta elő szombatként a törvény a zsidók számára:

Húsvét hetének első napja

III. Móz. 23,6-7.

Húsvét hetének hetedik napja

III. Móz. 23,8.

A hetek ünnepe, vagyis pünkösd

III. Móz. 23,15-16. 21.

A kürt zengésének ünnepe

III. Móz. 23,24-25.

Az engesztelési ünnep

III. Móz. 23,27-31.

A sátoros ünnep első napja

III. Móz. 23,34-35.

A sátoros ünnep nyolcadik napja

III. Móz. 23,39/b.

Ezeket a ceremoniális szombatok-at tehát ugyanolyan nyugalomnapként kellett megtartani, mint a Tízparancsolat szombat-ját, függetlenül attól, hogy a hét melyik napjára esett. Jézus halála ezeket a ceremoniális szombatok-at érvénytelenítette, és nem a Tízparancsolat szombat-ját. Mivel az igazi áldozat a Golgota keresztjén be lett mutatva, ezért nincs szükség tovább az előképekre és árnyékszolgálatokra, ebből adódóan az azokat szabályozó ceremoniális törvényekre sincs szükség többé.

Pál világossá teszi, hogy a ceremóniális ünnepekkel kapcsolatos napokat már nem kell megtartani, hiszen azok a Krisztusban beteljesedő valóssággal érvényüket veszítették: “…eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, a mely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára;… Melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé.” (Kol. 2,14. 17.). Ezért a pogányokból megtértek ezt már nem is vették át a hitéleti szokásaik közé, a zsidókból megtértek között viszont még voltak olyanok, akik továbbra is megkülönböztették a többi napoktól, és ragaszkodtak ezeknek a napoknak a megszenteléséhez.

Ehhez kapcsolódtak még azok a nemzeti emlékünnepek, amiket esetenként böjti napokként különítettek el a többi napoktól. Ilyen böjti emlékünnep volt minden évben az Eszter királyné idejében történt szabadulás eseményére emlékeztető ünnepnap is. Természetesen a pogányok közül megtértek ezeket az emlékünnepeket sem akarták átvenni a zsidó hagyományokból.

Mindezek együttesen képezték azt a feszültséget, ami abból fakadt, hogy az egyik keresztény még ügyelt ezekre a napokra, a míg a másik nem, az egyik nem evett ezen a napon, mert éppen böjttel ünnepelt, míg a másik nem ügyelt a napra, ezért ő ugyanúgy evett, mint máskor.

V. A Krisztusban való különbözőségek kezelése

Ha a keresztények eltérő nézeteket vallanak is a hívő élet folytatásáról a részletkérdésekben, ez még nem jogosít fel senkit sem arra, hogy a másikat olyan jelzővel bélyegezze meg, amely a kiközösítésének szándékáról tesz bizonyságot. A korabeli gyülekezet tagjainak többsége ugyan az úgynevezett “erősek” közé tartozott Pál idejében az evés-ivás, illetve a napok megítélése kérdéseiben, míg a “hitben erőtlen”-ek kisebbségben voltak. Az apostol üzenetéből azonban világosan kitűnik, hogy az ilyen különbségek nem adnak alapot annak a kétségbevonására, hogy a másiknak is köze van Krisztushoz.

Senkinek sem lehet korlátok nélküli beleszólása abba, hogy ki milyen viszonyban van az Urával, még akkor sem, ha sok mindenben más is a felfogása, mint az övé. Ha az ilyen felfogás mégis lábrakap, akkor a gyülekezet közössége az elemeire bomolhat szét, és ez nem engedhető meg. A gyülekezetben lévők véleménykülönbségének megengedése még nem jelent hitbeli lazaságot, hanem csak egy közös alap feltételezését, a Krisztusban való hit egységét jelenti. Pál azzal a meggyőződéssel munkálta a különböző véleményen lévők közötti egység keresést, hogy végül a Szentlélek vezetése által mindannyian el fognak jutni a teljes egységre. “Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére.” (Eféz. 4,13.). A véleményeknek és meglátásoknak ezt a különbözőségét azért engedte meg az apostol, mert tudta, hogy mindazok, akik az Úrért teszik azt amit tesznek, végül Krisztusban megtalálják azt az utat, amelyen tovább haladva egy ismeretre és egy hitre jutnak egymással.

A történelem folyamán sajnos mindig voltak olyanok is, akik viszont semmi veszélyt sem láttak abban, ha a gyülekezet közösségének egységes hitével ellentétben teljesen önálló és egyéni utakat választottak, a saját eszméikhez és elképzeléseikhez ragaszkodtak, és ezzel egyeseknek botránkozást, másoknak pedig rossz példát mutattak. A valóságban azonban ez a gondolkodás és viselkedés is egy nyitott ajtónak bizonyul Sátán számára, amelyen belépve a gyülekezet egységét és békéjét tudja felbontani, és meg tudja semmisíteni. Ezért Pál levele rejtetten erre a veszélyre is felhívja a címzettek figyelmét.

Pál apostol az efézusbeliekhez írott levelében arra kér, hogy az elhívatásunkhoz illő módon járjunk. “Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatásotokhoz, mellyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben.” (Eféz. 4,1-2.). Ez mindenek előtt azt jelenti, hogy az elhívatásunknak és az egymással szemben tanúsított viselkedésünknek egyensúlyban és összhangban kell lenni egymással.

Majd pedig arra szólítja fel a közösség tagjait, hogy “igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében” (3. vers). Ezzel azt mondja ki, hogy ezt az egységet nem nekünk kell létrehoznunk, nekünk csak megtartani és megőrizni kell azt, amit Isten Lelke megteremt közöttünk. Ezt a Szentlélek által teremtett egységet “a békesség kötelékével” kell megtartanunk. Ez a kötél egymáshoz köt bennünket, és azt igényli tőlünk, hogy szeretettel viseljük el egymást a különbözőségeink ellenére is. Még akkor is, ha szenvedést okoz számunkra a másiknak a szeretetben való elhordozása: “elszenvedvén egymást szeretetben” (2/b. vers).

Csak az képes szeretetben elhordozni a tőle különböző másikat, akiben a Szentlélek munkájának eredményeként már kifejlődött a Lélek gyümölcse. Az ilyen emberek viszont semmit sem cselekszenek “versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbnek tartván ti magatoknál.” (Fil. 2,3.).

Pál apostol egy sajátos számszimbolikán keresztül érzékelteti velünk az egység megtartásának egyetlen lehetőségét. Az “EGY” szó ugyanis hétszer fordul elő az apostolnak ebben az írásában (4-6. vers). Egy a test - a Lélek - a reménység - az Úr - a hit - a keresztség - és az Atya. A Bibliában a teljesség és a tökéletesség kifejezője a hetes szám. Ebben a felsorolásban háromszor az Istennel kapcsolatban kerül kimondásra az egy szó, négyszer pedig velünk emberekkel kapcsolatban. Ez a szimbolikus nyelvezet azt érzékelteti, hogy ezt az egységet csak Istennel egyesülve, Vele együtt munkálkodva tudjuk megtartani. Vagyis a különbözőséget, a különleges egység megvalósítása érdekében adta Isten. Ha mindenki mindenben egyformán értene mindent a lelki dolgokban, akkor sohasem fejlődnénk ismeretekben, hanem dogmatizálódna bennünk a megismert igazság. Márpedig “az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig” (Péld. 4,18.). A különböző vélemények, meglátások és értelmezések egymással való ütköztetése közben tisztul az ismeretünk, a hitünk és az Ige kinyilatkoztatásaival kapcsolatos meggyőződésünk.

Sokan úgy gondolnak az “egység”-re és a “különbözőség”-re, mint két egymással ellentétes, egymást kizáró dologra. Ha valaki túlságosan nagy súlyt helyez az egységre, akkor biztosan szembekerül és megsérti a különbözőséget. Ha viszont a különbözőséget tűzi fel a zászlójára, akkor ezzel az egység gondolatát fenyegeti. Ahogyan az emberi test hihetetlenül különböző tagokból áll, mégis egy csodálatos egységet alkotva működik, ez tekinthető ideális állapotnak a Krisztus testével, az Egyházzal kapcsolatban is. Ezért a tagok közötti különbözőségek sohasem jelenthetnek akadályt az egész test egységes működésében. Az egymástól való különbözőségünket azonban Sátán nagyon ügyesen próbálja kihasználni, és egymással szembeállítva, a személyes hitéletünkben a tanításnak különböző irányzatait létrehozni, és ezzel az egységet felbontani.

Pál apostol határozottan visszautasítja azt, hogy a gyülekezetben való egység megvalósítható Krisztusban való élő hit és az Ő megismerésére való törekvés nélkül. Minél jobban megismerjük Jézust, minél jobban tudunk bízni Benne, annál inkább növekedhetünk az egységben olyanná, amilyenné Ő kívánja. Ez a növekedés akkor lesz valóság, ha Pál útmutatása szerint haladunk, vagyis az “igazságot követjük szeretetben” (Eféz. 4,15.).

Az igazság azonban teljesen megkeményedik bennünk, a lelkünkben, ha nem lágyítja meg a szeretet; a szeretet viszont ellágyul bennünk, ha nem erősíti meg az igazság. Ezért az apostol arra szólít fel bennünket, hogy e két dolgot harmonikusan egyesítsük magunkban. Ez nem lehet nehéz a Szentlélekkel telt hívő számára, hiszen a Szentlélek maga az “igazság Lelke”, és a közöttünk és bennünk végzett munkájának legelső gyümölcse pedig a szeretet.

Háló Sándor